Dél – Amerika, Paraná állam kis hegyi falujában él Scott a családjával. Szülei, Pedro és Mayra vezetik a panziót. Húga, Cindy a könyvelő és menedzser. Ő maga pedig a programszervező. Gyermekkorában rengeteget kirándultak a környék pompás erdőjében. Eveztek a Paraná folyóban és túráztak a közelben lévő vízesésekhez. Tudja, hogy a turistákat hová vigye el, mit mutasson meg a maradandó látvány és élmény reményében.

Az épület földszintjén a család lakik és az emeleti szobákat adják ki, ahonnan pazar kilátás nyílik a tájra. A kertben hatalmas lombos fák díszelegnek és az árnyékban padok, valamint függőágyak várják a hűvösben pihenni vágyó vendégeket. A mély csendet csak a közeli vízesés zuhataga töri meg. Itt egészen átszellemül a test és lélek. A turisták igazi paradicsoma. A folyó túloldalán rezervátum található, egy függőhídon lehet megközelíteni a víz felett félelmetes magasságban.

Tíznapos turnusban váltják egymást a kirándulók, de néha előfordul, hogy valaki tovább is marad, mert nem tudja elhagyni a lenyűgöző helyet. Scott egy kis busszal megy be értük a közeli városba és ott szedi össze az érkezőket. Mindent ott szereznek be, amire szükségük lehet. A papírforma szerint jelenleg hat érkezőre vár a megbeszélt helyen és időben.

Elsőként egy középkorú hölgy és fiatal lány közeledett az autóhoz.

– Szia! Te vagy Scott? – kérdezte a fiatalabb.

– Igen – válaszolta mosolyogva.

– Akkor megtaláltunk. Én Jana vagyok, ő az édesanyám, Glenda – mutatkoztak be.

A lánynak rögtön megakadtak szemei a férfin. Nem csoda, hiszen magas, izmos testalkatú és a kékszemei egyszerűen igézően hatottak rá. A vagány, temperamentumos lány, azonban visszafogta magát és igyekezett zárkózott maradni. Ezt a kirándulást, olyan búfelejtőnek szánta, mivel nem régen szakított a barátjával négy év után. Az édesanyja pedig osztozott csalódottságában és szívesen elkísérte erre a csodálatos útra. A csomagjaikat bepakolták és beültek az autóba.

Nem sokat kellett várniuk, egy fiatal pár érkezett. Yasmin és Diego. Nagyon szimpatikus kedves embereknek tűntek már első pillanattól. Látszott, hogy igaz szerelem lángjai izzanak közöttük.

Alig helyezkedtek el és már jött is egy filigrán nő. Dafne a fotós, ez rögtön látszott rajta, mert egy pillanatra sem vette le a nyakából a fényképezőgépet. Vállig érő szőke haja csak úgy lobogott a szélben. Barátságos, kedves mosolyával és egyéniségével mindenkit rögtön levett a lábáról.

– Már mindenki itt van? Indulunk? – kérdezte Dafne.

– Nem, még egy srácnak érkeznie kellene – válaszolta Scott.

– Jaj, én már olyan izgatott vagyok, annyira vártam ezt a kirándulást – szólalt meg Jana.

Scott csak a visszapillantó tükörben mosolygott rá szélesen. A lány érzete, hogy nem közömbösek számára ezek az átható kék szemek és gondolta jobban teszi, ha kerüli a tekintetét. Hiszen a csalódást még nem dolgozta fel és nem akart újabb érzelmi szálba bonyolódni. Rögtön elkapta szemeit és lehajtotta a fejét. Jó negyedórát vártak csendben, mindenki elmerült a gondolataiban. Fárasztó útjuk volt.

– Ő lesz az! A hátizsákos fiú – szólalt meg Scott.

Hirtelen kizökkentek az elmélyülésükből és várakozó figyelmet szenteltek az új jövevénynek. Lassan elindultak a kocsival eléje, aki már messziről integetett nekik.

– Bocsánat a késésért, de az előző csatlakozást lekéstem. Carlos vagyok – mutatkozott be.

– Semmi baj! Kalandra fel! – válaszolta Scott nevetve.

Alig tettek meg párszáz métert, újra megálltak. Egy idősebb férfi integetett.

– Szervusz fiam! Van nálad esetleg még egy hely? Pár napot nálatok töltenék szokás szerint – kérdezte.

– Szervusz Paul bátyám! Persze, csak pattanj fel hozzánk – válaszolta Scott.

Végre megérkeztek a hegyi, kis panzióhoz. Pedro, mint jó házigazda egy – egy pohár pezsgővel fogadta őket.

– Kedveseim! Érezzétek jól magatokat ittlétetek alatt. A szoba kulcsokat feleségemtől, Mayrától átvehetitek. Félóra múlva várunk titeket egy közös vacsorával. A tányérja mellett mindenki talál majd egy program füzetet, ami alapján eldöntheti, hogy melyikre szeretne elmenni. Tudnotok kell, hogy egy héten egyszer megyünk be a városba. Amennyiben valamire szükségetek lenne kérlek írjátok össze és a lányomnak, Cindynek adjátok át. Arra is van lehetőség, hogy vele tartsatok és ott egy kis időt eltöltsetek, ha igényetek van rá. Egyébiránt, bármiben tudunk segíteni forduljatok hozzánk bizalommal. Szeretném nektek bemutatni az orvos barátomat Pault, ő is a szolgálatotokra lesz – mondta mosolyogva.

A nagyon kedves fogadtatást követően a vendégek elfoglalták a szobájukat és kicsit megpihentek a hosszú út után. A közös vacsora igen jól sikerült. Ismerkedtek és vidáman társalogtak. Dafne nem hazudtolta meg magát rengeteg fotót készített. Egyetlen különös pillanatot sem hagyott ki amelyik megihlette. Hamar lefeküdtek aludni, mert reggel korán kellett kelniük a kirándulás miatt. Dafnenak nem jött álom a szemére. Magára terítette a ponchóját, majd kiment a kertbe. A teraszon ült Scott és észre sem vette, csak ment volna tovább.

– Dafne! – Szólította meg Scott.

– Hát te? – kérdezte a lány meglepetten.

– Szeretek esténként kicsit kint üldögélni és a csillagokat nézni – válaszolta a férfi.

– És te mi járatban vagy? – kérdezett vissza.

– Gondoltam kicsit kifekszem a függőágyba, mert nem tudtam elaludni – válaszolta.

– Gyere ülj ide le – kérte.

– Egyébként jó, ha tudod, hogy villanypásztorral körbe van ugyan kerítve a terület, de vannak állatok, amiket nem akadályoz meg a bejöveteltől. Ilyenkor már biztonságosabb a házban lenni, vagy legalábbis csak itt a közvetlen közelben. – hívta fel a figyelmét Scott.

– Értem, köszönöm – válaszolta Dafne mosolyogva.

– Jössz holnap velünk, vagy miért választottad ezt az utazást? Látom sokat fényképezel.

– Persze megyek. Egy kiállításra készülök, ami a természet szépségeiről szól – válaszolta.

– Ebben a sportcipőben akarsz majd velünk jönni, vagy hoztál túrabakancsot is?

– Csak ez van. Azt gondoltam jó lesz – válaszolta meglepetten.

– Holnapra jó, de később megyünk olyan terepre, ahol ez kevés lesz és balesetveszélyes. Majd menj be a húgommal a városba és vegyél egy rendes túrabakancsot – javasolta.

– Rendben, köszönöm.

– Nézd milyen gyönyörűen lehet innen látni az egész égboltot. Az a sok fénylő csillag varázslatos.

– Fantasztikus látvány valóban. Melyik a kedvenc csillagképed?

– A sas, ott az égi egyenlítőn.  A legfényesebb csillaga az Altair. Látod? – és egészen a lányhoz hajolva mutatta.

– Igen, nagyon szép! Ezt még nem is fedeztem fel – válaszolta.

– Figyeld ott a fák között a sötét erdőfelé, láthatod az éjjel világító bogarakat, ahogyan különböző formákat alkotva röpködnek.

– Tényleg, nagyon izgalmasak – és már fotózott is.

– Ez a hobbid, vagy a munkád is?

– Mindkettő – válaszolt mosolyogva.

– Imádom elkapni a lencsével azokat az értékes pillanatokat, amik csak egyszer vannak. Megihletnek és sok irányúan fotózok. Feltudom használni őket pályázatra vagy kiállításra. Kérnek tőlem képeket magazinok és egyéb cégek – válaszolta lelkesen.

Scott nagy érdeklődéssel figyelt a lányra. Egészen magával ragadta, ahogyan a szakmájáról beszélt. Csodálta, megérintette a lány lelke. Még egy ideig beszélgettek, azután nyugovóra tértek.

Reggeli után mindnyájan gyülekeztek a földszinten, senki sem akart lemaradni a kirándulásról. Amikor Scott előlépett puskával a vállán, kissé meglepődtek.

– Látom erre nem gondoltatok, de itt ebben az őserdőben sokféle állattal találkozhatunk. Megkérlek benneteket, hogy maradjunk együtt szorosan a biztonság kedvéért. Erre a túránkra Paul és édesapám is elkísér minket. Én megyek elől és ők zárják a csoportot – adta ki a tájékoztatást.

A másik két férfi is előlépett puskával a vállukon és Paulnál volt egy elsősegély táska is.

– Mivel csak estére érkeztek meg, egy kis útravalót csomagoltam nektek – szólalt meg Mayra mosolyogva és átadta mindenkinek.

Az útirányuk a hegyen lefelé vezetett egy kis ösvényen a lankás oldalon, egészen a folyó partjáig. Lassan haladtak, hiszen rengeteg látnivaló volt és sokszor megálltak. Dafne fotózott, ahol és amikor csak lehetett, ezért hol elől, hol hátul haladt. Őrá külön figyelni kellett emiatt. Yasmin és Diego, elől mentek Scott után rögtön, őket követte Carlos, Jana és Glenda, végül Paul, Pedro a megbeszéltek szerint. Nagyon meleg, párás idő volt, de a pókok és egyéb rovarok miatt szükséges volt a zárt öltözék, széles karimájú kalap. Egyszer csak megállt a túravezető, mert egy széles, gyors sodrású hegyi patakhoz értek.

– Fiúk! Arra kérlek benneteket, hogy segítsetek a hölgyeknek itt átkelni. Vigyázat a kövek csúsznak, csak óvatosan.

Ő maga Dafnenak segített, hosszasan és mélyen néztek egymás szemébe. Megfogta a kezét és hirtelen, mintha egy áramütés érte volna. Úgy érezte, hogy ezt a kezet soha többé nem szabad elengednie. A furcsa pillanatnak sokáig hatása alatt maradt. Ettől a perctől kezdve szükségét érezte a lány közelségének, bár magának sem tudta megmagyarázni. Sikeresen átértek a többiek is. Az ösvénytől kissé balra, pompás színes virágok tárultak a szemük elé.

– Ezek itt gyógynövények és vannak közöttük mérgezőek is – figyelmeztetett Scott.

– Milyen csodás illatok vannak erre – szólalt meg Glenda.

– Ez a tűzpiros! Szerelmem pont a hajadba illik – kiáltott fel Diego és már nyúlt, hogy leszakítsa.

– Neee! – szólt rá erőteljesen Scott.

– Nem szabad! Mérgező! – folytatta.

– Ne nyúljatok egyikhez sem és közelről sem szabad őket szagolni, mert van amelyiknek az illata is kábító hatású – magyarázta tovább.

– Milyen furcsa, hogy ilyen csodálatosak és mégis alattomos a hatása – mondta elgondolkodva Jana.

– Hmm. Olyanok, mint egyik – másik ember – tette hozzá Carlos motyogva.

– De a fotón, majd jól mutatnak – válaszolta mosolyogva Jana.

– Menjünk tovább – kérte Scott.

Eszményi futónövényeket és kakaófák ültetvényét is megcsodálhatták útközben. A madárvilága fantasztikus. A különböző énekhangoktól az egész, zenélőerdő hatását keltették bennük. Több színű papagájok és kolibrik. A lepkék fajtái szinte megszámolhatatlan, méretük, mintázatuk és tarkaságuk egészen különös látványt nyújtottak.

Nagy sikoly a levegőben és Yasmin szinte sokkot kapott, meg sem mert mozdulni. Egy óriási kígyó nézett vele farkasszemet. A csapat lemerevedett egy pillanatra, de Pedro odalépett, közben a botján megnyomott egy gombot és egy villaszerű fém csillant elő. Ezzel a kígyót lenyomta a földre, majd ártalmatlanná tette.

– Várj csak barátom, megcsapolom. Még jól jöhet nekünk, ellenanyagra mindig szükség lehet és sosincs belőle elég – szólt Paul.

Az elsősegély táskáját elővette és pár perc múlva elégedetten mutatta egy fiolában.

– Most már folytathatjuk az utunkat – mondta széles mosollyal az arcán.

Dafne szinte folyamatosan fotózott a látványokban gazdag területen. Persze az útitársak sem maradtak ki. Igazi portrékat is készített egy – egy egyéni jellemző pillanatot elkapva. Már délfelé járt az idő.

– Itt letáborozunk – jelentette ki Scott.

Egy kis tisztás terült el, ami kifejezetten pihenőhelynek volt kialakítva. Farönkökkel, tűzrakóhellyel és turista menedékkel. Nagyon hangulatos és romantikus érzéseket váltott ki belőlük. A kapott kis csomagot elővéve jóízűen falatoztak.

– Erre fogunk visszamenni? – kérdezte Glenda.

– Nem. Egy kis kerülővel ugyan, de másik terepen. Ott még változatosabb a táj és a növényzet. Sötétedésre mindenképpen visszaérünk – válaszolta Scott.

– Ott vége az ösvénynek és arra látom a folyót. Olyan meleg van, nem lehetne megfürödni benne? – kérdezte Jana.

– Nem ajánlom – mondta a férfi, és kivette nyakából a távcsövet.

– Nézd csak meg jobban, hogy mik sütkéreznek a parton.

– Azta! Ezek krokodilok.

– Bizony és azért itt álltunk meg, hogy kellő távolságban maradjunk tőlük. Ilyen messzire nem éreznek meg minket.

A távcső kézről kézre járt, látni akarták mindannyian. Úgy félóra múlva elindultak a tisztáson át egy sziklásabb terep felé. Jó pár száz méter után vadleshez érkeztek.

– Ide kettesével felmehettek és adom a távcsövet, hogy környéket tudjátok kémlelni – mondta Scott.

– Dafne, arra figyelj, hogy a vakut most ne használd.

– Értem, rendben.

A magaslatról messzire el lehetett látni és fantasztikus táj tárult a szemük elé. Láttak kondorkeselyűt és alpakát. Körülöttük majmok ugráltak a fákon, egyikről a másikra és fura hangokat hallattak. Igazán fantasztikus élményben volt részük. Miután mindnyájan kigyönyörködték magukat indultak tovább. Már majdnem hazaértek, amikor a lágy szellő fura illatot hozott magával. Pedro rögtön felkapta rá a fejét és felnézett az égre.

– Fiam! Nézd!

– Látom apa.

– Barátaim kérlek benneteket, hogy igyekezzünk, mert nagy vihar közeledik és nem lenne jó, ha itt érne minket – szólalt meg Scott határozott hangon.

A szinte fekete vihar felhő, félelmetes sebességgel közeledett és a szél is viharossá fokozódott. Alig bírtak menni, mert szemből kapták az erős áramlatot.

A távolból hallották az ég morajlását és a rájuk boruló sötétséget, villámok fénye világította meg. Már látták a panziót és éppen beértek, amikor leszakadt az ég.

– Srácok! Gyerünk segítsetek! Az ablakokat gyorsan be kell fedni – kiálltot Scott.

Pedroék már tudták mit kell tenniük, minden elő volt készítve, sejtették mi vár rájuk, hiszen nem ez volt az első komoly vihar, amit átéltek. Gyorsan el kellett barikádozniuk magukat. Jól jött a fiúk segítsége, pillanatok alatt elkészültek. A lányok megvoltak rémülve, mert még ilyet nem éltek át. A földszinten a kandallót begyújtották. Az ég folyamatosan és egyre hangosabban morajlott. Lehetett érezni a közelségét. Ki nem láttak, mivel minden nyílást bedeszkáztak. Mayra, hogy oldja a feszültséget asztalhoz invitálta őket.

– Gyertek, meleg vacsorával vártunk benneteket. Jó étvágyat kívánok.

Már kialakult közöttük egy ülésrend és helyet foglaltak. Jólesett a finom étel az egész napos túra után.

– Ááá! – sikoltott fel hirtelen Jana és a füléhez kapott.

Mindenkinek csengett a füle a hatalmas csattanástól és abban a pillanatban kialudt a villany. A lány ösztönösen a mellette üllő Carlos nyakába ugrott és úgy szorította, hogy majd meg fulladt.

– Nyugalom! – kérte Scott és már gyújtotta is meg a gyertyákat.

Jana remegett a félelemtől, sírógörcsöt kapott. Carlos lassan kihámozta magát a karjaiból, de továbbra is átölelte a lányt. Próbálta megnyugtatni. Lassan oldódott a riadalom okozta ijedtség mindenkiben és folytatták a vacsorát.

– Kedveseim, biztosan nagyon fáradtak vagytok, nyugodtan menjetek fel a szobátokba, ott is találtok gyertyákat. Ez a vihar sajnos még el fog tartani egy darabig – szólalt meg Mayra.

A férfiak felkísérték vendégeiket a szobájukba és segítettek gyertyát gyújtani. Mayra és Cindy elmosogattak és rendberakták az ebédlőt, majd ők is pihenni tértek. Scott, az édesapja és Paul a társalgóban ültek le beszélgetni.

– Szerencse, hogy időben hazaértünk – mondta Paul.

– Az biztos, jó ideje annak, hogy ilyen erős vihar volt – folytatta Pedro.

– És még csak most vagyunk a közepénél, éppen felettünk tombol – szólt közbe Scott.

– Szegény lány nagyon megijedt – említette Paul.

– Hát, ilyen viharban a városiaknak nincs része az biztos – szögezte le Scott.

Carlos jött le hozzájuk a lépcsőn, kezében gyertyával.

– Nem zavarok?

– Dehogy, ülj csak le közénk és erősítsd a férfi társaságot – bátorította nevetve Scott.

– Tudok segíteni valamiben? A villany helyreállításában?

– Köszönjük szépen, de most még nem. Épp felettünk van a vihar, addig felesleges – válaszolta Pedro.

– Neked mi a foglalkozásod? Mi vezérelt ide? – kérdezte Paul.

– Mérnök vagyok, de amolyan világjáró – válaszolta nagy könnyedséggel.

– Családom európai, én még nem állapodtam meg. Szeretnék megismerni minél több országot. Kihasználom, amíg fiatal vagyok, hogy nincsenek kötöttségeim.

– A foglalkozásod, most azt hiszem jól fog jönni nekünk – tette hozzá nevetve Pedro.

Hallatszott, ahogyan a szél tombol odakint és a fák ágai recsegnek – ropognak. Megállás nélkül dörgött és csattogott.

– Ne haragudjatok, de féltem egyedül a szobámba – szabadkozott Dafne és lehuppant Scott mellé.

– Semmi baj, velem biztonságban vagy – és átölelte.

– Tudom – válaszolta mosolyogva, láthatóan jólesett, hogy odabújhatott a férfihoz.

Kis idő múlva Glenda és Jana is megjött a társasághoz. Carlossal nagyon szimpatizált a lány. Magas vékony testalkata ellenére izmos volt. Fekete, rövidre vágott frizurája, jól kiemelte az arcvonásait. Borostásra hagyott divatos szakálla férfias megjelenést biztosított külsejének. A fiú, azonban nagyon titokzatosan viselkedett. Kedves, segítőkész, de tartotta a három lépés távolságot és a magánéletéről semmit sem árult el.

Jana úgy érezte, hogy a szíve mélyén lakozik egy lány, amit hétpecsétes titokként őriz.

Lassan alábbhagyott a vihar, majd Scott, Carlos és Pedro az elektromos szekrényhez mentek, hogy visszaállítsák az áramforrást. Miután sikerült mindenki nyugovóra tért és álomra hajtották fejüket.

Hajnalban minden irányból iszonyatos üvöltésre ébredtek.

– Sörényes farkasok! – szólalt meg Scott.

– Azonnal elő a puskákat – mondta Pedro.

Scott felrohant az elemeletre Carloshoz és Diegohoz.

– Értetek a puskához?

– Persze – válaszolták.

– A vihar után sörényes farkasok prédát keresnek és a villanypásztor nem mindig állítja meg őket. Ha közelebb merészkednek le kell lőni őket – mondta izgatottan Scott.

Az erre a célra kialakított lőrésekhez vezette a fiúkat és maguk is elfoglalták helyüket. Körülvették a panziót és egyre közelebbről hallatszott a vonításuk. Feszült csendben figyelték az eseményeket. A lányok, hogy elfoglalják magukat el kezdtek segíteni Mayranak a reggeli készítésben. Megjelent a vezérfarkas és egyenesen a házfelé száguldott. Eldördült az első lövés, majd még egy és még egy. Ezzel megállították a rohamot és a többi farkas rávetette magát a lelőtt tetemekre. Az egyik ott hagyta őket és megindult a házfelé, majd újabb lövés következett. Ez szerencsére végleg elvette a kedvüket és visszahúzódtak. Közben a Nap is felkelt és elhagyták a területet.

– Hát nem mondanám, hogy unalmas nálatok – szólalt meg Carlos.

– Köszönjük a segítséget fiúk – válaszolt Scott.

– Mi van, ha épp nem vagyunk? – kérdezte aggódó hangon Diego.

– Akkor a húgom és édesanyám áll a helyetekre és később van a reggeli – fogta viccesre válaszát a férfi.

Carlos a szeme sarkából féltőn nézett Cindyre, de ezt a pillantást csak a lány vette észre. Nagyon vigyázott, hogy ne árulja el magát. Nem akart kellemetlenséget neki, hiszen nem tudott róla semmit. Ő egy igazi Dél – Amerikai külsejű vidám, bájos arcú lány. Ében fekete hosszú haj, csillogó fekete szemek, ívelt gyönyörű piros ajkak. Nincs olyan férfi, akinek ne tetszene meg rögtön.

– Mivel elég izgalmas volt az esténk és a hajnal is, így a mára tervezett kirándulást elhalasztjuk – jelentette be Scott.

– Cindy! Mi lenne, ha ma mennétek be a városba? Dafne szeretne egy túrabakancsot vásárolni, segíthetnél neki – kérte a testvére.

– Természetesen, aki még szeretne csatlakozzon hozzánk – válaszolta.

– Mi Paullal, kimegyünk a közeli tóra horgászni, oda is jöhet, aki akar – vetette fel Pedro.

– Én szívesen elmennék veletek, a volt férjemmel sokat jártunk horgászni – jelentkezett Glenda.

– Remek – örvendezett Paul.

Jana és Carlos bementek a városba Cindyvel. Yasmin és Diego, úgy döntöttek, hogy inkább ott maradnak és pihennek.

– Én megyek és ellenőrzöm a villanypásztort a területen – közölte Scott.

– Esetleg van kedvetek velem jönni? – kérdezte Yasminékat.

– Persze – válaszolták egyszerre.

Több helyen is megsérült a kerítés a vihar következtében, amit kijavítottak közösen.

– Ezért tudtak a farkasok olyan könnyen bejönni – állapította meg Scott.

Ezzel végezve még néhány javítási munkát a házon is meg kellett csinálni, amiben Diego nagy segítségére volt a férfinak. Yasmin addig a konyhában szorgoskodott Mayraval.

A horgászás jó hangulatban telt és fogtak több halat is. Glenda és Paul nagyon összebarátkoztak. Az orvos egyedül él, mert feleségét már tíz éve elvesztette. Pedro és családja az egyetlen baráti kötelék számára. Ezért sok időt tölt náluk. Gyermekkorukban együtt nőttek fel és azóta olyanok, mintha testvérek volnának.

Glenda lányával él, férje nem régen távozott az élők sorából. Még nem dolgozta fel a történteket, emiatt kísérte el lányát az útra, hogy kicsit kizökkenjen a mindennapokból.

A fiatalok nagyon jól érezték magukat a városban. Cindy jó idegenvezetőnek bizonyult.

Késő délutánra érkeztek vissza. Az idő kellemes volt, ezért estére tábortüzet raktak és halat, kolbászt, szalonnát sütöttek. A jó vörösbor is előkerült a kannából. Vidáman beszélgettek és dalolásztak. Scott pedig nagyszerűen pengette a gitárját.

– Yasmin, rólatok mit lehet tudni, olyan csendesek vagytok? – kérdezte Carlos.

– Az egyetemen ismertük meg egymást és az idén házasodtunk össze, ez a nászutunk – válaszolta mosolyogva.

– Az igen! Én lehet nem ilyen kalandos helyet választottam volna nászútnak – tette hozzá Carlos.

– Miért erre esett a választásotok? – kérdezte Scott.

– Mi régész szakon végeztünk és ott tanítunk az egyetemen. Végig néztük a lehetséges helyeket a prospektusokban, de erre voksoltunk. Szeretünk kirándulni és a kalandokat, mert a tanítási időszak elég egyhangú – tette hozzá Diego nevetve.

– Hát kaland van itt elég, azt hiszem erre nem panaszkodhattok – mondta Carlos.

– Na, tegyük el magunkat holnapra. Ha ilyen szép idő lesz elmegyünk az egyik közeli vízeséshez. Fürdőruhát hozzatok majd magatokkal – szólalt meg Scott.

Eléggé fáradtak voltak ahhoz, hogy nem kellett kétszer mondani.

Reggel korán elindultak a vízeséshez, ide Cindy is velük tartott.

Jó egyórányi járás után az ösvény tisztásba torkollott. Óriási ovális alakú tó terült el, melynek vize csodálatos kékeszöld színű volt. Balra egy hatalmas vízesés a magasból zuhogott alá. Mellette jobbra a sziklák között, másik vízesés, mely csendesebben, lágyabban hullott a tóvizébe. A területet magasnövésű bokrok díszitették. A fiatalok ezt kihasználva gyorsan átöltöztek és már csobbantak is.

– Gyertek, erre – szólt, majd a kezével is intett Scott.

– Itt alámerülünk és a vízesés alatt átúszva, emelkedünk majd ki újra – folytatta az instrukciót.

A vízesés mögött alagútszerű barlangot találtak. Igazi gyöngyszem volt számukra. Yasmin és Diego rögtön elindultak a barlang felfedezésére, de ehhez szükséges felszerelés hiányában, csak rövid sétát tettek.

– Nézd Diego! Itt, látszanak a rajzok töredékei – hívta fel a figyelmet Yasmin.

– Igen! Ezt még nem fedezték fel. Szívem, ide vissza kell majd jönnünk feltárni – folytatta Diego.

– Scott! Hatalmas felfedezést tettünk azt hiszem. Köszönjük neked, hogy megmutattad ezt a helyet – szólalt meg Yasmin.

– Sokszor jártam itt, de nekem nem tűntek fel. Hiába a szakavatott szemek azt is észreveszik, amit más nem – mondta elcsodálkozva Scott.

A barlangban hűvös volt, így nem tartózkodtak ott sokáig.

Visszaúsztak a Nap sugarától felmelegített tó vizébe és élvezték a pancsolás adta lehetőséget. Később a parton megszárítkoztak, majd elindultak hazafelé.

Paul nem ment a társasággal, hanem Pedroval és Mayraval töltötte az idejét.

– Feltűnt, hogy Scott nagyon sokat legyeskedik Dafne körül. Máskor is jönnek ide szép lányok, de ilyennek még nem láttam a fiadat – mondta Paul.

– Igen én is észrevettem, hogy másképpen néz rá – válaszolta Pedro gondterhelten.

– Mi lesz veletek? A lány városi, nem hiszem, hogy ide jönne. A fiatok egyetemet végzett, ő bárhol talál majd munkát – folytatta Paul.

– Nem tudom, Scott is ebből él. Talán nem komoly – mondta Pedro.

– Kedves barátom, had ne emlékeztesselek, hogy milyen is a szerelem – szólt nevetve Paul.

– Igazad van, én is otthagytam mindent Mayra miatt – emlékezett vissza Pedro.

– A lányod se biztos, hogy sokáig marad veletek. Csak arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig. Úgy látom lassan megérik a helyzet az ajánlatomra. Tudjátok, hogy nálam bőven van hely és ti ott mindig otthonra leltek.

– Köszönjük szépen, drága barátom. Egyszer biztosan élni fogunk az ajánlatoddal. Szeretünk itt lenni és egyenlőre kivárunk, ameddig csak lehet. Addig viszont téged mi is szívesen látunk bármikor – válaszolta Pedro.

Mayra finom, ízletes ebédet készített ez idő alatt. A túrázók érkezését követően együtt fogyasztották el.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket, de sajnos nekem lejárt a szabadidőm és vissza kell térnem a városba. Kívánok további kellemes időtöltést és vigyázzatok magatokra – búcsúzott el Paul tőlük.

– Örülök, hogy megismertem, jó utat kívánok – lépett hozzá Glenda.

– Találkozunk még? – kérdezte Paul mosolyogva.

– Talán – válaszolta meghatottan.

– Scott bevinnél a városba?

– Természetesen Paul bácsi.

– Dafne! Velünk tartasz? – kérdezte Scott.

– Igen, úgyis kell film a fényképezőgépembe – válaszolta.

A városba érve elköszöntek Paultól és megvették a filmtekercseket, majd beültek egy cukrászdába sütizni.

– Dafne, lenne kedved tovább maradni? Számtalan lenyűgöző helyet tudnék még neked mutatni, amit lencsevégre kaphatnál.

– De, jó lenne – válaszolt lelkesen.

– Nem vár otthon senki?

– Nem, egyedül lakom, bár egy városban a szüleimmel és a húgommal – mondta széles mosollyal  az arcán.

– Hogy lehet, egy ilyen csodálatos lány egyedül?

– Sok a munkám és a világ minden tájára utazom fotózni. Keveset vagyok egy helyben, nem alkalmas a párkapcsolat építésére.

– És? Te is egyedül vagy nem? – kérdezett vissza Dafne.

– De, igen. Egy hegyi vadászt, ugyan ki választana párjául. Turisták jönnek és mennek, csak én maradok – mondta kissé lehangoltan.

– Az, aki őszintén szeret téged – válaszolta a lány és mélyen a szemébe nézett.

– Ez jól esett, épp erre várok – válaszolta és boldog mosoly suhant át az arcán, mert remélte, hogy Dafne is úgy érez iránta, ahogyan ő.

Ebéd után a többiek felmentek a szobájukba pihenni. Egyedül Carlos sétált le a parkba és egy lombos fa árnyékában a padon mélyen elgondolkodott.  Cindy ült le mellé.

– Nem zavarlak? Látom nagyon elgondolkodtál.

– Nem, dehogy zavarsz. Éppen te jártál az eszemben.

– Tényleg? Vagy csak bókolsz?

– Tartozom egy vallomással. Jó, hogy így végre kettesben vagyunk. Amióta megláttalak egyedül rád tudok gondolni. Véletlen jöttem erre a kirándulásra. Képzeld ráböktem a térképre és ezt a helyet találtam.

– Carlos, nincsenek véletlenek. Minden okkal történik ebben a világban. Akiknek dolga van egymással, azok találkoznak. Rövidebb, vagy hosszabb időre, ezt a sors mutatja meg.

– Cindy, szeretnék még maradni, jól érzem itt magam. Nagyon sok helyet bejártam, de még soha nem éreztem azt, hogy maradnom kellene. Úgy érzem megszakadna a szívem, ha arra gondolok, hogy pár nap és el kell mennem.

– Beszélj a bátyámmal. Szerintem lehetséges, ő tudja az érkezők létszámát. Örülök, hogy itt vagy és annak is, ha maradsz. Most mennem kell – válaszolta kedves mosollyal.

Megérkezett Dafne és Scott, a lány felment a szobájába és a fotóival kezdett el bíbelődni. A férfit lefoglalta Carlos.

– Scott, várj! Szeretnék még maradni egy ideig, ha lehetséges. Nagyon varázslatos a hely és még szeretnék többet kirándulni veled, megismerni jobban a tájat.

– Van ennek valami köze a húgomhoz is? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.

– Igen, bevallom nagyon tetszik és szeretném őt is jobban megismerni – válaszolta.

– Jól van, még időben szóltál. A megmaradt üres szobákat töltöm majd csak fel – mondta és a vállára tette a kezét bátorításul.

– Nagyon köszönöm, ennek fejében segítek nektek bármiben – ajánlkozott.

– Ezt el is várom – válaszolta nevetve.

Az egyik napon medvelesre kalauzolta a turistákat. A férfiak kaptak egy – egy puskát a vállukra, biztonság kedvérét. Sok pápaszemes medve él ezen a vidéken. Alapvetően ragadozó, de főleg növényekkel, gyümölcsökkel táplálkoznak, azonban az otthagyott tetemeket sem vetik meg.

Óriási méretük eléri a két métert és a fára is felmásznak. Az erdő szélén, kifejezetten erre a célra épült egy kis fa kunyhó, ahonnan kényelmesen nézhették az állatok mozgását.

Nem kellett sokat várniuk, amikor megjelent egy hatalmas medve lomha mozgásával. Lehetett vagy két mázsa. Barna szőre és apró szemei körül kis folt díszelgett. Beleszagolt a levegőbe, hogy érez -e veszélyt, mordult egyet és erre előbújtak a kicsinyei. Három apró bocs, még egy méterek sem voltak talán. Követték anyjukat, majd ugrándoztak, játszottak és birkóztak egymással a fűben. Nemsokára elő lépett a sűrűből az apa medve, aki rögtön rendet teremtett közöttük. Még hatalmasabb, erőteljesebb volt. Ehető bogyókat kerestek és csemegéztek.  Egy ideig ott tébláboltak, a bocsok fára is felmásztak. Az apa medve azonban két rövidebb morgással véget vetett az ottlétüknek. A kicsiket letessékelte a fáról és visszavonultak az erdő mélyére.

Hatalmas élményben részesültek a kirándulók, Dafne tömérdek fotót készített róluk. Elindultak visszafelé pár száz méter után Scott felemelte a kezét, hogy álljanak meg. Intett Carlosnak és Diegonak, hogy halkan menjenek hozzá.

– Ott, arra valami nagytestű állat lehet – mutatta az irányt.

– Diego, te maradj itt és vigyázz a többiekre, ha erre jönne ne tétovázz lőjj – adta ki az utasítást.

– Carlos te arról, én erről és bekerítjük – mondta és közben a távcsövével figyelte a mozgást.

– Vaddisznó csörtet és éppen felénk tart – közölte.

Mindenki döbbenten, csendben állt és várta a fejleményeket. A magas aljnövényzet sokáig takarásban tartotta, csak a növények mozgásából lehetett látni az irányát, mely egyre közelebb hozta. Hirtelen ott termett, majd Scott puskája eldördült, a Carlosé rögtön utána. A vaddisznó visítását és egy tompa dübbenést lehetett hallani, ahogy a földre esett. A két férfi közelebb ment, hogy megvizsgálja.

– Ez rendben van, jó lesz a búcsú vacsorára – szólalt meg Scott.

– Segítsetek, azokból a kúszó növényekből egy hordágy szerűt fonni, hogy könnyebben hazavihessük – kérte a túravezető.

Sok ügyes kézzel, hamar elkészültek és indulhattak haza. Pedroék hallották a lövéseket és már messziről látták, hogy valamit húznak maguk után. Hirtelen megijedtek, hogy talán valaki megsérült. Szaladt eléjük.

– Mi történt fiam? –  kérdezte izgatottan.

– Semmi baj apa, csak meghoztuk a búcsúvacsorát – mondta nevetve.

– Ez igen! Jó nagy példány – szólt elismerően.

A feldolgozásában mindenki segített. Jó ízű vaddisznó pörköltöt főzött belőle Mayra. Vidám beszélgetéssel telt az esti vacsora. Hamar elköszöntek, még csomagolniuk kellett, mert korán reggel indultak vissza a városba Scottal. Carlos, viszont nem sietett és kiült a teraszra.

– Carlos, te nem jössz? – kérdezte Jana.

– Nem, maradok még megbeszéltem Scottal – válaszolta.

– Hogyhogy? Dafne is marad, csak nem ő miatta?

– Nem, dehogy! Látod ő Scottal van.

– Akkor? – értetlenkedett tovább.

– Jól érzem itt magam. Tudod, engem nem vár senki – válaszolta.

– Értem, akkor további jó kirándulást és vigyázz magadra – köszönt el Jana.

– Nektek jó utat kívánok hazafelé – búcsúzott el Carlos.

Másnap reggel Glenda, Jana, Yasmin és Diego elköszöntek a kedves vendéglátó családtól.

– Mi még találkozunk – szólalt meg Scott.

– Igen, jövünk a csoportunkkal – válaszolt Yasmin.

– Szóljatok előre, hogy abban az időpontban csak ti legyetek – kérte.

– Természetesen kapcsolatban maradunk és egyeztetünk. Nagyon köszönünk mindent fantasztikus utazás és nászút volt – mondta nevetve Diego.

Carlos folyamatosan hosszabbította meg a turnusát és egyre közelebb kerültek Cindyvel. Szerette az e fajta életmódot. Scottnak is jól jött a fiú segítsége és nagyon megkedvelte tiszta, vidám jellemét.

A későbbiekben Dafne egy rövid időre visszatért a városba, ahol lakott. Felszámolta lakását és a panzió közelében lévő városban vett szép házat.

Megnyitott egy galériát, ahol fotó kiállításokat szervezett. Együtt képzelték el az életüket Scottal, így a panzióban is sokat segített. Két év múltán megtartották a közös esküvőjüket. A nagy mulatságra Glenda is hivatalos volt, hiszen Paullal tartották a kapcsolatot. Jana férjhez ment egy kollegájához, így Glenda az orvoshoz költözhetett. A szülők nagyon boldogok voltak, hogy ilyen kedves fiatalokkal bővült a családjuk.

Debrecen, 2022. 10. 31.

András és családja sokat nyaraltak víz mellett. Ám, most elhatározza, hogy gyermekeinek megmutatja a Mátra titkait és legendáit. Megtanítja őket az erdő és természet szeretetére, hogy felelősséget érezzenek az anyatermészet és környezetvédelem iránt. Ő fiatal korában sokat kirándult a Mátrában, ezért nagyon jól ismeri a terepet. A baráti család, jó ötletnek tartotta a felvetést, így csatlakoznak hozzájuk.

– Szervusztok, Péter vagyok! Képzeljétek a nyáron hatalmas kalandok sorában volt részem a Mátrában. Két hetet töltöttünk ott, most az egyik napomat szeretném veletek megosztani.

Először ismerkedjetek meg a családommal. Anyát, Annának hívják tanárnő egy középiskolában. Apa, András és az egyik mezőgazdasági cégnél osztályvezető. Én Péter vagyok, már tudjátok, tizenöt éves, informatikát tanulok. Igazából újságíró szeretnék lenni. Van két nyafogós húgom, de azért nagyon szeretem őket, csak hát lányok. Kitti még tizenegy éves, Orsi pedig nyolc.

Még az a szerencse, hogy a szomszédjaink nagyon jófejek. Régi barátság van a két család között, sok időt töltünk együtt. Pisti tizennégy éves, most fog ballagni. A környezetvédelem érdekli, ebben az irányban fog tovább tanulni. Van egy nővére Réka, aki már tizenhat és most gimnáziumba jár, állatorvos szeretne lenni. Az öccsük, Marci még csak tizenegy éves. A húgommal, Kittivel, egy osztályba járnak. Olyan mintha ők is a testvéreim lennének. Kriszti néni, az édesanyjuk sokat vigyázott ránk, ő óvónő. Geri bácsi az édesapjuk, testnevelő tanár az általános iskolában, ahová jártam.

Ezen a reggelen is fényűző napsütésre ébredtünk. A tegnapi fáradtság miatt kicsit elaludtunk. Így nagyon igyekeznünk kellett összeszedni magunkat, hogy nyolc órára lent legyünk az étkezőben, bár nem egészen sikerült.

– Jó reggelt fiatalok! Kialudtátok magatokat? – kérdezte apa mosolyogva.

– Igen! De még igazából csak látszat, hogy itt vagyunk, a reggeli majd felébreszt – válaszoltam én is mosolyogva.

– Látom kicsit hosszú volt a tegnapi nap. Na, majd ma lazulhattok egy kicsit. De csak egy kicsit! – mondta Geri bácsi és kajánul mosolygott hozzá.

Kérdően néztünk rájuk, hogy akkor ma mi lesz a program.

– Andrásékkal, azt beszéltük meg tegnap este, hogy ma kocsival megyünk le Parádfürdőre és délután túrázunk is egy kicsit, a többit majd meglátjátok, legyen meglepi – mondta Kriszta néni.

– Parádfürdő? Nem hoztam fürdőruhát! – kiáltott fel Réka.

– Az nem is kell! Nyugodjatok meg, de hátizsák annál inkább! Majd a kocsinál találkozunk – szólt közbe anya.

Fél óra elteltével már el is indultunk. Autókázás közben gyönyörködtünk a lélegzetelállító tájban. Először Parádon álltunk meg, ahol megnéztük a Cifra Istállót és Kocsimúzeumot. Fagerendás, vörös téglás, díszes külsejű, belül vörös márvány burkolatú épület. A külsője miatt kapta a Cifra nevet. A kiállítás, kerék feltalálásától, díszes főúri hintókig ad egy átfogó képet a kocsi készítés történetéről. Ezeken belül a bognár, lakatos és kovácsmesterségekről, valamint a különböző lószerszámok is a kiállítás tárgyát képezték. Volt itt hajtó és városi szán, különböző használatra alkalmas hintók, díszhintók, vadászkocsi, fiáker és konflis. Szemet gyönyörködtető látványban volt részünk. Nagyon élveztük ezeket a régi szebbnél – szebb hintókat. Hirtelen úgy éreztük magunkat, mintha az idő kereke visszaforgatott volna minket egy korábbi idősíkba. Rengeteget fotóztunk is. Ez a múzeum kitöltötte az egész délelőttünket, de nagyon örültünk neki sok élménnyel gazdagodtunk.

Vele szemben, végig sétáltunk a pavilonsoron, nézelődtünk és meg is ebédeltünk. Ezután elindultunk Parádfürdőre, ami egy völgyben fekszik és a gyógyvizéről híres. Megérkezésünkkor, legelőször a szépséges parkját látogattuk meg. Épült itt egy kórház, ami gyógyvíz hatását kihasználva elősegíti a gyógyulást az arra rászoruló betegeknek. Tovább haladva egy hatalmas kocsányos tölgyfát pillantottunk meg. Körül volt kerítve, mint védett fa, II. Rákóczi Ferencről nevezték el. Az a legenda fűződött hozzá, hogy a fejedelem, lovát ehhez a fához kötötte miközben a Felvidékre tartott és hűs koronájának árnyékában pihent meg. A fa több mint 300 éves, kerülete 9,5 méter, lombkoronája 40 méter. Én még nem is láttam ekkora fát. Mindannyian megcsodáltuk. Ez az út tovább vezetett a Sándor – rét irányába. Hatalmas tisztáson terült el, teljesen kiépítve szalonnasütőkkel és padokkal, asztalokkal. Még egy régi kút is akadt, amiből vödörrel lehetett felhúzni a vizet. Nagyon tetszett, hangulatos kis hely volt.

– Apa, itt süsünk mi is szalonnát! – kiáltott fel Kitti.

– Majd sütünk szalonnát is kislányom, csak most túrázunk egy kicsit még. Megnézzük az Ilona vízesést – válaszolta apa.

Elindultunk az Ilona vízesés felé. Hatalmas gesztenyefasor szegélyezte az utat. Pazar látványt nyújtott ez önmagában is. Ahogy elértük az Ilona – patakot, kis fahídon mentünk át. A vize olyan kristály tiszta, hogy az alján lehetett látni a kavicsokat.

Hol jobbról, hol balról kanyargott az útvonalunkon. Vadregényes, mesés festői táj tárult a szemünk elé. Végig magas hegyoldal meredt ránk. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam benne a viszonylag szűk völgyben. Fák gyökerei kidomborodtak a talajból, néhol kapaszkodónak is szolgált. Az út mellett szakadékok, mély medrek tátongtak. Elég veszélyes volt itt – ott, nagyon kellett figyelni egymásra. Sok kidőlt fát is kerülgettük vagy éppen átmásztunk rajta. Sziklás terep nehezítette a túrát. Az út oda – vissza körülbelül tizenhárom kilométer. Annyira varázslatos a táj, hogy teljesen magával ragadja az arra járót. Láttunk egy festőt, aki mindezt éppen megörökítette művészi alkotásában. Ahogy egyre beljebb haladtunk mindinkább szűkült a völgy. A végén egy katlanban, körülbelül tíz méter magasságból hatalmas, meredek sziklafalon zúdult alá a vízesés. Valami eszméletlen élmény volt. A nagy szikladarabok felhalmozódása miatt elég nehezen tudtuk megközelíteni. Viszont mindannyian alá akartunk állni, legalább egy fotózás erejéig. Ez Magyarország legmagasabban fekvő vízesése.

Visszafelé a Sándor – réten megálltunk a szalonnasütés miatt. Meglepődtem, azt hittem apu csak úgy mondja Kittinek. Nem gondoltam, hogy tényleg erre is felkészültek.

– Na, segítsetek gyerekek a kocsiból idehozni a kellékeket! – szólt apa.

Mindent kipakoltunk az egyik asztalra. Apa és Geri bácsi hozzá fogtak nyársakat faragni.

– Fiúk! Ti menjetek, keressetek és hozzatok ide kellő mennyiségű tűzifát – kérte Geri bácsi.

– Lányok! Gyertek csak! Segítsetek a hagyma pucolásában és zöldségek aprításában. Mi meg Kriszta nénivel elkészítjük és bevagdaljuk a szalonna darabokat – mondta anya.

– Ó, anya! Nekem csípi a szememet a hagyma!

– Nem baj Orsikám, tisztulnak a könnycsatornáid! – mosolygott hozzá anya.

– Az enyémet is! – kiáltott Kitti is.

– Kislányok! Elég legyen a nyafogásból! A kezetek járjon! – szólalt meg Kriszti néni is.

Réka csak mosolygott a két kicsin és közben a zöldségek aprításával foglalatoskodott.

Amikor minden készen állt, apáék szép nagy tábori tüzet csináltak. A szalonnasütés közben pedig, aznapi élmények hatásairól beszélgettünk. Jó volt kicsit pihenni. A hosszú túra után meg is éheztünk, így nagyon jólesett a hagymás zsíros kenyér és a sült szalonna, egyenesen fenséges volt.

– Anna! Még valami ott maradt a csomagtartóban nem? – kérdezte mosolyogva Kriszti néni.

– Hű, tényleg! Már hozom is! – szólt anya és ezzel elrohant.

Mi nagy érdeklődéssel vártuk, hogy mi az. Szinte már besötétedett, csak közelről ismertük fel a dobgitárját.

– Azt a mindenét, de jó! – kiáltottam fel.

Ám, a többiek is üdvrivalgásban törtek ki örömükben. Anya nagyon jól gitározott és sokat szoktunk együtt énekelgetni, különböző összejöveteleken. Ez most is nagyon jól jött! Annyira jó volt a hangulat, hogy egy másik társaság is csatlakozott hozzánk, akik szintén ott voltak szalonnát sütni. Hatalmasat buliztunk!

Már egész későre járt, így mi elbúcsúztunk a frissen megismert barátainktól. Majd elindultunk vissza a bázisunkra. Szuper volt ez a nap is! Azért jólesett a puha ágyikó, mely gyorsan álomba ringatott.

Debrecen, 2021.