Manfred és Sabine, Ausztriában élnek Salzburgban. Az egyetemi éveik alatt már összeházasodtak. A férfi építésznek tanult. A lány túrizmussal foglalkozó iparágat célozta meg.

A tanulmányaik után szakmájukban helyezkedtek el. A közös lakásukat együtt tervezték és boldogan éltek. Nagyon sokat kirándultak, túráztak a hegyekben és a vadvízi evezés külön hobbi volt számukra. Télen a síelésnek hódoltak.

Néhány év elteltével a családalapítás gondolata foglalkoztatta őket. Sabine két fiúval örvendeztette meg férjét az évek során. Tobias és Thomas névre keresztelték őket. A srácok két év korkülönbséggel születtek. Szorgalmas jó tanuló gyermekek voltak. Kiskorukban már hozzászokatták őket a különböző hobbijaikhoz.

A tanév elteltével, nyári kirándulást terveztek a Salza folyó partjára. Négyszemélyes sátorban aludtak és a környéken túrázgattak. A víznek lenyűgözően szép smaragdzöld színét, a vad hullámok fehér habjai csipkézték.  A fiúknak nagyon tetszett ez a szabad nomád élet. Szalonnát sütöttek, slambucot főztek bográcsban. Énekelgettek az esti tábortűzél.

Tobias és Thomas már régen kérlelték az apjukat, hogy kipróbálhassák a vadvízi evezést is. Manfred nem engedte, mivel úgy gondolta, hogy nem elég nagyok hozzá. A mostani kirándulás, azonban éppen megfelelt erre a célra is.

– Sabina, te mit gondolsz róla, hogy leevezzünk?

– Én még féltem a gyerekeket.

– Tudod milyen régen kérlelnek a fiúk. Már elég nagyok hozzá szerintem, hogy kipróbálják. Itt úgy látom ez a szakasz éppen megfelelne kezdetnek. Nem annyira vészes.

– Hát…, nem is tudom.

– Inkább velünk szerezzék meg ezt az élményt, mint nélkülünk.

– Jó rendben van, csak ellenőrizd a felszereléseket és a mentő mellényeket.

– Köszönöm édesem, jobb feleségem nem is lehetne – mondta nevetve, majd átölelte és megcsókolta.

Reggeli után összekészülődtek. A srácok kimondhatatlanul boldogok voltak. Az idő is kiválóan alkalmasnak ígérkezett a rafting túrához. Rettentően élvezték a gyerekek a folyó sebességét, ahogy a hullámok dobálták őket, hatalmas sziklák között. Óriási élményt nyújtott számukra ez a kirándulás. A hátralévő napokban még kétszer megtették az utat a fiúk nagy örömére. A telefonban boldogan mesélték élményeiket a barátaiknak.

Az utolsó előtti napon a srácok kikönyörögték, hogy még egyszer had raftingoljanak. Manfrédnak nem volt ellenvetése, hiszen többször megtették ezt az utat és nem egy veszélyes szakasz.

– Én most nem megyek veletek, mert nagyon fáj a fejem. Azonban, mire visszajöttök készítek nektek ebédet – mondta Sabine.

– Rendben szívem, ahogy gondolod. Pár óra múlva itt vagyunk.

A gyerekek is búcsú csókot nyomtak édesanyjuk arcára, majd vidáman távoztak.

Az asszonynak kissé lelkiismeret – furdalása volt, hogy most nem ment velük. A fejfájásától szinte émelygett, így semmiképpen nem hiányzott neki a vadvízi evezés. Gondolta a finom étellel, majd kárpótolja őket. Elkészült a főzéssel időre és kicsit lepihent, mert a fájdalomtól már szinte szédült.

Arra ébredt, hogy két idegen férfi szólongatja.

– Asszonyom! – kiáltozták.

Sabine, kibújt a sátorból, még alig tért magához. Két egyenruhás rendőr állt előtte.

– Kit keresnek?

Az egyik adatai alapján beazonosította. Majd bólintott a társa felé.

– Sajnos a férje és a gyerekek balesetet szenvedtek. Kérem jöjjön velünk. Be kell azonosítania őket.

– Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.

– Jöjjön, az úton mindent elmondunk, amit tudunk.

– Sajnos pontosan nem ismerjük a körülményeket. Telefonon kaptunk értesítést egy felborult csónakról. Odaérkezésünkkor három holttestet találtuk. Itt túl sok a szikla, az egyik felboríthatta őket.

-Valószínűleg az erős sodrás miatt nem tudtak kiúszni a partra – mesélte az egyik rendőr.

Sabinét az ájulás környékezte. A kórházba érkezésükkor nyugtatót kapott.

Magányosan élte további napjait. Az asszony annyira magába roskadt, hogy rövid idő múlva követte szeretteit.

Az öntudatra ébredés után a szellemvilágban látta, hogy miért kellett neki ekkora fájdalmat átélnie.

Előző életében a Liza nevet viselte és Németországban élt. A külső megjelenési formája hasonló volt. Riporterként dolgozott és rohant egyik helyszínről a másikra. Az autóúton nagy sebességgel haladt egy másik város felé. A harmincas éveit taposta, egyedül élt. Útközben az egyik kanyarnál lecsúszott a telefonja az ülésről. Már kijött a kanyarból és lehajolt érte, mert megszólalt éppen. A kormány kissé elfordult, amikor felnézett már frontálisan ütközött a vele szemben haladó járművel. A másik járművet egy férfi vezette és két fia ült a hátsó ülésen. Mindhárman elhaláloztak a baleset következtében. Lizát kórházba szállították, majd később felépült.

Egész életében nyomasztotta a baleset, melyet ő okozott a figyelmetlenségével. A természet törvénye és a szellemi törvény, ok – okozatként maradéktalanul visszahat. Ebben az életében végig kellett élnie azt a fájdalmat, melyet ő okozott, annak az asszonynak, aki elvesztette férjét és két fiú gyermekét a karambol során.

Debrecen, 2023. 09. 21.

Péter és Ilona, már gyermekkorban sokat játszottak együtt. A barátságuk serdülőkorban szerelemmé érett. Természetes volt számukra, hogy a szabadidejüket egymással töltik.

A fiú érettségi után egy jól fizető gyárban helyezkedett el, mint betanított munkás. Szorgalmas és okos volt, gyorsan tanult. Pár év elteltével már megbecsült művezetőként dolgozott.

A lány egy mezőgazdasági cégnél adminisztrátorként talált állást magának. A kedves és bájos teremtést hamar megszerették a kollegái. Szinte családi hangulat alakult ki közöttük.

A két fiatal már a húszas éveikben jártak, amikor elhatározták, hogy összeházasodnak és családot alapítanak. Az összespórolt pénzükből egy kisebb tanyát vásároltak. Nagy baráti társaságuk volt, akik szívesen segítettek nekik a ház felújításában. Amikor elkészültek boldogan vették birtokukba a saját tervezésű, tágas otthonukat.

– Na, kedvesem itt bőven el fogunk férni a leendő gyerekeinkkel együtt – szólalt meg Péter nevetve.

– Nagyon szép lett és elég nagy a tanya, hogy ha kell még bővíthetjük is – válaszolta felesége mosolyogva.

Akkor még nem is sejtették, hogy ez milyen hamar valóra válik.

Időnként ez a baráti társaság összejött náluk egy – egy vidám délutánra. Néhányuk már a gyermekikkel érkeztek látogatóba. Többnyire még három és öt év közöttiek voltak. A részükre elkerítettek egy kis részt, ahol homokozó és hinta várta őket.

Az egyik házaspár különösen közel állt hozzájuk Robi és Helga. Szinte családtagként tekintettek egymásra. A fiú gyermeküket Lacinak hívták, aki alig múlt kétéves.

Ilona, hamar teherbe esett és mindjárt egy iker terhességet állapított meg nála az orvos. Kilenc hónap múlva két gyönyörű kislánynak adott életet. Elfért a támogatás és Helga sokat segített a lányok körül. Neki nem lehetett több gyermeke, így pláne öröme telt a két kislány dédelgetésében. Férjével együtt ők lettek a keresztszülők.

Két év elteltével Ilona ismét ikreket szült, egy fiút és egy kislányt. A gyermekek és a háztartás adtak elég munkát számára, így otthon maradt velük. Sokszor vigyáztak a Lacikára is, amit nagyon szívesen tett. Ilona nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért, de különös érzés fűzte őt ehhez a kisfiúhoz. Olyan szeretet, mintha ő is a saját gyermeke lenne.

Igazi boldog nagy családként élték az életüket. Péter sokat dolgozott, de szabadidejét szerettei körében töltötte. Az egyik napon búskomoran és szótlanul érkezett haza.

– Mi történt Péter?

Nem szólt semmit csak megingatta a fejét és kiment a műhelybe.

A felesége rosszat sejtett, így nem hagyta magára, hanem rögtön utána ment. Férjét átölelve kérdezte.

– Mi a baj?

– Képzeld a Robiék karamboloztak és mind hárman kórházba kerültek. Nem akartam a gyerekek előtt… – mondta könnyes szemmel.

– Gondoltam. Mit tudsz róluk? Hogy vannak?

– A kórházból jövök. Nem engedtek be hozzájuk. Lacikát műtik, talán vele nem lesz gond.

– És a szülők?

– Robi kómában, a feleségének még próbálják stabilizálni az állapotát. Mindkettőt újra kellett éleszteni.

– Istenem ez borzasztó!

– Később visszamegyek a kórházba, akkor már hátha többet tudok.

– Rendben, most gyere vacsorázni.

Szorongva telt az este, a gyerekek már lefeküdtek.

Péter a kórház folyosóján aggódva várakozott, hogy hírt kapjon felőlük. Egyszer csak a főorvos odalépett hozzá.

– Ön a hozzátartozója a balesetet szenvedett családnak?

– Igen.

– Kérem jöjjön velem a szobámba.

– Nézze, a fiú műtétje sikerült, nem lesz maradandó károsodása. Szépen fel fog épülni. Kicsit később, ha gondolja bemehet hozzá.

– Nagyon köszönöm.

– Azonban az apa még kómában van  és válságos az állapota. Az éjszaka kritikus.

– Értem… – válaszolta könnyes szemmel.

Az orvos látta mennyire megviseli Pétert a hír. Kicsit várt, nem is tudta hogyan mondja meg neki.

– Kérem, legyen erős, de az anyát nem tudtuk megmenteni.

Péterből ekkor kitört a zokogás.

– Kér egy nyugtatót?

A férfi csak a fejét rázta, hogy nem.

– Most mi lesz Lacikával…? Hogy mondjam ezt majd meg neki…?

– Várjuk meg a holnap reggelt ezzel. Hátha legalább az édesapját meg tudjuk menteni – válaszolta az orvos.

– Igen…, köszönöm.

– Egyébként, úgy gondolom, hogy most még a fiúnak is erősödésre van szüksége. Ameddig csak lehet kérem várjon ezekkel a hírekkel.

– Persze…, természetes.

– Ha már egy kicsit megnyugodott, bemehet hozzá.

– Köszönöm szépen főorvos úr.

Péter elment a mosdóba, és igyekezett felvenni egy póker arcot. Várt még keveset, majd bement a fiúhoz, aki éppen akkor ébredezett.

– Szia Lacika! Hogy érzed magad?

– Csókolom Péter bácsi. Mi történt? –kérdezte  alig hallhatóan.

– Balesetet szenvedtetek. Téged megműtöttek. Most beszéltem a doktor bácsival. Azt mondta, hogy pihenned kell és hamarosan teljesen jól leszel – simogatta meg a kisfiú ilyedt arcát.

– Anyuék hol vannak?

– Másik kórteremben…, most aludj. Késő van, majd holnap reggel jövök hozzád. Addig fogadj szót a nővérkének.

– Köszönöm Péter bácsi.

– Aludj jó – majd könnyes szemmel puszit nyomot a kisfiú homlokára.

Hazamenve, mindent elmesélt feleségének, aki sírva fogadta a rossz híreket. Másnap reggel Péter igyekezett a kórházba és megkereste az orvost.

– Kedves uram! Sajnos az apa nem élte túl az éjszakát. A kisfiút pár nap múlva kiengedjük, ha továbbra is ilyen szépen javul.

– Nagyon köszönöm főorvos úr – mondta miközben újra a könnyeivel küszködött.

Leült egy székre és magába roskadt. Most mit tegyen, mégsem hazudhat a gyereknek.

Árva lett, nem kerülhet árvaházba, vagy idegenekhez. Intézkedniük kell, hogy Lacika velük maradhasson. Ezeregy gondolat őrlődött benne. Végül úgy döntött, hogy ezt a párnapot áthidalja valahogyan. Lacikát, amikor lehet magukhoz haza- viszi. Otthon majd együtt elmondják neki, mi történt a szüleivel.

Egy hét múlva Péter hazavitte Lacikát, aki folyton a szülei után érdeklődött. Nem értette, hogy miért nem láthatja őket. Ilona és Péter elmesélte neki, hogy a szülei már a felhők felett laknak és onnan küldik felé a szeretetüket. A kisfiú, nagyon sokáig siratta szüleit.

A házaspárnak sikerült elintézni, hogy magukhoz vehessék az árva gyermeket. Ilona úgy nevelte, mint a sajátját. Sohasem tett különbséget az ikrei és Lacika között.

Most nézzünk egy kicsit a fátyolon túlra. A szellemi törvények ok – okozati összefügéseit. Robi és Helga az életüket így vállalták fel a leszületéskor. Ezért nem is lehetett Helgának több gyermeke. Ők duálok voltak és egyszerre távoztak a földi életből.

Lacikát Ilonáéknak kellett felnevelniük. Ezért történt minden, hiszen a kisfiú korábbi életében a gyermeke volt. Az asszony egy fontos szellemi kötelességét teljesítette azzal, hogy magához vette a gyermeket és tisztességben felnevelte.

Debrecen, 2023. 09. 15.

Az 1850 – es években történt egy kis faluban, ahol a többség gyűlölte az osztrákokat. Fanni gyönyörű fiatal lány volt, talán a legszebb. Sokan úgy is hívták a háta mögött, hogy a falu szépe.

Jó módú családban élt, de nem a prominensek közé tartoztak. Szigorú nevelést kapott és akkoriban az erkölcsi tisztaság ért a legtöbbet. Nyilvánosan nem találkozhattak egyedül férfiakkal, csak gardedámmal. Legyen ez rokon, vagy szolgáló lány.

Fanni ebéd utáni időszakban szeretett a parkban sétálgatni, legtöbbször az unokanővére kísérte el. Beszélgettek, jókat derültek. Nem messze a fogadó teraszán osztrák katonák üldögéltek, kártyáztak és iszogattak.

A lány hozzászokott, hogy megcsodálják és bókolnak neki, azonban rá sem hederített. Sőt, amikor osztrák katonát látott még a fejét is elfordította. Udvarlója akadt volna bőven, de kivárt. Sokan ezért rátartinak is gondolták. Pedig csak nem akart az első férfi karjaiba omlani. Az unkanővére, Bella mondogatta is neki, hogy addig válogat még a végén vénlány marad. Azonban Fanni elintézte egy kaján mosollyal és nevetéssel.

Florian főhadnagy, a bajtársaival rendszeresen tartózkodott a fogadó teraszán. Bosszantotta, hogy még a köszönését sem fogadja. Persze a többiek emiatt tüzelték. Nagyon tetszett neki a lány.

– Florian! Kár a gőzért, ezt a lányt sosem fogod megszerezni – mondta az egyik.

– Hallottam, hogy utálja az osztrák katonákat, már csak ezért sincs esélyed – mondta a másik.

– Túl büszke, nem fogadja senki udvarlását – szólalt meg a harmadik is.

– Már pedig, lehetetlen nincs! – vágta rá Florian tüzesen.

– Na, ha ilyen biztos vagy benne, akkor mersz – e fogadni velünk?

– Merek! – válaszolta határozottan.

A fogadást szent és becsületbeli ügynek tartották.

– No…, mennyi időt kérsz az meghódítására?

– Egy hónapot adjatok nekem.

– Rendben! Köteles vagy nekünk beszámolni a hódítás eredményeiről – kötötték ki a fogadásnál.

– Megegyeztünk! – kezek csapódtak egymásra.

A bajtársai, csak mosolyogtak rajta.

– Hát…, erre igazán kíváncsi leszek – szólalt meg az egyik.

– Floriant imádják a nők – tette hozzá a másik.

Délceg férfi volt és igen megnyerő a stílusa. Bella szívesen viszonozta egy mosollyal a köszöntésüket.

– Bella! Nem szégyelled magad? Ők osztrákok – szólt rá Fanni.

– Na és? Nézd inkább te is milyen sudár férfiak. Az egyik az különösen figyel téged. Biztosan tetszel neki.

– Nem érdekel! Tudod, hogy ellenségeink.

– Hm…, nekem ugyan nem! – válaszolta hetykén.

– A szüleim, ha tudnák, el sem engednének veled.

– De, nem tudják – szólalt Bella nevetve.

– Mára elég is volt, menjünk haza – kérte Fanni.

– Rendben, ahogy akarod.

Florian észrevette, hogy a másik lánnyal könnyebben szóba elegyedhet. Gondolta, majd rajta keresztül közelebb kerül Fannihoz.

Bella késő délután már egyedül sietett hazafelé. A főhadnagy, rögtön utána szegődött.

– Bocsánat kisasszony a merészségemért, de elkísérhetem egy darabon?

A lány végig mérte, elmosolyodott.

– Hát, ha éppen erre visz az útja – válaszolta kacéran.

– Florian vagyok – mutatkozott be.

– Bella – válaszolta a lány.

– Láttam, hogy délután egy nagyon csinos hölggyel sétáltak. Talán a barátnője?

– Nem, a kuzinom.

– Lenne kedves és elárulná nekem a nevét?

– Fanni. Látom nagyon érdekli.

– Bocsásson meg, csak szeretnék vele megismerkedni.

– Hát…, azt hiszem az nem lesz könnyű.

– Szeretem a kihívásokat.

– Köszönöm, hogy elkísért, én megérkeztem.

– Szívesen tettem.

Bella másnap elmesélte Fanninak, hogy a főhadnagy komolyan érdeklődött utána. Ám, a lányt ez hidegen hagyta. Bár legyezgette a hiúságát, de továbbra sem törődött vele. Már egy hét eltelt és Florian nem jutott közelebb a lányhoz. Mindig kedvesen, mosolyogva köszöntötte, de hiába. A bajtársai persze cukkolták és kinevették, hogy ilyen nagy fába vágta a fejszéjét. Már kezdte szégyelleni magát és megbánta a fogadást. A becsület szó azonban kötötte. Pár napra a fővárosba kellett utaznia.

Fanni azt vette észre magán, hogy hiányzik a főhadnagy figyelmes köszöntése. Bella megbetegedett, így kivételesen az egyik nap egyedül sétált a parkban. Florian visszatért és épp a parkon keresztül haladt a fogadó felé. A lány egy apró kis gödörben megbotlott és a főhadnagy rögtön a segítségére sietett. Átkarolta és megtartotta, hogy el ne essen. Hosszasan néztek egymás szemébe.

Floriannak eddig is nagyon tetszett a lány, de most a pillantása a szívéig hatolt. Fanni megenyhült iránta. Erős karjaival, ahogyan megtartotta szeretetteljes érzés vett erőt rajta. Sokszor a gondolataiban járt és alig várta, hogy újra láthassa. Már fogadta a férfi köszönését. Sokat gyötrődött, hiszen a tudatával megvetette, míg a szívével ellenállhatatlanul szerette.

Ez az érzés mindkettőjükben napról – napra erősebb lett. Flórian már elérte, hogy udvarolni járt Fannikéhoz. Halálosan szerelmes lett belé. Tiszta, szenvedélyes érzések kötötték hozzá.

Lelkében, azonban a szégyen hatalmas vihara dúlt. Átkozta magát a fogadásért. Nem tudta mitévő legyen. A bajtársainak félt őszintén beszámolni. Írtózott attól, hogy Fanninak ilyen megaláztatásban legyen része. Azonban kötötte a becsületszó és gyűlölte magát ezért a tettéért. Egyik este, amikor elköszönt a szerelmétől, kiment a parkba és főbe lőtte magát.

Odaátról már látta, hogy a könnyelmű fogadásával, milyen mélyre sodorta magát. Szeretteinek mekkora szívfájdalmat okozott tettével.

Debrecen, 2023. 09. 13.

Jennifer, az egyetem elvégzését követően, az írói pályát választotta. Imádta a történeteket megírni. Boldog, kiegyensúlyozott életet élt. A könyveivel nagy sikereket ért el.

Gyermekkorától voltak különös álmai, amik előre vetítették neki a fontosabb sorsfordulókat. Hit bennük, mert minden alkalommal beteljesültek. Életének derekán járt, amikor elgondolkodott azon, hogy ezek nem lehetnek véletlenek. Szépen fokozatosan kezdett elmélyülni a spirituális világgal kapcsolatos ismeretekben. Azt vette észre magán, hogy egyre szenzitívebb a meditációk hatására.

Egyik este a vacsorát követően éppen a mosogatással foglalatoskodott. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha lenne még ott valaki. Természetesen az ajtó zárva volt, így rajta kívül senki sem tartózkodhatott a lakásban. Az érzés egyre erőteljesebbé vált, majd a parketta is elkezdett recsegni. Gondolatban szinte magától kérdezte.

– Ez mi lehet? Van itt valaki?

A legnagyobb meglepetésére egy hang válaszolt neki, amit csak a fejében hallott.

– Igen, bocsánat a zavarásért. A világért sem akartam megijeszteni.

Jennifer, hirtelen megdermedt. Hiszen ekkor tudatosult benne, hogy gondolati úton kommunikál egy lélekkel.

A helyzetet felismerve, megbátorodott és beszélgetésbe kezdett vele.

– Hogyan szólíthatom?

– Itt már nincs jelentősége a neveknek.

– Értem, de a beszélgetés talán könnyebb lenne.

– Rendben, amikor a Földön éltem  a Susan nevet viseltem.

– Miben segíthetek?

– Azért fordultam önhöz, mert írónő. Azt szeretném, ha vállalná, hogy megírja az én történetemet.

– Jó, de mitől olyan különleges? Miért szeretné, hogy megírjam?

– Ahol most én vagyok angyali tanítók segítenek nekünk megérteni, hogy mi miért történik. Ők kértek meg rá, hogy meséljem el, mert igencsak tanulságos. Most is itt vannak velem, ők kísértek ide.

– Értem. Még nem írtam így. Mi ennek a módja?

– Most elmesélném a történetet önnek és majd, amikor gondolja megírja. Itt látom későre jár, nálunk nincs idő.

– Igen, kissé már fáradt vagyok, de szívesen meghallgatom. Hogyan tudunk kapcsolatba lépni, ha elakadok, vagy kérdésem van?

– Az angyalok látják, mikor kezd neki és akkor majd engem ismét idehoznak, hogy segítségére legyek.

– Rendben, nagyon szépen köszönöm. Ez igazán különleges élmény és lehetőség számomra.

Jennifer legnagyobb megdöbbenésére, az egész beszélgetés szinte pár pillanat volt. Elképesztő, hogy a gondolati kommunikáció, milyen más sebesség egységben mérhető. Susan történetét egyszerűen lenyűgözőnek találta a következmények magyarázatával együtt. Ő is sok ismeretet szerzett általa. Nehezen tudott elaludni, folyton ez járt az eszében. Alig várta, hogy reggel legyen és megkezdhesse ennek a túlvilági történetnek a leírását.

Másnap a reggeli kávé után mindjárt neki látott az írásnak. Elkezdett visszaemlékezni a Susan által mondottakra. A történetet film szerűen látta maga előtt. Akár egy regényt is írhatott volna belőle. Azonban a lélek megkérte, hogy csak röviden, tömören a lényeget írja le. Ugyanis nem szerette volna, ha túlsúlyban van az esemény, a magyarázathoz képest.

Hétköznapi földi élete volt a lánynak és szerelmes lett egy sportoló fiúba, Dylanba. Mindent elsöprő lángoló érzések és szenvedélyek kerítették hatalmukba őket. Már első pillanattól úgy érezték, mintha ezer éve ismernék egymást. Nagyon sok mindenről azonosan gondolkodtak. Dylan elkezdte a mondatot és Susan befejezte vagy fordítva. Több mint egy éve jártak együtt, amikor a fiú megkérte a kezét. Ő boldogan mondott igent, mert nagyon harmonikus kapcsolatban éltek. El sem tudták volna képzelni az életüket egymás nélkül. Az esküvőjüket tervezték de egy hónappal előtte Dylan szíve megállt edzés közben. Az újraélesztés nem járt sikerrel. Susan visszaemlékezése szerint, abban a pillanatban szorított a mellkasa és elsötétült előtte minden, majdnem elájult. A tragédiát annyira nehezen viselte, hogy szinte vele halt a vőlegényével. Képtelen volt feldolgozni a fiú halálát.

A keserűség mardosta belülről, annyira leépült fizikailag, hogy kórházba került. A kezelés hatására kicsit jobban lett, majd kiengedték. A szerelmének hiánya odáig gyötörte, hogy nem akart élni nélküle. Az öngyilkossághoz nem volt elég bátorsága, de már feladta. Fokozatosan egyre kevesebb táplálékot vett magához ezzel siettette a halálát.

– Susan! Jól érzékelem, hogy újra itt van?

– Igen, itt vagyok. Amikor gondolatban visszaolvasta már hallottam.

– Ez az alaptörténet. Jó lesz így, vagy egészítsem ki valamivel még?

– Nem szükséges, azt gondolom, hogy a következmények megértéséhez elég lesz. Bár, azt kiemelném, hogy mi nem a földi szerelemmel szerettük egymást. Ez az érzés teljesen más, überel mindent. A leírt jellemzők is csak a duáloknál tapasztalható. Hiszen az a lelki szeretet fűzi össze őket, ami valamikor egy volt. Ezért lettem rosszul és éreztem meg a halálát.

– Kérem segítsen akkor nekem abban, hogy pontosan le tudjam írni ezeket az ok – okozati összefüggéseket.

– Amikor átkerültem ide a szellemvilágba teljesen világossá vált előttem minden, hogy mi miért történt. Persze ebben nagy segítségemre voltak és vannak a tanító angyalok.

– Várjunk egy pillanatra Susan! Tudna nekem arról valamit mondani, hogy mi történt a halála után közvetlenül?

– Megkérdezem, hogy beszélhetek – e róla. Már bólogatnak, hogy igen. Borzasztó érzés volt nagyon sokáig, bár itt nincs idő. Azonban nincs esti alvás sem, hanem folyamatosan érzékelhető minden. Éhség, szomjúság, fájdalom stb.

Sötétség volt körülöttem, nem tudtam, hogy mi történt velem. Nyomorultul, elhagyatottan éreztem magam. Az emberek azért lesznek öngyilkosok, mert azt hiszik, hogy ha meghalnak majd minden megoldódik. Óva intenék mindenkit ettől! A problémát, ami elől menekülünk tovább visszük a lelkünkben. Ez azt jelenti, hogy a következő életünkben ugyanezzel kell majd megküzdenünk.

Ugyanis csak az érzéseket visszük át és az a tudás, amit a Földön megszerzünk, az ott marad az agyban. A lélekben csak az érzések maradnak meg. Így még nagyobb és keservesebb lett a szenvedésem hosszú ideig.

Egy idő után elkezdett halvány fény derengeni. Majd két angyal jött értem és elvittek egy magasabb tanító angyal elé. Ő elmagyarázta nekem, hogy az öngyilkosság a legnagyobb bűn és én ennek egyik passzív fajtáját követtem el. Ezért egy alacsony szférába fogok kerülni, ahonnan ismét el kell kezdenem a fejlődés fokozatain haladni. Mindaddig kell visszaszületnem olyan szituációba, amíg helyesen meg nem oldom a próbatételemet.

– Ez nagyon kemény lesz Susan!

– Igen, sajnos az emberek nincsenek tisztában a túlvilág törvényeivel, ahogyan én sem voltam.

– Dylan után vágyakozott, találkozott vele?

– Nem sajnos! A sóvárgásom hiábavaló volt. Mivel ezt tettem, nagyon sokáig távol leszünk egymástól. Ő egy magasabb szférába került.

– Ezek a szférák, akkor nem átjárhatóak?

– Nem, mindenki a lelkifejlődésének megfelelő szférába kerül, ahol hasonló lelkek vannak. Azonban jönnek magasabban fejlett lelki tanítók, hogy segítsék az ott lévőket.

– Miért nem jöhetett létre a házasságuk? Hiszen boldog életet élhettek volna. Miért kellett Dylannak ilyen fiatalon átmennie? Bocsásson meg a sok kérdésért.

– Semmi baj ezért vagyok itt. Ő így vállalta fel az életét. Neki most ennyi elég volt ahhoz, hogy magasabb szférába kerüljön. Nekem pedig ezt el kellett volna elfogadnom és elengedni őt, ami sajnos  most nem sikerült.

– Értem, őszintén sajnálom. Az elmondásából úgy érzékelem, hogy ez nem csupán egy földi szerelem volt az önök részéről.

– Igen, mi duál pár vagyunk. Nekem is most magyarázták el a tanító angyalok.

– Mesélne nekem erről?

– A duálok, az ősidőkben egyetlen lélek volt. Azonban a bűn lejtőjén való sodródásban ketté váltak adó és elfogadó félre. Mindegyikük külön – külön, egyedileg fejlődött. A cél az újra egyesülésük egy olyan magasabb szférában, ahol csak a szeretet létezik. Onnan, már együtt haladnak tovább a fejlődés útján.

– Addig találkozhatnak a földi életben?

– Igen, hiszen szükséges a folyamatos egymáshoz csiszolódás.

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– A szeretet erősíti a köteléküket, míg a harag és gyűlölet taszítja őket egymástól. Ezért általában testvérként, vagy anya – gyermekként születnek le. Az anyai szeretet a legerősebb.

Fejletlen állapotukban nem kerülhetnek össze házasságba. Nem tudnának egymás mellett megmaradni. A szeretetlenség viszont életsorozatokra eltávolítaná őket egymástól.

Ez történt velünk is. Szükség volt arra, hogy találkozzunk, mert ezek az erős érzések, az egymás utáni vágyakozás, majd újra összehozott volna minket. Ha én nem rontom el, akkor már a következő életünkben leélünk egy boldog életet. Most én még nem voltam erre alakalmas. Ezért nem köttethetett meg a házasságunk. Sajnos azzal, hogy nem tudtam elengedni és idejutottam, még többet rontottam a kettőnk lehetőségén. Visszavetettem életsorozatokra a boldog egymásra találásunkat.

– Akik házasságban együtt leélnek egy életet, azok mind duálok?

– Nem. Mindkét félnek csiszolódni kell a házasság törvényében. Azonban egy – egy ilyen élet, minél szeretetteljesebb, annál inkább előre viszi a duálok találkozását. Addig egy másik duálfél, akivel azonos módon fejlődtek békésebb életet kínál.

– Susan! Szeretne – e még valamit mondani az olvasónak?

– Igen. Csak annyit, hogy ez egy teljesen más világ itt. A test már nem takarja a lelket, így nincs hazugság sem. Közvetlenül láthatóak a felénk irányuló érzések. Sajnos most látom, hogy kik voltak az igaz barátaim és kik voltak azok, akik csak érdekből tartották a kapcsolatot.

– Susan, nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál és megírhattam ezt a tanulságos történetet.

– Én köszönöm. Talán még nem késő és segíthettem egy keveset.

– Gondolom, hogy akik hisznek a túlvilágban, megértik, hogy a jelen életükkel alapozzák meg a követkő életüket. Azt kívánom neked, hogy erősödjél meg és a leszületésedkor sikeres földi életed legyen.

– Köszönöm.

Jennifer, hálás volt ezért az adottságáért. Az írói munkásságának évtizedei alatt több olyan históriát megírt, amely valahol, valamikor megtörtént. Ezek olyan egyedi elbeszélések, amelyek egy különleges világból íródtak. A lelkek boldogok voltak, mert a történetük fennmaradt időtlen időkig.

Debrecen, 2023. 09. 07.

A történet valamikor az 1800-as években játszódott. Stefan az egyik birtokon dolgozott gondnokként. Fiatalos lendülettel és odaadóan végezte a munkáját. Annál inkább, mert szenvedélyesen szerelmes lett a földbirtokos feleségébe.

Igazán gyönyörű teremtés volt, minden férfinak megakadt a szeme rajta. Gesztenyebarna hajának hullámai a kecses vállát takarták. Őzike szemeinek pillantása a szívekig hatolt.

Hans, a férje tudta ezt, hiszen ő sem tudott ellenállni neki. Úgy vigyázott rá, mint egy drága gyémántra. Büszkén feszített mellette, hogy ilyen felesége van. Ráadásul a jelleme is elragadóan kedves és bájos volt. Hans éppen ezért nagyon féltette, a féltékenység zöld szemű szörnye folyton gyötörte.

Stefan annyira vágyakozott utána, hogy szinte az őrületbe kergette a szenvedélye. Mindig igyekezett úgy intézni a dolgait, hogy a közelében lehessen. Legalább láthassa, csodálhassa. Egy pillantását is, ha elkaphatta már boldogságot adott számára. Titkon reménykedett, hogy talán egyszer az övé lesz. Egy – egy bájos mosolya felé, az egekig repítette. Tudatában volt annak, hogy nemcsak a házasság áll közöttük, hanem a társadalmi különbség is. Ennek ellenére az iránta érzett szerelem fogva tartotta szívét.

Hans a munkájával elégedett volt és becsületesen megfizette. Stefan igyekezett megspórolni, amit csak lehetett. Jól titkolta az érzelmeit és a gazda nem is sejtett semmit.

Talán az úrnő, Gertrúd. Biztosan észrevette a szemkontaktusok alkalmával. Ám, csendben hallgatott és nagyon ügyelt arra, hogy semmi olyat ne tegyen, ami felkeltené a férje figyelmét. Tudta, hogy azonnal szemrebbenés nélkül keresztül lőné a vetélytársát. Békésen teltek napjaik. Hans sokszor elment napokra vadászatra a baráti társaságával, vagy kimaradt. Abban az időben ez természetes volt.

Egyik alkalommal, ő hívta meg ezt a társaságot. Óriási vadászatot és ünnepséget szerveztek. Stefannak is bőven akadt dolga, hogy minden rendben legyen. Az egyik vendég, különös figyelemmel viseltetett Gertrúd iránt. Nyilván őt is elvarázsolta.

– Na, csak a gazda észre nem vegye, mert abból igen nagy baj kerekedik – gondolta magában Stefan.

Ez a vendég közben felajánlotta a lovát Gertrúdnak.

– Stefan! Hozd ide a lovamat – kiáltott oda hozzá mivel a saját lovászát nem találta.

Először, vissza akart szólni neki, hogy ez nem az ő dolga. Majd hirtelen felvillant előtte, hogy talán felsegítheti a lóra az úrnőjét. Ezért mégiscsak készségesen elővezette a lovat. Gyönyörű paripa volt az már igaz. Igyekezett kihasználni a lehetőséget és már éppen fel akarta segíteni az asszonyt, mire hirtelen odaugrott a ló gazdája. Az ostorával keményen rávágott Stefanra.

– Nem takarodsz el innét azonnal – ordított rá.

Ekkor a megszégyenüléstől a lelkében forró gyűlölet kezdett izzani a férfi iránt.

Hiszen nem valami alacsony szolga volt a birtokon. Ráadásul pont az imádott nő előtt. Félre vonult a történtek után. Keserves gondolatok gyötörték szívét. Ráébredt, hogy sohasem léphet fel ugyanazokkal a jogokkal, a társadalmi különbség miatt. Akármilyen dicséretes munkát is végez, meg kell hátrálnia.

Határtalan lett dühe és a későbbiekben mindig csak a különbségeket látta. Bármit csinált, elégedetlen volt saját magával és a munkájával. Mindenkit egyre jobban megvetett, akik a ranglistán feljebb álltak tőle. Mindinkább elemésztette a kisebbségi érzés és az irigység. Eddig a munkája után tartotta magát valakinek, de most a keserűség elhatalmasodott a lelkében. A szégyenérzete miatt Gertrúdot is kerülte és nem mert a szemébe nézni. Irtózatos fájdalmat okozott a szívében.

Ez egészen odáig fajult, hogy kerülte az embereket, egyre zárkózottabb és magányosabb lett. Ez persze kihatással volt a munkájára is, amit már nem olyan lelkesen végzett, sőt időnként el is hanyagolt. Így ment ez jó pár évig. Egyszer csak hívatta a gazda.

– Stefan! Nem tudom mi történt, de már nem vagyok megelégedve a munkáddal jó ideje. Gondoltam, hogy csak átmenti jellegű és a korábbiakra tekintettel türelmes voltam veled. Azonban ez már nem mehet így tovább. Holnaptól el vagy bocsájtva, a béredet természetesen megkapod. Ajánló levelet ebben az esetben nem tudok részedre kiállítani.

– Megértettem…, – válaszolta halkan, lehajtott fejjel.

Ezzel Hans elővett egy borítékot és átnyújtotta neki. Stefan elvette a járandóságát. A gazda becsületesen elszámolt vele. Azonban ő sötétnek és kilátástalannak látta a helyzetét.

Leült a fal tövébe, majd minden keserűség, indulat és fájdalom elöntötte a lelkét. Nem látta értelmét a továbbiakban az életének. Hirtelen felállt és felment a padlásra, ahol felakasztotta magát.

A halálát követően nagyon sokáig nem tudta, hogy mi történt vele. Bolyongott a ház körül. Néha szólt az emberekhez, de azok rá se hederítettek. Hosszú ideig érezte a nyaka köré szoruló hurok rettenetes szorítását. Ez égetett, vágott és fulladást váltott ki belőle folyamatosan, amitől nem tudott megszabadulni. Hasonló külsejű, komor szellemek társaságában találta magát. Ezeknek a megjelenése és a rossz kisugárzása borzasztó kínos hatást keltett benne.

Egy idő után tisztább és világosabb helyre került. Itt megdöbbentette, hogy végig kellett néznie az egész életét. Látta minden gondolatát, cselekedetét és érzéseit. A legnagyobb lelki megrázkódtatás az volt számára, amikor a halála napjához ért a szemlélődésben.

Nem sokkal azután, ahogy felakasztotta magát, egy sürgönyt hoztak neki. Ebben az állt, hogy a nagybátyja meghalt, aki külföldön élt és minden vagyonát ráhagyta.

Pár órát kellett volna még várnia, a keserűségén és indulatain uralkodnia, hogy az élete teljesen megváltozzon. A sorsában adott volt a lehetőség arra, hogy álmait és vágyait megvalósítsa, ami után annyira sóvárgott.

Amikor ezt megmutatták a szellemvilágban neki, siránkozott a gyengeségei miatt és átkozta a türelmetlenségét. Belátta gyarló indulatának súlyos következményét. Azt is látta, hogy már előző életeiben is ezek a negatív tulajdonságok kísérték.

Ebben az életében nagyobb elhatározással, önuralommal és igyekezettel kellett volna megszabadulnia ezektől a tulajdonságoktól. A megpróbáltatásai ebben segítették, melyet csak most látott át a szellemvilágban.

Az öngyilkosságával elvesztegetett egy értékes földi életet.  Azt is látta, hogy Gertrúd férje rövid időn belül meghalt. Ő az örökölt vagyonával méltó lehetett volna arra, hogy feleségül vegye az imádott nőjét és tisztességes boldog életet éljenek. Azzal, hogy önkezűleg vetett véget életének, nemcsak ezt a lehetőséget szalasztotta el.

A szellemvilágban eltöltött hosszú, keserű és önvádló gyötrelmek után, az újabb földi életében is ezekkel a meglévő hibákkal kell majd megküzdenie. Ami még rosszabb, hogy a körülményei is még nehezebbek lesznek. Az emberi rangja is alacsonyabb szintű lesz.

Sokat imádkozott a szellemvilágban azért, hogy vallásos családba születhessen, ahol Isten erejével talán képes lesz felülemelkednie a próbatételein.

Nagy érték a földi élet, mert azért adatik a szellem számára, hogy emberi testben megtisztíthassa lelkét a szennytől. Ez által tud szellemileg egy boldogabb fokozatba kerülni. Rengeteg a bűn és a vétek a Földön. Azok, akik nem akarják elhinni, hogy valóban van számadás könnyen vétkeznek.

Csak akkor döbbennek rá tettük következményére, amikor már szemben találják magukat a valós helyzettel. Kell a Földre a világoság azok számára, akik vészhelyzetben vannak a cselekedeteik miatt. A lélek normális élete a szellemi lét, amely örök, és a földi élete vezeklés a múltért és megpróbáltatás a jövőért.

Debrecen, 2023. 08. 23.

Paul, Párizsban nőtt fel és a zene volt a mindene. Az öreg zongoráját, nagyapjától örökölte. Talán az életénél is jobban ragaszkodott hozzá. Tanult, komponált és turnékra járt. Sokra vitte, igen híres zeneszerzővé vált.

Már jócskán a harmincas éveiben járt, amikor az egyik őszi koncertjén megismerkedett Myriammal. A lány hárfán játszott és rögtön rabul ejtette Paul szívét. A szerelmük lángja egybe forrasztotta lelküket. Nem akartak sokat várni az esküvővel, így a következő nyáron összeházasodtak. Nagyon jól kiegészítették egymást, sok fellépést terveztek együtt.

Közel egy év múlva megszületett közös gyermekük, Gabriel. Paul élete megváltozott, hiszen imádta a családját és igyekezett minél több időt velük tölteni. Myriam és Gabriel ahová csak lehetett elkísérték. Paul viszont már nem akart vállalni a továbbiakban hosszú távú külföldi fellépéseket. A párizsi színházban rendszeresen kapott megbízást.

Gabriel, ahogyan kicsit felcseperedett az ölébe ültette és tanította zongorázni. Esküvőkön és különböző alkalmakon többször adtak együtt családi koncertet.

A gyermeküket zene vette körül, így természetesen később a tanulmányai is zenei iskolához kötődtek. Már tizenegy évesen kitünt a többiek közül a tehetségével. Tess az egyik tanárnője különös figyelmet fordított a fiúra.

Év végén az iskola záróvizsgaként adott koncertjén, minden alkalommal Gabriel lépett fel fő produkcióként.

Szülei nagyon büszkék voltak rá. Erre az év végére Gabriel egy olyan szimfóniával készült, melyet együtt komponáltak az édesapjával. Minden este szorgalmasan gyakorolt, már csak pár hét maradt a fellépésig.

– Anya! Hol van már Apa? Sosem marad ilyen sokáig el – kérdezte Gabriel.

– Nem tudom kisfiam, talán elhúzódik a megbeszélése. Biztosan jön nemsokára.

– Még szeretném neki megmutatni, hogy jó lesz – e ahogyan játszom.

– Tudom, de lassan le kell feküdnöd. Hidd el csodálatos a játékod és nagyon büszkék leszünk rád. Nyugodtan menj aludni drágám – és ezzel nagy puszit nyomott a homlokára.

Gabriel szófogadó kisfiú volt és már fáradt is, hiszen tíz óra elmúlt. Felment a szobájába lefeküdni.

Myriam, azonban nagyon nyugtalanul érezte magát. A fia előtt nem akarta mutatni aggodalmát. Sosem maradt el Paul ilyen sokáig. Tudta, hogy valaminek történnie kellett. Az ebédlő asztal mellett ülve várta, hogy hazaérjen. Végül éjfél körül megszólalt a csengő. Ajtót nyitott és nagy meglepetésére Paul helyett két rendőr állt ott.

– Asszonyom, nagyon sajnáljuk, de a férjét baleset érte – szólalt meg az egyik.

Myriam, halálsápadtan állt megdermedve az ajtóban, egy hang sem jött ki a torkán.

– Asszonyom, a férje kórházban van. Kérem jöjjön velünk, ha látni szeretné.

Erre egy kicsit megenyhült.

– Mi történt?

– Elütötte egy autó – válaszolta a másik.

– A gyermekemet nem hagyhatom itt egyedül, kérem jöjjenek be és várjanak pár percet.

Myriam, szinte fuldokolva nyelte könnyeit.

– Gabriel, kérlek kelj fel. Be kell mennünk a kórházba, apát baleset érte.

A fiú, gyorsan felöltözött. A rendőrök elvitték őket. Amikor odaértek az ügyeletes orvos már várta a hozzátartozókat. Meglepődött a kisfiú jelenlétén. Kérdően nézett az anyjára.

– Sajnálom doktor úr, de egyedül nem hagyhattam a fiamat.

– Értem. Kérem jöjjenek be velem a szobámba. Foglaljanak helyet. A férjének nagyon súlyos sérülései keletkeztek a balesetben. Rögtön megműtöttük és az állapotát stabilizáltuk. Sajnos ezután hirtelen kómába esett.

Myriam szinte remegett fájdalmában, Gabriel érezte, hogy nagy a baj és patakokban folytak könnyei.

– Mik az esélyei? – kérdezte a felesége.

Az orvos tapintatosan szólt az asszisztenséhez.

– Kérem, hozna egy kis vizet a hölgynek? Menj fiam te is és válasz magadnak valamit.

Miután kimentek és az ajtót becsukták maguk mögött, az orvos folytatta.

– Nem akarom áltatni. Azt nem tudom megmondani, hogy meddig lesz kómában. Sajnos nem sok esélyt látok a felépülésére, de történtek már csodák.

– Értem, köszönöm az őszinteségét.

Éppen visszajött Gabriel egy limonádéval és az asszisztens egy pohár vízzel.

– Nagyon köszönöm –  majd ivott egy pár kortyot belőle.

– Nézze, steril ruhát felöltve bemehet hozzá egy pár percre, vagy ha úgy gondolja a fia is. Az asszisztensem elkíséri.

– Igen, nagyon szépen köszönjük.

Ameddig odaértek Myriam, tűnődött magában, hogy jó lesz – e Gabrielnek, ha így látja az apját. Azonban örök lelkiismeret mardosná a szívét, ha ez lenne az utolsó lehetősége elköszönni tőle.

– Pár perc múlva visszajövök, beszélhetnek hozzá. Ő hallja, csak nem tud rá reagálni – mondta az asszisztens.

– Apa! Apa! Nagyon szeretlek! Kérlek gyorsan gyógyulj meg – és sírva borult az ágyára.

Myriam megsimogatta fia fejét, majd a férje arcát megpuszilta. Szorosan megfogta a kezét, csókolgatta és könnyeivel áztatta.

– Paul…, drágám…, kérlek jöjj vissza hozzánk. Ne hagyj itt minket.

Az asszisztens már éppen jött.

– Kérem köszönjenek el, hagyjuk most pihenni őt. Bármikor bejöhetnek hozzá egy – egy rövid időre.

– Nagyon szépen köszönjük.

Mindennap bementek a kórházba estefelé. Paul állapota stagnált. Közeledett Gabriel fellépésének ideje. Aggodalommal és reménnyel teltek napjaik.

– Anya! Apa mikor lesz jobban?

– Nem tudom, de rögtön szólnak, ha változás áll be apukád egészségi állapotában.

– Ő már nem fog tudni eljönni a fellépésemre ugye?

– Nem valószínű kisfiam. Te viszont gyakorolj szorgalmasan, hogy amikor felépül büszke lehessen rád. Ketten komponáltátok a szimfóniát, játssz érte és neki.

– Úgy lesz anya.

A vizsgakoncert előtti este is bementek a kórházba Paulhoz. Szeretettel és könnyek között beszéltek hozzá. Megemlítették, hogy másnap lesz Gabriel fellépése, így csak később fognak tudni bejönni hozzá a koncert után. Egy pillanatra mintha halvány biztató mosoly suhant volna át Paul arcán. Úgy érezték, hogy a lelkével átöleli őket. Végtelen melegség és szeretet járta át a szívüket.

Nagy izgalomban voltak mindketten a fellépés napján. Myriam a fájdalomtól megtört arcát nem tudta leplezni.

Gabrielnek a szokásos fellépési stressz mellett meg kellett birkóznia azzal a bizonytalansággal, hogy édesapját elveszítheti. Ezen az alkalmon nincs ott vele, hogy a tekintetével bíztassa. Egyedül, árván érezte magát. Valahogy rossz előérzete volt, pedig édesanyja mindent megtett, hogy vigasztalja és szeretetéről biztosítsa.

A terem zsúfolásig megtelt. Nagyon kíváncsian várták a játékát, hiszen különleges élményt nyújtott mindig a közönség számára.  Ő volt az utolsó fellépő. Szomorú szívvel, de méltóság teljesen ült le a zongora mellé. Csak ott ült és nem nyúlt a zongorához. Feszült csend támadt, pár perc után már – már kínosan hatott. Tess már éppen oda akart menni hozzá, amikor a kezét felemelte.

Gabriel, nem tudta mi történik vele csak azt érezte, hogy nagyon nagy szeretet öleli át. Megint az édesapja ölében ül és ketten játszák el a közösen írt szimfóniát. A végén meghajolt és lement a színpadról.

Hatalmas sikert aratott, csak úgy zúgott a tapsvihar.

– Anya! Anya! Itt volt apa és az ölébe ültetett, mint régen. Őt illeti ez a siker, nélküle nem tudtam volna eljátszani.

– Igen kisfiam, eljött hozzád lélekben – átölelte Gabrielt és záporoztak Myriam könnyei.

Alig hagyták el az épületet, megcsörrent az asszony telefonja.

– Kedves hölgyem! Sajnos Paul húsz perccel ezelőtt átlépte a földi világ küszöbét – közölte az orvos.

– Köszönöm… szépen…! Úton vagyunk a kórházba – válaszolta zokogva.

– Várom önöket, hogy még elbúcsúzhassanak tőle.

– Anya! Mi történt?

– Édesapád, már az égi világ lakója.

– Nem hagyott itt minket, tudom! A koncerten ott volt velem, én éreztem! – kiáltotta szinte sokkosan, sírva Gabriel.

– Igen, a lelkünkben örökké élni fog velünk.

Myriam, ahogyan visszagondolt, az a húszperc közvetlen a koncert utánra esett, amikor Gabriel lejött a színpadról.

Tisztességgel eltemették Pault. Az évek múltak és Gabrielből elismert művész lett. A fiú minden koncertjét ezzel a közös szimfóniával kezdte. Tudta, érezte, hogy édesapja lelke ott van vele és nagyon büszke az egyetlen fiára.

Debrecen, 2023. 08. 10.