A SIVATAG SZELE

A történet Észak – Afrikában játszódik, amikor még karavánok járták a sivatagot. Több család állt össze echós szekereikkel a biztonság érdekében, hogy segítsék egymást a hosszú úton.

Bernadett és Matheo, Franciaország déli részén életek a Spanyol határ közelében. Lányuk Juliette már serdülő korban volt, amikor a kitörő háború elől elmenekültek. Előbb Spanyolországba, majd onnan hajóval átkeltek a Földközi – tengeren és végül Észak – Afrikában kötöttek ki. Többedmagukkal hagyták el hazájukat abban az időben, így szinte külön kolóniát képeztek Marokkóban.

Ők egy farmon, juh és kecsketenyésztésből éltek főleg. Matheo, hazájában gyógynövényekből teát és különböző elixíreket készített, betegségek gyógyítására. Ezt új hazájában sem adta fel és lányát is igyekezett minderre megtanítani. Sokan csak úgy ismerték és szólították „a Doki”. A gyapjú és tejtermékek mellett ezekkel is kereskedtek. Időnként az összegyűlt áruval megrakták a szekerüket és több családdal egyetemben karavánnal indultak útnak a kisebb falvakhoz. Közösen fogadtak fel mindig helyi vezetőt is, aki megbízhatóan jól ismeri az utat. Legtöbbször Mourad ment velük, aki már szinte családtagnak számított a köreikben. Igen jártas volt a különböző nyelvjárásokban, ezért tolmácsként is sokat tudott segíteni nekik.

Hajnalban a Nap még csak érintette a látóhatár mezejét, amikor összeállt a karaván tizennyolc szekérből. Enyhe szellő fújt, de a didergő hideg levegőt még nem melegítette fel a nap sugara. Mourad vezette a karavánt, Matheo családjával, a kilencedik szekéren haladtak. Szándékosan, mindig középtájon foglalták el helyüket. Egyedüli orvosként mindig szükség volt segítségére a hosszú utazatás során.

A kis falvak nagyon távol voltak egymástól. Egy – egy oázis közelébe települtek. Az oázisok között, csak homokdűnék és homoktengerek tették változatossá a sivatag egyhangúságát, melyeken át kellett kelniük.

Kezdett alkonyodni, így letáboroztak éjszakára. A szekereket körformába állították és középen tüzet gyújtottak. Nem voltak ugyan túl messze az oázistól. Látható távolságban voltak az olajfák zöldes árnyékai, de tudták gyorsan lemegy a nap és nem volt már biztonságos az odaérkezésük.

Az éjszaka csendesen telt el, azonban vizük már kevés maradt. Emiatt korán indult a karaván tovább a hűsvizű forrás felé. Már félúton voltak, amikor hirtelen irtózatos homokvihar támadt. Mourad kiabált, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, de a szél hangos süvítésétől nem lehetett hallani. A karaván széjjelszóródott a szélrózsa minden irányában. A homokviharban semmit sem láttak, irányt tévesztettek. Az állatok is megijedtek, és nem tudták féken tartani őket. A homok mindent betemetett és a táj teljesen megváltozott.

Amikor a vihar elcsendesült, Mourad, kimászott nagy nehezen a homok alól, majd körülnézett, hogy mi maradt a karavánból és kiknek tud segíteni. Szerencsére elég sokan megmenekültek. A környéken összeszedték az állatokat, a felborult szekereket, mindent mentettek, amit csak lehetett. Bernadettet, Matheot és még néhány embert nem találtak. Juliette a szekerük előtt ülve csak sírt és sírt keservesen. Majd egy hangra lett figyelmes, aki őt szólítja.

– Miért sír ennyire egy ilyen szép ifjú leány? Segíthetek?

Juliette, lassan felemelte fejét és könnyes szemeivel nézett az előtte álló ifjúra.

– Omár vagyok, mutatkozott be.

– Juliette.

A sírástól alig tudott megszólalni.

– A szüleim…, a viharban… eltűntek.

– Értem, ne féljen kisasszony, megkeressük őket.

Majd megfordult és elvágtatott huszadmagával, szétszéledtek minden irányban.

A karaván közben összeállt indulásra készen, de Omár megkérte őket, hogy addig ne induljanak el, amíg vissza nem érnek a katonáival. Ők majd elkísérik biztonságban az oázishoz. Mourad is vigasztalta közben és szárnyai alá vette a fiatal Juliettet.

– Kik ők? – kérdezte a lány Mouradot.

– Omár herceg. Az oázison túl van a területük és palotájuk. Vihar után, mindig kijönnek és felderítik a környéket katonáival, hogy nem jutott – e valaki bajba, vagy szorul – e valaki segítségre. Velük biztonságban vagyunk. Ha valakik, ők megtalálják a szüleidet és a többieket is, akik szintén eltűntek. Rengeteg vízzel tele tömlőt hoztak magukkal, amit szétosztottak, így nyugodtan várhatjuk meg őket. Minden rendben lesz, majd meglátod.

Eközben, már pár óra eltelt, amikor újra feltűntek a katonák. Juliette arca hirtelen felderült, messziről megismerte édesapját.

– Apa! Apa! – és futott eléjük.

– Itt vagyok drága kislányom, hála a katonáknak – majd megölelte, nagy könnyes szemekkel.

– Anya! Anya, hol van? – balsejtelem kezdte gyötörni szívét.

– Anyát.., már …nem tudták …megmenteni…! – mondta zokogva és átölelte lányát.

A katonák három holttestet találtak, akik nem élték túl a homokvihart. Lóra fektették őket, hogy tisztességesen eltemethessék. Omár, felajánlotta a karavánnak, hogy náluk megpihenhetnek és a közelben lévő temetőben eltemethetik végtisztességet megadva a halottaikat. A karaván hálás szívvel fogadta a felajánlást.

Az út során Omár és Juliette tekintete sokszor találkozott. A herceget lenyűgözte a kishölgy szépsége. Hosszú fekete haja, amint a vállára omlott és az ártatlan, tiszta kék szemei, szinte megigézték. Juliette, mély hálát érzett iránta és tiszteletet. Ám, fekete csillogó szemei is szívéig hatoltak. Izzott a levegő közelükben.

A palotában pazarul vendégül látták őket és ameddig csak lehetett marasztalta is a karavánt Omár és édesapja Musztafa. 

– Apám! Én beleszerettem Juliettbe, nem akarom elveszíteni, elengedni. Ki tudja látom – e még akkor valaha. De a gyász miatt, illetlenség megkérnem. Mit tegyek?

– Fiam, beszélj vele és az apjával. Ha ők is úgy gondolják én elengedlek, menj velük. Akár kísérettel is, ha a gyász letelik, kérd meg és hozd haza.

– Köszönöm Apám! – és megölelte.

Omár, rögtön felkereste Matheot és felfedte titkos vágyát.

– Észrevettem érzelmeiteket, ha a lányom is igent mond, nincs kifogásom ellene. Egy év múlva, a legközelebbi karavánút alkalmával megtarthatjuk az esküvőt.

– Köszönöm! – mondta boldog arccal.

Julette és Omár, sokat beszélgettek. Nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Hozzáfogtak készülődni a haza útra, húsz katona is velük tartott. 

Biztonságban érkeztek meg otthonukba, Marokkóba. Rengeteg munka volt a ház körül, jól jöttek a segítő kezek. Juliette a háztartást teljesen átvette.

– Apám! Én nem akarom, hogy te egyedül itt maradj. A legközelebbi karavánutunk előtt számoljunk fel itt mindent. Maradj ott velünk a palotában.

– Szerető kislányom, nem tudom, hogy ez jó ötlet- e? Mit szólnak hozzá Musztafáék? Nem így beszéltük meg.

– Majd én Omárnak felvetem, de nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene. Csak te egyezz bele, ide úgysem köt már semmi.

– Az igaz, már anya is ott van. Ide tényleg nem köt semmi.

– Apa, kérlek! Maradj ott velem.

– Jó, rendben. Beszélj Omárral.

Gyorsan eltelt az egy év és újra készültek a karaván útjára. Omár örült, az ötletnek, hogy ott maradjon velük Matheo. Jól kijöttek egymással, tudta apjának sem lesz ellenvetése, hiszen a hatalmas palotában bőven van hely. Mindenkinek így lesz a legjobb, hogy együtt a család. A házat könnyen el tudták adni, mert az egyik barátjuk fia épp akkor nősült. Rögtön be is költözhettek, hogy külön családot tudjanak alapítani, nagyon örültek a lehetőségnek.

Hosszú út állt előttük, így kora hajnalban indultak a karavánnal. Sorba vették a kis falvakat és mindent eladtak, amit csak lehetett. Nyugodt, békés utazásuk volt végig. A palotában hatalmas esküvőt tartottak az ifjú párnak. Egy hétig ünnepeltek és vigadtak. Majd a karaván visszaindult Marokkóba. Búcsút vettek Matheotól, Juliettétől és a vendéglátó Mustafától és Omártól.

Debrecen, 2021. január 26.