Rejtély & Történelm kategória bejegyzései

ELVESZETT IDŐ

Geraszim Görögországban, Pátra városában nőtt fel. Keresztény nevelésben részesült Hektor és Ofélia szeretett szülei által.

Hektor az egyik óriás cégnek vezérigazgatójaként mindent megtett, hogy az utódjának Geraszimot nevezzék ki. Mielőtt nyugdíjba ment volna a fiút ő maga tanította be. Szeretetteljes jellemmel rendelkező, okos férfiként hamar beletanult a vezetői munkába.

Sajnos a nyugdíjas éveket nem sokáig élvezhette, mert a hirtelen kapott szívinfarktusban elhalálozott. Felesége és Geraszim nagyon megrendültek és az elvesztés fájdalma, rettentően megviselte őket.

Az egyik napon Geraszim az íróasztal fiókjaiban nézte át az iratokat, hogy esteleg kell – e valamit csinálni bennük, vagy leirattározhatja végleg.  Már majdnem végzett, amikor az alsó polcon, leghátul talált egy dossziét. A megdöbbenéstől még a lélegzete is elállt. Csak nézte az iratot, miközben a torkát fojtogatta a sírás és könnyei áztatták arcát. Nem tudta hirtelen mitévő legyen, hazavitte és Ofélia elé tette az asztalra. Csendben, szótlanul állt előtte összetörve és magyarázatra várt.

Amikor a nő meglátta a dossziét, szóhoz sem jutott, majd kitört belőle a zokogás.

– Bocsáss meg nekünk drága fiam, Geraszim – kérte és imára kulcsolt kézzel könyörgött neki.

– Miért nem mondtátok el?

– Elakartuk, de amíg kicsi voltál nem tehettük, mert megzavart volna. Az értettségi után szerettünk volna erről beszélni veled. Ám ott volt a felvételid és a vizsgáid, mindig akadt valami. Tudtuk, hogy meg fog rázni és nem szándékoztunk ezzel rontani az esélyeiden. Később meg már úgy gondoltuk, hogy talán jobb is, ha nem szerzel róla tudomást – válaszolta sírva és megbocsátást remélve.

– De jogom van tudni, hogy ki az igazi anyám és miért mondott le rólam!

– Igazad van. Hidd el borzasztóan sajnálom, csak arra kérlek, hogy próbálj megérteni és bocsáss meg nekünk – esedezett tovább.

Geraszimban dúlt a düh, a fájdalom és a szeretet, valamint hála érzése is, amiért ilyen jövőt biztosítottak számára. Egy darabig állt ott szótlanul, mozdulatlanul a könnyes szemeivel és megfeszült arcizmaival, majd magához ölelte Oféliát.

– Köszönöm nektek, hogy ilyen jók voltatok hozzám, ezt a biztos jövőt adtátok a kezébe egy idegen kisgyermeknek.

– Drága Geraszim, az Úr áldjon meg téged a jóságodért.

– Arra kérlek, hogy segíts nekem megkeresni az édesanyámat, ha még él egyáltalán.

– Természetesen, mindenben segítek.

Sok ügyintézést és utána járást igényelt, mire nagy nehezen sikerült felkutatniuk az édesanyja tartózkodási helyét. A férfi tele volt várakozással és kérdésekkel.

Egy szabad hétvégéjén reggel felkerekedett és elutazott Hiónába, ez egy kis község párszáz kilométerre Pátrától. Amint közeledett látta, hogy szegények által lakta negyedbe érkezik.

Torkában dobogott a szíve, amikor becsengetett édesanyja ajtaján.  Idős, alacsony termetű, sovány asszony nyitott ajtót. Ahogy a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy édesanyja az.

– Alea, a fiad vagyok Geraszim – mondta csendesen.

– A fiam? Hát eljöttél? – kérdezte, miközben megeredtek könnyei.

– Bocsásd meg öreganyádnak, hogy vétkezett ellened – kérlelte szemeit törölgetve.

Egy szobás kis ház volt, szegényesen berendezve. Behívta fiát, aki leült az asztal melletti székre.

– Kérlek, mond el nekem, hogy miért hagytál el?

Az asszonyon látszott, hogy meggyötörte az élet. Nehezen kezdett hozzá a visszaemlékezéshez.

– Igen…, persze…, persze.

– Ez a ház a szüleimé volt. Alkalmi munkákból éltek, sokszor nem került asztalra betevőfalat. Iskoláztatni sem tudtak. Mihelyt elég nagy voltam ahhoz, hogy megfogjam a gereblye nyelét, nekem is dolgoznom kellett. Apám hamar átkerült a túlvilágra. Szörnyen nehéz sorunk volt. Egy fiú sajnos elcsavarta a fejemet. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok még anyámnak sem mertem szólni.

Sokszor éheztünk és fáztunk. Kétségbe estem, ide nem szülhettelek meg, hiszen enni sem tudtam volna adni neked.

Az egyik asszonytól hallottam, hogy ide nem messze van egy olyan ház, ami befogadja a szülni akaró nőket és három hónapig lehetnek ott gyermekükkel. A feltétele az, hogy le kell mondaniuk róla. Soha nem léphetnek vele kapcsolatba és természetesen azt sem tudtuk, hogy hová kerül majd. Minden nap arra gondoltam, gyötrő fájdalommal a szívemben, hogy talán ez lesz az a nap, amikor elém hoz majd a Jóisten és megbocsájtja vétkemet. Nem volt más választásom fiam, ne haragudj rám kérlek – mesélte könnyeit törölgetve.

A férfi megértette és átérezte anyja helyzetét. Fátyolos, könnyel telt szemmel ölelte magához életében először az édesanyját.

– Köszönöm, hogy lehetőséget adtál az életemnek. Ne félj, most már itt vagyok és gondoskodom rólad – mondta, miközben megcsókolta arcát.

„Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” /Róma 8:28/

Debrecen, 2023. 01. 14.

AZ ÖRÖKSÉG

Yana, jogász végzettségével egy ügyvédi irodában dolgozik Rotterdamban. Egyedül él, édesapját korán elvesztette és édesanyja két éve hagyta itt a földi világot. Vőlegénye Dylan, aki ugyanennél az irodánál dolgozik. Az egyetemi évek alatt szerettek egymásba. A közös érdeklődés és baráti kör hozta őket össze.

Az egyik napon Yanának hivatalos levele érkezett a Markeni – tó melletti kis- község polgármesterétől. Arra kérte, hogy személyesen vegye fel vele a kapcsolatot, hagyaték ügyében. Az értesítést megmutatta Dylannak is.

– Nézd már szívem – és odanyújtotta a férfinak.

– Volt arra rokonod? – kérdezte.

– Nem tudok róla, el sem tudom képzelni – válaszolta.

– Mindenképpen el kell menned személyesen.

– Igen, hétfőn indulok. Kiveszek egy hét szabadságot, még nem tudom mi vár ott rám. Jó lenne, ha velem tudnál jönni – kérte.

– Ne haragudj drágám, de annyira zsúfolt a jövő hetem, már lehetetlen lemondani őket. A hétvégén viszont utánad megyek, ha addigra nem végzel – válaszolta.

– Rendben, majd beszélünk.

Yana korán reggel indult útnak, hiszen elég nagy távolságra kellett utaznia.

Csodálatos kisközség, a tópartján fekszik. Saját kikötőjével pazar látványt nyújt a maga természeti tisztaságában. Mezőgazdaságból élnek az ott lakók és szebbnél szebb virágokat, növényeket termesztenek, ezért a föld a mindenük.

Yana, ahogy közeledett elképesztő tulipán mezőket látott. Sávokban különleges színekben pompázott a táj. Itt híres a tulipán fesztivál, amely családbarát. Lélegzetelállító tulipán parkokat alakítanak ki a kertekben és ilyenkor zsűrizik őket. Rengeteg az idelátogató turista is ebben az időszakban.

Egyből a polgármesteri hivatalhoz ment.

– Jó napot kívánok Sam – köszöntötte a polgármestert.

– Üdvözlöm, kedves Yana! Örülök, hogy ilyen gyorsan időt tudott szakítani ránk.

– Kérem foglaljon helyet – majd átnyújtotta a végrendeletet.

– Nagyon sajnálom, személyesen nem ismertem a hölgyet. Az iratokból látom, hogy édesanyám unokatestvére volt.

– Igen, egyedül élt és engem kért meg, hogy kutassak fel neki élő hozzátartozót, csak önt találtam.

– Értem. Megmutatná nekem a házat? – kérte.

– Természetesen, jöjjön elkísérem. Itt van a közelben.

Sam bekísérte és átadta a kulcsokat.

– Érezze magát itthon és nyugodtan helyezkedjen el. Ha bármiben tudok segíteni csak szóljon. Mi itt lakunk a szomszédban – mutatott rá az ablakból a lakásukra.

– Apropó! Ma este szeretettel várjuk vacsorára, a feleségem, Lynn remekül főz.  Szeretnék Önnel megbeszélni pár fontos dolgot.

– Rendben! Köszönöm szépen a meghívást – mondta mosolyogva.

Yana körülnézett, takaros kis ház volt, terasszal és az épület mögötti föld- területtel, amely rögtön a tópartjára vezetett. Kiépített stég, mellette csónak. Felülmúlhatatlan látvánnyal és csenddel. A kertben, lombos fák árnyékában kissé kopott kertibútor és sok – sok tulipán. Színük és fajtájuk megszámlálhatatlanul díszelgett, különböző formát alkotva. Rögtön beleszeretett a helybe, majd felhívta vőlegényét.

– Szia, szívem! Hú, ezt látnod kell, fantasztikus. Biztosan maradok hétvégéig – áradozott.

– Jó, akkor feltétlenül megyek édesem. Addig is érezd jól magad – válaszolta.

A községben jól ismerték egymást. Összetartó, segítőkész emberek laktak itt. Yana elindult, hogy körülnézzen. Mindenki szélesen mosolygott rá és kedvesen köszöntötte. Ez annyira jól esett neki, nyitottak és barátságosak voltak vele. Egészen otthon érezte magát ebben a környezetben. Elkezdett azon gondolkodni, hogyan tarthatná meg az örökséget, de túlságosan messze volt Rotterdamtól.

Este átment Samékhez, a vacsorát valóban nagyon ízletesnek találta.

– Kedves Yana, elnézését kérem, hogy ezzel terhelem, de muszáj tudnia valamit – kezdte a mondandóját Sam.

– Hallgatom – válaszolt figyelmesen.

– Egy neves Amsterdami cég, mindenáron fel akarja vásárolni a község területét. Modern szállodát, kikötőt és ehhez hasonló épületeket akarnak ide építeni.

– Na, ne! Az lehetetlen – szólalt meg Yana hüledezve.

– Örülök, hogy így vélekedik. Sajnos több képviselőjük járt már itt. Mindenkit meg akarnak győzni arról, hogy milyen jó lesz, meg haladni kell a korral és kitalálnak mindenféle indokot. Egyenként is megkörnyékezik az embereket különböző ajánlatokkal. A baj az, hogy ha egy valaki eladja nekik a területet, onnantól nincs megállás és akkor mi lesz velünk?  A hivatalomba is eljött a nagy főnökük, hozta az elképzelésük tervét. Bizonygatta, hogy remek lesz. Eddig mindannyian ellenálltunk. Megtudták, hogy Tessa mama meghalt és már érdeklődtek az örökös felől, hogy ki az és mikor lesz itt. Természetesen én nem árultam el nekik semmit.

– Hálásan köszönöm Sam, hogy erről tájékoztatott engem.

– Nem tudom, egyáltalán mit gondol arról, hogy el akarja – e adni?

– Még nem határoztam el magam, annyira beleszerettem ebbe a környékbe, de nagyon messze esik a városomtól.

– Yana, én csak arra kérem, hogy álljon ellent ennek a cégnek. Amennyiben el szeretné adni, akkor megveszi a közösség valamilyen módon, majd beszéljünk róla.

– Értem, természetesen – válaszolta.

– Köszönöm a megértését és a hozzáállását. Meddig szándékozik maradni?

– A héten mindenképpen és majd érkezik a vőlegényem hétvégén.

– Örülök neki. Holnapután gyűlést tartunk ez ügyben a városházán. Szeretném, ha ön is eljönne.

– Mindenképpen ott leszek. Köszönöm szépen a meghívást és ezt a fantasztikus vacsorát.

– Mi köszönjük, hogy megtisztelt vele – válaszolta Lynn.

– Jó éjszakát és jó pihenést kívánunk – tette hozzá Sam.

Yana másnap délelőtt vásárolni indult, hogy valamilyen ajándékkal lepje meg a vőlegényét. Az egyik pavilonnál válogatott éppen.

– Yana!  Te vagy az? Hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle egy sármos, magas férfi öltönyben.

A lány meglepődött, majd végig mérte.

– Lars? Alig ismertelek meg – válaszolta döbbenten.

– Jó újra látni téged, annyi év után – folytatta a férfi.

– Igen…, – válaszolt zavartan Yana.

– Gyere üljünk be a kávézóba, van miről beszélnünk bőven – invitálta Lars.

Nosztalgiáztak a közös múltjukról és örültek egymásnak, hogy összefutottak.  Az első nagy szerelem volt mindkettőjüknek. A továbbtanulás más irányba vitte útjukat és a kapcsolatuk megszakadt.

– Yana, csak nem te vagy az örököse a Tessa néni házának? – kérdezte Lars.

– De, igen – válaszolta.

– Tudod én Amsterdamban egy nagy cégnél dolgozom és … – kezdte volna mondani.

– Ne folytasd Lars – vágott közbe a lány, határozott és szigorú tekintettel.

A férfi meglepődött.

– Látom már tájékozódtál.

– Igen, és neked soha nem fogom eladni a területet.

– Yana, meglepsz. Csak arra kérlek, hogy hallgass végig. Tudom itt az emberek ferde szemmel néznek ránk, föld bitorlóknak hívnak minket. Tudnod kell, hogyha nekünk nem adjátok el, jön majd más. Mindenki terjeszkedik és sajnos vannak, akik a módszerekben sem válogatnak. Mi nem akarjuk fedél nélkül kitenni az embereket, biztosítunk elsőbbségi lehetőséget a lakás megválasztásában annak, aki itt szeretne maradni.

– Lars, nézz körül! Ez itt egy gyöngyszem! Hallod egyáltalán magadat, hogy mit beszélsz?

– Nézd, gondold át. Nekem ez nagy előrelépési lehetőség lenne a cégnél és a főnököm folyamatosan sürget a megállapodás miatt.

– Szégyelld magad! Milyen ember lett belőled? Nem ilyennek ismertelek. Hideg, empátia nélküli vagy. Csak a karriered és a pénz érdekel. Hagyj engem békén!

Látni sem akarlak többé – mondta kiábrándult dühvel majd felállt és ott hagyta.

Lars még egy darabig üldögélt ott magába mélyedve, majd távozott. Yana visszament a házba, az úton már keserűkönnyeit nyelte. Felderengtek benne a Lars iránti érzések. Az első szerelmet senki sem felejti el olyan könnyen. Most is nagyon jól nézett ki, de a jelleme már felismerhetetlenségig megváltozott. Hová lett belőle az a kedves szeretetteljes, segítőkész fiú?- tűnődött el rajta és kitört belőle a sírás, keserűség öntötte el szívét. Rádöbbent, abban igaza lehet, hogy a nagy cégek terjeszkednek és csak idő kérdése a változás.

Összeszedte magát és átment a polgármesterhez, hogy elmesélje a történteket.

– Köszönöm Yana a bizalmadat, nem tudom mit tegyünk ennek fényében. Előbb vagy utóbb vége lesz ennek a kisközségnek belátom – mondta Sam lehangolóan.

– Nekem van egy ötletem és ha kell segítek benne. Bár nem egyszerű és hosszadalmas. Természetvédelmi körzetté kell nyilváníttatni.

– Igazad lehet, jó ötlet!

– Ezzel nyerhetünk, mert akkor bonyolult, hosszadalmas folyamat lesz ezt hatályon kívül helyeztetni és inkább más felé próbálkoznak majd.

– Köszönöm Yana! – kiáltott fel örömében Sam és megölelte a lányt. – Holnap a gyűlésen ezt meg kell majd vitatnunk – folytatta.

– Igen, akkor holnap – válaszolta mosolyogva a lány és elment.

Másnap délután sorban érkeztek az ott élők a városházára, de megjelent Lars is.

– Maga meg mit keres itt? Nem hívta ide senki – kiabált felé az egyik férfi.

– Takarodjon innen! Nincs itt semmi keresni valója! – szólat meg egy másik.

– Én csak szeretnék beszámolni …, de már nem tudta folytatni.

Közrefogták és kitessékelték. Egészen lincs hangulat alakult ki, aminek a polgármester vetett véget. Lars pedig örült, hogy megúszta épp bőrrel.

– Emberek! Egy kis figyelmet kérek! Hagyjuk a fiatalembert, távozzon békével – szólalt meg Sam.

Kis időbe tellett, amíg lenyugodtak a kedélyek és végre elcsendesedtek a nagy felháborodás után. Sam felvázolta nekik, hogy tulajdonképpen mivel is kell szembenézniük az elkövetkezendő időszakban. Megkérte őket, hogy tartsanak ki és ne hagyják magukat megvesztegetni, megzsarolni, vagy megfélemlíteni. Bármit észlelnek azonnal szóljanak neki.  Tájékoztatta a lakókat az elképzelésről, miszerint természetvédelmi körzetté próbálják nyilváníttatni a községet, hogy nyugtuk legyen a befektetőktől. Mindenki fellélegzett és tapsoltak örömükben.

– Yana, fog nekünk segíteni ebben, mivel jogi végzettsége van – mondta Sam.

Erre zúgolódás támadt a teremben.

– De bízhatunk -e benne, amikor tegnap ezzel a fickóval látták többen a kávéházban – szólalt meg egy hang hátulról.

– Igen, ő a mi pártunkon áll – válaszolta Sam.

A tömeg tovább morgolódott, kételkedett. Ekkor Yana kiállt és elmondta, hogy igen régről ismeri, de a nézeteik különbözőek. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez a gyöngyszem kisközség megmaradjon olyannak, amilyen. Ezután hatalmas tapsvihar következett, ami megható könnyeket csalt a szemeibe.

A hétvégén megérkezett Dylan is.

– Drágám ez egy csodálatosan szép környék – szólalt meg álmélkodva.

– Igen, nem is tudom mit csináljak, mert egyből beleszerettem – válaszolta Yana.

– Megértem, tartsd meg! Nem lehet tudni mit hoz az élet. Nagyon jó ide lejönni és kikapcsolódni – mondta Dylan.

– Annyira örülök, hogy te is így gondolod – majd nyakába ugrott és megcsókolta.

Vacsorára meghívta Samet és Lynnt a feleségét. Vidáman beszélgettek és közben megmutatta a beadványt, amit elkészített.

– Ez nagyszerű Yana! Nagyon szépen köszönöm neked a segítséget – szólalt meg Sam.

– Úgy döntöttünk Dylannal, hogy megtartjuk a házat és időnként ide jövünk pihenni – folytatta széles mosollyal az arcán.

– Ez igazán remek hír! Van mit ünnepelnünk – mondta Sam boldogan.

– Most vissza kell mennem Rotterdamba a vőlegényemmel, rengeteg a munka, de szólj kérlek, ha bármi fejlemény van – kérte Yana.

– Úgy lesz! – válaszolta.

Pár hónap elteltével Sam telefonált Yanának.

– Képzeld megkaptuk a határozatot, miszerint a községünket természetvédelmi területté nyilvánították – mondta, de hangjából érezni lehetett az aggodalmat.

– Sam, hisz ez csodálatos! Mi a gond mégis? – kérdezte.

– A határozatot Lars írta alá. Hogy lehet ez? Nem valami csapda? – kérdezte aggódva.

– Ez érdekes, nem értem hogyan történhetett – válaszolta elgondolkodva. – Ne aggódjatok Sam, majd én utána járok ennek és kiderítem.

– Köszönjük szépen! Értesíts majd, ha komolyan vehetjük ezt a papírt.

– Természetesen.

Yana, rögtön felhívta Larsot. Elmondta, hogy megkapták a határozatot, de meglepődött az aláírás láttán. A férfi megnyugtatta, hogy hiteles és nincs benne semmi cselszövés. Vegyék ezt bocsánatkérésnek, a történtek miatt. Elmesélte, hogy a visszautazását követően a főnöke kirúgta az eredménytelensége miatt. A mérnöki diplomájával itt kapott állást és külön örült, amikor látta a kérelmet. Soron kívül intézte. Megköszönte Yanának, hogy keményen beolvasott neki, mert igaza volt. Rájött, hogy valóban rossz úton járt, rossz irányba tévedt. Az akkori cége teljesen bekebelezte és örül, hogy annak az időszakának vége lett. Visszatalált önmagához. Újra baráti hangulatban tudtak beszélgetni egymással. Yana mindezt elmesélte Samnek, aki nagyon boldog volt és a határozatot bekeretezve a polgármesteri hivatal falára kitűzte.

            A következő évben Yana és Dylan, úgy tervezték, hogy az esküvőjüket a községben tartják meg. Ottmaradnak majd nászúton is. A tavaszi tulipánfesztivál idejét választották ki, ez nagyon emlékezetessé tette az egybekelésüket. A községben élők hálából mindent előkészítettek az ünnepségre.

Debrecen, 2022. 12. 06.

NEHÉZ DIÁK ÉVEK

Charlotte, Osloban él és már a hatvanas éveit tapossa. Elgondolkodott, hogy a nyugdíjas éveit mivel fogja tölteni. Talán majd utazgat és felfedezi a világot, amire eddig nem volt lehetősége. Jelenleg egy előkelő magazin főszerkesztője és társtulajdonosa.

Éppen indulni készült, amikor megcsörrent a telefonja.

– Jó napot kívánok kedves Charlotte. Jenny vagyok az egyetemről.

– Üdvözlöm.

– Elnézést kérek a korai zavarásért, csak szeretnék kérni öntől egy lehetőséget, hogy riportot készíthessek. Ez lenne a vizsgamunkám.

– Értem, természetesen segítek.

– Ma délelőtt esetleg jó lenne önnek?

– Á, az nem. Délelőtt mindig feltorlódnak az események. Esteleg délután három óra és utána bármeddig ráérek.

– Az nekem is jó. A Fuglen kávézó megfelelne?

– Rendben, ott találkozunk.

– Nagyon szépen köszönöm. 

A megbeszélt időben és helyen találkoztak. Jenny nagyon izgult, sokat jelentet neki ez a riport.

Charlotte-ról, rengeteg cikk jelent meg korábban és mindet elolvasta. Úgy érezte, hogy egészen sikerült felkészülnie az eddigi életéről.

– Kedves Charlotte! Hálásan köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet.

– Szeretettel, hiszen mindig szívesen segítek a kezdőknek. Tudom, hogy ez egy különösen nehéz pálya és mindenért meg kell küzdeni az életben.

– Van olyan tabu témája, amiről nem szeretne beszélni?

– Azt hiszem nincs, de ha kérdez, majd szólok – válaszolta mosolyogva.

– Sokat írtak már önről és az életéről.

– Igen, ez velejár az ismertséggel. Hozzá tartozik a munkámhoz. Kedves Jenny, ha nincs ellenére megkérem, hogy tegeződjünk, hiszen úgy közvetlenebb a beszélgetés.

– Köszönöm szépen, ez megtisztelő számomra. A felnőtt koroddal kapcsolatban már szinte mindent leírtak. Én olyat szeretnék, amiről még nem írt senki.

– Jó választás, hallgatom a kérdéseidet.

– A diák éveidről kérdezhetek?

– Igen, nincs titkolni valóm.

– Annyit tudok, hogy műszaki végzettséged van. Hogyan esett erre a választásod, hiszen a jelenlegi pozíciódtól igen távol áll?

– Ehhez legalább jó ötven évre vissza kell menni az időben – szólalt meg Charlotte, nagyot sóhajtva.

– Látom rajtad, hogy elszomorodtál.

– Igen, nagyon nehéz időszak volt lelkileg. 

– Azért elmeséled?

– Persze, ami volt elmúlt, hiszen régen történt, az akkori harag már megbocsájtást nyert szívemben.

Abban az időben nyilvántartották az iskolákban, hogy a szülők mivel foglalkoztak. Fizikai munkás, szellemi vagy vezető beosztású. Az általános iskola utolsó évében meg kellett jelölni, hogy melyik iskolában szeretnénk tovább tanulni. Apámnak egyértelmű volt a műszaki képzés. Tizenhárom éves gyermekként, nemigen szólhattam bele. Az őszinteséget megvallva szükséges is, hogy a szülő irányt mutasson. Ebben a korban még senki sem tudja helyesen elképzelni a jövőjét. Az akkori osztályfőnököm, amikor ezt megtudta kitért a hitéből.

Eljött a lakásunkra, családlátogatás címén. Szó szerint a fejem felett vitatkozott apámmal. Tisztán emlékszem rá.

– Charlotte nem való oda – mondta indulatosan.

– Már pedig a lányom oda fog járni és erről nem akarok önnel vitatkozni én vagyok az apja – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.

Apám szigorú, határozott ember volt. Ebbe az iskolába felvételizni kellett és számított a tanulmányi eredmény is.

– Bebizonyítom, hogy sikertelen lesz a jelentkezése. Jobb, ha másikat jelölnek meg – kiabálta haragosan.

– Tegyen, amit akar! Ezt az iskolát fogja elvégezni és részemről befejeztem ezt a diskurzust – majd kitessékelte az ajtón.

Féltem, kétségbeesett voltam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Sejtettem, hogy ennek következményei lesznek majd az iskolában. Próbáltam elmondani ezt az apámnak.

– Ne félj semmit, ha bármi bántódásod esne, csak szólj nekem – mondta és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

Persze másnap a tanáriban elmesélte az osztályfőnök a történteket. Az összes kollegáját sikerült ellenem hangolnia. Ettől a perctől kezdve, a jegyeim csak úgy csúsztak lefelé. A négyesekből kettes lett, az ötösökből pedig hármas. Sírva panaszoltam el apámnak, hogy milyen igazságtalanul bánnak velem. Szándékosan rontják le az értékelésemet.

– Ne idegeskedj emiatt. Az a lényeg, hogy a felvételid sikerüljön – mondta apám biztatóan.

Gyomorideggel mentem be minden áldott nap azzal, hogy vajon ma mi fog történni. Alig vártam, hogy vége legyen az évnek és végleg kiléphessek ennek az iskolának a kapuján. Hamar meg kellett tapasztalnom, hogy milyen igazságtalan a világ.

– Ez borzasztó, hogy ilyen megtörténhetett – szólalt meg elképedve Jenny.

– Hogyan sikerült a felvétel az iskolába, ilyen eredmények után?

– Az apám ismerte az iskola igazgatóját és elmesélte neki, hogy milyen inzultus ért.

Megkérte, hogy a tanulmányi eredményemet ezért legyenek szívesek figyelmen kívül hagyni, amennyiben ez lehetséges. A felvételim jól sikerült, így nem volt akadálya a műszaki iskola megkezdésének.

– Innen már egyenes út vezetett az egyetemig ugye?

– Hm…, nem egészen – válaszolta keserű mosollyal az arcán.

– Miért? Mi történt? – kérdezte Jenny meglepődve.

– Úgy félév elteltével az egyik tanár kifogott magának.

– Elmeséled?

– Igen.

Alul osztályozta a rajzaimat és ha kellett, ha se osztogatta az egyeseket. Ilyet csinált például, hogy odasétált a padomhoz és kezébe vette a ceruzámat.

– Nem elég hegyes, egyes – mondta és még mosolygott is hozzá.

Ez nem volt igaz persze, mert mindig ügyeltem a precízségre. Az is előfordult, hogy odanyomta a padhoz és kitörte a hegyét.

– Na, hegyezd ki rendesen, egyes – mondta.

Láttam rajta, ahogy ment vissza a tanári asztalhoz, elégedetten mosolyog magában.

Nem értettem miért csinálja ezt, hiszen sohasem voltam tiszteletlen. A magatartásom mindig példás volt. Igyekeztem mindent megtenni, hogy javítsak ezeken a jegyeken.

Egyszer négyszemközt azt mondta nekem.

– Akármit csinálhatsz, úgyis meg foglak buktatni. A nyaradat azzal fogod tölteni, hogy az egész éves rajzokat megismétled a pótvizsgára, de tudd, hogy nem foglak átengedni ott sem – mondta fenyegető hangnemben.

Nekem elkerekedtek a szemeim és azt hittem álmodom. Ilyen nincs, mit vétettem én ennek a tanárnak, merült fel bennem a kérdés. Egyértelmű volt, hogy ki akart velem szúrni, de sajnos az okát a mai napig sem tudom.

– Nem panaszoltad be az igazgatónak? – kérdezte Jenny.

– Nagyon végig kellett gondolnom, hogy mit tegyek ezután. Megfordult a fejembe, de aztán eszembe jutott, hogy ugyan már, ki hinne egy tini lánynak egy érett tanárral szemben. Ő, úgyis letagadná az egészet.

Talán elmondhatnám az apámnak, ő biztos hinne nekem, mert tudja, hogy soha nem hazudok, hiszen erre nevelt. Tovább gondolva ezt a variációt sem engedhettem meg magamnak. Az előző iskolai tapasztalatból kiindulva, csak rosszabb lenne. Lehet, hogy kirúgnák a tanárt, de akkor a többi is ferdeszemmel nézne rám. Nem maradt más választásom csak az, hogy mélyen magamba zárjam és hallgassak róla, mind a mai napig.

– Hogyan alakult ezután? – kérdezte érdeklődéssel Jenny.

– Azért nem hagytam magam, hogy teljesen kiszúrjon velem. Jó, hogy közölte, úgy sem enged át. Tehát mindenképpen osztályismétlés a vége, ez egyértelmű volt számomra.

Innentől, még néhány tárgyból hagytam, hogy romoljanak a jegyeim. Nem fogom az egész nyaramat rajzolással tölteni úgy, hogy semmi értelme.

A dolgozatokra csak a nevem és az osztályt írtam rá, ha felszólítottak felelni meg sem szólaltam, vagy kijelentettem, hogy nem készültem.

A többi tanár nem értette, hogy hirtelen mi történt velem. Egyik – másik próbált segíteni, de nem mondhattam el senkinek az igazat.

Ez sajnos azzal is együtt járt, hogy a rossz eredményeim miatt a szülők nem engedtek további edzésekre és meccsre sem természetesen. A városi sport egyesület hiába tartott tehetségesnek, az életemnek ez az iránya elúszott.

– Lehetséges, hogy pótvizsgán mégis átengedett volna? Talán nem kellett volna a sporttól megválnod?

– Á, kizárt. Láttam a szemében az elszántságot és a gonosz tekintetet. Mindenképpen osztályt ismételtem volna.

– Szóval elvette tőled ezt fajta karriert?

– Igen, így is mondhatjuk, mert mindenem volt a tanulás mellett és az edző szerint ígéretes voltam.

– Hogyan lett ezután?

– Nagyon megviselt lelkileg ez az egész szituáció.

Arról nem is beszélve, hogy a következő évben, mint bukott tanuló kellett beilleszkednem egy új osztályba és új tanári karba. Nem volt könnyű az előítéletek miatt, sok küzdelemmel járt. Mindig a futottak még kategóriába tartoztam.

A második évfolyamtól ugyan enyhült ez a légkör, de a mosoly mögött négy éven át, ott volt a lenézés az osztálytársaim felől. Persze, tisztelet a kivételnek.

– Őszintén sajnálom, de köszönöm, hogy megosztottad velem ezeket a történeteket és a nehéz diákéveidet.

– Tudod Jenny, akkoriban nagyon fájt. Ma már tudom, hogy minden okkal történik. Hiszed vagy nem, de nem haragszom erre tanárra, hanem hálás vagyok neki érte. Ezzel a bukással kerülhettem egy olyan új tanári karhoz, akik a legkiválóbbak voltak mind szakmailag, mind emberileg. A mai napig hálával és szeretettel gondolok rájuk és őrzöm őket a szívemben, mert kárpótoltak mindenért. Az igazi megbocsájtás az, amikor már indulat nélkül tudsz beszélni a történtekről és harag helyett szeretet van a szívedben az elengedés teljességével.

– Ha tehetnéd, újra ezt az iskolát választanád?

– Igen, hálás vagyok apámnak, hogy harcolt az elveiért és értem. A legjobb iskolába íratott be. Ez egy nagyon szép és sokrétű szakma, amellyel gyarapodott a tudásom. Hosszú éveket töltöttem el benne – válaszolta meghatottan.

– Kedves Charlotte, nagyon köszönöm neked ezt az interjút. Kívánok neked további sok sikert a munkádban és nagyon jó egészséget.

– Köszönöm szépen, én pedig sok sikert kívánok a vizsgáidhoz.

Debrecen, 2022. 11. 22.

A FORRADALOM NAPJA / Október 23 /

Borús őszi nap reggelére ébredt a Kovács család. Hűvös szél lengedezett. Az apa cipészként dolgozott a régi bérház alagsorában. Felesége háztartást vezette és nevelte két gyermeküket. Évi már tizenhat éves volt, míg öccse Janika csak a nyolcat töltötte.

Minden hétköznap úgy indult, hogy a gyerekek elmentek iskolába, János lement a cipészműhelyébe és felesége elindult bevásárolni. A szomszédjukban élt egy idősebb házaspár. Bekopogott hozzájuk, hogy esetleg hozzon – e nekik is valamit. Nagyon jó viszonyt ápoltak egymással. Dezső bácsi szinte el sem mozdult kedvenc foteljéből egész nap a Szabad Európa rádiót hallgatta. Felesége Manyika, türelemmel viselte férje morgolódását.

A politikai helyzet ugyanis igencsak gyászos volt. Akkoriban, ha az úgynevezett fekete kocsi megállt valamelyik ház előtt, mindenkinek összerándult a gyomra. Vajon, most kiért jöttek? Kit visznek el, és viszont látják – e majd újra. Nem volt szabad véleménynyilvánítás. Mindenhol besúgók figyeltek. Munkahelyen, baráti körben és még családi körben is. Sokakat beszerveztek és fenyegetéssel, zsarolással kényszerítették rá őket. Tiltották a nagyobb létszámú összejöveteleket és minden alkalommal komoly megtorlásra számíthattak az engedetlenek, vagy a rendszerről nem tetsző véleményt nyilvánítók. Sokan életükkel fizettek mindezért.

Voltak, akiket úgy megvertek, hogy többé már nem lehetett épp ember belőle.

Mindezért egy különálló testület volt a felelős, akiket szintén fentről irányítottak az országházból. Abban az időben az oroszok megszállták Magyarországot és természetesen a kormánynak is be kellett hódolniuk.  Mindenki titkon arra várt, hogy az ország felszabadulhasson e rettentő nyomás alól.

Dezső bácsi, már idős emberként sokat nem tehetett, így hát figyelemmel kísérte a híradásokat. Persze sokszor zavarták az adást és tiltották is a hallgatását. Egyéb frekvenciákon, pedig csak hazugságot lehetett hallani, amit a kormány cenzúrázás után megengedett. Nem volt érdekfeszítő, inkább bosszantó. A nép nagy többsége szegénysorban élt.

Manyi néni jövedelemkiegészítésként csipkét vert és horgolt, csodálatos terítőket készített. A gyermekek anyja, Éva harisnyaszem felszedéssel foglalkozott és varrogatott a háztartás mellett. A szokásos módon telt el a napjuk.

Késő este lefekvéshez készülődött a házaspár. Janika és Évi már aludtak. Hirtelen erőteljes kopogást hallottak az ajtójukon. Éva és János egymásra néztek, majd félelmük szemeik villanásában jelent meg. Újra, még erőteljesebben rázták az ajtót kintről. János, amikor kinyitotta két öltönyös tagbaszakadt férfit látott, akik rögtön benyomultak a lakásba.

– Azonnal velünk kell jönnie és a feleségének is – szólalt meg a magasabbik parancsoló hangon.

Nem értették, hiszen nem politizáltak, csak szép csendesen éltek gyermekeikkel.

– Miért? – kérdezte a feleség.

– Valaki feljelentette önöket – válaszolta az alacsonyabbik.

– Na, mozogjanak, nincs időnk diskurzusra, majd bent mindent megtudnak – szólalt meg ismét a magasabbik.

– Jó csak a gyermekeinknek had szóljak, hogy meg ne ijedjenek – kérte Éva.

– Na menjen, de gyorsan – fejével intett az alacsonyabbiknak, hogy kísérje el.

Éva leült a lánya ágyára és óvatosan megfogta a karját, úgy ébresztgette. Halkan suttogta a fülébe;

– Kislányom, mi most el kell, hogy menjünk édesapáddal. Nem tudom mikor jövünk vissza. Reggel menjetek át Manyinéniékhez. Mond meg neki, hogy ma este elvittek minket a „fekete kocsival”, ő fogja érteni. Megjegyezted?

– Igen anya – válaszolta és kérdően nézett rá.

– Vigyázz az öcsédre kérlek.

– Rendben.

Megpuszilta mindkét gyermekét, szemeibe könnyek szöktek.

Sajnos, sok olyan eset volt, amikor igaztalanul feljelentettek embereket, csakhogy kicsinyes bosszújukat így juttassák kifejezésre, korábbi esetleges sértődés miatt. Jánossal és Évával is ez történt.

Másnap reggel Évi ébresztette Janikát és átmentek a szomszéd házaspárhoz. A lány elmondta édesanyja üzenetét.

Ők pártfogásukba vették és aznap nem engedték iskolába menni a gyermekeket a biztonság kedvéért.

Dezső bácsi egyfolytában motyogott az orra alatt. Manyika néni nem győzte haragját csillapítani. Tudták, hogy ők a légynek sem ártottak és igaztalanul vádolták, legyen az bármi is.

Eközben a Szabad Európa rádióban bemondták, hogy Lengyelországban forradalom van. Pár órán belül a szegedi egyetemen is kitört a forradalom.  A pesti egyetem követte példáját. Tüntetést szerveztek és a Parlament elé vonultak a fiatalok, akikhez sokan csatlakoztak menet közben. Hatalmas tömeg gyűlt össze. Követelték, hogy az oroszok hagyják el Magyarország területét és Nagy Imre vegye át a kormányzást, jó néhány pontot megfogalmaztak. Amire ő megjelent az erkélyen és nyugalomra intette a mérhetetlen tömeget és a himnuszt kezdte el énekelni. Az emberek békésen elhagyták a parlament helyszínét és a rádió elé vonultak, ahol megígérték nekik, hogy beolvassák a követelésüket. Ehelyett az akkor még fegyvertelen tömegre ablakokból és a tetőről gépfegyverekkel kezdtek el lőni, majd a vízágyút is bevetették. Az esemény után, sok sérült és halott hevert az utcán.

A fiatalok visszamentek az egyetemre, ahol újraszerveződtek, de időközben a katonák és rendőrök egy része is csatlakozott hozzájuk. Felfegyverkeztek és ellátták a sérülteket.

Az egyetem lett a főhadiszállásuk. Molotov koktélokat készítettek, melyben a lakosság nagy része is segítségükre volt. Az oroszok tankokkal mentek ki az utcákra rendet teremteni. Mindenkire lőttek, akit megláttak.

Dezső bácsiék a rádióból értesültek a történtekről. Majd szakadozott az adás és a hírforrás elnémult. Dübörgő hangra lettek figyelmesek, az utcájukban tankok vonultak végig és lőttek a lakásokra is. hatalmas félelem lett úrrá rajtuk.

– Gyerekek, gyorsan bújjatok az asztal alá, a szekrénybe – kiáltotta Manyi néni.

Ekkor az összes ablakuk betört. Az üvegszilánkok szerte -szét hevertek, de szerencsére nem sérültek meg. Sikoltások hallatszottak az utcáról. A fegyverek ropogása felverte az utca korábbi csendjét. Kissé később, amikor elcsendesedett, Dezső bácsi óvatosan az ablakhoz ment. Elszörnyedt a látványon. Mindenfelé romhalmaz és holttestek hevertek. Hirtelen megszólalt a hangszóró. Kikiáltották, hogy Nagy Imre lett a kormányzó és kivonulnak az oroszok. Mindenki boldogan vonult az utcára, leverték a vörös csillagokat az épületekről és a magyar zászlókon a címert középen kivágták. Győzött a forradalom kiáltozták, és a szabadságharc. Látták, amint egymás után a tankok elvonulnak.

Hirtelen, egyszer csak megfordultak és újra a tömegre támadtak. Mindenki menekült ahogyan tudott, de a tankok ellen nem tudták felvenni a harcot és még nagyobb mészárlás következett be, mint korábban.

A gyermekek sohasem látták újra szüleiket. Manyi néni és Dezső bácsi tisztességgel nevelte fel őket.

Sötét, gyásznap volt ez Magyarország történetében. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc akkor elbukott, azonban 1989 – ben kikiáltották a Magyar Köztársaságot, és ez a nap, Magyarországon Nemzeti ünnep lett.

 

Debrecen, 2022. 07. 06.

 

 

A VILÁGÍTÓTORONY LEGENDÁJA

Több száz éveken keresztül a világítótornyok segítettek a tengerészeknek a tájékozódásban. Írország nyugati partjait körbeveszik ezek a tornyok. Az Atlanti – óceánról érkező hajók mind itt érnek partot. Minden világítótoronynak megvan a maga története.

Az egyik ilyen épület különös legendájáról suttognak egy kis település lakói. Néha az éjféli órákban fel – fel villanni látszik két halvány zöldes fény, melyek körbejárnak a torony kilátójánál, majd eltűnnek.  Azt rebesgetik, hogy az ott lakó lelke vissza – vissza jár. Az ő történetét meséli el egy idős sokat megélt férfi, akit Konornak hívnak.

Még az 1800-as évek elején egy hajó teljes legénységével süllyedt el itt. A tragédiát a világítótorony hiánya okozta. Ezután építették fel a félsziget nyúlványának végében a tornyot. Pár évvel később kigyulladt, de felújították. Ez mindig menedékül szolgált egy arra vetődő magányos embernek, aki ideig – óráig itt meghúzhatta magát benne. Az épület állaga az idők során folyamatosan romlott, mert nem költöttek a karbantartására. A végén egészen romossá vált.

Az egyik napon a településükre érkezett Brájen és kislánya Kelli. Csak egy – egy szatyor volt náluk, benne pár személyes holmijukkal. Ennek ellenére jól öltözöttek voltak. Konor, akkor még fiatal fiúként a társaival focizott éppen. A férfi odament hozzájuk és azt kérdezte;

– Fiaim! Hol találok én itt egy bentlakásos iskolát?

Előbb elkezdték magyarázni neki, hogy merre menjen, de bonyolultnak tűnt, mert sok kis utcán kellett jobbra – balra fordulni.

– Nem vagyunk idevalók. Elkísérne valamelyikőtök? – kérdezte a középkorú úr.

A fiúk összenéztek, hogy ki legyen az, nem szívesen hagyták abba a futballozást. Kis idő elteltével Konor ajánlotta fel a segítséget.

– Honnan jöttek?

– Nem messze egy közeli nagy városból – válaszolta Brájen szűkszavúan.

A fiú érezte, hogy nem szívesen árulna el többet magukról, így nem kérdezősködött tovább. Az iskola egy félórányira volt, csendesen bandukoltak egyik utcából a másikba.

– Megérkeztünk uram, ez az az iskola.

– Köszönöm, – és egy kis aprót nyomott a kezébe.

A portán bejelentkezett és az iskolaszolga, az igazgatónőhöz kísérte őket, aki már várta érkezésüket.

Nagyon kedvesen fogadták őket. Kelli itt fogja megkezdeni a harmadik osztályt és tizennégy éves koráig marad. A bentlakásos iskola költségeit édesapja már előre kifizette.

– Drága kislányom! Akkor, ahogy megbeszéltük, vigyázz magadra és légy szófogadó. Tanulj szorgalmasan, a hétvégeken tudunk majd találkozni – mondta könnyes szemmel Brájen, majd magához ölelte kislányát.

– Igen apa, ne aggódj miattam – válaszolta szipogva és szemeit törölgette.

A kislányt nevelőtanára, Megan elkísérte a szobájába, hogy kipakolhasson és bemutatta a szobatársának Emilynek.

– Emily! Itt az új szobatársad Kelli, barátkozzatok össze. Ha elhelyezkedett mutasd meg neki az épületet kívül – belül és a vacsoránál időben jelenjetek meg – mondta mosolyogva a nevelőnő.

– Kelli drágám, ha bármilyen problémád adódna, engem bármikor megkereshetsz.

– Igen, Megan néni. Köszönöm szépen – válaszolta megilletődve.

A lányokat magukra hagyva visszatért az irodába.

– Uram, nem kell aggódnia, ez a legjobb iskola. Az ódon falai között vidám és szeretetteljes nevelők és gyermekek laknak – mondta vigasztalóan, mosollyal az arcán Megan.

– Nagyon szépen köszönöm. Kérem segítsenek a lányomnak, még nem dolgozta fel édesanyja halálát – válaszolta meggyötört arccal.

– Önnek van hol aludnia?

– Még nincs, de majd megoldom valahogyan. Munkát keresek, de az a fontos, hogy a lányomat biztonságban tudhatom.

– Két utcával feljebb van egy asztalos műhely és segédet keresnek. Talán szállást is tud adni – említette meg a nevelőnő.

– Köszönöm szépen, akkor megyek és megnézem, hátha szerencsém lesz – mondta Brájen.

A kapun nagy tábla hirdette a felvételt, így Brájen rögtön megtalálta. Ahogyan a kapunál megállt, nagy méretű Akita fajtájú kutya szaladt elé, farkát csóválva és ugatva értesítette gazdáját jöttéről. Nem sokat kellett várnia, megjelenő gazdája visszahívta Dillan nevű kutyáját.

– Nem bánt! Jöjjön nyugodtan – invitálta a férfi.

– Brájen vagyok és az álláshirdetésre jelentkezek – mutatkozott be.

– Gerald vagyok a tulajdonos – mondta.

Megmutatta a műhelyt, majd behívta a házba, hogy megbeszéljék a feltételeket.

– Mivel foglalkozott korábban? Ért a fa megmunkálásához? – kérdezte.

– Amolyan ezermester vagyok. Építési vállalkozásom volt, de sajnos csődbe ment.

– Az, hogyan lehet?

– A feleségem rákos beteg volt, nagyon szerettem, szinte minden percet vele töltöttem. A vállalkozás folyamatosan rosszabbul ment és közben az orvosi költségek mindent elvittek. A házunkat elárverezték, épp csak a temetést és a lányom bentlakásos iskoláját tudtam kifizetni.

– Őszintén sajnálom, fogadja együttérzésemet.

– Köszönöm – válaszolta könnyeivel küszködve.

– Van hol aludnia?

– Még nincs.

– Fel tudok ajánlani önnek egy szobát nálunk addig, amíg nem sikerül rendezni a lakhatását. Holnap kezdheti is a munkát. Hetente tudok majd fizetni, ha megfelel. A szobáért nem kérek semmit sem és teljes ellátást kap majd.

– Az Isten áldja meg önt és családját. Nagyon szépen köszönöm.

– Jöjjön, megmutatom a szobáját.

Éppen elindultak, amikor betoppant Konor a fia.

– Jó napot kívánok – köszönt illedelmesen és kezet nyújtott.

– Isten áldjon meg fiam, mi már ismerjük egymást – válaszolta.

– No, hát honnan? – kérdezte Gerald.

– Volt olyan kedves a fia és elkísért minket a lányommal, a bentlakásos iskolához – válaszolta.

– Igen, segítőkész jó fiú – mondta büszkén az apja.

– Ez lesz a szobája, nyugodtan pihenje ki magát és vacsorára várjuk az asztalunkhoz.

– Nagyon köszönöm a jóságukat, megszolgálom – válaszolta Brájen.

Brájen szorgalmasan és ügyesen dolgozott, hamar megszerették a faluban, mivel mindenkinek segített, akinek csak tudott. Elvállalt minden munkát és lehetőséget, a műhelyben végzett munka után és hétvégeken, hogy mi -előbb talpra álljon. Ha kellett fát vágott idős embereknek, vagy segített bevásárolni, bármit megszerelt.

A lányát eleinte csak az iskolában látogatta. Kelli megértette, min megy keresztül az édesapja és tudta, ahogy lehetséges több időt is fognak tudni, majd együtt tölteni. Brájen megismerte a legjobb barátnőjét Emilyt és a többi osztálytársát. Látta, hogyan dolgoznak a nevelők. Megnyugodott, hogy a lánya tényleg a legjobb helyen tanul.

Egyszer az óceán felé sétálva meglátta a világítótornyot. Rögtön megtetszett neki. Gondolta, milyen csoda jó hely lenne ez neki és a lányának. Lenne munkája és csendes, gyönyörű a kilátás. Egészen eltöprengett rajta, hogyan tudná kialakítani a saját részükre. Szinte romokban hevert, rengeteg munka várt rá, ha belekezdne a felújításba. Ám ez egy cseppet sem vette el a kedvét. Elment a hivatalba és megérdeklődte, hogy mik a feltételek. Nem volt tulajdonosa, így azt mondták, ha felújítja és karbantartja neki adják. A hivatal még örült is neki, mert nem nekik kellett bajlódniuk vele.

Elmondta a tervét Geraldnak, aki örült az ötletnek és megígérte, hogy segít neki, amiben tud. A kimaradt faanyagokat és a műhelyét rendelkezésére bocsájtja. A vele együtt dolgozó munkások is szívesen mentek és segítettek neki a felújításban szabadidejükben.

Először a kőműves munkákat kellett elvégezni, majd hozzáfogott a falépcső felújításához.

A szinteken kialakított két szobát és kis teakonyhát. Mindent a saját kezével szabott, gyalult és szerelt össze. Ágyat, íróasztalt szekrényt, székeket és amire csak szüksége lehetett. A torony tetején felújította a teraszt, majd elkészült a villanyszereléssel. Éjjel – nappal dolgozott. A legcsodásabb világítótorony lett belőle.

Hosszú hónapok után az első hétvége, amikor kikérte a lányát az iskolából.

– Gyere Kelli, mutatok neked valamit – mondta az édesapja, akinek először jelent meg az arcán mosoly.

– Apa! Tényleg egész hétvégét együtt tölthetjük? – kérdezte örömtől sugárzó, ám könnyes szemekkel.

– Igen, kislányom és most már ez mindig így lesz – válaszolta boldogan Brájen.

– Arra, hová megyünk? Ott nincs semmi, csak egy világítótornyot látok – kérdezte a lánya.

– Az lesz kislányom az otthonunk – mondta és megszorította a kezét.

Kelli kérdően nézett rá, de tudta, hogy bízhat édesapjában.

Ahogyan közeledtek egyre jobban látszott az épület pompásan felújított homlokzata.

– Apukám, ezt te csináltad?

– Igen, segítettek a munkatársaim is. Menj csak előre és nézz körül, remélem tetszik majd neked.

A kislány végigszaladt egészen fel a teraszig, mindent megcsodált.

– Apukám! Apukám! Hiszen ez pazar lett olyan, mint egy kastély! – és a nyakába ugorva szorította magához, puszilgatta örömében.

– Örülök, hogy neked is tetszik drága Kellim! Itt fogunk élni.

– De jó édesapám! Sokat dolgoztál érte tudom.

– Az iskoládat, mint tudod tizennyolc éves korodig kifizettem, ha leérettségiztél szeretném, hogy egyetemen tanulj tovább. A hétvégéket és az iskolaszüneteket viszont most már, itt töltheted velem.

– Köszönöm szépen drága édesapám! – könnyes szemmel ölelte magához.

– Csak ketten maradtunk egymásnak kislányom, mindent megteszek érted és a jövődért.

Boldog hétvége volt ez mindkettőjüknek.

Legközelebb, amikor érte ment a lányáért, Megan kísérte ki az iskolából.

– Kelli, nagy lelkesedéssel mesélt az új otthonukról, a világítótoronyról. Ha megengedi egyszer én is szívesen megnézném, annyira kíváncsivá tett – mondta.

– Persze, szívesen látjuk, akár most is – válaszolta Brájen.

– Köszönöm szépen, de inkább vasárnap délután érte megyek Kelliért és majd akkor.

– Ahogy jónak látja kedves.

Kelli és Brájen bementek a közeli városba, ahol éltek. A temetés óta nem jártak ott.

– Gyere vigyünk virágot anya sírjára.

– Igen, édesapám és elmesélem neki, hogy milyen csodálatos helyen lakunk.

– Jó lesz, biztosan látja odafentről.

A sebek ugyan felszakadtak mindkettőjükben, ugyanakkor egy kis megnyugvás is eltöltötte lelküket.  A városban ebédeltek és sétáltak a parkban. Sokat beszélgettek, Kelli elmesélte, hogy osztályelső. Nagyon megszerette Megant és olyanok lettek, mint a barátnők.

– Ennek nagyon örülök kislányom, boldoggá tesz, hogy így megállod a helyedet.

Elsétáltak a régi házukhoz, megálltak előtte kisidőre. Sok emlék rohanta meg Brájen gondolatait. Arcát szomorúság járta át.

– Édesapa! Ne szomorkodjál, a világítótornyunk sokkal szebb, mit ez a ház – és megölelte.

– Igen, kislányom ez már csak a múltunk. A jövőnk a világítótorony – válaszolta, majd tovább sétáltak.

Vasárnap délután, ahogy megígérte Megan elment a kislányért.

– Hú, de varázslatos lett, én láttam milyen volt romos korában. Ez rettenetesen sok munkát igényelt – mondta elismerő csodálkozással.

– Köszönöm szépen. Jöjjön be nézzen bátran körül – szólalt meg Brájen.

– Én megyek és készítek limonádét a teraszon – mondta Kelli.

Megan teljesen oda volt, a torony szépségétől.

– Megértem Kellit, hogy ennyit áradozott róla, valóban tüneményes.

– Örömmel, tölt el, hogy önnek is tetszik Megan. Hallom nagyon jól megvannak a lányommal.

– Igen, nagyon jószívű, szeretetteljes kislány, könnyen beilleszkedett és mindenki szereti. A szorgalmával hamar kitűnt az osztály legjobb tanulója lett.

A teraszon ülve még jó ideig elbeszélgettek. A közeli cukrászdából hoztak süteményt és azzal kínálták Megant. A kilátás festői tájat rajzolt a szemük elé.

– Hú, de elszaladt az idő! Gyere Kelli, menjünk vissza az iskolába.

– Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos délutánt. Igazán jól éreztem magam. Máskor is nagyon szívesen érte jövök Kelliért.

– Nagyon kedves Megan, de nem akarom terhelni vele.

– Ugyan, nekem is kell egy kis változatosság – válaszolta nevetve.

– Szombaton megyek érted kislányom.

– Várlak apa! Legközelebb Emily is velünk jöhet?

– Persze drágám.

A világítótoronynak valami különös vonzereje lett. Brájent sokat meglátogatták a barátai. Megan is sűrűn megfordult és Kellit hol egyik, hol másik barátnője kísérte el.

Időközben Brájen épített egy vitorlás hajót, mellyel bejárták a környék szigeteit. Telt – múlt az idő, Kelli már a felső tagozatra járt. Gondolkodnia kellett a továbbtanulás lehetőségeiről. Az orvosi pálya mellett döntött, ha már édesanyját nem tudta megmenteni, legalább édesapjáért tudjon megtenni mindent.

Megan vonzódott Brájenhez, de magának sem merte bevallani érzéseit. Csodálta a férfi szeretetét, lelki erejét és kitartását. Ő is egyedül élt, mivel idős szülei halála után beköltözött az iskolába és minden idejét a gyerekeknek szentelte. Fiatalkori nagy szerelme Amerikában tanult tovább és soha nem tért vissza, a kapcsolatuk végleg megszakadt.

A férfi érezte Megan vonzódását és kedvelte is, mint egy barátot. Sokat beszélgettek, nem volt ellenére, hogy találkozgassanak és együtt töltsék el a szabadidejük egy részét. Azonban egy bizonyos határt soha nem lépett át, mert nem akart Meganban reményt kelteni, sem megbántani. Szívében felesége helyét soha senki sem tudta átvenni. A fal, melyet köré épített lebonthatatlan maradt élete végéig. Ezt érzete Megan és megelégedett Brájen barátságával.

Kelli az egyetemi évei alatt is hazajárt hétvégenként édesapjához a világítótoronyba. Sok időt töltöttek együtt, hálás volt mindazért, amit érte tett.

Konor amikor felnőtt átvette édesapjától az asztalos műhely igazgatását, melyet nagy örömmel végzett. A fiúval első perctől kezdve jó kapcsolatot ápolt Brájen. Szinte családtagként tekintettek egymásra. Idősödő korában nagy segítségére volt. Kellit úgy szerette, mint a testvérét. Védelmezte, ahogyan egy bátynak illik, mindig számíthattak egymásra.

Az egyik délután elment hozzá, hogy miben segíthetne neki, meg egy kicsit elbeszélgetnek és elborozgatnak gondolta. Brájen, mindig kint szokott lenni a parton, vagy a teraszon, de nem látta sehol, a hajó is ott állt kikötve.

– Hová mehetett? Már késő délután van – merült fel benne a gondolat.

Felment a toronyba, hátha mégis bent csinál valamit. Az ágyán feküdt, azt hitte csak alszik. Ébresztgette, de hiába, meghalt. Csendesen elment. Most már biztosan a feleségével sétálnak együtt egy gyönyörű mennyei parkban. Eszébe jutott, hogy egyszer azt mondta;

– Te, Konor én annyira szeretem ezt a világítótornyot, hiszen minden a két kezem munkája és verejtéke, hogy ha meghalok a feleségemet is elhozom ide és majd együtt üldögélünk a teraszon.

Ekkor, csak mosolygott rajta, de az idő múlásával, amikor a világítótorony zöld fényei éjféltájban megjelennek tudja, hogy ők jöttek egy rövid sétára. Azóta már ismét csak a romjai léteznek, hiszen az idő vasfogának nem tudott ellenállni.

SÁRGA CSILLAG

A második világháború alatt, a náci rezsim erőszakkal alakította át Kelet-Európa összetételét. Az európai zsidóság tömeges kiirtása mellett döntött. A kontinens minden részén vasúthálózat segítségével deportálták a zsidókat otthonukból. Megkezdődött módszeres kiirtásuk az erre kialakított haláltáborokban. 1944 májusa és júliusa között a magyar csendőrök, a német biztonsági rendőrség tisztviselőivel együtt közel 440 000 zsidót deportáltak Magyarországról. A legtöbbjüket Auschwitzba. Sokakat egyszerűen agyonlőttek.

A fajgyűlölet szikrája égett, aki zsidó származású volt, kötelezték, hogy kabátján sárga csillagot viseljen. Megalázó megkülönböztetés, hovatartozás jeléül. Családokat szakítottak szét és gyerekek maradtak árván. Félelemben és bujkálva kellett élniük. A háború kegyetlenül elsodorta őket. Nem számított a sok emberélet, csak a hadvezérek győzelme és őrült, kegyetlen gyilkos tervük kivitelezése.

Ódon bérház, körben függőfolyosóval. Több zsidó család is lakott itt. Rettegve teltek napjaik, hogy kire, mikor kerül sor. Egyik hajnalban  nagy zörgésre – csörgésre ébredtek a lakók. Katonai teherautó hajtott be az udvarra. Megszállták a lépcsőházat és minden ajtón dörömböltek. A zsidó férfiakat szedték össze. Józsika még csak hat éves volt, sírva ölelte át édesapja lábait. A csendőr durván ellökte, hogy a fiú földre esett. Édesanyja féltőn ,szorosan ölelte fiát magához. A csendőr hangosan ordított és a puskáját is rájuk szegezte. Mozdulni sem mertek, csak könnyeik folytak félelemtől torzult arcukon.

 A férfiakat feltuszkolták a teherautóra. Egy közeli hatalmas tűzfal elé vitték, ahol sorba állították őket, arccal a fal felé. Józsika édesapja ekkor már tudta, hogy semmi esélye a túlélésre és soha többé nem látja viszont szeretett családját. Hátuk mögött felsorakoztak a katonák is. Az elhangzó a parancsszó után, hatalmas robajjal dördült el a sortűz. A férfiak többsége holtan rogyott össze a kőfal előtt. Néhányan csak megtántorodtak, így Józsika édesapja is, akit a tenyerén és vállán ért lövés. A golyó erős ütésétől falnak esett, de mire feleszmélt volna, már újabb sortűz dördült el. Fájdalmat már nem érzett, kívülről látta testét, amint arccal a földre borulva fekszik a kőfal előtt.

A kivégzésnek hamar híre ment. Józsika, édesanyjával egyedül maradt. Az egyik távolabbi rokonok, magukhoz vették őket. Nagy összefogás volt ekkor az emberek között. Sokan bújtatták a zsidó származásúakat, pedig tudták, hogy saját életüket is kockáztatják vele.

A rokon család vidéken lakott egy kertes házban. Józsika édesanyja a háztartásban segített, volt bőven teendő. A házaspár Rezső és Jolán a negyvenes éveikben jártak. Két gyermekük volt, Sára és Ödön, pár évvel voltak csak idősebbek Józsikánál. Nagyon jól kijöttek egymással. Ödön volt az idősebb és ő még a háború kitörése előtt járt iskolába, így tudta tanítani a kisebbeket.

A felkelő Nap hajnal sugara épp csak megvilágította a kis város utcáit, amikor katonai teherautók zaja verte fel a nyugodalmas csendet. Mindenkiben még a vér is meghűlt. Csendőrök és német katonák ugráltak le a kocsiról és szétszóródva nyomultak be minden házba. Családokat tereltek a teherautóra, közöttük voltak Józsikáék is. Egyből a vasútállomásra szállították őket. Ott szétválogatták a férfiakat, gyerekeket, nőket. Külön csoportba terelték, elszakították a családokat egymástól. Rezsőt, Ödönt, és Józsika édesanyját a vagonokba kényszerítették.

               A tehervagonokon ott volt a jel. Könnytől áztatott arcok, fájdalomtól remegő kezek, még utoljára búcsút intettek. Sípszó hasított a levegőbe, halálvonat elindult velük utolsó útjukra. Megtört szívvel, alázatos lélekkel, adózzunk emlékművük előtt tisztelettel.

Debrecen, 2020. 10.

PEARL HARBOR

Európában javában folyt a háború. Az Amerikaiak szándékosan távol maradtak, bár Japánnal politikai nehézségeik akadtak. Japán ugyanis elkerülhetetlennek tartotta a háborút Amerikával. Területek elfoglalásával akarta biztosítani háborújához, a további nyersanyagot, ezért Kínával is hadakozott. Amerika a Japánok hódító politikáját nem nézte jó szemmel. Ezért megszüntette a kereskedelmet Japánnal.

Pearl Harbor egy kis békés sziget, Csendes – óceán egyik ékköve. Az öbölben neves csatahajók sorban, ez Amerika büszke nagy flottája. Csodálatos e táj látványa.  Szikrázó napsütés hatja át a völgyet az ég sziluettje egybeolvad, óceán vizének kékjével. A hadihajók békésen ringatóznak hullámzó vízen.

A kadétok ébredeztek és őrségváltáshoz készültek. Hétvége volt éppen, ekkor még nem sejtették milyen ármányt hoz a következő óra. George, az őrségváltást követően készült elhagyni a hadihajót, mert hétvégére kimenőt kapott.

Családjához készült, rég nem volt már otthon. Ők egy közeli kis faluban laktak. Sok volt a munka mezőgazdaságukban, így elfért a segítsége. Éppen el akart indulni a motorjával, amikor egyetlen pillanat alatt pokollá vált a térség. Rémülten eszméltek fel a kadétok, hogy váratlan támadás érte őket. George, azon nyomban visszarohant a hadihajóra, hogy segítsen bajtársainak. Fegyverük után rohantak, de már a hajójukat torpedó érte. Japán vadászgépek sora bombázta a térséget.

Japánok három hullámban tervezték a háborút Pearl Harbor ellen Jamamoto tengernagy vezetésével. Első hullámban az amerikai flotta került óceán mélyére. Legsúlyosabb veszteség, az Arizona nevű csatahajón következett be az első támadás során. Ezen szolgált George is, megsebesült, de még el tudta hagyni a hajót. Elérte a kórházat, egyik sebesült társával támogatták egymást. Eközben a második hullámban, tovább támadták a hajókat, amelyek csak kisebb sérüléseket szenvedtek el és a repteret. Bombázás alá vették az egész területet.

Égi háború zajlott, Pearl Harbor felett! Fejvesztve menekültek az emberek, romokban menedéket kerestek. Kórházban egyre több lett a sebesült. De a légi támadás, ide is lecsapott kíméletlenül. Halottak és sebesültek száma folyamatosan nőtt, így a sebesültek ellátása, már nem volt orvosolható. A támadásban több mint kétezren haltak meg. Megsemmisült a sziget reptere, vele együtt Pearl Harbor légtere.

A második hullám után elcsendesedett a táj. Hatékony támadásuk miatt, szükségtelenné vált a harmadik hullám. Amerika súlyos veszteséget szenvedett, így a flottát fél évre megbénította. A hadüzenet már későn érkezett, ezért az Egyesült Államok megvádolta Japánt, a hadüzenet nélküli támadással.

Sok amerikai család élete megváltozott ebben a háborúban és veszteségeikben. George szülei, hiába várták haza fiukat. Csak egy távirat adta hírül, hogy a váratlan támadás során bajtársaival együtt hősi halált halt. 

A nemzet döbbenten hallgatta Roosevelt elnököt, aki a támadást, 1941. dec. hetedikét „a gyalázat napjának” nevezte. Másnapra már a háború, világháború méretűvé kiszélesedett. USA belépett a háborúba és válaszul megtámadta Japánt.

               A Csendes – óceáni háborúban, ami Amerika és szövetségesei, valamint Japán között zajlott közel negyvenezer katona vesztette életét. Amerika utolsó hadművelete, Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombomba támadása volt, 1945. augusztus hatodikán és kilencedikén, melyben több tízezer civil is meghalt.

Debrecen, 2020. 10.

EGYETEMI IFJAK  

János, István, György és Pál a pesti jogi egyetem hallgatói voltak. Abban az időben, mint ahogy általában a diákok, különböző kávéházakban gyűltek össze megvitatni az éppen aktuális helyzetet. György és barátai törzshelyüknek a Pilvax kávéházat választották. Szerettek itt lenni, hiszen az akkori Ellenzéki Kör tagjai is sok időt töltöttek ott és nagyon tisztelték őket.

               Irinyi József, aki szintén ennek a körnek volt tagja, megfogalmazott egy 12 pontos kérvényt és elhatározták, hogy benyújtják az országgyűlésnek. Eközben megérkezett a hír, hogy 1848. 03.13-án Bécsben kitört a forradalom és a bécsi tanuló ifjúság petícióját az országgyűlés elfogadtatta.

Ennek hallatán felbuzdulva Petőfi, Jókai és Vasvári 03.14 –én délután a kávéházban eldöntötték, hogy másnap az egész városban kihirdetik a 12 pontot. Megbeszélték, hogy kora reggel találkoznak a Pilvax kávéházban és addigra Petőfi megírja az alkalomhoz illő költeményét is.

Györgyék mindennek fül és szemtanúi voltak. Részt szerettek volna venni tevőlegesen is ebben a nagy horderejű dologban, szívükben hordozták a nép és az ország sorsát, így felajánlották a segítségüket. Másnap reggel ők négyen csatlakoztak legelőször Petőfiékhez. Mérhetetlen lelkesedés vett rajtuk erőt, amikor ott a kávéház előtt először szavalta el Petőfi a Nemzeti dal című versét,

„ NEMZETI DAL

Talpra magyar, hí a haza!

Itt az idő, most vagy soha!

Rabok legyünk vagy szabadok?

Ez a kérdés, válasszatok! –

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,

Kárhozottak ősapáink,

Kik szabadon éltek-haltak,

Szolgaföldben nem nyughatnak.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,

Ki most, ha kell, halni nem mer,

Kinek drágább rongy élete,

Mint a haza becsülete.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Fényesebb a láncnál a kard,

Jobban ékesíti a kart,

És mi mégis láncot hordtunk!

Ide veled, régi kardunk!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

A magyar név megint szép lesz,

Méltó régi nagy híréhez;

Mit rákentek a századok,

Lemossuk a gyalázatot!

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!

Hol sírjaink domborulnak,

Unokáink leborulnak,

És áldó imádság mellett

Mondják el szent neveinket.

A magyarok istenére

Esküszünk,

Esküszünk, hogy rabok tovább

Nem leszünk!”

-és Jókai is felolvasta a 12 pontot.

„Mit kíván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés.’

1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, cenzúra eltörlését.

2. Felelős minisztériumot Buda-Pesten.

3. Évenkénti országgyűlést Pesten.

4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben.

5. Nemzeti őrsereg.

6. Közös teherviselés.

7. Úrbéri viszonyok megszüntetése.

8. Esküdtszék. képviselet egyenlőség alapján.

9. Nemzeti Bank.

10. A’ katonaság esküdjék meg az alkotmányra, magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a’ külföldieket vigyék el tőlünk.

11. A’ politikai statusfoglyok szabadon bocsáttassanak.

12. Unió.

Egyenlőség, szabadság, testvériség!”

– Gyerünk, menjünk a jogi egyetemhez, már várnak bennünket a diákok! – kiáltotta György.

– Igen, ott is fel kell olvasni az iratokat! – folytatta István.

Így indultak innen együtt a jogi egyetemhez, ahol már a diákok nagyrésze valóban várta őket, hiszen Gyuri és barátai még előző este megvitték a nagy hírt hozzájuk. Amikor odaértek Pál rögtön kerített egy – egy széket is, Petőfi és Jókai számára, hogy ezen fenn állva szavalhassa el a versét, és hirdethessék ki a 12 pontot.

– Menjünk tovább, az összes egyetemhez és mindenhol olvasd fel a 12 pontot és te Sándor szavald el kérlek a Nemzeti dalt – vette fel Pál.

– Igen ezt kell tennünk! – válaszolták szinte egyszerre.

Sorra mentek tovább több egyetemre és folyamatosan gyűltek köréjük nem csak a márciusi ifjak, hanem az utca népe is. Már közel ötezren is összegyűltek, amikor elhatározták, hogy az első pontot, mindjárt meg is valósítják. A nagy tömeg ereje, hatalmas lendületet adott az eseményeknek.

– Az első pontot, mindjárt be is teljesíthetjük! – kiáltotta János.

– Menjünk a nyomdába és nyomtassuk ki az iratokat! – folytatta György.

– Jó lesz, és utána szétosztjuk a nép között, hogy olvashassák ők is – vetette fel István.

Ezzel mindannyian egyetértettek.

Így, egyből a Landerer nyomdatulajdonoshoz vették az irányt, hogy cenzúrázás nélkül kinyomtassák a Nemzeti dalt és a 12 pontot.

A tulajdonos előbb vonakodott, mert félt a következményektől, azonban János ismerte őt.

– Lajos kérlek! Segíts a nyomtatásban! – szólította fel János.

– Hogy gondoljátok ezt? Cenzúrázás nélkül? – kérdezte.

– Lajos, látod itt vagyunk, mi mindenféleképpen kifogjuk ezt nyomtatni, mert szét szeretnénk szórni a nép között, hogy ők is ismerjék meg a követeléseinket és álljanak mellénk – folytatta János.

– De hát, mit csináltok? Ez forradalom! – mondta a nyomdatulajdonosa.

– Igen, az! – kiáltották egyszerre többen is.

– Ezennel, birtokunkba vesszük a nyomdát! – szólította fel János.

– Rendben, segítek – válaszolta beletörődve Lajos.

Landerer Lajos, látva az elszántságot és a tömeget, engedve a ránehezülő nyomásnak, a kívánt iratokat rögtön németre is lefordította. Majd kis idő elteltével, ezrével kerültek elő a gyorssajtó alól, cenzúrázatlanul, melynek példányait délig a szakadó eső dacára szétosztották az egyre növekvő nép körében.

 Mindeközben Petőfi újra elszavalta a Nemzeti dalt és Jókai felolvasta a 12 pontot. Megállapodás született arra, hogy délután három órakor találkoznak a Múzeum téren, ahol népgyűlést tartanak. Ezzel a nép fokozatosan fel is oszlott.

György és barátai már félórával korábban ott voltak, majd fokozatosan csatlakoztak a többi egyetemisták és az utca népe is. Három órára megérkeztek Petőfiék is, és újra elhangzott a Nemzeti dal, valamint a 12 pont. A nyomtatott példányokat az ifjak folyamatosan osztották szét az emberek körében.

 Elhatározták, hogy innen a városházára mennek, ahol átadják a 12 pontot és megsürgetik, hogy azonnal fogadják el. A tanácsterem megnyílt számukra és benyújtották a program pontjait, melyeket a tanácsjegyző tájékoztatása szerint el is fogadtak.

Táncsics Mihályt, akit állítólag cenzúra törvények be nem tartásával vádoltak és emiatt Budán fogva tartottak, követelték azonnali szabadon bocsátását. Ennek nyomatékául a tömeg el is indult Budára, Táncsics kiszabadítására, miután kimondták, hogy cenzúrai törvények náluk nincsenek.

A hatóság épületének udvarán gyülekezve, várták Táncsics szabadon bocsátását, mely rövid időn belül megtörtént. A nép ezután fokozatosan oszlott szét.

               Még aznap este a Nemzeti Színházban, a Bánk bán című darabot adták elő, a színészek mind feltűztek egy – egy nemzeti színű kokárdát. Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti dalt, majd elénekelték a Himnuszt és a Szózatot. Így szerzett érvényt a pesti radikális forradalmi ifjúság vér nélkül, a 12  pontnak.

Debrecen, 2021. március 15.

ATLANTISZ

Atlantisz, az Atlanti – óceánban fekvő sziget, hatalmas királyság, fejlett civilizációval, akik különleges erkölcsi érzékekkel rendelkeztek. Ma csak az Azori – szigetektől a Bermudák tájáig húzó hegyhát mutatja az eltűnt földrész nyomát.

Egykor a létezői három – négy méter magasak, izmos testalkatúak, a szőke hajukkal és kék szemükkel beleilleszkedtek  az Aranyváros képébe.  Angyalokkal kommunikáltak, fejlett technológiájuk egyedülálló volt, kultúrájuk és társadalmi életük rendezettségéről, valamint magas etikájukról híresek voltak. Olykor 280 évig is éltek és nem ismerték a halál fogalmát, mivel tudatosan tértek át a fizikai létből a szellemi létbe. Nem öltek sem állatot, sem embert, mert Istennel és a természettel tökéletes egységtudatuk nem engedte. Egyik fő mondatuk: „Amit nem akarsz, hogy megtegyenek veled, azt ne cselekedd másokkal sem!” Ettől függetlenül, nem volt egyforma sem tudásuk, sem felelősségük. A tudás birtokosai papok, főpapok, akik egyben beavatottak és a nép tanítói, gyógyítói voltak, összesen 144– en. A szeretet és az erő, tökéletes harmonikus rezgése tartotta egyensúlyban a Földet is. Ismerték a gyógyítás ősi technikáit, kristálygyógyítást, fénnyel való gyógyítást és az energiával történő gyógyítást.

A főváros neve eredetileg Atlantisz, de később az egész birodalom neve lett. Az akkori idegenek csak úgy emlegették az „Arany Fény Birodalma”, kereskedelmi célból látogatták őket. De az atlantisziak is közismerten jó hajósok voltak, 50 méter hosszúságú tengerjáró hajókkal rendelkeztek, amikkel folyamatosan járták a világ óceánjait.

A főváros egy elnyúló domboldalon terült el. Tizenkét gyűrűt formálva, minden gyűrűt egy fal határolt, mely egy meghatározott drágakő és a hozzátartozó angyal rezgését bocsájtotta ki. Minden falon egy kapu vezetett át,a  fal mentén egy kör alakú utcába nyílt. A kapukat egyenesen vezető út is összekötötte a dombtetőig, itt állt a főtemplom. A közepén egy hatalmas hatszög alakú csillag, aminek falait tiszta aranybevonat díszítette. E körül  a hatszögű csillag – terem körül, tizenkét kör volt aranyból. Minden körön, tizenkét félember nagyságú óriás drágakő állt. Jáspis, zafír, kalcedon, smaragd, sardonyx, sarder, krizolit, berill, topáz, krizopráz, hyacint, ametiszt. A birodalmat tizenkét királyság alkotta, minden királyság saját feladatkörrel rendelkezett. Évente egyszer birodalmi találkozóra gyűltek, ilyenkor tizenkét napon át tanácskoztak.

A Kilencedik királynak, született egy fia és két lánya. A fiú bátor, erős férfiú lévén, a flotta parancsnokaként szolgált. A nagyobbik leány, papnőként töltötte be hivatását. A kisebbik, még fiatal kora miatt  nem döntött, hogy mivel tudná emelni a királyság színvonalát. Érdeklődése sokrétű volt.

Egyik alkalommal, amikor a szomszédos Lemuria szigetéről kereskedők érkeztek, éppen a kikötőben nézelődött a Kilencedik király kisebbik lánya, Csillagszem. Nevét a szikrázó, fénytől ragyogó, tiszta szeméről kapta. Aki belenézett, nem szabadult tőle, szinte vonzó mágikus tekintete, mindenkit elbűvölt. Így járt a hajó kapitánya is. Először elcsodálkozott, hogy egy ilyen teremtés  mit keres a kikötőben. Nem hagyta nyugodni, így oda ment hozzá és kérdezősködött tőle. Közben tekintete a leány szemében megakadt.

Eközben a kereskedelem végcéljához ért és a hajónak indulnia kellett vissza Lemuriára. Érzékeny búcsút vettek egymástól. A leány szívét is elhódította a kapitány. A király nem örült ennek, hiszen a Lemuriaiak, alacsonyabb rendet képviseltek. Csillagszemnek az atlantisziak magasabb rendjéből lehetett volna párt választania, ám a fellángolt szerelmi tűz olthatatlan volt mindkettőjük részéről. A Lemuriaiak  persze örültek ennek a frigynek, hiszen betekintést nyerhettek ezáltal, az atlantisziak titkaiba. Ez volt minden óhajtásuk.

Atlantiszon régi szokás volt, hogy főpap előtt egy szertartáson, kötik össze frigyüket a fiatalok. A könyveiket vékony fémlapokból készítették. Ám létezett egy úgy nevezett élőkönyv. A két lélek szabad akaratú döntése, hogy ezt a ceremóniát választják, vagy a hagyományosat.

Csillagszem és a kapitány az élőkönyvvel való frigykötést választották. Amennyiben ezt egy akarattal olvassák, betűi fénylőn lángoló sorok. Kötésük nem csak egy életre szól, hanem elkíséri őket a szellemi létükbe is. Ez azt jelenti, hogy az élet körforgása során, minden létezésükben csak egymással lépnek frigyre, soha nem válnak el egymástól. Ha mégis valamilyen oknál fogva, az egyik lélek úgy gondolja, hogy e lélekegyesítő rítust feloldja, főpap előtt újra egy akarattal, az élőkönyvet olvasva a lelkük szabadságát visszakapja. A Kilencedik királyságban, hosszú ideig boldogan éltek Csillagszem és a kapitány.

A Lemuriaiak egyre többet tudtak Atlantisz titkairól és irigykedtek rájuk. Sajnos idővel az atlantisziak is elkezdtek távolodni az isteni elvektől. Egyre inkább belesüllyedtek az anyagi világba. Elhatalmasodott rajtuk a gőg és az önzés. Versengés alakult ki a két sziget és lakói között. A mágusok nem bántak megfelelően erőforrásaikkal.  Óhatatlanul nagy kozmikus erőket szabadítottak a Földre. Amikor felborult az egyensúly, és az erő valamint a hatalom kezdett túlsúlyba kerülni, a természeti katasztrófák elkerülhetetlenek lettek. Egyre sűrűbben fordultak elő. A megtévedt emberi sokaságot már nem lehetett visszafordítani. Ezért az egész szellemcsoportnak egyszerre kellett távozni, hogy a még itt maradt fejlődő és haladásra képes embertömegek lelkét, ne tudják megfertőzni eltévelyedésükkel. A sziget virágzó társadalma megsemmisült.

Egyik éjjel megrendült a Föld és döbbenetes, félelmetes morajlás hallatszott a mélységből. Az emberek fejvesztve rohantak ki palotáikból és a romok ezrével temették maguk alá a menekülőket. Másnap, még egésznapon keresztül tartottak a különböző mértékű földrezgések. Így az Atlantisziaknak volt idejük felkészülni a menekülésre és a hajójukkal szétszóródtak a világban, ezért nem pusztult el mindenki. Estefelé már a tengerparti városokat elöntötte a víz, szörnyű sötétség lett és hatalmas orkán  erejű szél kerekedett. A vihar tajtékos hullámokat korbácsolt fel a haragvó óceán vizén. Ekkor hirtelen süllyedni kezdett az egész világrész. A hajnal sugarai már csak a sík tenger felszínét érintették.

Később Lemuria is elsüllyedt, az Indiai óceán mélye lett temetője. Így tűnt le egymás után az emberiség bölcsője, ősi kultúrák léte.

Atlantisz 9000 évvel ezelőtt, egyetlen éjszaka alatt süllyedt az  óceán mélyére. Nem maradt más belőle, mint néhány sziklás sziget, a legmagasabb hegycsúcsok kiemelkedő ormai. Az elsüllyedt világnak, már óceán a hazája. Korall erdő fon sűrű fátylat rája, ez az Atlantisz históriája.

Debrecen, 2020. 12. 31.

VESZÉLYZÓNA

R. Steven professzor évek óta egy találmányán dolgozott, aminek a végére ért, Carlos asszisztense segítségével. Puerto Ricoban laktak, mindketten megszállottan csak a tudománynak éltek. Családot egyikőjük sem alapított.

A professzor még az egyetemen felfigyelt az ifjú Carlosra, aki gyors felfogó képességével, céltudatosságával, éles elméjével kitűnt a többiek közül. Mindjárt maga mellé vette és fiaként bánt vele. A találmányon már együtt dolgoztak. Többnyire a magánrepülőn mentek mindenfelé, melyet a kiváló pilótája, John vezetett. Őt gyermekkora óta ismerte, a szomszédjában nőtt fel.

John, apjaként tisztelte és felnézett a professzorra, mindig a rendelkezésére állt, ha szüksége volt rá.  Szabadidejében, amikor nem repült sok időt töltött az erdőben, imádta a természetet. Különös vonzódást érzett a sasok iránt, így természetes, hogy a magánrepülőnek is a „Szirti sas” nevet adta.

R. Steven egy napon Miamiból kapott fontos hívást. Érdeklődést mutattak a találmánya iránt. Megbeszélték, hogy másnap ott találkoznak.

– Carlos! Holnap utazunk Miamiba. Készítsd össze kérlek a tervdokumentációt. Én megyek, szólok Johnnak, hogy reggel nyolcra indulásra készen álljon – mondta és már ott sem volt.

– John! Hol vagy? – szólította a professzor.

– Itt vagyok uram!

– Holnap reggel nyolckor indulunk Miamiba a legrövidebb utat tájold be. Kérlek, készítsd elő a Szirti sast – mondta.

– De uram! – már megbocsájtson, azt nem lehet.

– Mit nem lehet John? Nem érsz rá holnap?

– De, csak a legrövidebb út a Bermuda – háromszög vonalán fut.

–Na és?

– Tudja, ott az nagyon veszélyes! Repülőgépek, hajók különös, titokzatos és rejtélyes módon eltűnéséről vált ismertté. Menjünk inkább kerülő úton az biztonságosabb, igaz hosszabb egy kicsivel.

– Á, badarság! Nem érünk rá kerülgetni, minél hamarabb oda akarok érni. Amennyiben sikeres lesz a tárgyalás, valószínű még pár napot maradnunk is kell.

– Kérem professzor, hallgasson rám!

– John! Ne őrjíts már meg engem ezekkel a hihetetlen legendáiddal. Kérlek, tedd, amit mondtam.

– Értem uram.

Bermuda – háromszög, egy terület neve az Atlanti-óceánon. A földrajzi háromszög csúcsait Miami, a Bermuda-sziget és Puerto Rico rajzolják ki. Itt paranormális erőket sejtenek. Számos repülő és hajó süllyedt el úgy, hogy túlélő nem maradt és a katasztrófák helyén árulkodó nyomokat sem találtak. Néhány esetben a hajó sértetlen állapotban, de személyzet nélkül bukkant elő az óceán vizén, – mint szellem hajó – sok évvel később a tragikus eseményt követően.

– Mi történt Steven? – kérdezte Carlos, mert látta, hogy kissé bosszúsan tért vissza.

– Á! Ez a John megőrjít a teóriáival. Le akart beszélni arról, hogy a legrövidebb úton menjünk Miamiba.

– A legrövidebb út? Az a veszélyzóna!

– Jaj, Carlos! El ne kezd már te is. Tudós létedre csak nem hiszel te is ezekben a legendákban?

– De, Johnnak igaza van, az tényleg veszélyes. Minimális kerülővel biztonságosabb.

– Á..! Hagyjatok már! Inkább nézd meg, mit mutat a radar holnapra, milyen időnk lesz. Nehogy viharba kerüljünk ezen az útvonalon.

– Ahogy gondolod Steven.

– Carlos! Jegyezd fel az egész heti radart, ott erre nem lesz lehetőségünk és valószínű pár napot maradunk kell majd.

– Rendben. Most úgy tűnik, hogy végig szép időnk lesz.

– Akkor  jó repülést holnap és szerencsés hazatérést!

– Hát, arra szükségünk is lesz – motyogta az orra alatt Carlos.

– Mit mondtál Carlos?

– Semmit, Steven. –  Nem akarta  tovább bosszantani, mert látta fölösleges bármit mondania. John sem tudta lebeszélni erről az útvonalról.

A nap hátralévő része a csomagolással telt. Reggel pontban nyolc órakor John megjelent, és a repülő előállt. Carlossal kérdően néztek egymásra, aki a vállát megrántva jelezte, nincs változás, nincs mit tenni, marad az eredeti útvonal. John a fejét csóválta.

– Uraim, talán szeretnének valamit még mondani?

– Az útvonal…, – itt, Steven belefojtotta a szót Johnba.

– Ezt már megbeszéltük! Ezen kívül?

– Akkor, más nincs.

– Helyes, köszönöm! Akkor indulhatunk, az időjárás tiszta, szélcsendes, ideális.

– Itt Szirti sas, John pilótával! A toronynak, felszállási engedélyt kérek, cél Miami.

– Itt torony, Szirti sasnak! A felszállási engedélyt megadom.

A felhők felé emelkedve csodálták a tájat. Szépen egyenletesen repültek a légtérben. Egyszer csak megrázkódott a gép.

– Itt Szirti sas!… Halló! …S.O. S….a toronynak! A navigációs műszerek….meghibásodtak…,össze – vissza jeleznek….., nem használhatóak! …Nem látom…. a partot…. , erős fénymező….. irányt tévesztettem…! S.O.S.!

Hangzott a toronynak szaggatottan. Majd elhalkult és soha többé nem jelentkezett. A segélykérés koordinátáit feljegyezték. Mentő egységet küldtek ki, de hiába ,nyomtalanul eltűnt. Az óceánban több hónapon keresztül folyt a kutatás utánuk. Sem a gépet és roncsait, sem az utasokat nem találták. Újabb rejtélyes eltűnés a Bermuda – háromszögben, cikkezték az újságok.

Egy régi legenda szerint a Mars lakói uralmuk alá akarták hajtani a Föld lakóit. Magasan fejlett technikájuk volt, ezt kihasználva akartak hódítani. Kísérleteik ebben a térségben folytak, ám nem sikerült tökéletesre. Három egymásra helyezett, csillag tetraéder alakú elektromágneses mezőt magába  foglaló szerkezet fekszik ott az óceán fenekén. Egy úgynevezett Mer – Ka – Ba mezőt hoz létre, mely teljesen irányíthatatlan. A Mer szó jelentése; forgó elektromágneses speciális fénymező, míg a Ka; szellemet jelent, és a Ba; a fizikai test pillanatnyi valósága. A tetraéder egyik csúcsa mozdulatlan, míg a másik két mező ellentétes irányú mozgást végez. A gyorsabban forgó erőtér olykor az óramutató járásával megegyező irányban mozog, ami veszélyes helyzetet teremt. Ilyenkor torzulások keletkeznek az időben és térben. Ezért a számos eltűnt repülő és hajó, az irányíthatatlan mező miatt más dimenziós szintekre csúszott át.  Amikor az órajárásával ellentétes irányba  halad, minden megfelelően működik.

               A tudomány  mai napig nem talált magyarázatot a rejtélyes eltűnésekre ebben a térségben. A tudósok egymással vitatkozva különböző teóriákat állítanak fel és próbálnak rá bizonyítékot szerezni. Ám ameddig csak a bal agyféltekére és az öt fizikai érzékükre hagyatkoznak, sosem fognak rátalálni az igazságra.

Debrecen, 2021. január 11.