NOVELLÁK kategória bejegyzései

ELVESZETT IDŐ

Geraszim Görögországban, Pátra városában nőtt fel. Keresztény nevelésben részesült Hektor és Ofélia szeretett szülei által.

Hektor az egyik óriás cégnek vezérigazgatójaként mindent megtett, hogy az utódjának Geraszimot nevezzék ki. Mielőtt nyugdíjba ment volna a fiút ő maga tanította be. Szeretetteljes jellemmel rendelkező, okos férfiként hamar beletanult a vezetői munkába.

Sajnos a nyugdíjas éveket nem sokáig élvezhette, mert a hirtelen kapott szívinfarktusban elhalálozott. Felesége és Geraszim nagyon megrendültek és az elvesztés fájdalma, rettentően megviselte őket.

Az egyik napon Geraszim az íróasztal fiókjaiban nézte át az iratokat, hogy esteleg kell – e valamit csinálni bennük, vagy leirattározhatja végleg.  Már majdnem végzett, amikor az alsó polcon, leghátul talált egy dossziét. A megdöbbenéstől még a lélegzete is elállt. Csak nézte az iratot, miközben a torkát fojtogatta a sírás és könnyei áztatták arcát. Nem tudta hirtelen mitévő legyen, hazavitte és Ofélia elé tette az asztalra. Csendben, szótlanul állt előtte összetörve és magyarázatra várt.

Amikor a nő meglátta a dossziét, szóhoz sem jutott, majd kitört belőle a zokogás.

– Bocsáss meg nekünk drága fiam, Geraszim – kérte és imára kulcsolt kézzel könyörgött neki.

– Miért nem mondtátok el?

– Elakartuk, de amíg kicsi voltál nem tehettük, mert megzavart volna. Az értettségi után szerettünk volna erről beszélni veled. Ám ott volt a felvételid és a vizsgáid, mindig akadt valami. Tudtuk, hogy meg fog rázni és nem szándékoztunk ezzel rontani az esélyeiden. Később meg már úgy gondoltuk, hogy talán jobb is, ha nem szerzel róla tudomást – válaszolta sírva és megbocsátást remélve.

– De jogom van tudni, hogy ki az igazi anyám és miért mondott le rólam!

– Igazad van. Hidd el borzasztóan sajnálom, csak arra kérlek, hogy próbálj megérteni és bocsáss meg nekünk – esedezett tovább.

Geraszimban dúlt a düh, a fájdalom és a szeretet, valamint hála érzése is, amiért ilyen jövőt biztosítottak számára. Egy darabig állt ott szótlanul, mozdulatlanul a könnyes szemeivel és megfeszült arcizmaival, majd magához ölelte Oféliát.

– Köszönöm nektek, hogy ilyen jók voltatok hozzám, ezt a biztos jövőt adtátok a kezébe egy idegen kisgyermeknek.

– Drága Geraszim, az Úr áldjon meg téged a jóságodért.

– Arra kérlek, hogy segíts nekem megkeresni az édesanyámat, ha még él egyáltalán.

– Természetesen, mindenben segítek.

Sok ügyintézést és utána járást igényelt, mire nagy nehezen sikerült felkutatniuk az édesanyja tartózkodási helyét. A férfi tele volt várakozással és kérdésekkel.

Egy szabad hétvégéjén reggel felkerekedett és elutazott Hiónába, ez egy kis község párszáz kilométerre Pátrától. Amint közeledett látta, hogy szegények által lakta negyedbe érkezik.

Torkában dobogott a szíve, amikor becsengetett édesanyja ajtaján.  Idős, alacsony termetű, sovány asszony nyitott ajtót. Ahogy a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy édesanyja az.

– Alea, a fiad vagyok Geraszim – mondta csendesen.

– A fiam? Hát eljöttél? – kérdezte, miközben megeredtek könnyei.

– Bocsásd meg öreganyádnak, hogy vétkezett ellened – kérlelte szemeit törölgetve.

Egy szobás kis ház volt, szegényesen berendezve. Behívta fiát, aki leült az asztal melletti székre.

– Kérlek, mond el nekem, hogy miért hagytál el?

Az asszonyon látszott, hogy meggyötörte az élet. Nehezen kezdett hozzá a visszaemlékezéshez.

– Igen…, persze…, persze.

– Ez a ház a szüleimé volt. Alkalmi munkákból éltek, sokszor nem került asztalra betevőfalat. Iskoláztatni sem tudtak. Mihelyt elég nagy voltam ahhoz, hogy megfogjam a gereblye nyelét, nekem is dolgoznom kellett. Apám hamar átkerült a túlvilágra. Szörnyen nehéz sorunk volt. Egy fiú sajnos elcsavarta a fejemet. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok még anyámnak sem mertem szólni.

Sokszor éheztünk és fáztunk. Kétségbe estem, ide nem szülhettelek meg, hiszen enni sem tudtam volna adni neked.

Az egyik asszonytól hallottam, hogy ide nem messze van egy olyan ház, ami befogadja a szülni akaró nőket és három hónapig lehetnek ott gyermekükkel. A feltétele az, hogy le kell mondaniuk róla. Soha nem léphetnek vele kapcsolatba és természetesen azt sem tudtuk, hogy hová kerül majd. Minden nap arra gondoltam, gyötrő fájdalommal a szívemben, hogy talán ez lesz az a nap, amikor elém hoz majd a Jóisten és megbocsájtja vétkemet. Nem volt más választásom fiam, ne haragudj rám kérlek – mesélte könnyeit törölgetve.

A férfi megértette és átérezte anyja helyzetét. Fátyolos, könnyel telt szemmel ölelte magához életében először az édesanyját.

– Köszönöm, hogy lehetőséget adtál az életemnek. Ne félj, most már itt vagyok és gondoskodom rólad – mondta, miközben megcsókolta arcát.

„Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” /Róma 8:28/

Debrecen, 2023. 01. 14.

KÜLÖNÖS KARÁCSONY

                    Enzo, már megette a kenyere javát. Nyugdíjas éveit egyedül éli. Annyira jól tartja magát, senki sem tudná eltalálni, az életkorát. Franciaországban, Dole városában lakik, de nem túl messze a hegyekben van egy kis csinos víkendháza. Sok időt tölt ott, szereti a természetet és elsétálgat az erdőben. Felesége már régebben egy más dimenzióban létezik.

                  Diákszerelemből lett házasság. Nagyon boldogan éltek, bár gyermekük nem születhetett, mégis teljesnek érezték életüket. A magány azonban nehéz lelki terhet jelentett számára. Próbált társat keresni magának, de az imádott feleségét senki sem pótolhatta. Felhagyott az ismerkedéssel, mert nem akart másoknak bánatot és csalódást okozni. Rá kellett jönnie, hogy nem áll készen egy új kapcsolatra bármennyire is szeretné a magányát enyhíteni. Minden a szerelmére emlékeztette, így hát az emlékeivel élt tovább. 

Advent előtt már felköltözött a víkendházába és csak az új év kezdetével tért vissza a lakásába. Nejével minden évben ott ünnepelték a karácsonyt és a szilvesztert. Ezt a hagyományukat is megtartotta.

A csendet csak a hóvihar zúgása törte meg. Óriás pelyhekben hullott a hó, napok óta havazott. Előfordult, hogy az áramellátás is szünetelt, de erre az esetre felkészült gyertyákkal.

Feldíszítette a karácsonyfát, ami nem volt nagy, de éppen beleillett a szoba hangulatába, majd a kandallót és az asztalt. Úgy terített, mintha a kedvese is ott lenne két személyre. Beleült a kedvenc foteljába a kandalló előtt és a fotó albumot nézegetve elmerengett a boldog múlton. Néha szemeibe könny szökött, melyet felesége zsebkendőjével itatott fel. Kissé talán el is szendergett.

Éktelen kopogásra riadt, valaki az ajtó üvegén zörgetett.

– Ki az? – kiáltotta elcsodálkozva, hiszen erre még a madár sem jár ilyen időben gondolta.

Halk hangfoszlányokat hallott csak, mert a szél dübörgése elnyelte a szavakat. Kinyitotta hát az ajtót és egy átfázott, elcsigázott, pléddel betakart idősebb hölgy állt ott.  Az arcából alig látszott valami. A hó rátapadt a plédre, a kezei szinte megfagytak, amivel átfogta a takarót magán.

– Jöjjön be gyorsan – kérte Enzo felismerve a helyzetet.

Az ajtót alig bírta visszacsukni a rettentő szél erőssége miatt.

– Bocsánat, ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom önt. Képzelje ebben a hóviharban elakadtam a kocsival, de akárhogy próbáltam kiszabadítani, csak még jobban elsüllyedt. A végén feladtam és amikor megláttam a házának fényeit ideindultam, hogy segítséget kérjek.

–  Értem, semmi baj. Jöjjön csak ide a kandallóhoz és melegedjen fel, mert látom teljesen átfagyott.

– Igen, köszönöm szépen.

– Hozok forró teát, az majd segít – ajánlotta fel Enzo.

– Jó lesz, nagyon köszönöm, jaj még be sem mutatkoztam Leane vagyok – és odanyújtotta a már félig átmelegedett kezét.

– Enzo, a tisztességes nevem – válaszolta mosolyogva.

Mindkettőjüknek vitt egy – egy csésze forró teát és a kandalló előtti kis asztalra helyezte, majd leült a másik fotelbe.

– Hol jár erre, ilyen zimankós időben? – kérdezte Enzo.

– A lányomékhoz indultam, hogy a szentestét együtt tölthessük mindannyian. Egészen idáig jó volt az út, csak itt akadtam el –  és könnybe lábadtak szemei.

– No, ne sírjon segítek, azonban meg kell várni, hogy csendesedjen a vihar. Különben nem jutna sokkal tovább.  Honnan jön?

– Dijonból.

– És hová tartott volna?

– Belfortban laknak a lányomék.

– Hát akkor már nem is sok kellett volna, hogy odaérjen.

– Igen, még az a szerencse, hogy az ön házának közelében akadtam el, különben biztosan megfagytam volna az országúton. Van itt térerő? – kérdezte Leane.

– Ebben a viharban nehézkes lesz, de próbálja meg nyugodtan.

– Szólnom kell, hogy ne aggódjanak miattam. Nem…, sajnos szakadozik. Pedig, nagyon várnak az unokáim – mondta és újra könnybe lábadtak a szemei.

– Talán biztosabb, ha egy üzenetet küld, az megérkezik, ha egy pillanatra is van térerő.

– Igaza van.

– Nyugodjon meg kedves Leane, ma már késő van a kiszabadításhoz és a tovább utazáshoz. Ebben hóviharban és sötétségben nem biztonságos. Van helyem bőven az egyik szobában megágyazok önnek, hogy kipihenhesse magát és reggelre talán már előnyösebb idő lesz.

– Nagyon kedves, de nem zavarom? Látom két személyre terített.

– Nem, nem semmiképpen. Legalább nem töltöm egyszer egyedül a szentestét.

Leane, érthetetlenül nézett a férfira. Egyedül?  Akkor miért terített két személyre gondolta magában. Enzo észrevette rajta, hogy kérdően néz rá.

– Ja, hogy mégis miért két személyre terítettem? Ez egy hosszú és szomorú történet. Azt is mondhatnám, hogy önre vártam – próbálta oldani a hangulatot és mosolygott hozzá.

– Van időm, sőt jelenleg csak az van – folytatta az asszony.

– Jöjjön, vacsorázzunk – kérte, majd kiment, hogy tálaljon.

Leane, elcsodálkozott, hogy hirtelen milyen terülj – terülj asztalkát varázsolt elő a férfi. Hagymalevest és borjúpörköltöt tálalt fel körettel.

– Ezt mindet egyedül ön készítette? – kérdezte ámulatba esve.

– Igen, én ugyanis Doleban lakom és ez a víkendházam. Adventkor mindig felköltözök ide és csak az új évben megyek haza – válaszolta.

– Ha nem lenne itt valószínű, hogy a reggelt már nem éltem volna meg. Nagyon köszönöm a segítségét.

– Tudja, semmi sem véletlen. Azt hiszem, az őrzőangyala jól vigyáz magára – folytatta mosolyogva. – Meséljen nekem a családjáról és arról, hogy egy ilyen bájos, intelligens hölgy miért egyedül vág neki az útnak szenteste?

– Én egyedül élek, mert a férjem jó pár évvel ezelőtt itt hagyott minket, és még nem tudtam feldolgozni a hirtelen halálát.

– Igazán sajnálom – szólalt meg átérzően.

– Hiába vártam haza, ő nem jött. Helyette a rendőrség érkezett meg és közölték, hogy baleset következtében elhunyt. Képzelheti mit éltem át – mesélte még most is könnyek között.

– Igen, megtudom érteni. Az én feleségem is így halt meg. Az újságban is benne volt, hogy mindkét sofőr életét vesztette a helyszínen az ütközést követően. Én sem tudtam még elfogadni, olyan mintha most is itt lenne. Ezért terítettem két személyre. Szívem legmélyén őrzöm emlékét és ez egy rituálé számomra, hogy minden évben idejövök karácsonykor.

– Már értem – válaszolta megértően az asszony.

A vacsora közben egy üveg vörös bort is felszolgált Enzo. A beszélgetést a kandalló előtt folytatták. A hóvihar nem csendesedett, már későre járt. Mindketten nyugovóra tértek a szobáikban és csak reménykedtek, hogy másnapra javul az idő annyit, hogy Leane tovább indulhat.

Az asszony nagyon kimerült és ez a váratlan esemény is megviselte. Hamar elaludt, reggel a telefonjának hangjára ébredt, lányától Julinétől kapott sms – t. Gondolta, ha már van térerő beszélhet is vele. Felhívta és mindent elmesélt neki a történtekről. Azt is, hogy milyen hálás Enzonak, mert megmentette az életét.

– Anya, viszonzásul hívd el Enzot, jöjjön el veled hozzánk. Ne töltse egyedül a karácsonyt – vetette fel a lány.

– Hát…, nem is tudom. Köszönöm, majd megemlítem neki – válaszolta és elköszöntek.

Amikor az ebédlőbe ment már terített asztal várta. Kis idő múlva Enzo is előkerült. A vihar lecsendesedett és a havazás megállt.

– Jó reggelt kedves – köszöntötte Enzo mosolyogva.

– Kint minden rendben, kiszabadítottam az autóját – folytatta reggeli közben.

– Nagyon köszönöm a segítségét. Beszéltem a lányommal és meghívta önt is karácsonyra hozzájuk – vetette fel.

– Nagyon kedvesek, de nem akarom önöket zavarni ismeretlenül – válaszolta Enzo.

– Ugyan! Mi már ismerjük egymást és szeretném meghálálni, hogy ilyen kedves, segítőkész volt velem – mondta mosolyogva Leane.

– Ez természetes, nem kell megköszönnie.

– Kérem, jöjjön velem. Megismerheti a családomat, itt pedig egyedül lenne. Élvezze velünk a karácsony melegségét.

Enzo tétovázott, nem tudta mitévő legyen a szíve azt súgta fogadja el a meghívást. Először érezte felesége halála után azt a közelséget nő iránt, ami megérintette. Ugyanakkor a megszokás emléke marasztalta.

– Na, ne gondolkodjon ennyit! Jöjjön – kérte Leane.

Végül nem tudott ellenállni és az asszonnyal mégis elment Belfortba.

A lányáék úgy fogadták őt, mintha mindig is ismerték volna és megköszönték a segítségnyújtását. Jól érezték magukat együtt. Leane szívét megdobogtatta a férfi közvetlensége és az a szeretet, melyet kisugárzott magából. Kora este indultak vissza Enzo víkendházához.

– Köszönöm ezt a szép napot, rég nem volt részem ilyenben. A családja elragadóan kedves. Ma már ne induljon vissza Leane, ossza meg velem az estét kérem. Reggel biztonságosabb lesz az utazás – szólalt meg a férfi.

– Igaza lehet, nagyon köszönöm Enzo – válaszolta.

                    Kellemes, baráti hangulatban telt az este további része. Arra jutottak, hogy szívesen folytatják majd az ismerkedést és barátkozást az elkövetkezendő időben. Leane meghívta magához Enzot Dijonba.

Hirtelen a férfinak furcsa gondolat fészkelte be magát a fejébe és szinte váratlanul kérdezte meg az asszonyt.

– Leane, hol történt a baleset?

– Dijon és Dole között – válaszolta meglepődve a különös kérdésen.

Ekkor Enzot, mintha szíven ütötte volna a balsejtelem. Felállt és az íróasztal fiókjából elővett egy újságot, majd oda nyújtotta Leanenak.

– De…, hiszen… ez, ez lehetetlen – képedt el, szinte belesápadt az asszony.

– Igen…, ők voltak…. Ezt a sors keze intézte így – válaszolta Enzo, miközben átölelte Leanét.

           

Debrecen, 2022. 12. 29.

 

 

 

 

AZ ÖRÖKSÉG

Yana, jogász végzettségével egy ügyvédi irodában dolgozik Rotterdamban. Egyedül él, édesapját korán elvesztette és édesanyja két éve hagyta itt a földi világot. Vőlegénye Dylan, aki ugyanennél az irodánál dolgozik. Az egyetemi évek alatt szerettek egymásba. A közös érdeklődés és baráti kör hozta őket össze.

Az egyik napon Yanának hivatalos levele érkezett a Markeni – tó melletti kis- község polgármesterétől. Arra kérte, hogy személyesen vegye fel vele a kapcsolatot, hagyaték ügyében. Az értesítést megmutatta Dylannak is.

– Nézd már szívem – és odanyújtotta a férfinak.

– Volt arra rokonod? – kérdezte.

– Nem tudok róla, el sem tudom képzelni – válaszolta.

– Mindenképpen el kell menned személyesen.

– Igen, hétfőn indulok. Kiveszek egy hét szabadságot, még nem tudom mi vár ott rám. Jó lenne, ha velem tudnál jönni – kérte.

– Ne haragudj drágám, de annyira zsúfolt a jövő hetem, már lehetetlen lemondani őket. A hétvégén viszont utánad megyek, ha addigra nem végzel – válaszolta.

– Rendben, majd beszélünk.

Yana korán reggel indult útnak, hiszen elég nagy távolságra kellett utaznia.

Csodálatos kisközség, a tópartján fekszik. Saját kikötőjével pazar látványt nyújt a maga természeti tisztaságában. Mezőgazdaságból élnek az ott lakók és szebbnél szebb virágokat, növényeket termesztenek, ezért a föld a mindenük.

Yana, ahogy közeledett elképesztő tulipán mezőket látott. Sávokban különleges színekben pompázott a táj. Itt híres a tulipán fesztivál, amely családbarát. Lélegzetelállító tulipán parkokat alakítanak ki a kertekben és ilyenkor zsűrizik őket. Rengeteg az idelátogató turista is ebben az időszakban.

Egyből a polgármesteri hivatalhoz ment.

– Jó napot kívánok Sam – köszöntötte a polgármestert.

– Üdvözlöm, kedves Yana! Örülök, hogy ilyen gyorsan időt tudott szakítani ránk.

– Kérem foglaljon helyet – majd átnyújtotta a végrendeletet.

– Nagyon sajnálom, személyesen nem ismertem a hölgyet. Az iratokból látom, hogy édesanyám unokatestvére volt.

– Igen, egyedül élt és engem kért meg, hogy kutassak fel neki élő hozzátartozót, csak önt találtam.

– Értem. Megmutatná nekem a házat? – kérte.

– Természetesen, jöjjön elkísérem. Itt van a közelben.

Sam bekísérte és átadta a kulcsokat.

– Érezze magát itthon és nyugodtan helyezkedjen el. Ha bármiben tudok segíteni csak szóljon. Mi itt lakunk a szomszédban – mutatott rá az ablakból a lakásukra.

– Apropó! Ma este szeretettel várjuk vacsorára, a feleségem, Lynn remekül főz.  Szeretnék Önnel megbeszélni pár fontos dolgot.

– Rendben! Köszönöm szépen a meghívást – mondta mosolyogva.

Yana körülnézett, takaros kis ház volt, terasszal és az épület mögötti föld- területtel, amely rögtön a tópartjára vezetett. Kiépített stég, mellette csónak. Felülmúlhatatlan látvánnyal és csenddel. A kertben, lombos fák árnyékában kissé kopott kertibútor és sok – sok tulipán. Színük és fajtájuk megszámlálhatatlanul díszelgett, különböző formát alkotva. Rögtön beleszeretett a helybe, majd felhívta vőlegényét.

– Szia, szívem! Hú, ezt látnod kell, fantasztikus. Biztosan maradok hétvégéig – áradozott.

– Jó, akkor feltétlenül megyek édesem. Addig is érezd jól magad – válaszolta.

A községben jól ismerték egymást. Összetartó, segítőkész emberek laktak itt. Yana elindult, hogy körülnézzen. Mindenki szélesen mosolygott rá és kedvesen köszöntötte. Ez annyira jól esett neki, nyitottak és barátságosak voltak vele. Egészen otthon érezte magát ebben a környezetben. Elkezdett azon gondolkodni, hogyan tarthatná meg az örökséget, de túlságosan messze volt Rotterdamtól.

Este átment Samékhez, a vacsorát valóban nagyon ízletesnek találta.

– Kedves Yana, elnézését kérem, hogy ezzel terhelem, de muszáj tudnia valamit – kezdte a mondandóját Sam.

– Hallgatom – válaszolt figyelmesen.

– Egy neves Amsterdami cég, mindenáron fel akarja vásárolni a község területét. Modern szállodát, kikötőt és ehhez hasonló épületeket akarnak ide építeni.

– Na, ne! Az lehetetlen – szólalt meg Yana hüledezve.

– Örülök, hogy így vélekedik. Sajnos több képviselőjük járt már itt. Mindenkit meg akarnak győzni arról, hogy milyen jó lesz, meg haladni kell a korral és kitalálnak mindenféle indokot. Egyenként is megkörnyékezik az embereket különböző ajánlatokkal. A baj az, hogy ha egy valaki eladja nekik a területet, onnantól nincs megállás és akkor mi lesz velünk?  A hivatalomba is eljött a nagy főnökük, hozta az elképzelésük tervét. Bizonygatta, hogy remek lesz. Eddig mindannyian ellenálltunk. Megtudták, hogy Tessa mama meghalt és már érdeklődtek az örökös felől, hogy ki az és mikor lesz itt. Természetesen én nem árultam el nekik semmit.

– Hálásan köszönöm Sam, hogy erről tájékoztatott engem.

– Nem tudom, egyáltalán mit gondol arról, hogy el akarja – e adni?

– Még nem határoztam el magam, annyira beleszerettem ebbe a környékbe, de nagyon messze esik a városomtól.

– Yana, én csak arra kérem, hogy álljon ellent ennek a cégnek. Amennyiben el szeretné adni, akkor megveszi a közösség valamilyen módon, majd beszéljünk róla.

– Értem, természetesen – válaszolta.

– Köszönöm a megértését és a hozzáállását. Meddig szándékozik maradni?

– A héten mindenképpen és majd érkezik a vőlegényem hétvégén.

– Örülök neki. Holnapután gyűlést tartunk ez ügyben a városházán. Szeretném, ha ön is eljönne.

– Mindenképpen ott leszek. Köszönöm szépen a meghívást és ezt a fantasztikus vacsorát.

– Mi köszönjük, hogy megtisztelt vele – válaszolta Lynn.

– Jó éjszakát és jó pihenést kívánunk – tette hozzá Sam.

Yana másnap délelőtt vásárolni indult, hogy valamilyen ajándékkal lepje meg a vőlegényét. Az egyik pavilonnál válogatott éppen.

– Yana!  Te vagy az? Hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle egy sármos, magas férfi öltönyben.

A lány meglepődött, majd végig mérte.

– Lars? Alig ismertelek meg – válaszolta döbbenten.

– Jó újra látni téged, annyi év után – folytatta a férfi.

– Igen…, – válaszolt zavartan Yana.

– Gyere üljünk be a kávézóba, van miről beszélnünk bőven – invitálta Lars.

Nosztalgiáztak a közös múltjukról és örültek egymásnak, hogy összefutottak.  Az első nagy szerelem volt mindkettőjüknek. A továbbtanulás más irányba vitte útjukat és a kapcsolatuk megszakadt.

– Yana, csak nem te vagy az örököse a Tessa néni házának? – kérdezte Lars.

– De, igen – válaszolta.

– Tudod én Amsterdamban egy nagy cégnél dolgozom és … – kezdte volna mondani.

– Ne folytasd Lars – vágott közbe a lány, határozott és szigorú tekintettel.

A férfi meglepődött.

– Látom már tájékozódtál.

– Igen, és neked soha nem fogom eladni a területet.

– Yana, meglepsz. Csak arra kérlek, hogy hallgass végig. Tudom itt az emberek ferde szemmel néznek ránk, föld bitorlóknak hívnak minket. Tudnod kell, hogyha nekünk nem adjátok el, jön majd más. Mindenki terjeszkedik és sajnos vannak, akik a módszerekben sem válogatnak. Mi nem akarjuk fedél nélkül kitenni az embereket, biztosítunk elsőbbségi lehetőséget a lakás megválasztásában annak, aki itt szeretne maradni.

– Lars, nézz körül! Ez itt egy gyöngyszem! Hallod egyáltalán magadat, hogy mit beszélsz?

– Nézd, gondold át. Nekem ez nagy előrelépési lehetőség lenne a cégnél és a főnököm folyamatosan sürget a megállapodás miatt.

– Szégyelld magad! Milyen ember lett belőled? Nem ilyennek ismertelek. Hideg, empátia nélküli vagy. Csak a karriered és a pénz érdekel. Hagyj engem békén!

Látni sem akarlak többé – mondta kiábrándult dühvel majd felállt és ott hagyta.

Lars még egy darabig üldögélt ott magába mélyedve, majd távozott. Yana visszament a házba, az úton már keserűkönnyeit nyelte. Felderengtek benne a Lars iránti érzések. Az első szerelmet senki sem felejti el olyan könnyen. Most is nagyon jól nézett ki, de a jelleme már felismerhetetlenségig megváltozott. Hová lett belőle az a kedves szeretetteljes, segítőkész fiú?- tűnődött el rajta és kitört belőle a sírás, keserűség öntötte el szívét. Rádöbbent, abban igaza lehet, hogy a nagy cégek terjeszkednek és csak idő kérdése a változás.

Összeszedte magát és átment a polgármesterhez, hogy elmesélje a történteket.

– Köszönöm Yana a bizalmadat, nem tudom mit tegyünk ennek fényében. Előbb vagy utóbb vége lesz ennek a kisközségnek belátom – mondta Sam lehangolóan.

– Nekem van egy ötletem és ha kell segítek benne. Bár nem egyszerű és hosszadalmas. Természetvédelmi körzetté kell nyilváníttatni.

– Igazad lehet, jó ötlet!

– Ezzel nyerhetünk, mert akkor bonyolult, hosszadalmas folyamat lesz ezt hatályon kívül helyeztetni és inkább más felé próbálkoznak majd.

– Köszönöm Yana! – kiáltott fel örömében Sam és megölelte a lányt. – Holnap a gyűlésen ezt meg kell majd vitatnunk – folytatta.

– Igen, akkor holnap – válaszolta mosolyogva a lány és elment.

Másnap délután sorban érkeztek az ott élők a városházára, de megjelent Lars is.

– Maga meg mit keres itt? Nem hívta ide senki – kiabált felé az egyik férfi.

– Takarodjon innen! Nincs itt semmi keresni valója! – szólat meg egy másik.

– Én csak szeretnék beszámolni …, de már nem tudta folytatni.

Közrefogták és kitessékelték. Egészen lincs hangulat alakult ki, aminek a polgármester vetett véget. Lars pedig örült, hogy megúszta épp bőrrel.

– Emberek! Egy kis figyelmet kérek! Hagyjuk a fiatalembert, távozzon békével – szólalt meg Sam.

Kis időbe tellett, amíg lenyugodtak a kedélyek és végre elcsendesedtek a nagy felháborodás után. Sam felvázolta nekik, hogy tulajdonképpen mivel is kell szembenézniük az elkövetkezendő időszakban. Megkérte őket, hogy tartsanak ki és ne hagyják magukat megvesztegetni, megzsarolni, vagy megfélemlíteni. Bármit észlelnek azonnal szóljanak neki.  Tájékoztatta a lakókat az elképzelésről, miszerint természetvédelmi körzetté próbálják nyilváníttatni a községet, hogy nyugtuk legyen a befektetőktől. Mindenki fellélegzett és tapsoltak örömükben.

– Yana, fog nekünk segíteni ebben, mivel jogi végzettsége van – mondta Sam.

Erre zúgolódás támadt a teremben.

– De bízhatunk -e benne, amikor tegnap ezzel a fickóval látták többen a kávéházban – szólalt meg egy hang hátulról.

– Igen, ő a mi pártunkon áll – válaszolta Sam.

A tömeg tovább morgolódott, kételkedett. Ekkor Yana kiállt és elmondta, hogy igen régről ismeri, de a nézeteik különbözőek. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez a gyöngyszem kisközség megmaradjon olyannak, amilyen. Ezután hatalmas tapsvihar következett, ami megható könnyeket csalt a szemeibe.

A hétvégén megérkezett Dylan is.

– Drágám ez egy csodálatosan szép környék – szólalt meg álmélkodva.

– Igen, nem is tudom mit csináljak, mert egyből beleszerettem – válaszolta Yana.

– Megértem, tartsd meg! Nem lehet tudni mit hoz az élet. Nagyon jó ide lejönni és kikapcsolódni – mondta Dylan.

– Annyira örülök, hogy te is így gondolod – majd nyakába ugrott és megcsókolta.

Vacsorára meghívta Samet és Lynnt a feleségét. Vidáman beszélgettek és közben megmutatta a beadványt, amit elkészített.

– Ez nagyszerű Yana! Nagyon szépen köszönöm neked a segítséget – szólalt meg Sam.

– Úgy döntöttünk Dylannal, hogy megtartjuk a házat és időnként ide jövünk pihenni – folytatta széles mosollyal az arcán.

– Ez igazán remek hír! Van mit ünnepelnünk – mondta Sam boldogan.

– Most vissza kell mennem Rotterdamba a vőlegényemmel, rengeteg a munka, de szólj kérlek, ha bármi fejlemény van – kérte Yana.

– Úgy lesz! – válaszolta.

Pár hónap elteltével Sam telefonált Yanának.

– Képzeld megkaptuk a határozatot, miszerint a községünket természetvédelmi területté nyilvánították – mondta, de hangjából érezni lehetett az aggodalmat.

– Sam, hisz ez csodálatos! Mi a gond mégis? – kérdezte.

– A határozatot Lars írta alá. Hogy lehet ez? Nem valami csapda? – kérdezte aggódva.

– Ez érdekes, nem értem hogyan történhetett – válaszolta elgondolkodva. – Ne aggódjatok Sam, majd én utána járok ennek és kiderítem.

– Köszönjük szépen! Értesíts majd, ha komolyan vehetjük ezt a papírt.

– Természetesen.

Yana, rögtön felhívta Larsot. Elmondta, hogy megkapták a határozatot, de meglepődött az aláírás láttán. A férfi megnyugtatta, hogy hiteles és nincs benne semmi cselszövés. Vegyék ezt bocsánatkérésnek, a történtek miatt. Elmesélte, hogy a visszautazását követően a főnöke kirúgta az eredménytelensége miatt. A mérnöki diplomájával itt kapott állást és külön örült, amikor látta a kérelmet. Soron kívül intézte. Megköszönte Yanának, hogy keményen beolvasott neki, mert igaza volt. Rájött, hogy valóban rossz úton járt, rossz irányba tévedt. Az akkori cége teljesen bekebelezte és örül, hogy annak az időszakának vége lett. Visszatalált önmagához. Újra baráti hangulatban tudtak beszélgetni egymással. Yana mindezt elmesélte Samnek, aki nagyon boldog volt és a határozatot bekeretezve a polgármesteri hivatal falára kitűzte.

            A következő évben Yana és Dylan, úgy tervezték, hogy az esküvőjüket a községben tartják meg. Ottmaradnak majd nászúton is. A tavaszi tulipánfesztivál idejét választották ki, ez nagyon emlékezetessé tette az egybekelésüket. A községben élők hálából mindent előkészítettek az ünnepségre.

Debrecen, 2022. 12. 06.

NEHÉZ DIÁK ÉVEK

Charlotte, Osloban él és már a hatvanas éveit tapossa. Elgondolkodott, hogy a nyugdíjas éveit mivel fogja tölteni. Talán majd utazgat és felfedezi a világot, amire eddig nem volt lehetősége. Jelenleg egy előkelő magazin főszerkesztője és társtulajdonosa.

Éppen indulni készült, amikor megcsörrent a telefonja.

– Jó napot kívánok kedves Charlotte. Jenny vagyok az egyetemről.

– Üdvözlöm.

– Elnézést kérek a korai zavarásért, csak szeretnék kérni öntől egy lehetőséget, hogy riportot készíthessek. Ez lenne a vizsgamunkám.

– Értem, természetesen segítek.

– Ma délelőtt esetleg jó lenne önnek?

– Á, az nem. Délelőtt mindig feltorlódnak az események. Esteleg délután három óra és utána bármeddig ráérek.

– Az nekem is jó. A Fuglen kávézó megfelelne?

– Rendben, ott találkozunk.

– Nagyon szépen köszönöm. 

A megbeszélt időben és helyen találkoztak. Jenny nagyon izgult, sokat jelentet neki ez a riport.

Charlotte-ról, rengeteg cikk jelent meg korábban és mindet elolvasta. Úgy érezte, hogy egészen sikerült felkészülnie az eddigi életéről.

– Kedves Charlotte! Hálásan köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet.

– Szeretettel, hiszen mindig szívesen segítek a kezdőknek. Tudom, hogy ez egy különösen nehéz pálya és mindenért meg kell küzdeni az életben.

– Van olyan tabu témája, amiről nem szeretne beszélni?

– Azt hiszem nincs, de ha kérdez, majd szólok – válaszolta mosolyogva.

– Sokat írtak már önről és az életéről.

– Igen, ez velejár az ismertséggel. Hozzá tartozik a munkámhoz. Kedves Jenny, ha nincs ellenére megkérem, hogy tegeződjünk, hiszen úgy közvetlenebb a beszélgetés.

– Köszönöm szépen, ez megtisztelő számomra. A felnőtt koroddal kapcsolatban már szinte mindent leírtak. Én olyat szeretnék, amiről még nem írt senki.

– Jó választás, hallgatom a kérdéseidet.

– A diák éveidről kérdezhetek?

– Igen, nincs titkolni valóm.

– Annyit tudok, hogy műszaki végzettséged van. Hogyan esett erre a választásod, hiszen a jelenlegi pozíciódtól igen távol áll?

– Ehhez legalább jó ötven évre vissza kell menni az időben – szólalt meg Charlotte, nagyot sóhajtva.

– Látom rajtad, hogy elszomorodtál.

– Igen, nagyon nehéz időszak volt lelkileg. 

– Azért elmeséled?

– Persze, ami volt elmúlt, hiszen régen történt, az akkori harag már megbocsájtást nyert szívemben.

Abban az időben nyilvántartották az iskolákban, hogy a szülők mivel foglalkoztak. Fizikai munkás, szellemi vagy vezető beosztású. Az általános iskola utolsó évében meg kellett jelölni, hogy melyik iskolában szeretnénk tovább tanulni. Apámnak egyértelmű volt a műszaki képzés. Tizenhárom éves gyermekként, nemigen szólhattam bele. Az őszinteséget megvallva szükséges is, hogy a szülő irányt mutasson. Ebben a korban még senki sem tudja helyesen elképzelni a jövőjét. Az akkori osztályfőnököm, amikor ezt megtudta kitért a hitéből.

Eljött a lakásunkra, családlátogatás címén. Szó szerint a fejem felett vitatkozott apámmal. Tisztán emlékszem rá.

– Charlotte nem való oda – mondta indulatosan.

– Már pedig a lányom oda fog járni és erről nem akarok önnel vitatkozni én vagyok az apja – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.

Apám szigorú, határozott ember volt. Ebbe az iskolába felvételizni kellett és számított a tanulmányi eredmény is.

– Bebizonyítom, hogy sikertelen lesz a jelentkezése. Jobb, ha másikat jelölnek meg – kiabálta haragosan.

– Tegyen, amit akar! Ezt az iskolát fogja elvégezni és részemről befejeztem ezt a diskurzust – majd kitessékelte az ajtón.

Féltem, kétségbeesett voltam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Sejtettem, hogy ennek következményei lesznek majd az iskolában. Próbáltam elmondani ezt az apámnak.

– Ne félj semmit, ha bármi bántódásod esne, csak szólj nekem – mondta és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

Persze másnap a tanáriban elmesélte az osztályfőnök a történteket. Az összes kollegáját sikerült ellenem hangolnia. Ettől a perctől kezdve, a jegyeim csak úgy csúsztak lefelé. A négyesekből kettes lett, az ötösökből pedig hármas. Sírva panaszoltam el apámnak, hogy milyen igazságtalanul bánnak velem. Szándékosan rontják le az értékelésemet.

– Ne idegeskedj emiatt. Az a lényeg, hogy a felvételid sikerüljön – mondta apám biztatóan.

Gyomorideggel mentem be minden áldott nap azzal, hogy vajon ma mi fog történni. Alig vártam, hogy vége legyen az évnek és végleg kiléphessek ennek az iskolának a kapuján. Hamar meg kellett tapasztalnom, hogy milyen igazságtalan a világ.

– Ez borzasztó, hogy ilyen megtörténhetett – szólalt meg elképedve Jenny.

– Hogyan sikerült a felvétel az iskolába, ilyen eredmények után?

– Az apám ismerte az iskola igazgatóját és elmesélte neki, hogy milyen inzultus ért.

Megkérte, hogy a tanulmányi eredményemet ezért legyenek szívesek figyelmen kívül hagyni, amennyiben ez lehetséges. A felvételim jól sikerült, így nem volt akadálya a műszaki iskola megkezdésének.

– Innen már egyenes út vezetett az egyetemig ugye?

– Hm…, nem egészen – válaszolta keserű mosollyal az arcán.

– Miért? Mi történt? – kérdezte Jenny meglepődve.

– Úgy félév elteltével az egyik tanár kifogott magának.

– Elmeséled?

– Igen.

Alul osztályozta a rajzaimat és ha kellett, ha se osztogatta az egyeseket. Ilyet csinált például, hogy odasétált a padomhoz és kezébe vette a ceruzámat.

– Nem elég hegyes, egyes – mondta és még mosolygott is hozzá.

Ez nem volt igaz persze, mert mindig ügyeltem a precízségre. Az is előfordult, hogy odanyomta a padhoz és kitörte a hegyét.

– Na, hegyezd ki rendesen, egyes – mondta.

Láttam rajta, ahogy ment vissza a tanári asztalhoz, elégedetten mosolyog magában.

Nem értettem miért csinálja ezt, hiszen sohasem voltam tiszteletlen. A magatartásom mindig példás volt. Igyekeztem mindent megtenni, hogy javítsak ezeken a jegyeken.

Egyszer négyszemközt azt mondta nekem.

– Akármit csinálhatsz, úgyis meg foglak buktatni. A nyaradat azzal fogod tölteni, hogy az egész éves rajzokat megismétled a pótvizsgára, de tudd, hogy nem foglak átengedni ott sem – mondta fenyegető hangnemben.

Nekem elkerekedtek a szemeim és azt hittem álmodom. Ilyen nincs, mit vétettem én ennek a tanárnak, merült fel bennem a kérdés. Egyértelmű volt, hogy ki akart velem szúrni, de sajnos az okát a mai napig sem tudom.

– Nem panaszoltad be az igazgatónak? – kérdezte Jenny.

– Nagyon végig kellett gondolnom, hogy mit tegyek ezután. Megfordult a fejembe, de aztán eszembe jutott, hogy ugyan már, ki hinne egy tini lánynak egy érett tanárral szemben. Ő, úgyis letagadná az egészet.

Talán elmondhatnám az apámnak, ő biztos hinne nekem, mert tudja, hogy soha nem hazudok, hiszen erre nevelt. Tovább gondolva ezt a variációt sem engedhettem meg magamnak. Az előző iskolai tapasztalatból kiindulva, csak rosszabb lenne. Lehet, hogy kirúgnák a tanárt, de akkor a többi is ferdeszemmel nézne rám. Nem maradt más választásom csak az, hogy mélyen magamba zárjam és hallgassak róla, mind a mai napig.

– Hogyan alakult ezután? – kérdezte érdeklődéssel Jenny.

– Azért nem hagytam magam, hogy teljesen kiszúrjon velem. Jó, hogy közölte, úgy sem enged át. Tehát mindenképpen osztályismétlés a vége, ez egyértelmű volt számomra.

Innentől, még néhány tárgyból hagytam, hogy romoljanak a jegyeim. Nem fogom az egész nyaramat rajzolással tölteni úgy, hogy semmi értelme.

A dolgozatokra csak a nevem és az osztályt írtam rá, ha felszólítottak felelni meg sem szólaltam, vagy kijelentettem, hogy nem készültem.

A többi tanár nem értette, hogy hirtelen mi történt velem. Egyik – másik próbált segíteni, de nem mondhattam el senkinek az igazat.

Ez sajnos azzal is együtt járt, hogy a rossz eredményeim miatt a szülők nem engedtek további edzésekre és meccsre sem természetesen. A városi sport egyesület hiába tartott tehetségesnek, az életemnek ez az iránya elúszott.

– Lehetséges, hogy pótvizsgán mégis átengedett volna? Talán nem kellett volna a sporttól megválnod?

– Á, kizárt. Láttam a szemében az elszántságot és a gonosz tekintetet. Mindenképpen osztályt ismételtem volna.

– Szóval elvette tőled ezt fajta karriert?

– Igen, így is mondhatjuk, mert mindenem volt a tanulás mellett és az edző szerint ígéretes voltam.

– Hogyan lett ezután?

– Nagyon megviselt lelkileg ez az egész szituáció.

Arról nem is beszélve, hogy a következő évben, mint bukott tanuló kellett beilleszkednem egy új osztályba és új tanári karba. Nem volt könnyű az előítéletek miatt, sok küzdelemmel járt. Mindig a futottak még kategóriába tartoztam.

A második évfolyamtól ugyan enyhült ez a légkör, de a mosoly mögött négy éven át, ott volt a lenézés az osztálytársaim felől. Persze, tisztelet a kivételnek.

– Őszintén sajnálom, de köszönöm, hogy megosztottad velem ezeket a történeteket és a nehéz diákéveidet.

– Tudod Jenny, akkoriban nagyon fájt. Ma már tudom, hogy minden okkal történik. Hiszed vagy nem, de nem haragszom erre tanárra, hanem hálás vagyok neki érte. Ezzel a bukással kerülhettem egy olyan új tanári karhoz, akik a legkiválóbbak voltak mind szakmailag, mind emberileg. A mai napig hálával és szeretettel gondolok rájuk és őrzöm őket a szívemben, mert kárpótoltak mindenért. Az igazi megbocsájtás az, amikor már indulat nélkül tudsz beszélni a történtekről és harag helyett szeretet van a szívedben az elengedés teljességével.

– Ha tehetnéd, újra ezt az iskolát választanád?

– Igen, hálás vagyok apámnak, hogy harcolt az elveiért és értem. A legjobb iskolába íratott be. Ez egy nagyon szép és sokrétű szakma, amellyel gyarapodott a tudásom. Hosszú éveket töltöttem el benne – válaszolta meghatottan.

– Kedves Charlotte, nagyon köszönöm neked ezt az interjút. Kívánok neked további sok sikert a munkádban és nagyon jó egészséget.

– Köszönöm szépen, én pedig sok sikert kívánok a vizsgáidhoz.

Debrecen, 2022. 11. 22.

UTOLSÓ ESÉLY

A történet Svédországban játszódik. Ella és Molly Malmöben élnek, pár háznyira laknak egymástól.  A szépkorúak társaságát bővítik. Ella már több mint tíz éve özvegy, egyedül él. A barátnője Molly régen elvált, volt egy – két kapcsolata, de mind meghiúsult különböző okok miatt. Ez olyannyira kiábrándította, hogy már nem is akart ismerkedni. A szerelem számára nem létezett, csak hiú ábrándnak tartotta. A szívét teljesen bezárta a férfiak előtt. Barátságos, nyitott és vidám természete miatt, ennek ellenére nagy baráti köre volt. Jól érezte magát egyedül is a bőrében. Ella, azonban sokat szenvedett a magányossága miatt. Sok évet élt a férjével együtt jóban – rosszban. Nehezen teltek mindennapjai, főleg az esték. Másik párkapcsolatról hallani sem akart természetesen.

            Molly sokat győzködte Ellát, kérte ne betegedjen bele a magányába. Idősebb korban is sokan találnak egymásra. Adjon magának egy utolsó esélyt. Nehezen mozdult ki otthonából, nem járt társaságba. A barátnője sokszor hívta, de nagyon ritkán tartott vele. Molly nagyon félt attól, hogy teljesen magába fordul és depresszióba fog esni.

Az egyik napon, postaládájában talált egy prospektust.  Stockholmban egy nevezetes hotel hirdetett fél áron egyhetes szállási lehetőséget programmal együtt szezonzáróként. Gondolt egyet és gyorsan átszaladt vele barátnőjéhez.

– Nézd Ella, mi volt bedobva a postaládába – mondta lelkesen.

– Tudom, én is láttam, de kidobtam – válaszolta egykedvűen.

– Figyelj már! Ez annyira jó lehetőség, fél áron egy hetet tölthetünk a fővárosban – folytatta Molly.

– Hívj mást Molly drágám, nekem nincs kedvem utazni – mondta lehangoltan.

– Ne viccelj velem, hol voltál utoljára?

– Ah, még a férjemmel régen.

– Édes Ellám, hidd el olyan jó lenne kicsit kimozdulni Malmöből. Egy teljesen más környezetben kicsit feltöltődni. Itt olyan egyformák a napjaid, neked is jót tenne – győzködte tovább.

– Nem is tudom, talán igazad van, még átgondolom – enyhült meg.

– Rendben, de ne sokat gondolkozz rajta, mert holnap le kell foglalni a szállást és a jövő héten már utazunk – válaszolta nagy örömmel.

Jól ismerte Ellát, tudta, hogy ez nála igent jelent, csak még meg akarta erősíteni a gondolatában az utazás tényét.

Egy hét múlva már Stockholm klímáját élvezték. Sok időskorú használta ki ezt a feláras lehetőséget. Az érkezéskor mindenki kapott programfüzetet. Mollynak és Ellának egész lakosztály állt rendelkezésükre. Az ablakok a tengerre néztek. A kikötőben különleges vitorlások és hajók sorakoztak. Igazán pazar látványt nyújtottak.

Az érkezésük estélyén a  vacsorát követően, zenés – táncos ismerkedési estet tartottak. Négyszemélyes asztaloknál ültek és hozzájuk két férfi foglalt helyet.

– Oscar vagyok – mutatkozott be illedelmesen.

– Frank – mutatkozott be ő is a hölgyeknek.

A két férfi nem ismerte egymást, csak a pincér odavezette őket. Az étkezés vidám, laza beszélgetéssel telt. Próbáltak néhány alap dolgot megtudni egymásról, ha már egy héten keresztül mindig ennél az asztalnál fognak közösen étkezni. Mindketten jóképű sármos, intelligens és szimpatikus férfiak voltak. Kiderült, hogy Frank szintén Malmöben lakik és egyedül él. Oscar pedig Borastól nem messze, egy lovasfarmon. A lovakat idomítja és versenyezteti. Sok díjat nyert már velük. Mollynak jó volt látni, ahogy Ella fokozatosan feloldódik a vidám beszélgetésben. Persze a tánc sem maradhatott el. Nagyon jól érezték magukat. A hosszú nap után kellemes pihenés várt rájuk. Az éjszaka csendjét a tenger zúgása törte meg, akár egy meditációs élmény.

Stockholm Európa egyik legszebb fővárosa. Több mint 50 híd köti össze a 14 szigetre épült székhelyet. Csodálatos az óvárosa több középkori, reneszánsz, gótikus, barokk építészeti stílus képviselteti magát és számtalan gyönyörű park terül el a városban. A svéd királyi család lakhelyeként szolgáló Drottningholm – palota, valamint Svéd Királyi Opera épülete kiemelkedő építészeti gyöngyszem. Számottevő múzeuma van és a fegyvertár is nagyon izgalmas. Itt királyi öltözékek, fegyverek, páncélok, koronázási hintók és néhány eszményien szép lovaskocsi található.  Nem lehet kihagyni a katonai őrségváltást sem, ami rendkívüli. 

A színház, templomok és a Skanzen is fantasztikus maradandó élményt hagynak az odalátogató kirándulókban. A kikötőből rendszerint indulnak hajók a város bemutatására.

Molly és Ella felszabadultan, boldogan nézték végig ezeket a káprázatos helyeket a csoporttal együtt. A két asztaltársuk persze mindig a  közelükben voltak. A hét lenyűgöző programjai és látnivalói annyira feltöltötte őket, úgy érezték, hogy szinte megfiatalodtak.

– Molly, én nagyon köszönöm neked, hogy rábeszéltél erre az útra. Sokat jelentett nekem – mondta lelkesen.

– Örülök kedves barátnőm, hogy jól érezted magad – válaszolta mosolyogva.

– Vajon az életem mit szól mindehhez odaát?

– Kedvesem, Gustav nagyon szeretett téged. Éppen ezért, amikor azt látja, hogy szomorú és boldogtalan vagy, akkor ő is az. Most viszont, úgy gondolom, ő is nagyon boldog, hogy végre vidámnak lát, mint egykor.

– Bár így lenne – sóhajtott nagyot Ella.

– Csak gondolj bele, ha fordítva lenne. Te azt szeretnéd, hogy az itt maradt párod boldogtalanul, sótlanul élje le a hátra lévő éveit azért, mert a sors őt szólította el hamarabb?

– Nem, biztosan nem szeretném, hogy miattam szenvedjen – válaszolta határozottan.

– Tudod, kettőtök közül ő vállalta fel azt, hogy előre menjen és várjon téged odaát a legteljesebb szeretetével.

– Köszönöm Molly! – mondta, miközben könnyes szemmel ölelte át barátnőjét.

– Gyere menjünk le és töltsük el az utolsó esténket itt, aztán még csomagolnunk is kell. Holnap irány a megszokott otthon – mondta nevetve.

Vacsora után Oscar elhívta Mollyt sétálni a parkba. Olyan igazi indián nyári este volt. Több mint két órát beszélgettek. A férfi szerette volna, ha közelebbi kapcsolatot építhetne ki vele.

– Nézd Oscar, te egy nagyon szimpatikus ember vagy. Köszönöm, hogy megismerhettelek. A baráti kapcsolaton kívül, azonban más nem működne közöttünk. Te a farmot nyilván nem hagyhatod, az én életem a városhoz kötődik. A távkapcsolatok pedig sohasem működtek – mondta Molly határozottan, de barátságos hangnemben.

– Sajnálom, de igazat kell, hogy adjak neked. Persze én abban gondolkodtam, hogy talán hozzám költözöl, ha későbbiekben úgy alakulna. Látom a városi életedet nem adnád fel soha – válaszolta szomorúan.

– Tudod, igaz az a mondás, hogy öreg fát már nem lehet átültetni, mert belehalna. A barátságunkat ápolhatjuk, ha te is szeretnéd és majd meglátogatunk Ellával.

– Ezt el is várom tőletek. Annyira jó hangulatban telt veletek ez a hét. Muszáj, hogy legyen folytatása. Frankot is nagyon megkedveltem, igazi barátság szövődött közöttünk. Ő már jelezte nekem, hogy majd meglátogat – válaszolta mosolyogva.

– Persze, mi is szeretettel látunk téged, ha egy kis időre el tudsz szabadulni a farmodtól.

– Drága Molly, nagy öröm számomra, hogy megismertelek benneteket, a reggelinél még találkozunk – majd kezet csókolt és elköszönt.

Ez idő alatt Ella és Frank az étteremben maradtak és hosszasan beszélgettek.

– Édes Ella, nagyon sajnálom a veled történteket. Tudod nekem sem könnyű. A családom számomra némi gyógyír, de ahogyan te mondod az esték magányosak. Jó lenne valakivel megosztani egy film, vagy koncert élményét, akár csak beszélgetni. Egy városban lakunk és ha nem vennéd tolakodásnak, néha megosztanád velem a magányos estéket? Mi lenne, ha adnánk magunknak egy utolsó esélyt?

– Kedves Frank, nagyon megtisztelő, hogy így gondolkodsz felőlem. Most nem tudok neked mit mondani, azt hiszem még gyógyulnia kell ennek a sebnek.

– Természetesen megértelek.

– Idővel, talán. Bízzuk a sorsra ezt az utolsó esélyt.

– Köszönöm Ellám ezt a rendkívüli estét – a szobájáig kísérte, majd kézcsókkal kívánt jó éjszakát.

            A hazatérést követően, sokat találkoztak Frankkal. Időnként kártyapartit rendeztek Ellánál vagy Mollynál. Jó néhányszor Frank hívta meg őket szerény hajlékába. Oscart is közösen látogatták meg és nagyon jól érezték magukat. Őszinte barátság szövődött négyöjük között. 

Debrecen, 2022. 11. 20.

SCOTT A TÚRAVEZETŐ

Dél – Amerika, Paraná állam kis hegyi falujában él Scott a családjával. Szülei, Pedro és Mayra vezetik a panziót. Húga, Cindy a könyvelő és menedzser. Ő maga pedig a programszervező. Gyermekkorában rengeteget kirándultak a környék pompás erdőjében. Eveztek a Paraná folyóban és túráztak a közelben lévő vízesésekhez. Tudja, hogy a turistákat hová vigye el, mit mutasson meg a maradandó látvány és élmény reményében.

Az épület földszintjén a család lakik és az emeleti szobákat adják ki, ahonnan pazar kilátás nyílik a tájra. A kertben hatalmas lombos fák díszelegnek és az árnyékban padok, valamint függőágyak várják a hűvösben pihenni vágyó vendégeket. A mély csendet csak a közeli vízesés zuhataga töri meg. Itt egészen átszellemül a test és lélek. A turisták igazi paradicsoma. A folyó túloldalán rezervátum található, egy függőhídon lehet megközelíteni a víz felett félelmetes magasságban.

Tíznapos turnusban váltják egymást a kirándulók, de néha előfordul, hogy valaki tovább is marad, mert nem tudja elhagyni a lenyűgöző helyet. Scott egy kis busszal megy be értük a közeli városba és ott szedi össze az érkezőket. Mindent ott szereznek be, amire szükségük lehet. A papírforma szerint jelenleg hat érkezőre vár a megbeszélt helyen és időben.

Elsőként egy középkorú hölgy és fiatal lány közeledett az autóhoz.

– Szia! Te vagy Scott? – kérdezte a fiatalabb.

– Igen – válaszolta mosolyogva.

– Akkor megtaláltunk. Én Jana vagyok, ő az édesanyám, Glenda – mutatkoztak be.

A lánynak rögtön megakadtak szemei a férfin. Nem csoda, hiszen magas, izmos testalkatú és a kékszemei egyszerűen igézően hatottak rá. A vagány, temperamentumos lány, azonban visszafogta magát és igyekezett zárkózott maradni. Ezt a kirándulást, olyan búfelejtőnek szánta, mivel nem régen szakított a barátjával négy év után. Az édesanyja pedig osztozott csalódottságában és szívesen elkísérte erre a csodálatos útra. A csomagjaikat bepakolták és beültek az autóba.

Nem sokat kellett várniuk, egy fiatal pár érkezett. Yasmin és Diego. Nagyon szimpatikus kedves embereknek tűntek már első pillanattól. Látszott, hogy igaz szerelem lángjai izzanak közöttük.

Alig helyezkedtek el és már jött is egy filigrán nő. Dafne a fotós, ez rögtön látszott rajta, mert egy pillanatra sem vette le a nyakából a fényképezőgépet. Vállig érő szőke haja csak úgy lobogott a szélben. Barátságos, kedves mosolyával és egyéniségével mindenkit rögtön levett a lábáról.

– Már mindenki itt van? Indulunk? – kérdezte Dafne.

– Nem, még egy srácnak érkeznie kellene – válaszolta Scott.

– Jaj, én már olyan izgatott vagyok, annyira vártam ezt a kirándulást – szólalt meg Jana.

Scott csak a visszapillantó tükörben mosolygott rá szélesen. A lány érzete, hogy nem közömbösek számára ezek az átható kék szemek és gondolta jobban teszi, ha kerüli a tekintetét. Hiszen a csalódást még nem dolgozta fel és nem akart újabb érzelmi szálba bonyolódni. Rögtön elkapta szemeit és lehajtotta a fejét. Jó negyedórát vártak csendben, mindenki elmerült a gondolataiban. Fárasztó útjuk volt.

– Ő lesz az! A hátizsákos fiú – szólalt meg Scott.

Hirtelen kizökkentek az elmélyülésükből és várakozó figyelmet szenteltek az új jövevénynek. Lassan elindultak a kocsival eléje, aki már messziről integetett nekik.

– Bocsánat a késésért, de az előző csatlakozást lekéstem. Carlos vagyok – mutatkozott be.

– Semmi baj! Kalandra fel! – válaszolta Scott nevetve.

Alig tettek meg párszáz métert, újra megálltak. Egy idősebb férfi integetett.

– Szervusz fiam! Van nálad esetleg még egy hely? Pár napot nálatok töltenék szokás szerint – kérdezte.

– Szervusz Paul bátyám! Persze, csak pattanj fel hozzánk – válaszolta Scott.

Végre megérkeztek a hegyi, kis panzióhoz. Pedro, mint jó házigazda egy – egy pohár pezsgővel fogadta őket.

– Kedveseim! Érezzétek jól magatokat ittlétetek alatt. A szoba kulcsokat feleségemtől, Mayrától átvehetitek. Félóra múlva várunk titeket egy közös vacsorával. A tányérja mellett mindenki talál majd egy program füzetet, ami alapján eldöntheti, hogy melyikre szeretne elmenni. Tudnotok kell, hogy egy héten egyszer megyünk be a városba. Amennyiben valamire szükségetek lenne kérlek írjátok össze és a lányomnak, Cindynek adjátok át. Arra is van lehetőség, hogy vele tartsatok és ott egy kis időt eltöltsetek, ha igényetek van rá. Egyébiránt, bármiben tudunk segíteni forduljatok hozzánk bizalommal. Szeretném nektek bemutatni az orvos barátomat Pault, ő is a szolgálatotokra lesz – mondta mosolyogva.

A nagyon kedves fogadtatást követően a vendégek elfoglalták a szobájukat és kicsit megpihentek a hosszú út után. A közös vacsora igen jól sikerült. Ismerkedtek és vidáman társalogtak. Dafne nem hazudtolta meg magát rengeteg fotót készített. Egyetlen különös pillanatot sem hagyott ki amelyik megihlette. Hamar lefeküdtek aludni, mert reggel korán kellett kelniük a kirándulás miatt. Dafnenak nem jött álom a szemére. Magára terítette a ponchóját, majd kiment a kertbe. A teraszon ült Scott és észre sem vette, csak ment volna tovább.

– Dafne! – Szólította meg Scott.

– Hát te? – kérdezte a lány meglepetten.

– Szeretek esténként kicsit kint üldögélni és a csillagokat nézni – válaszolta a férfi.

– És te mi járatban vagy? – kérdezett vissza.

– Gondoltam kicsit kifekszem a függőágyba, mert nem tudtam elaludni – válaszolta.

– Gyere ülj ide le – kérte.

– Egyébként jó, ha tudod, hogy villanypásztorral körbe van ugyan kerítve a terület, de vannak állatok, amiket nem akadályoz meg a bejöveteltől. Ilyenkor már biztonságosabb a házban lenni, vagy legalábbis csak itt a közvetlen közelben. – hívta fel a figyelmét Scott.

– Értem, köszönöm – válaszolta Dafne mosolyogva.

– Jössz holnap velünk, vagy miért választottad ezt az utazást? Látom sokat fényképezel.

– Persze megyek. Egy kiállításra készülök, ami a természet szépségeiről szól – válaszolta.

– Ebben a sportcipőben akarsz majd velünk jönni, vagy hoztál túrabakancsot is?

– Csak ez van. Azt gondoltam jó lesz – válaszolta meglepetten.

– Holnapra jó, de később megyünk olyan terepre, ahol ez kevés lesz és balesetveszélyes. Majd menj be a húgommal a városba és vegyél egy rendes túrabakancsot – javasolta.

– Rendben, köszönöm.

– Nézd milyen gyönyörűen lehet innen látni az egész égboltot. Az a sok fénylő csillag varázslatos.

– Fantasztikus látvány valóban. Melyik a kedvenc csillagképed?

– A sas, ott az égi egyenlítőn.  A legfényesebb csillaga az Altair. Látod? – és egészen a lányhoz hajolva mutatta.

– Igen, nagyon szép! Ezt még nem is fedeztem fel – válaszolta.

– Figyeld ott a fák között a sötét erdőfelé, láthatod az éjjel világító bogarakat, ahogyan különböző formákat alkotva röpködnek.

– Tényleg, nagyon izgalmasak – és már fotózott is.

– Ez a hobbid, vagy a munkád is?

– Mindkettő – válaszolt mosolyogva.

– Imádom elkapni a lencsével azokat az értékes pillanatokat, amik csak egyszer vannak. Megihletnek és sok irányúan fotózok. Feltudom használni őket pályázatra vagy kiállításra. Kérnek tőlem képeket magazinok és egyéb cégek – válaszolta lelkesen.

Scott nagy érdeklődéssel figyelt a lányra. Egészen magával ragadta, ahogyan a szakmájáról beszélt. Csodálta, megérintette a lány lelke. Még egy ideig beszélgettek, azután nyugovóra tértek.

Reggeli után mindnyájan gyülekeztek a földszinten, senki sem akart lemaradni a kirándulásról. Amikor Scott előlépett puskával a vállán, kissé meglepődtek.

– Látom erre nem gondoltatok, de itt ebben az őserdőben sokféle állattal találkozhatunk. Megkérlek benneteket, hogy maradjunk együtt szorosan a biztonság kedvéért. Erre a túránkra Paul és édesapám is elkísér minket. Én megyek elől és ők zárják a csoportot – adta ki a tájékoztatást.

A másik két férfi is előlépett puskával a vállukon és Paulnál volt egy elsősegély táska is.

– Mivel csak estére érkeztek meg, egy kis útravalót csomagoltam nektek – szólalt meg Mayra mosolyogva és átadta mindenkinek.

Az útirányuk a hegyen lefelé vezetett egy kis ösvényen a lankás oldalon, egészen a folyó partjáig. Lassan haladtak, hiszen rengeteg látnivaló volt és sokszor megálltak. Dafne fotózott, ahol és amikor csak lehetett, ezért hol elől, hol hátul haladt. Őrá külön figyelni kellett emiatt. Yasmin és Diego, elől mentek Scott után rögtön, őket követte Carlos, Jana és Glenda, végül Paul, Pedro a megbeszéltek szerint. Nagyon meleg, párás idő volt, de a pókok és egyéb rovarok miatt szükséges volt a zárt öltözék, széles karimájú kalap. Egyszer csak megállt a túravezető, mert egy széles, gyors sodrású hegyi patakhoz értek.

– Fiúk! Arra kérlek benneteket, hogy segítsetek a hölgyeknek itt átkelni. Vigyázat a kövek csúsznak, csak óvatosan.

Ő maga Dafnenak segített, hosszasan és mélyen néztek egymás szemébe. Megfogta a kezét és hirtelen, mintha egy áramütés érte volna. Úgy érezte, hogy ezt a kezet soha többé nem szabad elengednie. A furcsa pillanatnak sokáig hatása alatt maradt. Ettől a perctől kezdve szükségét érezte a lány közelségének, bár magának sem tudta megmagyarázni. Sikeresen átértek a többiek is. Az ösvénytől kissé balra, pompás színes virágok tárultak a szemük elé.

– Ezek itt gyógynövények és vannak közöttük mérgezőek is – figyelmeztetett Scott.

– Milyen csodás illatok vannak erre – szólalt meg Glenda.

– Ez a tűzpiros! Szerelmem pont a hajadba illik – kiáltott fel Diego és már nyúlt, hogy leszakítsa.

– Neee! – szólt rá erőteljesen Scott.

– Nem szabad! Mérgező! – folytatta.

– Ne nyúljatok egyikhez sem és közelről sem szabad őket szagolni, mert van amelyiknek az illata is kábító hatású – magyarázta tovább.

– Milyen furcsa, hogy ilyen csodálatosak és mégis alattomos a hatása – mondta elgondolkodva Jana.

– Hmm. Olyanok, mint egyik – másik ember – tette hozzá Carlos motyogva.

– De a fotón, majd jól mutatnak – válaszolta mosolyogva Jana.

– Menjünk tovább – kérte Scott.

Eszményi futónövényeket és kakaófák ültetvényét is megcsodálhatták útközben. A madárvilága fantasztikus. A különböző énekhangoktól az egész, zenélőerdő hatását keltették bennük. Több színű papagájok és kolibrik. A lepkék fajtái szinte megszámolhatatlan, méretük, mintázatuk és tarkaságuk egészen különös látványt nyújtottak.

Nagy sikoly a levegőben és Yasmin szinte sokkot kapott, meg sem mert mozdulni. Egy óriási kígyó nézett vele farkasszemet. A csapat lemerevedett egy pillanatra, de Pedro odalépett, közben a botján megnyomott egy gombot és egy villaszerű fém csillant elő. Ezzel a kígyót lenyomta a földre, majd ártalmatlanná tette.

– Várj csak barátom, megcsapolom. Még jól jöhet nekünk, ellenanyagra mindig szükség lehet és sosincs belőle elég – szólt Paul.

Az elsősegély táskáját elővette és pár perc múlva elégedetten mutatta egy fiolában.

– Most már folytathatjuk az utunkat – mondta széles mosollyal az arcán.

Dafne szinte folyamatosan fotózott a látványokban gazdag területen. Persze az útitársak sem maradtak ki. Igazi portrékat is készített egy – egy egyéni jellemző pillanatot elkapva. Már délfelé járt az idő.

– Itt letáborozunk – jelentette ki Scott.

Egy kis tisztás terült el, ami kifejezetten pihenőhelynek volt kialakítva. Farönkökkel, tűzrakóhellyel és turista menedékkel. Nagyon hangulatos és romantikus érzéseket váltott ki belőlük. A kapott kis csomagot elővéve jóízűen falatoztak.

– Erre fogunk visszamenni? – kérdezte Glenda.

– Nem. Egy kis kerülővel ugyan, de másik terepen. Ott még változatosabb a táj és a növényzet. Sötétedésre mindenképpen visszaérünk – válaszolta Scott.

– Ott vége az ösvénynek és arra látom a folyót. Olyan meleg van, nem lehetne megfürödni benne? – kérdezte Jana.

– Nem ajánlom – mondta a férfi, és kivette nyakából a távcsövet.

– Nézd csak meg jobban, hogy mik sütkéreznek a parton.

– Azta! Ezek krokodilok.

– Bizony és azért itt álltunk meg, hogy kellő távolságban maradjunk tőlük. Ilyen messzire nem éreznek meg minket.

A távcső kézről kézre járt, látni akarták mindannyian. Úgy félóra múlva elindultak a tisztáson át egy sziklásabb terep felé. Jó pár száz méter után vadleshez érkeztek.

– Ide kettesével felmehettek és adom a távcsövet, hogy környéket tudjátok kémlelni – mondta Scott.

– Dafne, arra figyelj, hogy a vakut most ne használd.

– Értem, rendben.

A magaslatról messzire el lehetett látni és fantasztikus táj tárult a szemük elé. Láttak kondorkeselyűt és alpakát. Körülöttük majmok ugráltak a fákon, egyikről a másikra és fura hangokat hallattak. Igazán fantasztikus élményben volt részük. Miután mindnyájan kigyönyörködték magukat indultak tovább. Már majdnem hazaértek, amikor a lágy szellő fura illatot hozott magával. Pedro rögtön felkapta rá a fejét és felnézett az égre.

– Fiam! Nézd!

– Látom apa.

– Barátaim kérlek benneteket, hogy igyekezzünk, mert nagy vihar közeledik és nem lenne jó, ha itt érne minket – szólalt meg Scott határozott hangon.

A szinte fekete vihar felhő, félelmetes sebességgel közeledett és a szél is viharossá fokozódott. Alig bírtak menni, mert szemből kapták az erős áramlatot.

A távolból hallották az ég morajlását és a rájuk boruló sötétséget, villámok fénye világította meg. Már látták a panziót és éppen beértek, amikor leszakadt az ég.

– Srácok! Gyerünk segítsetek! Az ablakokat gyorsan be kell fedni – kiálltot Scott.

Pedroék már tudták mit kell tenniük, minden elő volt készítve, sejtették mi vár rájuk, hiszen nem ez volt az első komoly vihar, amit átéltek. Gyorsan el kellett barikádozniuk magukat. Jól jött a fiúk segítsége, pillanatok alatt elkészültek. A lányok megvoltak rémülve, mert még ilyet nem éltek át. A földszinten a kandallót begyújtották. Az ég folyamatosan és egyre hangosabban morajlott. Lehetett érezni a közelségét. Ki nem láttak, mivel minden nyílást bedeszkáztak. Mayra, hogy oldja a feszültséget asztalhoz invitálta őket.

– Gyertek, meleg vacsorával vártunk benneteket. Jó étvágyat kívánok.

Már kialakult közöttük egy ülésrend és helyet foglaltak. Jólesett a finom étel az egész napos túra után.

– Ááá! – sikoltott fel hirtelen Jana és a füléhez kapott.

Mindenkinek csengett a füle a hatalmas csattanástól és abban a pillanatban kialudt a villany. A lány ösztönösen a mellette üllő Carlos nyakába ugrott és úgy szorította, hogy majd meg fulladt.

– Nyugalom! – kérte Scott és már gyújtotta is meg a gyertyákat.

Jana remegett a félelemtől, sírógörcsöt kapott. Carlos lassan kihámozta magát a karjaiból, de továbbra is átölelte a lányt. Próbálta megnyugtatni. Lassan oldódott a riadalom okozta ijedtség mindenkiben és folytatták a vacsorát.

– Kedveseim, biztosan nagyon fáradtak vagytok, nyugodtan menjetek fel a szobátokba, ott is találtok gyertyákat. Ez a vihar sajnos még el fog tartani egy darabig – szólalt meg Mayra.

A férfiak felkísérték vendégeiket a szobájukba és segítettek gyertyát gyújtani. Mayra és Cindy elmosogattak és rendberakták az ebédlőt, majd ők is pihenni tértek. Scott, az édesapja és Paul a társalgóban ültek le beszélgetni.

– Szerencse, hogy időben hazaértünk – mondta Paul.

– Az biztos, jó ideje annak, hogy ilyen erős vihar volt – folytatta Pedro.

– És még csak most vagyunk a közepénél, éppen felettünk tombol – szólt közbe Scott.

– Szegény lány nagyon megijedt – említette Paul.

– Hát, ilyen viharban a városiaknak nincs része az biztos – szögezte le Scott.

Carlos jött le hozzájuk a lépcsőn, kezében gyertyával.

– Nem zavarok?

– Dehogy, ülj csak le közénk és erősítsd a férfi társaságot – bátorította nevetve Scott.

– Tudok segíteni valamiben? A villany helyreállításában?

– Köszönjük szépen, de most még nem. Épp felettünk van a vihar, addig felesleges – válaszolta Pedro.

– Neked mi a foglalkozásod? Mi vezérelt ide? – kérdezte Paul.

– Mérnök vagyok, de amolyan világjáró – válaszolta nagy könnyedséggel.

– Családom európai, én még nem állapodtam meg. Szeretnék megismerni minél több országot. Kihasználom, amíg fiatal vagyok, hogy nincsenek kötöttségeim.

– A foglalkozásod, most azt hiszem jól fog jönni nekünk – tette hozzá nevetve Pedro.

Hallatszott, ahogyan a szél tombol odakint és a fák ágai recsegnek – ropognak. Megállás nélkül dörgött és csattogott.

– Ne haragudjatok, de féltem egyedül a szobámba – szabadkozott Dafne és lehuppant Scott mellé.

– Semmi baj, velem biztonságban vagy – és átölelte.

– Tudom – válaszolta mosolyogva, láthatóan jólesett, hogy odabújhatott a férfihoz.

Kis idő múlva Glenda és Jana is megjött a társasághoz. Carlossal nagyon szimpatizált a lány. Magas vékony testalkata ellenére izmos volt. Fekete, rövidre vágott frizurája, jól kiemelte az arcvonásait. Borostásra hagyott divatos szakálla férfias megjelenést biztosított külsejének. A fiú, azonban nagyon titokzatosan viselkedett. Kedves, segítőkész, de tartotta a három lépés távolságot és a magánéletéről semmit sem árult el.

Jana úgy érezte, hogy a szíve mélyén lakozik egy lány, amit hétpecsétes titokként őriz.

Lassan alábbhagyott a vihar, majd Scott, Carlos és Pedro az elektromos szekrényhez mentek, hogy visszaállítsák az áramforrást. Miután sikerült mindenki nyugovóra tért és álomra hajtották fejüket.

Hajnalban minden irányból iszonyatos üvöltésre ébredtek.

– Sörényes farkasok! – szólalt meg Scott.

– Azonnal elő a puskákat – mondta Pedro.

Scott felrohant az elemeletre Carloshoz és Diegohoz.

– Értetek a puskához?

– Persze – válaszolták.

– A vihar után sörényes farkasok prédát keresnek és a villanypásztor nem mindig állítja meg őket. Ha közelebb merészkednek le kell lőni őket – mondta izgatottan Scott.

Az erre a célra kialakított lőrésekhez vezette a fiúkat és maguk is elfoglalták helyüket. Körülvették a panziót és egyre közelebbről hallatszott a vonításuk. Feszült csendben figyelték az eseményeket. A lányok, hogy elfoglalják magukat el kezdtek segíteni Mayranak a reggeli készítésben. Megjelent a vezérfarkas és egyenesen a házfelé száguldott. Eldördült az első lövés, majd még egy és még egy. Ezzel megállították a rohamot és a többi farkas rávetette magát a lelőtt tetemekre. Az egyik ott hagyta őket és megindult a házfelé, majd újabb lövés következett. Ez szerencsére végleg elvette a kedvüket és visszahúzódtak. Közben a Nap is felkelt és elhagyták a területet.

– Hát nem mondanám, hogy unalmas nálatok – szólalt meg Carlos.

– Köszönjük a segítséget fiúk – válaszolt Scott.

– Mi van, ha épp nem vagyunk? – kérdezte aggódó hangon Diego.

– Akkor a húgom és édesanyám áll a helyetekre és később van a reggeli – fogta viccesre válaszát a férfi.

Carlos a szeme sarkából féltőn nézett Cindyre, de ezt a pillantást csak a lány vette észre. Nagyon vigyázott, hogy ne árulja el magát. Nem akart kellemetlenséget neki, hiszen nem tudott róla semmit. Ő egy igazi Dél – Amerikai külsejű vidám, bájos arcú lány. Ében fekete hosszú haj, csillogó fekete szemek, ívelt gyönyörű piros ajkak. Nincs olyan férfi, akinek ne tetszene meg rögtön.

– Mivel elég izgalmas volt az esténk és a hajnal is, így a mára tervezett kirándulást elhalasztjuk – jelentette be Scott.

– Cindy! Mi lenne, ha ma mennétek be a városba? Dafne szeretne egy túrabakancsot vásárolni, segíthetnél neki – kérte a testvére.

– Természetesen, aki még szeretne csatlakozzon hozzánk – válaszolta.

– Mi Paullal, kimegyünk a közeli tóra horgászni, oda is jöhet, aki akar – vetette fel Pedro.

– Én szívesen elmennék veletek, a volt férjemmel sokat jártunk horgászni – jelentkezett Glenda.

– Remek – örvendezett Paul.

Jana és Carlos bementek a városba Cindyvel. Yasmin és Diego, úgy döntöttek, hogy inkább ott maradnak és pihennek.

– Én megyek és ellenőrzöm a villanypásztort a területen – közölte Scott.

– Esetleg van kedvetek velem jönni? – kérdezte Yasminékat.

– Persze – válaszolták egyszerre.

Több helyen is megsérült a kerítés a vihar következtében, amit kijavítottak közösen.

– Ezért tudtak a farkasok olyan könnyen bejönni – állapította meg Scott.

Ezzel végezve még néhány javítási munkát a házon is meg kellett csinálni, amiben Diego nagy segítségére volt a férfinak. Yasmin addig a konyhában szorgoskodott Mayraval.

A horgászás jó hangulatban telt és fogtak több halat is. Glenda és Paul nagyon összebarátkoztak. Az orvos egyedül él, mert feleségét már tíz éve elvesztette. Pedro és családja az egyetlen baráti kötelék számára. Ezért sok időt tölt náluk. Gyermekkorukban együtt nőttek fel és azóta olyanok, mintha testvérek volnának.

Glenda lányával él, férje nem régen távozott az élők sorából. Még nem dolgozta fel a történteket, emiatt kísérte el lányát az útra, hogy kicsit kizökkenjen a mindennapokból.

A fiatalok nagyon jól érezték magukat a városban. Cindy jó idegenvezetőnek bizonyult.

Késő délutánra érkeztek vissza. Az idő kellemes volt, ezért estére tábortüzet raktak és halat, kolbászt, szalonnát sütöttek. A jó vörösbor is előkerült a kannából. Vidáman beszélgettek és dalolásztak. Scott pedig nagyszerűen pengette a gitárját.

– Yasmin, rólatok mit lehet tudni, olyan csendesek vagytok? – kérdezte Carlos.

– Az egyetemen ismertük meg egymást és az idén házasodtunk össze, ez a nászutunk – válaszolta mosolyogva.

– Az igen! Én lehet nem ilyen kalandos helyet választottam volna nászútnak – tette hozzá Carlos.

– Miért erre esett a választásotok? – kérdezte Scott.

– Mi régész szakon végeztünk és ott tanítunk az egyetemen. Végig néztük a lehetséges helyeket a prospektusokban, de erre voksoltunk. Szeretünk kirándulni és a kalandokat, mert a tanítási időszak elég egyhangú – tette hozzá Diego nevetve.

– Hát kaland van itt elég, azt hiszem erre nem panaszkodhattok – mondta Carlos.

– Na, tegyük el magunkat holnapra. Ha ilyen szép idő lesz elmegyünk az egyik közeli vízeséshez. Fürdőruhát hozzatok majd magatokkal – szólalt meg Scott.

Eléggé fáradtak voltak ahhoz, hogy nem kellett kétszer mondani.

Reggel korán elindultak a vízeséshez, ide Cindy is velük tartott.

Jó egyórányi járás után az ösvény tisztásba torkollott. Óriási ovális alakú tó terült el, melynek vize csodálatos kékeszöld színű volt. Balra egy hatalmas vízesés a magasból zuhogott alá. Mellette jobbra a sziklák között, másik vízesés, mely csendesebben, lágyabban hullott a tóvizébe. A területet magasnövésű bokrok díszitették. A fiatalok ezt kihasználva gyorsan átöltöztek és már csobbantak is.

– Gyertek, erre – szólt, majd a kezével is intett Scott.

– Itt alámerülünk és a vízesés alatt átúszva, emelkedünk majd ki újra – folytatta az instrukciót.

A vízesés mögött alagútszerű barlangot találtak. Igazi gyöngyszem volt számukra. Yasmin és Diego rögtön elindultak a barlang felfedezésére, de ehhez szükséges felszerelés hiányában, csak rövid sétát tettek.

– Nézd Diego! Itt, látszanak a rajzok töredékei – hívta fel a figyelmet Yasmin.

– Igen! Ezt még nem fedezték fel. Szívem, ide vissza kell majd jönnünk feltárni – folytatta Diego.

– Scott! Hatalmas felfedezést tettünk azt hiszem. Köszönjük neked, hogy megmutattad ezt a helyet – szólalt meg Yasmin.

– Sokszor jártam itt, de nekem nem tűntek fel. Hiába a szakavatott szemek azt is észreveszik, amit más nem – mondta elcsodálkozva Scott.

A barlangban hűvös volt, így nem tartózkodtak ott sokáig.

Visszaúsztak a Nap sugarától felmelegített tó vizébe és élvezték a pancsolás adta lehetőséget. Később a parton megszárítkoztak, majd elindultak hazafelé.

Paul nem ment a társasággal, hanem Pedroval és Mayraval töltötte az idejét.

– Feltűnt, hogy Scott nagyon sokat legyeskedik Dafne körül. Máskor is jönnek ide szép lányok, de ilyennek még nem láttam a fiadat – mondta Paul.

– Igen én is észrevettem, hogy másképpen néz rá – válaszolta Pedro gondterhelten.

– Mi lesz veletek? A lány városi, nem hiszem, hogy ide jönne. A fiatok egyetemet végzett, ő bárhol talál majd munkát – folytatta Paul.

– Nem tudom, Scott is ebből él. Talán nem komoly – mondta Pedro.

– Kedves barátom, had ne emlékeztesselek, hogy milyen is a szerelem – szólt nevetve Paul.

– Igazad van, én is otthagytam mindent Mayra miatt – emlékezett vissza Pedro.

– A lányod se biztos, hogy sokáig marad veletek. Csak arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig. Úgy látom lassan megérik a helyzet az ajánlatomra. Tudjátok, hogy nálam bőven van hely és ti ott mindig otthonra leltek.

– Köszönjük szépen, drága barátom. Egyszer biztosan élni fogunk az ajánlatoddal. Szeretünk itt lenni és egyenlőre kivárunk, ameddig csak lehet. Addig viszont téged mi is szívesen látunk bármikor – válaszolta Pedro.

Mayra finom, ízletes ebédet készített ez idő alatt. A túrázók érkezését követően együtt fogyasztották el.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket, de sajnos nekem lejárt a szabadidőm és vissza kell térnem a városba. Kívánok további kellemes időtöltést és vigyázzatok magatokra – búcsúzott el Paul tőlük.

– Örülök, hogy megismertem, jó utat kívánok – lépett hozzá Glenda.

– Találkozunk még? – kérdezte Paul mosolyogva.

– Talán – válaszolta meghatottan.

– Scott bevinnél a városba?

– Természetesen Paul bácsi.

– Dafne! Velünk tartasz? – kérdezte Scott.

– Igen, úgyis kell film a fényképezőgépembe – válaszolta.

A városba érve elköszöntek Paultól és megvették a filmtekercseket, majd beültek egy cukrászdába sütizni.

– Dafne, lenne kedved tovább maradni? Számtalan lenyűgöző helyet tudnék még neked mutatni, amit lencsevégre kaphatnál.

– De, jó lenne – válaszolt lelkesen.

– Nem vár otthon senki?

– Nem, egyedül lakom, bár egy városban a szüleimmel és a húgommal – mondta széles mosollyal  az arcán.

– Hogy lehet, egy ilyen csodálatos lány egyedül?

– Sok a munkám és a világ minden tájára utazom fotózni. Keveset vagyok egy helyben, nem alkalmas a párkapcsolat építésére.

– És? Te is egyedül vagy nem? – kérdezett vissza Dafne.

– De, igen. Egy hegyi vadászt, ugyan ki választana párjául. Turisták jönnek és mennek, csak én maradok – mondta kissé lehangoltan.

– Az, aki őszintén szeret téged – válaszolta a lány és mélyen a szemébe nézett.

– Ez jól esett, épp erre várok – válaszolta és boldog mosoly suhant át az arcán, mert remélte, hogy Dafne is úgy érez iránta, ahogyan ő.

Ebéd után a többiek felmentek a szobájukba pihenni. Egyedül Carlos sétált le a parkba és egy lombos fa árnyékában a padon mélyen elgondolkodott.  Cindy ült le mellé.

– Nem zavarlak? Látom nagyon elgondolkodtál.

– Nem, dehogy zavarsz. Éppen te jártál az eszemben.

– Tényleg? Vagy csak bókolsz?

– Tartozom egy vallomással. Jó, hogy így végre kettesben vagyunk. Amióta megláttalak egyedül rád tudok gondolni. Véletlen jöttem erre a kirándulásra. Képzeld ráböktem a térképre és ezt a helyet találtam.

– Carlos, nincsenek véletlenek. Minden okkal történik ebben a világban. Akiknek dolga van egymással, azok találkoznak. Rövidebb, vagy hosszabb időre, ezt a sors mutatja meg.

– Cindy, szeretnék még maradni, jól érzem itt magam. Nagyon sok helyet bejártam, de még soha nem éreztem azt, hogy maradnom kellene. Úgy érzem megszakadna a szívem, ha arra gondolok, hogy pár nap és el kell mennem.

– Beszélj a bátyámmal. Szerintem lehetséges, ő tudja az érkezők létszámát. Örülök, hogy itt vagy és annak is, ha maradsz. Most mennem kell – válaszolta kedves mosollyal.

Megérkezett Dafne és Scott, a lány felment a szobájába és a fotóival kezdett el bíbelődni. A férfit lefoglalta Carlos.

– Scott, várj! Szeretnék még maradni egy ideig, ha lehetséges. Nagyon varázslatos a hely és még szeretnék többet kirándulni veled, megismerni jobban a tájat.

– Van ennek valami köze a húgomhoz is? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.

– Igen, bevallom nagyon tetszik és szeretném őt is jobban megismerni – válaszolta.

– Jól van, még időben szóltál. A megmaradt üres szobákat töltöm majd csak fel – mondta és a vállára tette a kezét bátorításul.

– Nagyon köszönöm, ennek fejében segítek nektek bármiben – ajánlkozott.

– Ezt el is várom – válaszolta nevetve.

Az egyik napon medvelesre kalauzolta a turistákat. A férfiak kaptak egy – egy puskát a vállukra, biztonság kedvérét. Sok pápaszemes medve él ezen a vidéken. Alapvetően ragadozó, de főleg növényekkel, gyümölcsökkel táplálkoznak, azonban az otthagyott tetemeket sem vetik meg.

Óriási méretük eléri a két métert és a fára is felmásznak. Az erdő szélén, kifejezetten erre a célra épült egy kis fa kunyhó, ahonnan kényelmesen nézhették az állatok mozgását.

Nem kellett sokat várniuk, amikor megjelent egy hatalmas medve lomha mozgásával. Lehetett vagy két mázsa. Barna szőre és apró szemei körül kis folt díszelgett. Beleszagolt a levegőbe, hogy érez -e veszélyt, mordult egyet és erre előbújtak a kicsinyei. Három apró bocs, még egy méterek sem voltak talán. Követték anyjukat, majd ugrándoztak, játszottak és birkóztak egymással a fűben. Nemsokára elő lépett a sűrűből az apa medve, aki rögtön rendet teremtett közöttük. Még hatalmasabb, erőteljesebb volt. Ehető bogyókat kerestek és csemegéztek.  Egy ideig ott tébláboltak, a bocsok fára is felmásztak. Az apa medve azonban két rövidebb morgással véget vetett az ottlétüknek. A kicsiket letessékelte a fáról és visszavonultak az erdő mélyére.

Hatalmas élményben részesültek a kirándulók, Dafne tömérdek fotót készített róluk. Elindultak visszafelé pár száz méter után Scott felemelte a kezét, hogy álljanak meg. Intett Carlosnak és Diegonak, hogy halkan menjenek hozzá.

– Ott, arra valami nagytestű állat lehet – mutatta az irányt.

– Diego, te maradj itt és vigyázz a többiekre, ha erre jönne ne tétovázz lőjj – adta ki az utasítást.

– Carlos te arról, én erről és bekerítjük – mondta és közben a távcsövével figyelte a mozgást.

– Vaddisznó csörtet és éppen felénk tart – közölte.

Mindenki döbbenten, csendben állt és várta a fejleményeket. A magas aljnövényzet sokáig takarásban tartotta, csak a növények mozgásából lehetett látni az irányát, mely egyre közelebb hozta. Hirtelen ott termett, majd Scott puskája eldördült, a Carlosé rögtön utána. A vaddisznó visítását és egy tompa dübbenést lehetett hallani, ahogy a földre esett. A két férfi közelebb ment, hogy megvizsgálja.

– Ez rendben van, jó lesz a búcsú vacsorára – szólalt meg Scott.

– Segítsetek, azokból a kúszó növényekből egy hordágy szerűt fonni, hogy könnyebben hazavihessük – kérte a túravezető.

Sok ügyes kézzel, hamar elkészültek és indulhattak haza. Pedroék hallották a lövéseket és már messziről látták, hogy valamit húznak maguk után. Hirtelen megijedtek, hogy talán valaki megsérült. Szaladt eléjük.

– Mi történt fiam? –  kérdezte izgatottan.

– Semmi baj apa, csak meghoztuk a búcsúvacsorát – mondta nevetve.

– Ez igen! Jó nagy példány – szólt elismerően.

A feldolgozásában mindenki segített. Jó ízű vaddisznó pörköltöt főzött belőle Mayra. Vidám beszélgetéssel telt az esti vacsora. Hamar elköszöntek, még csomagolniuk kellett, mert korán reggel indultak vissza a városba Scottal. Carlos, viszont nem sietett és kiült a teraszra.

– Carlos, te nem jössz? – kérdezte Jana.

– Nem, maradok még megbeszéltem Scottal – válaszolta.

– Hogyhogy? Dafne is marad, csak nem ő miatta?

– Nem, dehogy! Látod ő Scottal van.

– Akkor? – értetlenkedett tovább.

– Jól érzem itt magam. Tudod, engem nem vár senki – válaszolta.

– Értem, akkor további jó kirándulást és vigyázz magadra – köszönt el Jana.

– Nektek jó utat kívánok hazafelé – búcsúzott el Carlos.

Másnap reggel Glenda, Jana, Yasmin és Diego elköszöntek a kedves vendéglátó családtól.

– Mi még találkozunk – szólalt meg Scott.

– Igen, jövünk a csoportunkkal – válaszolt Yasmin.

– Szóljatok előre, hogy abban az időpontban csak ti legyetek – kérte.

– Természetesen kapcsolatban maradunk és egyeztetünk. Nagyon köszönünk mindent fantasztikus utazás és nászút volt – mondta nevetve Diego.

Carlos folyamatosan hosszabbította meg a turnusát és egyre közelebb kerültek Cindyvel. Szerette az e fajta életmódot. Scottnak is jól jött a fiú segítsége és nagyon megkedvelte tiszta, vidám jellemét.

A későbbiekben Dafne egy rövid időre visszatért a városba, ahol lakott. Felszámolta lakását és a panzió közelében lévő városban vett szép házat.

Megnyitott egy galériát, ahol fotó kiállításokat szervezett. Együtt képzelték el az életüket Scottal, így a panzióban is sokat segített. Két év múltán megtartották a közös esküvőjüket. A nagy mulatságra Glenda is hivatalos volt, hiszen Paullal tartották a kapcsolatot. Jana férjhez ment egy kollegájához, így Glenda az orvoshoz költözhetett. A szülők nagyon boldogok voltak, hogy ilyen kedves fiatalokkal bővült a családjuk.

Debrecen, 2022. 10. 31.

HAZAÉRKEZVE

              Aria Svájcban, Paradisoban nőtt fel. Kisközség a Lugano – tó partjánál. Itt az emberek többnyire túristák vagy a mezőgazdaságban dolgoznak. A tó két gleccser összetalálkozásánál keletkezett az ország déli csücskében. Meseszép környék és csodálatos hangulatú. A faluban élők odafigyelnek egymásra, barátságosak és segítőkészek.

             A lány első nagy szerelme Hans, akivel a tizenéves korukat együtt töltötték. Ők hatalmas területen szőlőt termelnek. Borászattal foglalkozik a családjuk már több generáció óta.

Az iskola elvégzését követően Hans a Berni egyetemen tanult tovább, míg Aria a Zürichi egyetemre nyert felvételt. A kapcsolatuk idő múltával teljesen megszakadt. A fiú, tanulmányait követően ott maradt, mert egy nagy cégnél kapott vezetői állást. Aria Zürichben él és egy előkelő lapnál újságíró.

Mindketten ritkán látogatnak haza, mert a munkájuk lefoglalja őket. Hosszú éveken át nem találkoztak és így nem is tudtak egymásról semmit.

Hans édesapja szeretné, ha a borászatukat a fiaik vezetnék majd tovább. Hiszen ez a családi vállalkozás mindig apáról fiúra szállt. Az öccse Lukas a szülői háznál maradt és segíti őket a munkájukban. A lakásukat idővel átalakították panzióvá, melyet édesanyja vezet.

Aria anyukája már korábban eltávozott az élők sorából. Édesapja egyedül viszi a gazdaságot, persze segítsége mindig akad, hiszen nagyon összetartanak a szomszédok.

Reggel, amikor beérkezett az irodájába Aria, az asztalán talált egy hivatalos levelet. Gyorsan felbontotta, mert látta, hogy Paradisoból érkezett. Elkezdte olvasni, és közben egyre jobban megteltek szemei könnyel. Felpattant székéről és futva rohant a főszerkesztő irodájáig.

– Luis! Azonnal haza kell utaznom, kérlek add át a  cikk megírását másnak. Nem tudom mikor jövök vissza – mondta zaklatott állapotban.

– Aria! – de hát mi történt?

A sírástól nem tudott megszólalni, csak átnyújtotta a levelet.

– Sajnálom, részvétem – mondta lehangoltan Luis, miután elolvasta és átölelte a lányt.

– Tudod, hogy mindenben számíthatsz ránk. Kérlek szólj, ha tudunk segíteni valamiben. A fiam, Florian majd elvisz. Ne vezess ilyen állapotban – ajánlotta fel.

– Nem, nem! Köszönöm, majd megoldom – válaszolta.

A lány gyorsan hazament a bérelt lakásába és összeszedett pár dolgot, aztán útnak indult. Kis idő múlva csörgött a telefonja Florian hívta.

– Édesem, hát miért nem szóltál nekem? Most tudtam meg apámtól, hogy mi történt. A tárgyalást nem tudom már lemondani, de holnap utánad megyek, hogy segítségedre legyek.

– Köszönöm Florian, de nem szükséges. Intézem a dolgokat és majd jelentkezem – válaszolta.

Régen nem volt otthon a kis szülőfalujában és több minden megváltozott, az épületek, üzletek csak az emberek egymás iránti szeretete és segítőkészsége maradt ugyanaz. Amikor a házhoz megérkezett a szomszéd fiát Luganot találta ott, aki nem hagyta felügyelet nélkül az édesapja portáját. Alig ismert rá, egészen megférfiasodott.

– Az utóbbi időben sokat gyengélkedett apukád és én voltam a jobb keze – mondta.

– Tudom, úgy szeretett téged, mintha a saját fia lennél. Nekem mindig azt mondta, hogy jól van és minden rendben van – válaszolta Aria.

– Nem akarta, hogy aggódj miatta, a szíve nem bírta és egyszerűen csak összeesett. Már nem tudtak segíteni rajta.

– Nagyon köszönök neked mindent.

– Nincs mit. Itt vagyok és segítek neked mindenben, de azt hiszem most jobb, ha magadra hagylak.

Aria pár hetet maradt, amíg elintézte a temetést. Ez idő alatt visszatértek lelkébe a régi idők emlékei. Átjárta szívét a kis faluját körül lengő szeretet, amit csak ott érzett. A csend, nyugalom és az a pazar látvány, amit Paradiso nyújtott. A munkája ugyan visszahívta a nagy város zajába, de fájt otthagynia az otthonát. Ekkor érezte először igazán, hogy mit is jelent számára az – otthon –.

Az ifjú hölgy ott tartózkodása alatt nagy segítségére volt Lugano és ezért hálás volt neki. Elég sok időt töltöttek együtt. A fiú szívesen udvarolt volna neki, mert nagyon megszerette a személyiségét. Tudta azonban, hogy a lány szerelme Florian, várja őt vissza. Igazán jó baráti viszony alakult ki közöttük, mivel a hasonló gondolkodásmód közel hozta őket egymáshoz.

Aria, úgy határozott, hogy nem tartja meg a farmot, mivel őt a munkája és Florian is a városhoz köti. Felajánlotta Luganoéknak megvételre, mivel ők a közvetlen szomszédok. Pár nap gondolkodási idő után megkötötték a szerződést, majd visszatért Zürichbe.

Hirtelen idegennek érezte magát ebben a nagy városban. A dinamikus lüktetés túl sok volt neki. Elmaradt a munkájával és Florian is sürgette az eljegyzésüket. Szeretett írni, már korábban hozzáfogott egy regényhez, de a munkája miatt lassan haladt vele. Csendre, békére és nyugalomra vágyott maga körül. Az eljegyzéssel járó ceremónia nem segített lelkiállapotán. Úgy döntött, hogy később visszamegy Paradisoba, aminek a szeretetteljes légköre egyre inkább hiányzott számára. Gondolta, ott nyugodtan befejezi majd a félbemaradt regényét.

Hans szülei felett is eljárt az idő. Lukas sokat segített, de egyedül már kevésnek bizonyult. A bátyja végül feladta a Berni munkáját és hazaköltözött a család örömére. Mindig szeretett túrázni az impozáns környéken. Az édesanyja által fenntartott panzió vendégeit rendszeresen csoportos túrákra invitálta. Ezzel megnövelte az odalátogatók körét és egyre népszerűbbé tette a magánszállásuk nívóját. 

Florian átvette a főszerkesztői munkát az édesapjától, mert Luis elment nyugdíjba. Mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy minél hamarabb megtartsák az esküvőt, de Aria ezt túl gyorsnak tartotta. Érezte, hogy magához akarja kötni teljesen és ez zavarta őt. Egyre bizonytalanabbá vált, hogy valóban Florian e az igazi. Alig találkoztak, a sok munka miatt és az is sokszor vitával végződött. Eleinte csak a szép és a jó fátyla burkolta be szerelmüket. A későbbiekben fokozatosan kezdtek kibontakozni a különbözőségeik. Ez abból adódott főleg, hogy Florian a városban nőtt fel és a neveltetési körülmények is mások voltak. A közösen szőtt terveik kezdtek eltérő irányt venni.

Aria szabadságra vágyott, egyedül akart lenni. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy befejezze az álom regényét. Leadta a munkáját és felvette a kapcsolatot Hans édesanyjával, Ellával. Természetesen a panzió legszebb szobáját kapta meg. Nagy örömmel fogadta az asszony, lányaként szerette. Fáradtan, kimerülten érkezett meg, így rögtön lepihent egy kicsit.

Pár óra elteltével, már gyönyörködött a pazar kilátásban. Az ablak a tóra nézett és a lenyugvó nap fénye megcsillant a vízen. Lement az étkezőbe, hogy egyen egy pár falatot. Meglepte, hogy milyen sokan vannak a panzióban. Pont gyülekeztek egy közös kirándulásra. Ekkor még a lélegzete is elállt. Hans jelent meg, mint túravezető.

– Hans! Ez nem lehet igaz! Te hogyan kerülsz ide? – kérdezte meglepetten.

A fiú, persze ugyanúgy meglepődött, hiszen legalább jó tíz éve nem látták egymást. Ő megnövesztette a haját és varkocsba fogta. Aria, pedig rövidre vágatta a szép hosszú fekete haját. Nagyon jól állt neki, filigrán termetével, bájos arcával 18 – nál nem nézett ki többnek. Hans, alig ismerte meg. Amikor felocsúdott ámulatából, átölelte a váratlan vendéget.

– Én is ezt kérdezem tőled? – válaszolta.

– Hú, ez nagyon hosszú történet – mondta Aria.

– Rendben, akkor később beszélünk – válaszolta.

– Merre mentek?

– Ó, csak ide a közeli forráshoz az erdőbe piknikezni. Emlékszel rá?

– Igen persze…, – válaszolta mosolyogva a lány.

– Gyere te is – hívta Hans.

– Most nem köszönöm, nincs is ilyen felszerelésem. Ezzel nem készültem. Talán máskor.

– Rendben, ha visszajöttem folytatjuk.

Ezzel elvonult a csoporttal. Aria, csak dermedten nézett utánuk.

– Ella néni! Nem is mondtad, hogy Hans hazajött – kérdezte.

– Nem is kérdezted kislányom. Láttam rajtad, hogy mennyire elgyötört voltál. Hagytam, hogy kipihend magadat – szólalt meg huncut mosollyal az arcán.

– Csak látogatóban van?

– Nem, feladta a munkáját és végleg hazaköltözött. Mi ennek nagyon örülünk, mert tudod igen sok itt a munka és Lukas már kevés volt hozzá.

– Tényleg, ő merre van?

– A szőlőben segít Max bátyádnak, este, majd biztosan találkozol velük is.

– Elbűvölő lett ez a panzió, nagyon jó ötlet. A szobám pedig egyenesen varázslatos – dicsérte Aria.

– Köszönöm lányom örülök, hogy jól érzed magad benne. Meddig maradsz most?

– Egyenlőre nem tudom, szeretném a regényemet befejezni ezen a lenyűgöző helyen.

– Nagyon ügyes vagy, sok sikert kívánok neked hozzá. Szólj bátran, ha valamire szükséged lenne.

– Köszönöm szépen – és átölelte az asszonyt.

Aria elindult, hogy megnézze a szülői farmot. Lugano kint tevékenykedett a földön.

– Szia Lugano! – köszöntötte.

– Aria! Micsoda meglepetés! Te itt? – kérdezte és örömmel engedte be a lányt a kapun.

– Igen, most egy ideig az Ella néni panziójában szálltam meg.

– Ide is jöhetsz bármikor, ugye tudod?

– Köszönöm Lugano kedves vagy, de jó ez így.

– Megkínálhatlak egy pohár borral? Gyere be beszélgessünk – invitálta a lányt.

– Köszönöm, de inkább egy limonádét innék.

– Az is van – mondta széles mosollyal.

Leültek az ebédlőbe és jót beszélgettek.

– Szinte semmit nem változtattál.

– Igen jó ez így, nekem pont megfelel – válaszolta jó kedvűen.

– Talán vannak az itt maradt holmijaimból is?

– Persze megőriztem őket, gondoltam egyszer talán visszajössz értük. Belepakoltam egy dobozba, gyere odaadom neked.

– Szuper! Nagyon aranyos vagy.

Aria átvette a csomagot és el is köszönt a fiútól. Visszaérkezve kipakolt és boldogan konstatálta, hogy meg van a régi túracipője és egyéb dolgok, amire ittléte alatt még szüksége lehet. Előkészült a regény folytatásának írásához, de elég fáradt volt hozzá, így úgy  döntött, inkább lefekszik és jól kialussza magát.

Másnap korán, frissen ébredt, már átjárta az ottani levegő klímája. Remekül érezte magát, rádöbbent, hogy szíve mélyén mindig erre vágyott. Nem nyomasztotta a határidő, és a város zaja. Nincs pörgés, frusztráció. Florian sem igazgatja, hogy éppen mit csináljon. Minden csendes és nyugodt, a lelke megtalálta a harmóniát.

Reggeli után meglátogatta a barátnőjét Miát, akinek a falu központjában egy kis ajándéküzlete volt. Óriási örömmel borultak egymás nyakába. Egészen elbeszélgették az időt. Kiderült, hogy neki tetszik Lukas és pár hónapja már egypárt alkotnak. 

– Igazán örülök nektek Mia! Legyetek nagyon boldogok!

– Köszönjük szépen. Én is azt kívánom nektek Floriannal.

Aria arca hirtelen elkomorult.

– Talán valami baj van köztetek? – kérdezte Mia.

– Nem tudom, most nem akarok róla beszélni – válaszolta, majd elköszönt és visszament a szállásra.

Ebéd után a kávéját felvitte magával és hozzáfogott a könyv írásához. Egészen jól haladt vele, miközben a kávéját kortyolgatta. Késő délutánra járt, a teraszról hangokat hallott. Lement és látta, hogy a család kint vacsorázik. Ő bent akart leülni, hogy falatozzon valami keveset. Max bácsi, Hans édesapja, azonban meglátta és bekiáltott;

– Gyere lányom ülj le ide hozzánk, úgyis régen láttalak.

Hans csinált maga mellett helyet gyorsan Arianak. A szeretetteljes kölcsönös üdvözlés után, jó étvággyal fogyasztották el közösen a vacsorát.

– Hálásan köszönöm ezt a meghitt estét, rég volt ilyenben részem – szólalt meg Aria, miközben szemei könnyel teltek meg.

– Drága kislányom! Tudod, hogy hozzánk mindig hazajössz, saját lányunkként szeretünk téged – vigasztalta Max bácsi.

Ella néni leszedte a terítéket és Lukas segített neki. Max bácsi is elköszönt, hogy lepihenjen. Hans és Aria kettesben maradtak a fénylő csillagok társaságában. Ezernyi megbeszélni valójuk akadt az elmúlt időszakról.

A fiú szerelme újra fellángolt, vagy inkább ki sem hunyt. Titkon parázslott végig a szíve mélyén. Ő sem volt tudatában, de ezért nem talált párt magának az eltelt idő alatt, mert végig Ariát kereste minden lányban.

Fájó érzés kerítette hatalmába, amiért már menyasszony. Ugyanakkor mégis boldogság járta át minden sejtjét, hogy a közelében lehet.

Aria a következő napokban sokat dolgozott a könyvén, már majdnem befejezte. Közeledett a szüret ideje és ilyenkor minden kéz elkell. Ő is kiment a szőlőbe segíteni Hans családjának. Vidáman teltek a napok. Annyira jól érezte magát, nem sietett befejezni a könyvet, mert nem vágyott vissza a városba. Egyre inkább kezdte észrevenni magán, hogy hazaérkezett, itthon van.  Benne is újra éledt a Hans iránti szerelem, de nem mutatta ki. Magában küzdött az érzelmek viharával. Menyasszonya volt Flóriánnak és ezt egy pillanatra sem felejtette el. Időnként beszéltek telefonon.

– Aria! Kedvesem! Kipihented már magad? Hogy állsz a könyveddel? Mikor jössz már vissza? – záporoztak a kérdések felé.

– Florian, szeretném, ha eljönnél ide pár napra. Olyan jó itt, neked is jót tenne egy kis pihenés és megismerhetnéd a szülőfalumat – kérte.

– Drágám, ne kérj tőlem ilyet. Tudod, hogy nem lehet, rengeteg a munka és különben is én mit csinálnék ott? Te mikorra tervezed a visszajöveteledet?

– Pár nap és ott vagyok – válaszolta lehangoltan.

Neki ült és másnap estére befejezte a regényét.

– Aria, hiányoltalak ma – mondta kedves mosollyal az arcán Hans.

Befejeztem a könyvemet és holnapután reggel megyek vissza Zürichbe.

– Ilyen hamar? – kérdezte döbbenten.

– Igen, akadt egy kis dolgom is, és el kell intéznem – válaszolta komoly arccal a lány.

– Azt hittem itt maradsz a szüreti bálra.

– Sajnos nem tehetem Hans.

– Akkor holnap van kedved még egyet kirándulni a kedvenc helyünkre mielőtt visszatérsz?

– Nem tudom, talán – válaszolta zavartan.

Hans látta Arián, hogy valami nagyon nincs rendben, de nem akart tovább faggatózni.

A lány éjszakája gondterhelten telt, mert vívódott azon, hogy mit tegyen. Egyre bizonytalanabb volt Floriannal kapcsolatban és Hansot egyre közelebb érezte magához, mintha mindig is vele lett volna. Másnap reggel túraruhát öltött magára és úgy döntött elmegy Hanssal kirándulni.

– Látom, döntöttél Aria – mondta széles mosollyal az arcán Hans.

– Igen, ezt a napot még a pihenésnek szentelem – válaszolta mosolyogva.

– Tegnap este, láttam bántott valami elmondod? – kérdezte.

– Nem akarok róla beszélni Hans, ne haragudj ezt magamban kell elrendeznem – mondta kissé gondterhelt arccal.

– Értem, de szólj, ha segíthetek – ajánlotta fel.

– Kedves vagy, köszönöm.

Ragyogóan sütött a Nap, és a sűrű fák lombjai közt megtört a fénye. Az óriás koronák néhol teret engedtek a kéklő égboltnak is. A levegő tiszta és hűvös volt. Csend honolt a tájon. Élvezettel lépkedtek a zöld gyepszőnyegen.

– Ez hiányzik nekem a városi forgatagban – szólalt meg Aria.

– Bármikor eljöhetsz, szeretettel látunk mindig, Floriant is hozd magaddal.

– Hm…,

– Mi a baj?

– Ő nem kívánkozik ide, már hívtam – mondta és újra elszomorodott.

– Sajnálom Aria.

Ekkor, hirtelen megbotlott a lány és Hans a derekánál fogva megtartotta. Hosszasan néztek egymás szemébe, majd ellenállhatatlanul megcsókolta Ariát.

– Ezt, nem lett volna szabad – mondta a lány, de a gyönyör az arcán jóleső érzésről árulkodott.

– Bocsáss meg kérlek – mondta Hans és elengedte.

Tovább haladtak az ösvényen és odaértek a kedvenc padjukhoz, itt leültek pihenni.

– Emlékszel? – kérdezte Hans, miközben a pad támasz részébe karcolt szívecskére mutatott.

– Igen – válaszolt mosolyogva.

– Aria! Tudnod kell, hogy az én érzéseim nem változtak irántad. Hiába volt annyi év és távolság. Én ma is igaz szerelemmel szeretlek téged. Egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg rólad – vallotta be könnyek között.

– Köszönöm Hans, hogy ezt elmondtad. Én is így érzek irántad, bár nem lenne szabad – és szétmorzsolt egy könnycseppet.

– Aria! Szerelmem! Bontsd fel az eljegyzésedet és gyere vissza. Legyél a feleségem!

– Ó, Hans! – sóhajtott fel szomorúan és vállára hajtotta fejét.

Egy kis ideig még ott üldögéltek és elmerengtek a múlton, majd visszaindultak. Az este folyamán a lány összepakolt és elköszönt mindenkitől, mivel másnap korán szeretett volna indulni Zürichbe.  Reggel Hans már az ajtóban várta és segített a csomagokat kivinni a kocsihoz.

– Köszönöm.

– Aria, visszatérsz?

– Talán – mondta és beült a kocsijába.

Még egy utolsó pillantást vetett Hansra és a panzióra, majd elindult. A szíve a  fájdalomtól meghasadt és egy darabot ott hagyott belőle.

Először a bérelt lakásába ment, majd az irodába.

– Szia édesem! Hát megjöttél végre? – üdvözölte Florian.

Átölelte és megpuszilta.

– Képzeld itt annyi munka volt, hogy apámnak is be kellett segíteni. Örülök, hogy itt vagy. Gyere az irodádba, nézd itt vannak az asztalodon a dossziék. Nézegesd át őket – invitálta.

Aria, hirtelen nem tudott szóhoz jutni, csak lerogyott a székére. Mire felnézett Florian már nem volt sehol. Fejét kezeibe temetve ült egy darabig. A fejében csak az kattogott, hogy – Tényleg ezt szeretnéd csinálni? Tényleg erre vágysz életed végéig? Hirtelen felállt és bement Florian irodájába.

– Florian! Beszélnünk kell.

– Jó, szívem, de ne most, mert megbeszélésem van – hóna alatt a dossziéjával már indult az ajtó felé.

– Felbontom az eljegyzésünket és kilépek a cégtől.

– Tessék Aria? Mit mondtál? – fordult vissza megdöbbenve.

– Igen, jól hallottad.

– Ne viccelj velem, most nem érek rá.

– Soha nem érsz rá velem beszélni és ezt komolyan mondtam.

– Na, jó higgadjunk le mindketten. Munka után elmegyünk és a vacsoránál megbeszéljük – mondta, de már be is csukódott mögötte az ajtó.

Aria meghozta végleges döntését. Este Florian, mivel az irodában nem találta elment a lányért bérelt lakására és elvitte vacsorázni.

Sikerült néhány dolgot átbeszélniük. Florian végül megértette, hogy az ő útjaik nem egy irányba tartanak. Elfogadta a lány döntését és elengedte. Aria még pár nap alatt elintézte az ügyeit, majd összepakolt és elindult Paradisoba.

A kis faluban már elkezdődött a szüreti mulatság. Az első napon mindig nagy vásárt rendeznek a szőlő speciális termékeiből. A második napon must és bor versenyt tartanak. Este táncos mulatsággal zárják az ünnepséget. Igazi közösségi program, ahol mindenki ott van. Nagyon jól érzik magukat, beszélgetnek, mulatoznak és a jó zenére táncra perdülnek.

 Hans az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy Aria visszatér a szüreti bálra. Szomorúan egyedül ült az asztalnál. Nézte, ahogy mások boldogan szórakoznak. Az ajtó felé nézve, azt hitte csak látomása van. Aria ott állt boldog mosollyal az arcán. A fiú szinte futott a lány felé és karjaiba zárta.

– Soha többé nem engedlek el! – mondta.

– Hazaérkeztem Hans! Itthon vagyok! – és könnyeiket csókolták egymás arcáról. 

            Hamarosan megtartották az esküvőt, az egész kis- község ott volt a pompás ünnepségen. Aria a panzió vezetésében segített a továbbiakban Ella néninek. Közben persze írta a sikeresnél, sikeresebb könyveit. Gyökereihez visszatérve megtalálta önmagát. A boldogság virágainak szirmai harmóniában tartották lelkét.

Debrecen, 2022. 10. 11.

 

 

A FORRADALOM NAPJA / Október 23 /

Borús őszi nap reggelére ébredt a Kovács család. Hűvös szél lengedezett. Az apa cipészként dolgozott a régi bérház alagsorában. Felesége háztartást vezette és nevelte két gyermeküket. Évi már tizenhat éves volt, míg öccse Janika csak a nyolcat töltötte.

Minden hétköznap úgy indult, hogy a gyerekek elmentek iskolába, János lement a cipészműhelyébe és felesége elindult bevásárolni. A szomszédjukban élt egy idősebb házaspár. Bekopogott hozzájuk, hogy esetleg hozzon – e nekik is valamit. Nagyon jó viszonyt ápoltak egymással. Dezső bácsi szinte el sem mozdult kedvenc foteljéből egész nap a Szabad Európa rádiót hallgatta. Felesége Manyika, türelemmel viselte férje morgolódását.

A politikai helyzet ugyanis igencsak gyászos volt. Akkoriban, ha az úgynevezett fekete kocsi megállt valamelyik ház előtt, mindenkinek összerándult a gyomra. Vajon, most kiért jöttek? Kit visznek el, és viszont látják – e majd újra. Nem volt szabad véleménynyilvánítás. Mindenhol besúgók figyeltek. Munkahelyen, baráti körben és még családi körben is. Sokakat beszerveztek és fenyegetéssel, zsarolással kényszerítették rá őket. Tiltották a nagyobb létszámú összejöveteleket és minden alkalommal komoly megtorlásra számíthattak az engedetlenek, vagy a rendszerről nem tetsző véleményt nyilvánítók. Sokan életükkel fizettek mindezért.

Voltak, akiket úgy megvertek, hogy többé már nem lehetett épp ember belőle.

Mindezért egy különálló testület volt a felelős, akiket szintén fentről irányítottak az országházból. Abban az időben az oroszok megszállták Magyarországot és természetesen a kormánynak is be kellett hódolniuk.  Mindenki titkon arra várt, hogy az ország felszabadulhasson e rettentő nyomás alól.

Dezső bácsi, már idős emberként sokat nem tehetett, így hát figyelemmel kísérte a híradásokat. Persze sokszor zavarták az adást és tiltották is a hallgatását. Egyéb frekvenciákon, pedig csak hazugságot lehetett hallani, amit a kormány cenzúrázás után megengedett. Nem volt érdekfeszítő, inkább bosszantó. A nép nagy többsége szegénysorban élt.

Manyi néni jövedelemkiegészítésként csipkét vert és horgolt, csodálatos terítőket készített. A gyermekek anyja, Éva harisnyaszem felszedéssel foglalkozott és varrogatott a háztartás mellett. A szokásos módon telt el a napjuk.

Késő este lefekvéshez készülődött a házaspár. Janika és Évi már aludtak. Hirtelen erőteljes kopogást hallottak az ajtójukon. Éva és János egymásra néztek, majd félelmük szemeik villanásában jelent meg. Újra, még erőteljesebben rázták az ajtót kintről. János, amikor kinyitotta két öltönyös tagbaszakadt férfit látott, akik rögtön benyomultak a lakásba.

– Azonnal velünk kell jönnie és a feleségének is – szólalt meg a magasabbik parancsoló hangon.

Nem értették, hiszen nem politizáltak, csak szép csendesen éltek gyermekeikkel.

– Miért? – kérdezte a feleség.

– Valaki feljelentette önöket – válaszolta az alacsonyabbik.

– Na, mozogjanak, nincs időnk diskurzusra, majd bent mindent megtudnak – szólalt meg ismét a magasabbik.

– Jó csak a gyermekeinknek had szóljak, hogy meg ne ijedjenek – kérte Éva.

– Na menjen, de gyorsan – fejével intett az alacsonyabbiknak, hogy kísérje el.

Éva leült a lánya ágyára és óvatosan megfogta a karját, úgy ébresztgette. Halkan suttogta a fülébe;

– Kislányom, mi most el kell, hogy menjünk édesapáddal. Nem tudom mikor jövünk vissza. Reggel menjetek át Manyinéniékhez. Mond meg neki, hogy ma este elvittek minket a „fekete kocsival”, ő fogja érteni. Megjegyezted?

– Igen anya – válaszolta és kérdően nézett rá.

– Vigyázz az öcsédre kérlek.

– Rendben.

Megpuszilta mindkét gyermekét, szemeibe könnyek szöktek.

Sajnos, sok olyan eset volt, amikor igaztalanul feljelentettek embereket, csakhogy kicsinyes bosszújukat így juttassák kifejezésre, korábbi esetleges sértődés miatt. Jánossal és Évával is ez történt.

Másnap reggel Évi ébresztette Janikát és átmentek a szomszéd házaspárhoz. A lány elmondta édesanyja üzenetét.

Ők pártfogásukba vették és aznap nem engedték iskolába menni a gyermekeket a biztonság kedvéért.

Dezső bácsi egyfolytában motyogott az orra alatt. Manyika néni nem győzte haragját csillapítani. Tudták, hogy ők a légynek sem ártottak és igaztalanul vádolták, legyen az bármi is.

Eközben a Szabad Európa rádióban bemondták, hogy Lengyelországban forradalom van. Pár órán belül a szegedi egyetemen is kitört a forradalom.  A pesti egyetem követte példáját. Tüntetést szerveztek és a Parlament elé vonultak a fiatalok, akikhez sokan csatlakoztak menet közben. Hatalmas tömeg gyűlt össze. Követelték, hogy az oroszok hagyják el Magyarország területét és Nagy Imre vegye át a kormányzást, jó néhány pontot megfogalmaztak. Amire ő megjelent az erkélyen és nyugalomra intette a mérhetetlen tömeget és a himnuszt kezdte el énekelni. Az emberek békésen elhagyták a parlament helyszínét és a rádió elé vonultak, ahol megígérték nekik, hogy beolvassák a követelésüket. Ehelyett az akkor még fegyvertelen tömegre ablakokból és a tetőről gépfegyverekkel kezdtek el lőni, majd a vízágyút is bevetették. Az esemény után, sok sérült és halott hevert az utcán.

A fiatalok visszamentek az egyetemre, ahol újraszerveződtek, de időközben a katonák és rendőrök egy része is csatlakozott hozzájuk. Felfegyverkeztek és ellátták a sérülteket.

Az egyetem lett a főhadiszállásuk. Molotov koktélokat készítettek, melyben a lakosság nagy része is segítségükre volt. Az oroszok tankokkal mentek ki az utcákra rendet teremteni. Mindenkire lőttek, akit megláttak.

Dezső bácsiék a rádióból értesültek a történtekről. Majd szakadozott az adás és a hírforrás elnémult. Dübörgő hangra lettek figyelmesek, az utcájukban tankok vonultak végig és lőttek a lakásokra is. hatalmas félelem lett úrrá rajtuk.

– Gyerekek, gyorsan bújjatok az asztal alá, a szekrénybe – kiáltotta Manyi néni.

Ekkor az összes ablakuk betört. Az üvegszilánkok szerte -szét hevertek, de szerencsére nem sérültek meg. Sikoltások hallatszottak az utcáról. A fegyverek ropogása felverte az utca korábbi csendjét. Kissé később, amikor elcsendesedett, Dezső bácsi óvatosan az ablakhoz ment. Elszörnyedt a látványon. Mindenfelé romhalmaz és holttestek hevertek. Hirtelen megszólalt a hangszóró. Kikiáltották, hogy Nagy Imre lett a kormányzó és kivonulnak az oroszok. Mindenki boldogan vonult az utcára, leverték a vörös csillagokat az épületekről és a magyar zászlókon a címert középen kivágták. Győzött a forradalom kiáltozták, és a szabadságharc. Látták, amint egymás után a tankok elvonulnak.

Hirtelen, egyszer csak megfordultak és újra a tömegre támadtak. Mindenki menekült ahogyan tudott, de a tankok ellen nem tudták felvenni a harcot és még nagyobb mészárlás következett be, mint korábban.

A gyermekek sohasem látták újra szüleiket. Manyi néni és Dezső bácsi tisztességgel nevelte fel őket.

Sötét, gyásznap volt ez Magyarország történetében. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc akkor elbukott, azonban 1989 – ben kikiáltották a Magyar Köztársaságot, és ez a nap, Magyarországon Nemzeti ünnep lett.

 

Debrecen, 2022. 07. 06.

 

 

A NAGY DILEMMA

Amélia Floridában, Orlando városában lakik. Az egyetemen filozófiát tanít.  Két gyermekével egyedül maradt, mert tizenhárom év után a férje talált egy nála jóval fiatalabb nőt. Mary hat éves, George tíz éves.

A válás nagyon megviselte mindhármukat. Az ex- férje Európába költözött végleg az új barátnőjével, így a gyermekeit sem látogatja. Teljesen megszakított minden kapcsolatot velük.

Kolleganője Nancy, aki egyben a barátnője is, közvetlen szomszédságukban lakik, így sokat segít Améliának. Olyanok, mintha testvérek lennének. Marynek ő a keresztanyja.

– Nancy, nem tudom mitévő legyek – kezdte a beszélgetést Amélia és könnyeit törölgette.

–Miben segíthetek?

–  Nagyon sajnálom a gyerekeket. Sokat rontottak a tanulmányi eredményeiken, nem figyelnek, stresszesek. Nagyon nehéz velük – mondta elkeseredett hangon.

– Ne csodálkozz rajta, hiszen ez egy kegyetlen dolog volt az apjuktól.

– Igen, de ez nem mehet így hosszú távon. Arra gondoltam jó lenne egy pszichológus segítsége, hogy jobban feltudják dolgozni a történteket. Csak habozok, biztosan félnének, ha orvoshoz vinném őket. Lehet, hogy még rosszabb lenne a helyzet.

– Pedig, jónak tartom, én is észrevettem rajtuk, de gondoltam idővel jobb lesz – válaszolta Nancy.

– Én is ezt hittem, ám sajnos egyre rosszabb, mert mindinkább hiányzik nekik az apjuk. Máskor is volt, hogy elutazott a munkája miatt hosszabb időre, de hazajött. Azt várják, most is, hogy mikor jön már vissza. Nem tudják elfogadni, hogy ő lemondott róluk – mondta szomorúan.

– Figyelj, nekem támadt egy ötletem. A kollegánk Gary pszichológus és beszélhetnél vele. Biztosan segít, nagyon rendes – szólalt meg biztatóan, miközben átölelte barátnőjét.

– Tényleg igazad van, meg fogom keresni.

– Talán, az is megoldható lenne, hogy egyszer munka után eljönne velünk. Meghívjuk vacsira, mint egy kollégát és közben megismeri a srácokat. Valószínű megteszi, hogy időnként házhoz jön – folytatta Nancy.

– Ezt jól kitaláltad, de vajon mit szól majd hozzá Gary.  Mary és George szempontjából jó megoldás lenne valóban.

– Szerintem nem lesz probléma neki. Tudod egyedül él.

– Nem, nem tudok a magánéletéről semmit. Én nem ismerem közelebbről – válaszolta és kérdően nézett Nancyre.

– Fiatalon meghalt a felesége és családja sincs. Azóta csak a munkájának él.

– Sajnálom, nem lehet könnyű neki sem.

– Most mennem kell, de holnap beszélj vele feltétlen – kérte Nancy.

– Mindenképpen, utána beszélünk – mondta reménnyel telve Amélia.

Másnap, felkereste a kollégáját, aki éppen előadást tartott. Beült és végig hallgatta, nagyon tetszett neki. A diákok közözött is óriási sikert aratott. Az óra vége felé bemutatta az új könyvét, ami nem régen jelent meg. Éppen az elvált szülők gyermekeinek, az átélt traumájuk feldolgozásáról szólt.

Az előadás végén odament hozzá és elmesélte a problémáját. Rendkívül segítő kész, szimpatikus ember benyomását keltette Améliában. Gary egyből felajánlotta a segítségét és megbeszélték, hogy Péntek estére elfogadja a vacsorameghívást, hogy találkozzon Maryvel és Georgéval. Felméri az állapotukat és a továbbiakat majd megbeszélik.

Amélia boldogan számolt be barátnőjének a tapasztalatáról Garyvel kapcsolatban. Hálás volt azért, hogy őt ajánlotta neki. A vacsora és az este kiválóan telt, mindenki jól érezte magát, még a gyerekek is felengedtek egy kicsit. A férfi figyelte, minden rezdülésüket, testbeszédüket, arcmimikájukat. Sokszor nincs szinkronban a beszéd ezekkel a jelekkel. Sikerült külön – külön is kommunikálnia velük.

– Későre jár. Köszönöm szépen ezt a csodálatos estét – szólalt meg Gary.

– Örülök, hogy elfogadta a meghívást – válaszolta Amélia.

A hétvégén kidolgozott egy terápiát a gyermekek részére. Hétfőn egy ebéd mellett átbeszélték. Időnként elment hozzájuk, de olyan is volt, hogy hétvégén közös programot csináltak. Ezeken az alkalmakon Nancy is ott volt és hármasban gardírozták őket. Idővel egészen feloldódtak és lassan minden visszakerült a régi kerékvágásba. A tanulmányi eredményeik javulni kezdtek és Garyt nagyon megszerették. A terápia már befejeződött, azonban ez idő alatt olyan közeli baráti viszonyba kerültek, hogy továbbra is sok időt töltöttek együtt.

Amélia csinos és okos nő volt. Hosszú fekete haja a derekát érte. Mosolyával és kedves csillogó fekete szemeivel mindenkit elbűvölt. A férfi, már régen felfigyelt rá és rendkívül kedvelte. Jól esett neki, hogy hozzá fordult tanácsért. Az asszony válásuk után is viselte karikagyűrűjét. Ez Gary számára azt jelentette, hogy még nincs készen egy új kapcsolatra, mert még nem tudta érzelmileg elengedni a volt férjét. Emiatt nem is közeledett hozzá, ám titkon egész lényével szerette.

Amélia később elkezdett egy filozófiai szakkönyvet írni. Azért, hogy több ideje maradjon rá, Mary sokat volt Nancyvel. Gary pedig elvitte Georgét meccsre vagy valami fiús programra. A gyerekek egyre többet igényelték jelenlétét. A férfi lelke mélyén igazán örült ennek, mert vonzódott hozzájuk.  Mivel nem volt családja, Mary és George pótolták nála ezt az űrt.

– Na mit szólsz kedves barátnőm Garyhez? – kérdezte Nancy.

– Ő egy igazán kedves figura. Hálás vagyok, hogy őt ajánlottad. Egészen hozzászoktak a gyerekek. Nagyon jól megvagyunk, amikor itt van velünk.  Bárcsak a volt férjem lett volna ilyen.

– Ezt látom, na de te? – kérdezősködött tovább, kaján mosollyal az arcán.

– Jaj, Nancy! Nem tudom. Rendkívül helyes, figyelmes, udvarias és szeretetteljes.

– És? Mi a probléma?

– Nekem olyan fura, hogy nem nyit felém. Talán van barátnője, vagy nem tetszem neki. Nem beszélünk ilyenekről.

– Te szívesen vennéd az udvarlását?

– Azt hiszem, igen – mondta kissé bizonytalanul.

– Ameddig nem vagy biztos magadban, hogyan gondolod, hogy nyisson feléd? Szerinted ő ezt nem látja rajtad, hogy még nem állsz készen egy újabb kapcsolatra?

– Igazad lehet – válaszolta elgondolkodva.

– Na és a karikagyűrű, még mindig a kezeden van. Miért hordod?

– Tényleg, nem is figyeltem rá, már úgy megszoktam – mondta, miközben az ujját nézegette és a gyűrűt forgatta rajta. Talán majd leveszem.

– Na, akkor MAJD! Visszatérünk erre a beszélgetésre – szólalt meg Nancy nyomatékkal.

– Te is egyedül vagy, neked nem jön be?  – vágott vissza Amélia huncut mosollyal az arcán.

– Ha nem beléd lenne szerelmes, akkor talán. Rajtad kívül mindenki látja, hogy teljesen odavan érted és már régóta.

– Ez komoly? Tényleg nem vettem észre, jól titkolja – mondta jól eső mosollyal az arcán.

– Egyébként én régebbről ismerem. Nagyon tisztelem azért, amit és ahogyan csinálja. Tudod, hogy már annyit csalódtam, elég volt. A biológiai órámból kifutottam, így családom már nem lesz. Hozzászoktam az egyedülléthez, de ti, itt vagytok nekem és ez sokat jelent számomra. Azt viszont nagyon szeretném, hogy boldog legyél, hiszen a te helyzeted teljesen más. Két gyermekkel nagyon nehéz és még kicsik. Szükségük van egy apa pótlóra – tette hozzá mosolyogva.

– Igen, csak nehéz olyat találni, hogy a gyerekek is elfogadják. Meg egyébként is, még nem gondoltam így végig.

– Hát Gary, minden szempontból tökéletes, nagyon szeret benneteket.

– Na, majd látjuk. Az idő sok mindent megold. Megyek most dolgozni, mert sosem készül el a könyvem – zárta le a beszélgetést Amélia.

– Én meg leviszem magammal a srácokat, majd vacsi után hozom őket.

– Köszönöm neked!

Alig dolgozott egy órányit, amikor Gary hívta telefonon.

– Szia Amélia! Hogy telik a hétvégétek?

– Én dolgozom a könyvön, a gyerekeket pedig Nancy levitte magához.

– Szólj nyugodtan, ha tudok segíteni.

– Természetesen, nagyon köszönöm.

– Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek vacsorázni egy remek helyre? Talán jól jönne neked is egy kis kikapcsolódás.

– Igazad lehet. Elfogadom, köszönöm.

– Akkor hétre érted megyek.

– Rendben.

Amélia, gyorsan lement Nancyhez, ugyanis pont alatta lévő szinten lakott. Elmondta, hogy Garytől vacsora meghívást kapott. Megkérte, hogy a gyerekek hadd aludjanak nála. Éppen elkészült, amikor ránézett a gyűrűjére. Villámként cikázott elméjében az elmúlt évek történése. Újra átélte azt a fájdalmat, amit az exférje okozott neki és a gyermekeiknek. Szeme megtelt könnyel, majd lehúzta a gyűrűjét és a fiók melyére seperte.

Gary egy exkluzív étterembe vitte Améliát. Az asztalon gyertya és vörösrózsa csokor várta őket. A félhomályban andalító lágy zene szólt. Vacsora közben, természetesen észrevette, hogy már nem viseli a karikagyűrűt. Ez nagy előre lépés volt és megkönnyebbülten közeledett a választottjához. Végre kettesben lehettek és az este folyamán sokat beszélgettek életútjukról. Egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Amélia igazából, most figyelte meg jobban Garyt. Az ősz haja ellenére, milyen fiatalos az arca. Fénylő kék szemeit kiemeli a kreol bőre. Nyílt, tiszta tekintete áthatolt a szíve hűvös páncélján és engedte, hogy ez az érzés felmelegítse teljes lényét.

– Köszönöm ezt a gyönyörű estét Gary – szólalt meg kedves mosollyal az arcán.

– Boldog vagyok, hogy megosztottad velem – és átölelte, majd búcsú csókot lehelt a homlokára.

Amélia, hamarosan befejezte a könyvét és meghívást kapott egy három napos konferenciára, ahol az előadása keretén belül bemutathatta. Nancy, mivel szakmabeli, szintén felkérték saját témájában felszólalásra. Gondban voltak, hogy mi legyen addig a gyerekekkel. Gary felajánlotta, hogy vigyáz rájuk és addig ott alszik velük. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számukra.

Amélia könyve nagy sikert aratott és voltak, akik jelezték felé, hogy majd szeretnének belőle egy – egy példányt. Az előadásokat követően közös vacsora és beszélgetés zajlott a hotel éttermében. Sokan gratuláltak személyesen is.

– Szia Amélia! Paul vagyok! – mutatkozott be.

– Gratulálok a könyvedhez, igazán nagy sikert aratott.

– Köszönöm szépen – válaszolta röviden Amélia.

Paul azonban nem hagyta ennyiben, innentől szinte egész este a sarkában volt. Bókolt, hízelgett és udvarolni kezdett neki.

– Bocsánat Paul, elrabolhatnám tőled egy kicsit a barátnőmet? – ezzel karon fogta és jóval távolabb sétáltak.

– Te ismered Pault? – kérdezte Amélia.

– Jaj, drágám ki ne ismerné. A legnagyobb nőcsábász és minden konferencián talál újat magának. Ezért is választottalak le tőle, mert a végén még nem tudnál tőle megszabadulni. Vigyázz vele, mert rámenős és pár hónap múlva úgyis lelép valamilyen ürüggyel. A társaság már beszél rólatok, hogy na, Paul megtalálta a következő áldozatát.

– Nancy köszönöm, hogy szóltál, de nem hiszem, hogy bármit is akarna tőlem, csak odajött gratulálni.

– Rendben, én szóltam – mondta Nancy furcsa arckifejezéssel az arcán.

Alig fejezték be a beszélgetést Paul máris ott termett kezében két pohár pezsgővel.

– Igyunk a sikeredre drága Amélia – és széles mosollyal az arcán átnyújtotta az egyik pohár pezsgőt.

– Köszönöm – és udvariasságból belekortyolt.

Paul egész este szóval tartotta és mindenről kikérdezte. Magáról nem sokat beszélt, csak annyit lehetett tudni, hogy egyedül él. Elmesélte Améliának, hogy nagyon vágyna már családra, de még nem találta meg az igazit. Közben persze folyton dicsérte a nőt, milyen okos, milyen csinos. Első látásra úgy érezte, hogy ő az igazi. Engedje meg neki, hogy közelebbről megismerhesse. Őt nem köti semmi a jelenlegi városba, szívesen feladná miatta. Együtt élhetnének és dolgoznának, mert biztosan átvenné az Orlandoi egyetem. Lehengerlő stílusával, már a közös jövőjüket is felvázolta. Közben pedig több pohár pezsgő is legurult. Amélia alig tudott szóhoz jutni tőle, csak ámult.

– Kedves Paul, ez mind szép és jó, amit te most itt elmondtál, talán megvalósítható is, de az idő majd eldönti. Nekem túl gyors ez a tempó ne haragudj.

– Igen, tudom. Bocsáss meg, de nem akarlak elveszíteni.

– Ne bolondozz, hiszen alig ismerjük egymást.

– Hidd el nekem olyan, mintha már régóta ismernélek.

– Jó, majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Most én felmegyek a szobámba – mondta Amélia és a poharát a férfi kezébe nyomta.

Paul egészen az ajtóig elkísérte. Szorosan magához ölelte és megcsókolta. Amélia gyorsan kibontakozott a karjaiból.

– Jó éjt – és becsukta az ajtót maga mögött.

Hajnal háromra járt az idő. Nancy már az első álmán is túl volt, de felébredt.

– Még most jöttél fel?

– Igen, de kissé fáj a fejem. Azt hiszem túl sok pezsgőt ittam.

– Mesélj, mi történt?

– Jó fej ez a Paul, csak kicsit gyors a tempója – válaszolta mosolyogva.

– Ugye nem sikerült elcsábítania?

– Nem tudom, mintha éreznék iránta valami perzselőt.

– A sok pezsgőtől drágám!

– Nancy, ne már! Nem adok a pletykákra. Mindenki megváltozhat és kaphat egy új esélyt.

– És mi lesz Garyvel?

– Őt is szeretem, de másképpen, nem tudom. Teljes a káosz a fejemben és a szívemben is.

– Na jó, tudod mit? Aludd ki magad rendesen, hátha holnapra elmúlik. Jó éjt.

– Jó éjt – és bedőlt az ágyba.

A hátra lévő időben Paul és Amélia többnyire együtt voltak, hogy jobban megismerjék egymást. Az asszony megkedvelte őt. Szakma krémjébe tartozott, a sportos, életvidám, kissé bohókás férfi, aki igyekezett mindig a kedvében járni. Megbeszélték, hogy a hétvégéket együtt töltik, aztán majd alakulnak a dolgok maguktól.

Az első hétvégén Amélia ment el Paulhoz, nagyon jól érezte magát nála. Úgy volt, hogy következőn ő megy hozzájuk, hogy megismerje a gyerekeit. A férfinek azonban közbe jött valami. Több, mint egy hónap után jutottak el oda, hogy meglátogassa Améliáékat.

A gyerekek részéről a fogadtatás, rosszul sikerült. Pedig drága ajándékokkal lepte meg őket. Duzzogva vonultak be a szobáikba és nem voltak kíváncsiak Paulra. Gary hiányzott nekik. Ő ugyanis igyekezett távol maradni. Nem akarta megzavarni jelenlétével az alakuló kapcsolatot. Annyira szerette Améliát, hogy csak boldognak akarta látni. Fájdalmasan élte meg, hogy az általa szeretett nő másba lett szerelmes. Újra teljesen a munkájába temetkezett. Sokat gondolt rájuk, ilyenkor mindig könnybe lábadtak a szemei.

Egy idő után feltűnt Améliának, hogy Paul nem keresi a kapcsolatot a gyermekeivel, és nem is tesz azért semmit, hogy elfogadják őt. Sőt még tőle is kezdenek eltávolodni. Beszélgettek erről, de a férfi meg is mondta, hogy ő nem egy lelkizős típus. Úgy gondolja, ha majd együtt laknak, akkor hozzá szoknak és nem erőlteti. Ezzel le is zárta mindig a témát. Legtöbbször csak ő utazott a férfihoz. Nancy ilyenkor vigyázott Maryre és Georgéra.

Az egyik hétvégén úgy volt, hogy ismét Paul jön hozzájuk, de utolsó pillanatban lemondta, hogy közbejött neki egy megbeszélés. Amélia érezte, hogy nincs ez így rendben és mindenképpen személyesen akart vele beszélni a közös jövőjükkel kapcsoltban, ezért odautazott. Becsengetett hozzá és egy fiatal fekete hajú lány nyitott ajtót egy szál törölközőben.

– Maga kit keres, mit akar itt? – kérdezte flegma hangnemmel.

Amélia a döbbenettől, alig tudott megszólalni hirtelen.

– Mondja már, mert megfázok.

– Paullal szeretnék beszélni – válaszolta hebegve.

– Paul! Itt egy nő téged keres! – kiabálta be.

– Ugyan már, mit akar? Küld el! – kiáltott vissza a hálószobából.

– Hallotta.

– Csak egy percre jöjjön ki – kérte.

– Paul, a nő nem tágít, gyere már! – kiabált be ismét.

– Jó, mindjárt – válaszolta kelletlenül és felkapott egy köntöst magára.

Ahogy kilépett az ajtón és meglátta Améliát, még a víz is kiverte, meg sem tudott szólalni.  Ő sem szólt semmit, ekkorra már megteltek szemei könnyel és csak annyit akart, hogy szemébe nézhessen. Hátat fordított és elment.

– Ez meg mi volt Paul? – kérdezte a fiatal nő.

– Semmi, csak a volt exem – válaszolta és úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Amélia végtelen fájdalmában végig sírta a haza utat. Szinte sokszor azt sem látta könnyeitől, hogy merre jár. Egyszer csak erős ütést érzett a lábánál és elesett. Arra eszmélt fel, hogy elütötték.

– Jól van hölgyem?

– Igen, persze – mondta és megpróbált felállni, de visszaesett, mert a lába nem engedte.

– A lábam fáj és nem tudok ráállni, kérem segítsen – szólt a férfihoz, aki elütötte.

– Nem, maradjon. Hívom a mentőket.

Améliát kórházba szállították, darabos törése lett a lábszárának és azonnal meg kellett műteni. Még volt annyi ideje, hogy telefonált Nancynak a balesetről. Ők rögtön bementek hozzá, de a gyerekeket nem engedték be. Nancy felhívta Garyt, hogy mi történt és megkérte menjen oda. Így felváltva tudtak bemenni Améliához.

A műtét után még nem tért magához és éppen Gary volt bent nála. Az ágya mellett ült egy széken, miközben fogta a kezét és könnyeivel áztatva csókolgatta.

– Drága Améliám, ha tudnád, hogy én mennyire szeretlek téged.

Ekkor, megszorította Gary kezét és a könny végig gördült az arcán. Majd lassan kinyitotta a szemét, felé fordult és annyit mondott;

– Bocsáss meg nekem.

– Nagyon szeretlek és amíg élek vigyázni fogok rátok szerelmem, ha te is így akarod, kellesz nekem – válaszolta.

– Igen, drága Gary – válaszolta kedves mosollyal az arcán, majd boldog csókban forrt össze ajkuk.

Nancy és a gyerekek a folyosó üvegjén keresztül látták őket és boldogok voltak, hogy végre egymásra találtak.

Később Amélia elmesélte Nancynak a történteket Paullal. Egy hét múlva hazaengedték, de még fekvő gipsszel. Gary végig ott volt vele és segítette a gyógyulásban.  Paul, még egy darabig hívogatta, mert szerette volna kimagyarázni magát, de Amélia nem adott neki lehetőséget és fel sem vette a telefont. Amélia, ahogy lábra állt, összeházasodtak Garyvel. Egy igazi boldog család lettek.

Debrecen, 2022. 10. 02.

LISA ÉS A LÁNGLOVAG

Lisa a negyvenes éveiben jár. Pennsylvania államban, New Castle – ben él. Gimnáziumban humán tantárgyakat tanít.  Csinos, fiatalos külseje egy igazi jelenség. Nagy, kerek tengerkék szeme mindenkit magával ragad. Mosolya kedves és a szeretet sugárzik róla.

A lakása és az iskola között hatalmas park terül el, játszótérrel a közepén. Többnyire itt sétál át, hogy lerövidítse az utat. A lombos fák árnyékában az egyik pad különösen kedves számára. Ezen a helyen találkozott először élete nagy szerelmével. Hazafelé menet időnként elüldögél rajta és fájdalmas könnyeit nem mindig tudja visszatartani. Ilyenkor visszaemlékszik találkozásukra. Úgy érzi, hogy ugyanúgy mellette ül Joseph. A ruházatát is látni véli és a mozdulatait, hangját. Átjárja egész lényét az őket összekötő szeretetteljes erő.

Egy évtizede is van már annak, hogy Lisa a fiával, Daviddal a játszótéren időzött. Egyedül nevelte, mert a férje ott hagyta, amikor megtudta, hogy terhes lett. Ő még nem akart családot, túl fiatalnak érezte magát hozzá.

Lisa a padon ülve figyelte, ahogyan David a homokozóban játszik a többi gyerekkel, amikor lehuppant mellé egy férfi.

– Ugye nem baj, ha ide ülök? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.

– Persze, nyugodtan – válaszolta.

– Joseph vagyok – mutatkozott be illedelmesen és kezét nyújtotta.

– Lisa – válaszolt röviden.

Igazából a kézfogás ideje alatt nézte meg jobban a férfit, aki nagyon sármos külsejű volt. Igéző, csillogó fekete szemei rögtön a lelkéig hatoltak. Olyan érzése támadt, mintha már ezer éve ismernék egymást. Hirtelen zavarba is jött és elpirult. Joseph ezt látván, csak somolygott a kis fekete bajsza alatt.

Ő egy tündéri kis szöszi lánnyal érkezett, aki hasonló korú lehetett, mint David.

– A kislánya? – kérdezte.

– Nem, az unokahúgom, Karen. Sokat vigyázok rá, ha éppen szabadnapos vagyok – válaszolta kedves mosollyal az arcán.

David és Karen egyszerre futottak a felnőttekhez.

– Ő David a fiam – mutatta be.

–  Szia David! Joseph vagyok – és kezet fogtak.

– Joseph! Kérek szépen egy fagyit – szólalt meg Karen.

– Természetesen rögtön hozom királylány – válaszolta és pukedlivel meghajolt előtte.

Mindannyian elnevették magukat.

– Anya! Én is szeretnék egyet – szólalt meg David.

– Engedje meg, hogy hozzak önöknek is, addig vigyázna a kis hercegnőre? – kérte Joseph.

– Köszönjük szépen, természetesen vigyázok rájuk – válaszolta Lisa.

Karen és David nagyon jól kijöttek egymással, amikor egyszerre voltak a játszótéren, mindig együtt játszottak. Lisa és Joseph pedig sokat beszélgettek, ismerkedtek. Lassan, fokozatosan alakultak érzelmeik. Lisa nehezen oldódott, mert bizalmát vesztette a férfiakban, volt férje miatt. Joseph tűzoltóként dolgozott és nagyon kevés szabadideje maradt. Neki rövidebb kapcsolatokra futotta korábban, pont a munkája következményeként. Tapasztalata alapján, már nem is gondolkodott komoly kapcsolatban és családban, megelégedett azzal, hogy unokahúgát pesztrálja szabadidejében. A munkáját hivatásnak tekintette és nagyon szerette.

Lisában végül megtalálta azt a nőt, akit mindig is keresett. Igaz szerelem szövődött kettejük között, így egy év múltán megkérte a kezét, és az áhított hölgy boldogan mondott igent. David édesapjaként szerette és tisztelte, hiszen a biológiai apja tudni sem akart róla.

Felhőtlen, idilli éveket töltöttek együtt. Megszokottá vált, hogy Joseph sokszor csak későre ér haza, ha bevetésen van. Az egyik este, már kilenc óra is elmúlt. Általában David sem alszik el addig, amíg Josephtől nem kap egy jó éjt puszit. Lisa hiába várta aznap haza, hajnali órákban férje főnöke, John és egy rendőr ébresztette. Ekkor már érezte, hogy baj lehet.

– Lisa, bemehetünk? – kérdezte John.

– Persze – válaszolta remegő hangon.

– Gyere ülj le kérlek.

– John! Mond már mi történt! – szólalt meg izgatottan.

– Tudod bevetésre mentünk a fiúkkal egy családi házhoz. Hatalmas lángokban égett, mire odaértünk. A szülők kimenekültek, de sírva könyörögtek, hogy a három éves kisfiúk a szobában van még és mentsük ki. Ők már nem tudtak felmenni érte az égő falépcsőn. Joseph tudod milyen. Nem várt egy pillanatot sem, hanem neki iramodott és csak úgy szökdelt át a lángok között. Rövid idővel a kezében a kisgyermekkel jelent meg a ház előtt. Éppen átadta a mentősnek, amikor egy hatalmas robbanás következett be, ami maga alá temette. Már nem tudtuk megmenteni.

Lisa, halálsápadtan hallgatta végig a történetet, majd hangos zokogásban tört ki. Ez az éjszaka örökre fájdalmas emléket hagyott lelkében és újra egyedül maradt Daviddal.

Minden hónap azon napján, amikor a tragédia történt Lisa csak ül a padon és könnyei áztatják arcát. Nem tudja elfogadni, hogy nincs többé. Sóvárogva várja vissza kedvese érkezését.

Joseph, látja bánatát a felhők mögül. Átérzi mély fájdalmát, és a ködfátyolán átlépve leül kedvese mellé. Átöleli, majd fülébe súgja:

– Lisa! Lisa! Itt vagyok veled. Ne sírj kedvesem, nekem is fáj, ha látom bánatod.

Lisa, nem tudja megfejteni mi ez, csak azt érzi, hogy végtelen nyugalom lesz úrrá rajta. Könnyei elapadnak és a hatalmas szeretet érzése járja át testét, lelkét. Olyan mintha tényleg érezné őt.

– Talán már megőrjít ez a fájdalom, hogy hallucinálok – gondolja magában.

– Nem, drágám a lelkem itt van veled – válaszolja.

– Joseph! Tényleg itt vagy? Mi történik velem? Gondolatban kommunikálok veled?

– Igen.

– De hiszen ez lehetetlen! Meghaltál.

– Igen, szívem a földi világ számára, de a lelkem él tovább és látlak, hallak téged, a gondolatomat át tudom neked adni.

– Drága Josephem! Ez csodálatos!

– Édes szerelmem, megkérlek téged, hogy bármilyen nehéz is, töröld le könnyeidet és ne a fájdalom érzését viseld magadon, hanem gondolj azokra a boldog napokra, évekre, amiket együtt töltöttünk.

– Annyira hiányzol!

– Tudod, nekem már tovább kellene mennem, de addig nem tudok, amíg érzem a fájdalmadat. Sok év telt el azóta és neked még dolgod van itt, gondolj a fiadra. Nagyon kérlek éld az életed és engedj el engemet.

– Tisztában vagy vele, milyen nehezet kérsz tőlem?

– Fiatal vagy még és szeretném, ha nem maradnál egyedül. Hidd el, majd ideát várni foglak megígérem. Most búcsúzom, mennem kell. Kérlek tedd meg értünk, értem és magadért.

Csókot lehelt homlokára és elillant. Lisa ott egy bizsergő érzést tapasztalt. Megszűnt azaz energia, ami eddig őt körülvette.

Elindult hazafelé és egész úton a történteken gondolkodott. Annyira hihetetlen volt az egész számára, hogy nem is mert róla beszélni senkinek, csak a barátnőjét hívta fel. Elmesélte neki az érzéseit a kommunikációt, mindent úgy ahogyan volt. Ő pedig figyelmesen hallgatta végig.

– Azt hiszem megőrültem, kedves barátnőm!

– Nem, Lisa! Nem! Én már hallottam ezekről a dolgokról, tényleg nagyon furcsa lehetett neked, de hidd el van ilyen.

– Köszönöm, most azért egy kicsit megnyugtattál.

– Úgy tűnik, hogy eléggé szenzitív vagy erre, másoknál is így működik, csak nem fogékony rá, ezért nem veszi észre.

– Nagyon nehéz ezt megérteni, de olyan jó, hogy te legalább hallottál már ilyenről.

– Igen, az ismeretségi körömben van, aki tud ebben neked segíteni. Most aludj egy jót szerintem és pihend ki magad, holnap találkozunk. Jó éjt.

Lisa még sokáig nem tudott elaludni, folyton a párbeszéd zajlott az agyában. Gondolta talán majd később igénybe veszi a barátnője ismerősének segítségét. Elhatározta, hogy megpróbál eleget tenni Joseph kérésének. Addig elmélkedett, hogy mély álomba zuhant.

Debrecen, 2022. 09. 29.