A FÖLDI KÖNNY

Mily nehéz résztvevő szívet találni,
Ama nyomorúságos napjainkban.
Amíg derült ég fénye ragyogtatja,
Fölös számmal vannak barátaink is.

Beborul fölöttünk a látóhatár,
Majd szenvedések sokasodnak reánk.
Gyakran eltűnnek a résztvevő szívek,
Mint, ahogy árnyék a borús időben.

Könny, mely először csordul az arcodon,
Azért homályosítja el szemedet,
Ne keress vigaszt a föld árnyékában,
Hanem tisztábban lásd az Istenedet.

Az a könnyező szem megtanít téged,
Hogy balga és oktalan ki emberhez,
Vagy más teremtményhez köt reménységet,
Megtanít, emeld fény felé lelkedet.

Isten szomorú szíveket szereti,
Legszebb neki az áhítat szavai,
Amelyektől a megindult léleknek,
Könyörgő, igaz könnyei peregnek.

Nincs halandó ki ne ízlelte volna,
A szenvedések keserű poharát.
Remegő szívvel ne hallotta volna,
Közeledni az ég zengő fájdalmát.

De a vergődő lelkeknek könnyeket,
Szárnyakat adott az Isten kegyelme.
Könnyet, mely lemossa a földnek porát,
Szárnyat, mellyel lelke Úr felé szállhat.

Az ima elménket mennyei fénnyel,
Atya, szeretet lángjával tölti fel.
Ez áldásának kegyelem forrása,
Mellyel vétkeinket mossa tisztára.

Nagyvilágban a tengerek mélysége,
Csillagok magassága mutatja meg,
Róla szól égi láng, fűszál, harmat csepp,
Pacsirta panaszos dalt őneki zeng.

Test táplálék nélkül halálra ítélt,
Lélek ima nélkül sötétségben él.
Istenem, Atyám feléd nyújtom kezem,
Én is gyermeked vagyok Atyám, Vezess!

Debrecen, 2017.