Poór Edit összes bejegyzése

A HEGYMÁSZÓK

Sebastian, a Pireneus hegység lábánál nőtt fel az Andorra nevű városban. A szülei hamar elváltak, ő az édesanyjával és húgával maradt. Szegényesen éltek, nehéz gyermekkora volt.

Édesapjára alig emlékezett, ami megmaradt belőle, hogy folyton veszekedtek az édesanyjával. Az ittasság különböző fokainak hatása alatt állt állandó jelleggel. Nem látott maga előtt igazi férfi példaképet. Ez arra ösztönözte, hogy az erő és a bátorság domináljon jellemében.

A legodaadóbb és legdrágább anyai szeretet sem tudta ezt pótolni számára. Hamar el kellett mennie dolgozni és munka mellett végezte a további tanulmányait. A szabadidejét túrázással és hegymászással töltötte. Egyszerűen imádta a természetet.

Édesanyjával és húgával szoros, szeretetteljes kapcsolat alakult ki, hiszen tudták, hogy csak egymásra számíthatnak. Sebastian eleinte kisebb túra csoportokat vezetett, majd egyre inkább a hegymászás lett az élete. A családja nagyon féltette, de a fiú elhivatott volt a csúcsok meghódításában. Barátai is ebből a társaságból kerültek ki.

Különösen közel állt hozzá Alan, aki orvosnak tanult és Diego a filozófus. Sokszor hármasban vállaltak különböző kisebb csúcsokat. Időnként velük mászott Lizzy, Alan húga, aki férfi szívet megdobogtató, csinos, bájos barna lány. Diego, nem is tudott neki ellenállni, azonban Lizzy nem vette komolyan a próbálkozásait.

Az ő lelkét Sebastian érintette meg, de titokban tartotta, mivel látta a fiú nem akar közeledni hozzá.

A három barát eltervezte, hogy neki indulnak egy magasabb csúcs meghódításának. A térkép előtt ülve szervezgették az expedíciójukat, amikor Lizzy betoppant a szobába.

– Hát ti? Mi az újabb tervetek?

A srácok összenézett, nem akarták elárulni a lánynak. Lizzy, azonban ahogyan a térképre vetett egy pillantást rögtön tudta.

– Na, ne! Tényleg ki akartatok hagyni belőle?

– Ez veszélyes, húgi! Ide te nem jöhetsz velünk.

– Pont ezért! Nem gondoltátok, hogy nélkülem elmehettek! – majd leült közéjük és kezébe vette a szervezést.

A fiúk csak bámulták és nem mertek vele tovább ellenkezni. Egy hónap múlva már elindultak az első komolyabb megmérettetésre.

A terep elég nehéznek bizonyult. Az első szakasz után tábort építettek. Szerencsére az éjszaka nyugodt volt, így kipihenve kezdhették meg útjukat a következő táborhelyig. A Nap erősen sütött, de hideg szél nehezítette a haladásukat. Holt fáradtan, kimerülten érkeztek meg a következő szakaszhoz.

Hóból forraltak vizet és a meleg tea kissé felüdítette őket.

– Nézzétek ott egy szikla hasadék, nézzük meg talán jó lesz éjszakára – mondta Sebastian.

– Nem is tudom…, lehet jobb lenne itt a szabadban – szólalt meg Diego.

– Meglátjuk, menjünk – válaszolta Alan.

– Nem túl tágas, de biztonságosnak tűnik, nekem mindegy – mondta Lizzy.

– Maradjunk a sátornál, azért az kényelmesebb – tette hozzá Diego.

– Jó legyen, akkor gyorsan készüljünk el, mert hirtelen sötétedik – folytatta Alan.

Nehezen jött álom a szemeikre, de végül sikerült elszenderedniük. Hajnaltájban Sebastian halk morajlásra ébredt. Kiment a sátor elé, hogy megnézze mi az.

– Lavina veszély! Ébredjetek! Gyorsan – gyorsan! Gyerünk a hasadékba – kiáltozta.

Alan gyorsan talpra ugrott, de a többiek sem késlekedtek. Sietve összekapták a holmijukat és rohantak a szikla bejáratához, ahogy csak bírtak. Diego megcsúszott és elesett. Sebastian hátra nézett és meglátta. Ledobta a felszerelését, majd gyorsan visszaszaladt Diegoért és felsegítette. Utolsó pillanatban értek a sziklához a hó már szinte a nyakukba zúdult. A bejáratot betemette a lavina. Összelapulva egymást melegítették.

Több óra elteltével, próbálták magukat kiásni a szikla hasadékból.

– Nem maradhatunk itt. Tovább kell mennünk. – mondta Alan, amikor kiértek.

– Diego, hogy vagy?  Menni fog? – kérdezte Sebastian.

– Nem tudom…, eléggé fáj a lábam – válaszolta.

– Had nézzem – kérte Alan.

– Ez csúnya lett Diego. Ezzel nem jöhetsz tovább.

– Gondoltam.

– Mindjárt ellátlak.

– Mit tegyünk? – kérdezte Lizzy.

– Egyedül nem maradhat itt. Mégiscsak jó, hogy jöttél Lizzy – mondta mosolyogva Alan.

– Te vagy az orvos, maradj te és én megyek tovább Sebastiannal – válaszolta.

– Na arról ugyan szó sem lehet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a bátyja.

– Egyébként vicceltem. Diegonak kórházban a helye, mindjárt szólok a hegyimentőknek, azonban amíg megérkeznek sem hagyhatjuk magára.

– Alan, menjetek tovább nyugodtan és én megvárom a hegyimentőket. Később utánatok megyek, nem lesz gond – szólalt meg Sebastian.

– Rendben, de későn már ne indulj el. A szikla hasadékban töltheted az éjszakát, ha úgy alakulna. Mi megvárunk a következő táborhelyen – válaszolta az orvos.

Alan és Lizzy tovább indultak, hogy még sötétedés előtt eljussanak a következő táborhelyre. A hegyimentőknek igen sok dolga akadt a lavina miatt.

Így a várakozás hosszúra sikerült, Sebastian már nem tudott aznap a barátai után menni.

A testvérpár egy nagyon veszélyes szakaszhoz érkezett, csak igen lassan tudtak haladni előre.  Alan elől mászott és Lizzy utána. A lány megcsúszott és a bátyja alig bírta megtartani.

– Alan! Vágj le!

– Azt már nem húgi tarts ki!

– Így mindketten lezuhanunk!

– Sebastian nemsokára utolér minket, csak tartsd magad, amennyire tudod!

A rádió nem működött, így a segítség kérés lehetetlenné vált. Lizzy a levegőben lógott, a fagy és a kimerültség miatt már az ájulás környékezte. Alan is alig tudta tartani magát. Alattuk egy hasadék tátongott. Hirtelen egy rántást érzett a férfi és sikítástól visszhangzott a táj. Mindketten a szakadékba zuhantak. Szerencsére egy szikla párkány megfogta őket.

– Lizzy! Lizzy! Térj magadhoz! – kiabálta Alan.

A lány nagyon lassan kinyitotta a szemét, de nem bírt mozdulni.

– Mi történt?

– Lezuhantunk, de egy kis párkány megfogott.

– Nem bírok megmozdulni.

– Jól van húgi, ne beszélj, csak maradj ébren.

– Veled mi van?

– Sajog mindenem, de ne aggódj.

– Alan! Vérzik a fejed!

– Jól van, mindjárt megoldom valahogy, de nagyon keskeny ez a hely.

– Így, nem fog minket megtalálni Sebastian.

– Bízz bennem. Kitalálok valamit.

Sebastian, korán hajnalban elindult a barátai után. Az idő barátságosnak tűnt, egészen jól haladt. Alannak nagy nehezen sikerült a hátizsákból elővennie a jelzőrakétákat. Egyet mindjárt ki is lőtt. Sajnos Sebastian ezt még nem vette észre, mivel távolabb járt a tőlük. Az orvos várt egy ideig, de nem történt semmi.

– Hol tarthat Sebastian? – kérdezte Lizzy.

– Nem tudom, ezt nem vette észre valószínű. Ha időben utánunk tudott indulni, már látnia kellett volna.

– Mi van, ha már el is hagyott minket?

– Ha nem talál a táborhelyen tudni fogja, hogy valami baj történt. A keresésünkre indul majd, csak tartsunk ki.

– Vajon milyen messze lehetünk onnan?

– Nem tudom húgi – válaszolta gondterhelten.

Minden perc óráknak tűnt. Sérülten és kimerülten várták a segítséget. Csak remélni merték, hogy nem jön túl későn. Alan elővette a második jelzőrakétát, hogy kilője, de fagyott kezéből kicsúszott és a szakadékba zuhant. Egyetlen egy maradt és vége. Kicsit várt, megpróbálta rugalmassá tenni az ujjait, majd újra megpróbálta. Ezt sikerült kilőnie.

Sebastian a távolban egy rózsaszín füstfelhőre lett figyelmes. Tudta, hogy bajtársai bajban vannak. Az eddiginél is még gyorsabban igyekezett a helyszín felé. Rögtön értesítette a hegyimentőket és megadta a körülbelüli koordinátákat. Nem jött több jelzőrakéta, de úgy érezte már a közelükben lehet. Nem látta őket sehol. Ezért elkezdett kiabálni.

– Lizzy…! Alan…! – kiáltotta többször is.

Nem jött válasz, borzasztóan aggódott. A helikopter megérkezett és intett nekik. Rádió kapcsolatot felvették egymással.

– Én sehol nem látok embereket – szólt a pilóta.

– Itt kell lenniük a környéken – válaszolta Sebastian.

– Nem volt most lavina, hogy betemesse őket. Lejjebb megyek amennyire lehet – mondta a pilóta.

– Sebastian! Ott, tőled jobbra van egy szakadék. Talán lezuhantak. Én nem tudok már közelebb menni.

– Megnézem.

Óvatosan lépkedett és közben a nevüket kiáltozta. Nagyon halkan egyszer csak meghallotta.

– Se…bas…tian…!

– Szakadékba… zuhantunk…

– Itt vagyok a mentő egységgel tartsatok ki! – kiáltotta.

Sebastian a szakadék széléhez érkezett, de nem látott semmit sem, a hangot már közelről hallotta. Tudta, hogy ott kell lenniük. Biztosította magát és hason próbált közelebb csúszni. A szikla széle takarta a párkányt. Egészen alá kellett hajolnia, amikor végre sikerült megpillantania őket. Látta, hogy nagy baj van, Lizzy nem mozdul. Alan a kezét erőtlenül emelte fel. Felvette a kapcsolatot a helikopterrel és beszámolt nekik a tapasztaltakról.

Nem messze sikerült leszállniuk, majd gyalogosan közelítették meg a helyszínt. Előbb Alant emelték ki, hogy jobban hozzáférjenek a lányhoz. Valószínűsítették, hogy neki gerinc sérülése lehet. Ezért hordágyat kellett leereszteniük, viszont nagyon keskeny volt a párkány. Veszélyes manővereket kellett végrehajtaniuk, mire sikerült Lizzyt kiemelniük. Kórházba szállították őket, ahol jó esélyük volt a felépülésükre.

Sebastian hűen látogatta barátait. Diego, amikor értesült a balesetről teljesen oda volt. Felgyógyulását követően minden nap látogatta Lizzyt és bátorította a végleges gyógyulásáig. Időközben a szerelem lángjai elérték a lány szívét. Összeházasodtak és családot alapítottak. Alan a hivatásának élt és sosem nősült meg. Sebastian, nem hagyott fel a hegymászással. Később egy lavina betemette és fagyhalált halt.

Amikor átkerült a fátyolon túlra látta, hogy sokadik életét éli hasonlóképpen. Nem tudott feljebb emelkedni, mert hit nélkül nem lehet.

Debrecen, 2023. 09. 27.

A RAFTING TÚRA

Manfred és Sabine, Ausztriában élnek Salzburgban. Az egyetemi éveik alatt már összeházasodtak. A férfi építésznek tanult. A lány túrizmussal foglalkozó iparágat célozta meg.

A tanulmányaik után szakmájukban helyezkedtek el. A közös lakásukat együtt tervezték és boldogan éltek. Nagyon sokat kirándultak, túráztak a hegyekben és a vadvízi evezés külön hobbi volt számukra. Télen a síelésnek hódoltak.

Néhány év elteltével a családalapítás gondolata foglalkoztatta őket. Sabine két fiúval örvendeztette meg férjét az évek során. Tobias és Thomas névre keresztelték őket. A srácok két év korkülönbséggel születtek. Szorgalmas jó tanuló gyermekek voltak. Kiskorukban már hozzászokatták őket a különböző hobbijaikhoz.

A tanév elteltével, nyári kirándulást terveztek a Salza folyó partjára. Négyszemélyes sátorban aludtak és a környéken túrázgattak. A víznek lenyűgözően szép smaragdzöld színét, a vad hullámok fehér habjai csipkézték.  A fiúknak nagyon tetszett ez a szabad nomád élet. Szalonnát sütöttek, slambucot főztek bográcsban. Énekelgettek az esti tábortűzél.

Tobias és Thomas már régen kérlelték az apjukat, hogy kipróbálhassák a vadvízi evezést is. Manfred nem engedte, mivel úgy gondolta, hogy nem elég nagyok hozzá. A mostani kirándulás, azonban éppen megfelelt erre a célra is.

– Sabina, te mit gondolsz róla, hogy leevezzünk?

– Én még féltem a gyerekeket.

– Tudod milyen régen kérlelnek a fiúk. Már elég nagyok hozzá szerintem, hogy kipróbálják. Itt úgy látom ez a szakasz éppen megfelelne kezdetnek. Nem annyira vészes.

– Hát…, nem is tudom.

– Inkább velünk szerezzék meg ezt az élményt, mint nélkülünk.

– Jó rendben van, csak ellenőrizd a felszereléseket és a mentő mellényeket.

– Köszönöm édesem, jobb feleségem nem is lehetne – mondta nevetve, majd átölelte és megcsókolta.

Reggeli után összekészülődtek. A srácok kimondhatatlanul boldogok voltak. Az idő is kiválóan alkalmasnak ígérkezett a rafting túrához. Rettentően élvezték a gyerekek a folyó sebességét, ahogy a hullámok dobálták őket, hatalmas sziklák között. Óriási élményt nyújtott számukra ez a kirándulás. A hátralévő napokban még kétszer megtették az utat a fiúk nagy örömére. A telefonban boldogan mesélték élményeiket a barátaiknak.

Az utolsó előtti napon a srácok kikönyörögték, hogy még egyszer had raftingoljanak. Manfrédnak nem volt ellenvetése, hiszen többször megtették ezt az utat és nem egy veszélyes szakasz.

– Én most nem megyek veletek, mert nagyon fáj a fejem. Azonban, mire visszajöttök készítek nektek ebédet – mondta Sabine.

– Rendben szívem, ahogy gondolod. Pár óra múlva itt vagyunk.

A gyerekek is búcsú csókot nyomtak édesanyjuk arcára, majd vidáman távoztak.

Az asszonynak kissé lelkiismeret – furdalása volt, hogy most nem ment velük. A fejfájásától szinte émelygett, így semmiképpen nem hiányzott neki a vadvízi evezés. Gondolta a finom étellel, majd kárpótolja őket. Elkészült a főzéssel időre és kicsit lepihent, mert a fájdalomtól már szinte szédült.

Arra ébredt, hogy két idegen férfi szólongatja.

– Asszonyom! – kiáltozták.

Sabine, kibújt a sátorból, még alig tért magához. Két egyenruhás rendőr állt előtte.

– Kit keresnek?

Az egyik adatai alapján beazonosította. Majd bólintott a társa felé.

– Sajnos a férje és a gyerekek balesetet szenvedtek. Kérem jöjjön velünk. Be kell azonosítania őket.

– Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.

– Jöjjön, az úton mindent elmondunk, amit tudunk.

– Sajnos pontosan nem ismerjük a körülményeket. Telefonon kaptunk értesítést egy felborult csónakról. Odaérkezésünkkor három holttestet találtuk. Itt túl sok a szikla, az egyik felboríthatta őket.

-Valószínűleg az erős sodrás miatt nem tudtak kiúszni a partra – mesélte az egyik rendőr.

Sabinét az ájulás környékezte. A kórházba érkezésükkor nyugtatót kapott.

Magányosan élte további napjait. Az asszony annyira magába roskadt, hogy rövid idő múlva követte szeretteit.

Az öntudatra ébredés után a szellemvilágban látta, hogy miért kellett neki ekkora fájdalmat átélnie.

Előző életében a Liza nevet viselte és Németországban élt. A külső megjelenési formája hasonló volt. Riporterként dolgozott és rohant egyik helyszínről a másikra. Az autóúton nagy sebességgel haladt egy másik város felé. A harmincas éveit taposta, egyedül élt. Útközben az egyik kanyarnál lecsúszott a telefonja az ülésről. Már kijött a kanyarból és lehajolt érte, mert megszólalt éppen. A kormány kissé elfordult, amikor felnézett már frontálisan ütközött a vele szemben haladó járművel. A másik járművet egy férfi vezette és két fia ült a hátsó ülésen. Mindhárman elhaláloztak a baleset következtében. Lizát kórházba szállították, majd később felépült.

Egész életében nyomasztotta a baleset, melyet ő okozott a figyelmetlenségével. A természet törvénye és a szellemi törvény, ok – okozatként maradéktalanul visszahat. Ebben az életében végig kellett élnie azt a fájdalmat, melyet ő okozott, annak az asszonynak, aki elvesztette férjét és két fiú gyermekét a karambol során.

Debrecen, 2023. 09. 21.

A SZELLEMI KÖTELESSÉG …

Péter és Ilona, már gyermekkorban sokat játszottak együtt. A barátságuk serdülőkorban szerelemmé érett. Természetes volt számukra, hogy a szabadidejüket egymással töltik.

A fiú érettségi után egy jól fizető gyárban helyezkedett el, mint betanított munkás. Szorgalmas és okos volt, gyorsan tanult. Pár év elteltével már megbecsült művezetőként dolgozott.

A lány egy mezőgazdasági cégnél adminisztrátorként talált állást magának. A kedves és bájos teremtést hamar megszerették a kollegái. Szinte családi hangulat alakult ki közöttük.

A két fiatal már a húszas éveikben jártak, amikor elhatározták, hogy összeházasodnak és családot alapítanak. Az összespórolt pénzükből egy kisebb tanyát vásároltak. Nagy baráti társaságuk volt, akik szívesen segítettek nekik a ház felújításában. Amikor elkészültek boldogan vették birtokukba a saját tervezésű, tágas otthonukat.

– Na, kedvesem itt bőven el fogunk férni a leendő gyerekeinkkel együtt – szólalt meg Péter nevetve.

– Nagyon szép lett és elég nagy a tanya, hogy ha kell még bővíthetjük is – válaszolta felesége mosolyogva.

Akkor még nem is sejtették, hogy ez milyen hamar valóra válik.

Időnként ez a baráti társaság összejött náluk egy – egy vidám délutánra. Néhányuk már a gyermekikkel érkeztek látogatóba. Többnyire még három és öt év közöttiek voltak. A részükre elkerítettek egy kis részt, ahol homokozó és hinta várta őket.

Az egyik házaspár különösen közel állt hozzájuk Robi és Helga. Szinte családtagként tekintettek egymásra. A fiú gyermeküket Lacinak hívták, aki alig múlt kétéves.

Ilona, hamar teherbe esett és mindjárt egy iker terhességet állapított meg nála az orvos. Kilenc hónap múlva két gyönyörű kislánynak adott életet. Elfért a támogatás és Helga sokat segített a lányok körül. Neki nem lehetett több gyermeke, így pláne öröme telt a két kislány dédelgetésében. Férjével együtt ők lettek a keresztszülők.

Két év elteltével Ilona ismét ikreket szült, egy fiút és egy kislányt. A gyermekek és a háztartás adtak elég munkát számára, így otthon maradt velük. Sokszor vigyáztak a Lacikára is, amit nagyon szívesen tett. Ilona nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért, de különös érzés fűzte őt ehhez a kisfiúhoz. Olyan szeretet, mintha ő is a saját gyermeke lenne.

Igazi boldog nagy családként élték az életüket. Péter sokat dolgozott, de szabadidejét szerettei körében töltötte. Az egyik napon búskomoran és szótlanul érkezett haza.

– Mi történt Péter?

Nem szólt semmit csak megingatta a fejét és kiment a műhelybe.

A felesége rosszat sejtett, így nem hagyta magára, hanem rögtön utána ment. Férjét átölelve kérdezte.

– Mi a baj?

– Képzeld a Robiék karamboloztak és mind hárman kórházba kerültek. Nem akartam a gyerekek előtt… – mondta könnyes szemmel.

– Gondoltam. Mit tudsz róluk? Hogy vannak?

– A kórházból jövök. Nem engedtek be hozzájuk. Lacikát műtik, talán vele nem lesz gond.

– És a szülők?

– Robi kómában, a feleségének még próbálják stabilizálni az állapotát. Mindkettőt újra kellett éleszteni.

– Istenem ez borzasztó!

– Később visszamegyek a kórházba, akkor már hátha többet tudok.

– Rendben, most gyere vacsorázni.

Szorongva telt az este, a gyerekek már lefeküdtek.

Péter a kórház folyosóján aggódva várakozott, hogy hírt kapjon felőlük. Egyszer csak a főorvos odalépett hozzá.

– Ön a hozzátartozója a balesetet szenvedett családnak?

– Igen.

– Kérem jöjjön velem a szobámba.

– Nézze, a fiú műtétje sikerült, nem lesz maradandó károsodása. Szépen fel fog épülni. Kicsit később, ha gondolja bemehet hozzá.

– Nagyon köszönöm.

– Azonban az apa még kómában van  és válságos az állapota. Az éjszaka kritikus.

– Értem… – válaszolta könnyes szemmel.

Az orvos látta mennyire megviseli Pétert a hír. Kicsit várt, nem is tudta hogyan mondja meg neki.

– Kérem, legyen erős, de az anyát nem tudtuk megmenteni.

Péterből ekkor kitört a zokogás.

– Kér egy nyugtatót?

A férfi csak a fejét rázta, hogy nem.

– Most mi lesz Lacikával…? Hogy mondjam ezt majd meg neki…?

– Várjuk meg a holnap reggelt ezzel. Hátha legalább az édesapját meg tudjuk menteni – válaszolta az orvos.

– Igen…, köszönöm.

– Egyébként, úgy gondolom, hogy most még a fiúnak is erősödésre van szüksége. Ameddig csak lehet kérem várjon ezekkel a hírekkel.

– Persze…, természetes.

– Ha már egy kicsit megnyugodott, bemehet hozzá.

– Köszönöm szépen főorvos úr.

Péter elment a mosdóba, és igyekezett felvenni egy póker arcot. Várt még keveset, majd bement a fiúhoz, aki éppen akkor ébredezett.

– Szia Lacika! Hogy érzed magad?

– Csókolom Péter bácsi. Mi történt? –kérdezte  alig hallhatóan.

– Balesetet szenvedtetek. Téged megműtöttek. Most beszéltem a doktor bácsival. Azt mondta, hogy pihenned kell és hamarosan teljesen jól leszel – simogatta meg a kisfiú ilyedt arcát.

– Anyuék hol vannak?

– Másik kórteremben…, most aludj. Késő van, majd holnap reggel jövök hozzád. Addig fogadj szót a nővérkének.

– Köszönöm Péter bácsi.

– Aludj jó – majd könnyes szemmel puszit nyomot a kisfiú homlokára.

Hazamenve, mindent elmesélt feleségének, aki sírva fogadta a rossz híreket. Másnap reggel Péter igyekezett a kórházba és megkereste az orvost.

– Kedves uram! Sajnos az apa nem élte túl az éjszakát. A kisfiút pár nap múlva kiengedjük, ha továbbra is ilyen szépen javul.

– Nagyon köszönöm főorvos úr – mondta miközben újra a könnyeivel küszködött.

Leült egy székre és magába roskadt. Most mit tegyen, mégsem hazudhat a gyereknek.

Árva lett, nem kerülhet árvaházba, vagy idegenekhez. Intézkedniük kell, hogy Lacika velük maradhasson. Ezeregy gondolat őrlődött benne. Végül úgy döntött, hogy ezt a párnapot áthidalja valahogyan. Lacikát, amikor lehet magukhoz haza- viszi. Otthon majd együtt elmondják neki, mi történt a szüleivel.

Egy hét múlva Péter hazavitte Lacikát, aki folyton a szülei után érdeklődött. Nem értette, hogy miért nem láthatja őket. Ilona és Péter elmesélte neki, hogy a szülei már a felhők felett laknak és onnan küldik felé a szeretetüket. A kisfiú, nagyon sokáig siratta szüleit.

A házaspárnak sikerült elintézni, hogy magukhoz vehessék az árva gyermeket. Ilona úgy nevelte, mint a sajátját. Sohasem tett különbséget az ikrei és Lacika között.

Most nézzünk egy kicsit a fátyolon túlra. A szellemi törvények ok – okozati összefügéseit. Robi és Helga az életüket így vállalták fel a leszületéskor. Ezért nem is lehetett Helgának több gyermeke. Ők duálok voltak és egyszerre távoztak a földi életből.

Lacikát Ilonáéknak kellett felnevelniük. Ezért történt minden, hiszen a kisfiú korábbi életében a gyermeke volt. Az asszony egy fontos szellemi kötelességét teljesítette azzal, hogy magához vette a gyermeket és tisztességben felnevelte.

Debrecen, 2023. 09. 15.

BALJÓS FOGADÁS

Az 1850 – es években történt egy kis faluban, ahol a többség gyűlölte az osztrákokat. Fanni gyönyörű fiatal lány volt, talán a legszebb. Sokan úgy is hívták a háta mögött, hogy a falu szépe.

Jó módú családban élt, de nem a prominensek közé tartoztak. Szigorú nevelést kapott és akkoriban az erkölcsi tisztaság ért a legtöbbet. Nyilvánosan nem találkozhattak egyedül férfiakkal, csak gardedámmal. Legyen ez rokon, vagy szolgáló lány.

Fanni ebéd utáni időszakban szeretett a parkban sétálgatni, legtöbbször az unokanővére kísérte el. Beszélgettek, jókat derültek. Nem messze a fogadó teraszán osztrák katonák üldögéltek, kártyáztak és iszogattak.

A lány hozzászokott, hogy megcsodálják és bókolnak neki, azonban rá sem hederített. Sőt, amikor osztrák katonát látott még a fejét is elfordította. Udvarlója akadt volna bőven, de kivárt. Sokan ezért rátartinak is gondolták. Pedig csak nem akart az első férfi karjaiba omlani. Az unkanővére, Bella mondogatta is neki, hogy addig válogat még a végén vénlány marad. Azonban Fanni elintézte egy kaján mosollyal és nevetéssel.

Florian főhadnagy, a bajtársaival rendszeresen tartózkodott a fogadó teraszán. Bosszantotta, hogy még a köszönését sem fogadja. Persze a többiek emiatt tüzelték. Nagyon tetszett neki a lány.

– Florian! Kár a gőzért, ezt a lányt sosem fogod megszerezni – mondta az egyik.

– Hallottam, hogy utálja az osztrák katonákat, már csak ezért sincs esélyed – mondta a másik.

– Túl büszke, nem fogadja senki udvarlását – szólalt meg a harmadik is.

– Már pedig, lehetetlen nincs! – vágta rá Florian tüzesen.

– Na, ha ilyen biztos vagy benne, akkor mersz – e fogadni velünk?

– Merek! – válaszolta határozottan.

A fogadást szent és becsületbeli ügynek tartották.

– No…, mennyi időt kérsz az meghódítására?

– Egy hónapot adjatok nekem.

– Rendben! Köteles vagy nekünk beszámolni a hódítás eredményeiről – kötötték ki a fogadásnál.

– Megegyeztünk! – kezek csapódtak egymásra.

A bajtársai, csak mosolyogtak rajta.

– Hát…, erre igazán kíváncsi leszek – szólalt meg az egyik.

– Floriant imádják a nők – tette hozzá a másik.

Délceg férfi volt és igen megnyerő a stílusa. Bella szívesen viszonozta egy mosollyal a köszöntésüket.

– Bella! Nem szégyelled magad? Ők osztrákok – szólt rá Fanni.

– Na és? Nézd inkább te is milyen sudár férfiak. Az egyik az különösen figyel téged. Biztosan tetszel neki.

– Nem érdekel! Tudod, hogy ellenségeink.

– Hm…, nekem ugyan nem! – válaszolta hetykén.

– A szüleim, ha tudnák, el sem engednének veled.

– De, nem tudják – szólalt Bella nevetve.

– Mára elég is volt, menjünk haza – kérte Fanni.

– Rendben, ahogy akarod.

Florian észrevette, hogy a másik lánnyal könnyebben szóba elegyedhet. Gondolta, majd rajta keresztül közelebb kerül Fannihoz.

Bella késő délután már egyedül sietett hazafelé. A főhadnagy, rögtön utána szegődött.

– Bocsánat kisasszony a merészségemért, de elkísérhetem egy darabon?

A lány végig mérte, elmosolyodott.

– Hát, ha éppen erre visz az útja – válaszolta kacéran.

– Florian vagyok – mutatkozott be.

– Bella – válaszolta a lány.

– Láttam, hogy délután egy nagyon csinos hölggyel sétáltak. Talán a barátnője?

– Nem, a kuzinom.

– Lenne kedves és elárulná nekem a nevét?

– Fanni. Látom nagyon érdekli.

– Bocsásson meg, csak szeretnék vele megismerkedni.

– Hát…, azt hiszem az nem lesz könnyű.

– Szeretem a kihívásokat.

– Köszönöm, hogy elkísért, én megérkeztem.

– Szívesen tettem.

Bella másnap elmesélte Fanninak, hogy a főhadnagy komolyan érdeklődött utána. Ám, a lányt ez hidegen hagyta. Bár legyezgette a hiúságát, de továbbra sem törődött vele. Már egy hét eltelt és Florian nem jutott közelebb a lányhoz. Mindig kedvesen, mosolyogva köszöntötte, de hiába. A bajtársai persze cukkolták és kinevették, hogy ilyen nagy fába vágta a fejszéjét. Már kezdte szégyelleni magát és megbánta a fogadást. A becsület szó azonban kötötte. Pár napra a fővárosba kellett utaznia.

Fanni azt vette észre magán, hogy hiányzik a főhadnagy figyelmes köszöntése. Bella megbetegedett, így kivételesen az egyik nap egyedül sétált a parkban. Florian visszatért és épp a parkon keresztül haladt a fogadó felé. A lány egy apró kis gödörben megbotlott és a főhadnagy rögtön a segítségére sietett. Átkarolta és megtartotta, hogy el ne essen. Hosszasan néztek egymás szemébe.

Floriannak eddig is nagyon tetszett a lány, de most a pillantása a szívéig hatolt. Fanni megenyhült iránta. Erős karjaival, ahogyan megtartotta szeretetteljes érzés vett erőt rajta. Sokszor a gondolataiban járt és alig várta, hogy újra láthassa. Már fogadta a férfi köszönését. Sokat gyötrődött, hiszen a tudatával megvetette, míg a szívével ellenállhatatlanul szerette.

Ez az érzés mindkettőjükben napról – napra erősebb lett. Flórian már elérte, hogy udvarolni járt Fannikéhoz. Halálosan szerelmes lett belé. Tiszta, szenvedélyes érzések kötötték hozzá.

Lelkében, azonban a szégyen hatalmas vihara dúlt. Átkozta magát a fogadásért. Nem tudta mitévő legyen. A bajtársainak félt őszintén beszámolni. Írtózott attól, hogy Fanninak ilyen megaláztatásban legyen része. Azonban kötötte a becsületszó és gyűlölte magát ezért a tettéért. Egyik este, amikor elköszönt a szerelmétől, kiment a parkba és főbe lőtte magát.

Odaátról már látta, hogy a könnyelmű fogadásával, milyen mélyre sodorta magát. Szeretteinek mekkora szívfájdalmat okozott tettével.

Debrecen, 2023. 09. 13.

EL CAMINO HISTÓRIÁJA

Az El Camino spanyol neve Camino de Santiago. Id. Szent Jakab apostol Spanyolország védőszentje és védelmezője. Ezért Szent Jakab – útnak is nevezik a zarándokok. A Kelta időkben a Tejút szimbóluma is volt.

A mai zarándokút a Santiago de Compostela székesegyházába vezet, mivel Id. Szent Jakab apostol földi maradványait őrzi. Egyre többen indulnak el erre a zarándokútra. A magukat vallásosnak tartó embereken kívül, azok is, akik keresik önmagukat és különböző kérdéseikre keresnek választ. A hosszú gyalogló út során ugyanis, mindenki közelebb kerül önmagához és Istenhez.

Miért olyan különleges ez a Szent Jakab – út? Ehhez meg kell ismerni Id. Szent Jakab apostol életét.

Betszaidába született, az idősebb nevet kapta, a  megkülönböztetés miatt az Alfeus fiától Ifj. Jakabtól. Az Id. Jakab, János testvére, Zebedeus és Szalóme fia.

Apjától örökölte a mesterséget halászatból éltek. Éppen a hálójukat javították, amikor Jézus elhívta őket. Péter, János mellett Id. Jakab a harmadik, akinek Jézus különleges feladatot szánt.

Péter az egyház szikla alapja, János a szeretett tanítvány, Jakab az első vértanú az apostolok közül. Kiváltságos helyzetekben, Jézus csak hármukat vette maga mellé. Így olyan élményekben is volt részük, mely kilenc társuknak nem adatott meg.

Jakab robbanékony természetű, de jóságos férfi volt. Amikor az egyik alkalommal a Szamariaiak nem akartak szállást adni, öccsével együtt felháborodva, így szóltak; „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, had pusztítsa el őket.” Jézus ezért elnevezte őket „mennydörgés fiainak”. Jakab odaadóan várta Isten országát, hite rendíthetetlen maradt.

Szalóme asszony leborulva Jézus előtt kérte, hogy fiai közül az egyik a jobbján a másik a balján üljön majd országában. Erre Jézus így szólt; „Nem tudjátok mit kértek. Tudtok – e inni abból a kehelyből, amelyet majd én iszom.”? – „Tudunk” – felelték. A Mester így folytatta; „A kehelyből fogtok ugyan inni, de a jobbra és balra ülést, nem az én dolgom adni. Az azokat illeti, akinek Atyám szánta.” A többi tíz tanítvány ezt hallván megneheztelt rájuk. De Jézus így szólt hozzájuk; „Aki nagyobb akar lenni közületek, szolgátok lesz, aki első akar lenni, rabszolgátok lesz. Az ember fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.”

Id. Jakabban jó talajra hullottak a Mester szavai. Jézus feltámadása után Judeában, Szamariaban hirdette Isten igéjét, sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ő lett a Jeruzsálemi egyház püspöke.

Valóban ivott az Úr kelyhéből az egyház oszlopa volt. Agrippa király, amikor az egyházra támadt, elsőként Id. Jakabot végezte ki lefejezés által. Ő lett az első vértanú az apostolok közül.

Az őt őrző katona látva hitét, állhatatosságát, kérte; bocsásson meg neki.

– „Béke legyen veled” – válaszolta és megcsókolta.

A lefejezést követően a kísérő katona is kereszténynek vallotta magát és mellé térdelt. Ezért Agrippa őt is lefejeztette.

Nem engedte eltemetni, ezért a tanítványok a holtestét ellopták. Márvány szarkofágba tették, majd egy hajóra rejtették. A hajót elfelejtették parthoz kötni. Így a víz elvitte Hispániáig, a mai nevén Spanyolországig.

Itt temették el, egy csillag jelezte sírját, nagy fény vette körül. Ezért a helyet Csillag mezejének nevezték el. A megtalált sírt, nagy tisztelet övezte. Kis kápolnát építettek felette.

I. Alfonz asztúriai király ezt kibővítette, azonban az arabok lerombolták, de megkímélték a sírt. Ezen a helyen épült a bazilika, mely ma is áll. Szent Jakabot a legjóságosabb, legerősebb pártfogóként tisztelik.

A mai napig egész Európából százezrek zarándokolnak sírjához. Így lett a zarándokút neve Szent Jakab út, azaz El Camino.

Ez a különleges zarándokút, már sok írót megihletett és filmek is készültek róla. Valóban nagyon mélyreható érzések kerülnek felszínre az út során. Maga Id. Szent Jakab missziós útjának ereje lengi át az egész szférát. A hit, szeretet és reménység végig vezeti az úton járókat. Sokan gyógyulnak meg ez idő alatt, vagy éppen a károsszenvedélyüktől szabadulnak meg. Feltöltődnek egy olyan jóval magasabb rezgésű energiával, amely más fókuszból ad rálátást, az életükre.

Debrecen, 2023. 09. 08.

A TÚLVILÁGI SZTORI

Jennifer, az egyetem elvégzését követően, az írói pályát választotta. Imádta a történeteket megírni. Boldog, kiegyensúlyozott életet élt. A könyveivel nagy sikereket ért el.

Gyermekkorától voltak különös álmai, amik előre vetítették neki a fontosabb sorsfordulókat. Hit bennük, mert minden alkalommal beteljesültek. Életének derekán járt, amikor elgondolkodott azon, hogy ezek nem lehetnek véletlenek. Szépen fokozatosan kezdett elmélyülni a spirituális világgal kapcsolatos ismeretekben. Azt vette észre magán, hogy egyre szenzitívebb a meditációk hatására.

Egyik este a vacsorát követően éppen a mosogatással foglalatoskodott. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha lenne még ott valaki. Természetesen az ajtó zárva volt, így rajta kívül senki sem tartózkodhatott a lakásban. Az érzés egyre erőteljesebbé vált, majd a parketta is elkezdett recsegni. Gondolatban szinte magától kérdezte.

– Ez mi lehet? Van itt valaki?

A legnagyobb meglepetésére egy hang válaszolt neki, amit csak a fejében hallott.

– Igen, bocsánat a zavarásért. A világért sem akartam megijeszteni.

Jennifer, hirtelen megdermedt. Hiszen ekkor tudatosult benne, hogy gondolati úton kommunikál egy lélekkel.

A helyzetet felismerve, megbátorodott és beszélgetésbe kezdett vele.

– Hogyan szólíthatom?

– Itt már nincs jelentősége a neveknek.

– Értem, de a beszélgetés talán könnyebb lenne.

– Rendben, amikor a Földön éltem  a Susan nevet viseltem.

– Miben segíthetek?

– Azért fordultam önhöz, mert írónő. Azt szeretném, ha vállalná, hogy megírja az én történetemet.

– Jó, de mitől olyan különleges? Miért szeretné, hogy megírjam?

– Ahol most én vagyok angyali tanítók segítenek nekünk megérteni, hogy mi miért történik. Ők kértek meg rá, hogy meséljem el, mert igencsak tanulságos. Most is itt vannak velem, ők kísértek ide.

– Értem. Még nem írtam így. Mi ennek a módja?

– Most elmesélném a történetet önnek és majd, amikor gondolja megírja. Itt látom későre jár, nálunk nincs idő.

– Igen, kissé már fáradt vagyok, de szívesen meghallgatom. Hogyan tudunk kapcsolatba lépni, ha elakadok, vagy kérdésem van?

– Az angyalok látják, mikor kezd neki és akkor majd engem ismét idehoznak, hogy segítségére legyek.

– Rendben, nagyon szépen köszönöm. Ez igazán különleges élmény és lehetőség számomra.

Jennifer legnagyobb megdöbbenésére, az egész beszélgetés szinte pár pillanat volt. Elképesztő, hogy a gondolati kommunikáció, milyen más sebesség egységben mérhető. Susan történetét egyszerűen lenyűgözőnek találta a következmények magyarázatával együtt. Ő is sok ismeretet szerzett általa. Nehezen tudott elaludni, folyton ez járt az eszében. Alig várta, hogy reggel legyen és megkezdhesse ennek a túlvilági történetnek a leírását.

Másnap a reggeli kávé után mindjárt neki látott az írásnak. Elkezdett visszaemlékezni a Susan által mondottakra. A történetet film szerűen látta maga előtt. Akár egy regényt is írhatott volna belőle. Azonban a lélek megkérte, hogy csak röviden, tömören a lényeget írja le. Ugyanis nem szerette volna, ha túlsúlyban van az esemény, a magyarázathoz képest.

Hétköznapi földi élete volt a lánynak és szerelmes lett egy sportoló fiúba, Dylanba. Mindent elsöprő lángoló érzések és szenvedélyek kerítették hatalmukba őket. Már első pillanattól úgy érezték, mintha ezer éve ismernék egymást. Nagyon sok mindenről azonosan gondolkodtak. Dylan elkezdte a mondatot és Susan befejezte vagy fordítva. Több mint egy éve jártak együtt, amikor a fiú megkérte a kezét. Ő boldogan mondott igent, mert nagyon harmonikus kapcsolatban éltek. El sem tudták volna képzelni az életüket egymás nélkül. Az esküvőjüket tervezték de egy hónappal előtte Dylan szíve megállt edzés közben. Az újraélesztés nem járt sikerrel. Susan visszaemlékezése szerint, abban a pillanatban szorított a mellkasa és elsötétült előtte minden, majdnem elájult. A tragédiát annyira nehezen viselte, hogy szinte vele halt a vőlegényével. Képtelen volt feldolgozni a fiú halálát.

A keserűség mardosta belülről, annyira leépült fizikailag, hogy kórházba került. A kezelés hatására kicsit jobban lett, majd kiengedték. A szerelmének hiánya odáig gyötörte, hogy nem akart élni nélküle. Az öngyilkossághoz nem volt elég bátorsága, de már feladta. Fokozatosan egyre kevesebb táplálékot vett magához ezzel siettette a halálát.

– Susan! Jól érzékelem, hogy újra itt van?

– Igen, itt vagyok. Amikor gondolatban visszaolvasta már hallottam.

– Ez az alaptörténet. Jó lesz így, vagy egészítsem ki valamivel még?

– Nem szükséges, azt gondolom, hogy a következmények megértéséhez elég lesz. Bár, azt kiemelném, hogy mi nem a földi szerelemmel szerettük egymást. Ez az érzés teljesen más, überel mindent. A leírt jellemzők is csak a duáloknál tapasztalható. Hiszen az a lelki szeretet fűzi össze őket, ami valamikor egy volt. Ezért lettem rosszul és éreztem meg a halálát.

– Kérem segítsen akkor nekem abban, hogy pontosan le tudjam írni ezeket az ok – okozati összefüggéseket.

– Amikor átkerültem ide a szellemvilágba teljesen világossá vált előttem minden, hogy mi miért történt. Persze ebben nagy segítségemre voltak és vannak a tanító angyalok.

– Várjunk egy pillanatra Susan! Tudna nekem arról valamit mondani, hogy mi történt a halála után közvetlenül?

– Megkérdezem, hogy beszélhetek – e róla. Már bólogatnak, hogy igen. Borzasztó érzés volt nagyon sokáig, bár itt nincs idő. Azonban nincs esti alvás sem, hanem folyamatosan érzékelhető minden. Éhség, szomjúság, fájdalom stb.

Sötétség volt körülöttem, nem tudtam, hogy mi történt velem. Nyomorultul, elhagyatottan éreztem magam. Az emberek azért lesznek öngyilkosok, mert azt hiszik, hogy ha meghalnak majd minden megoldódik. Óva intenék mindenkit ettől! A problémát, ami elől menekülünk tovább visszük a lelkünkben. Ez azt jelenti, hogy a következő életünkben ugyanezzel kell majd megküzdenünk.

Ugyanis csak az érzéseket visszük át és az a tudás, amit a Földön megszerzünk, az ott marad az agyban. A lélekben csak az érzések maradnak meg. Így még nagyobb és keservesebb lett a szenvedésem hosszú ideig.

Egy idő után elkezdett halvány fény derengeni. Majd két angyal jött értem és elvittek egy magasabb tanító angyal elé. Ő elmagyarázta nekem, hogy az öngyilkosság a legnagyobb bűn és én ennek egyik passzív fajtáját követtem el. Ezért egy alacsony szférába fogok kerülni, ahonnan ismét el kell kezdenem a fejlődés fokozatain haladni. Mindaddig kell visszaszületnem olyan szituációba, amíg helyesen meg nem oldom a próbatételemet.

– Ez nagyon kemény lesz Susan!

– Igen, sajnos az emberek nincsenek tisztában a túlvilág törvényeivel, ahogyan én sem voltam.

– Dylan után vágyakozott, találkozott vele?

– Nem sajnos! A sóvárgásom hiábavaló volt. Mivel ezt tettem, nagyon sokáig távol leszünk egymástól. Ő egy magasabb szférába került.

– Ezek a szférák, akkor nem átjárhatóak?

– Nem, mindenki a lelkifejlődésének megfelelő szférába kerül, ahol hasonló lelkek vannak. Azonban jönnek magasabban fejlett lelki tanítók, hogy segítsék az ott lévőket.

– Miért nem jöhetett létre a házasságuk? Hiszen boldog életet élhettek volna. Miért kellett Dylannak ilyen fiatalon átmennie? Bocsásson meg a sok kérdésért.

– Semmi baj ezért vagyok itt. Ő így vállalta fel az életét. Neki most ennyi elég volt ahhoz, hogy magasabb szférába kerüljön. Nekem pedig ezt el kellett volna elfogadnom és elengedni őt, ami sajnos  most nem sikerült.

– Értem, őszintén sajnálom. Az elmondásából úgy érzékelem, hogy ez nem csupán egy földi szerelem volt az önök részéről.

– Igen, mi duál pár vagyunk. Nekem is most magyarázták el a tanító angyalok.

– Mesélne nekem erről?

– A duálok, az ősidőkben egyetlen lélek volt. Azonban a bűn lejtőjén való sodródásban ketté váltak adó és elfogadó félre. Mindegyikük külön – külön, egyedileg fejlődött. A cél az újra egyesülésük egy olyan magasabb szférában, ahol csak a szeretet létezik. Onnan, már együtt haladnak tovább a fejlődés útján.

– Addig találkozhatnak a földi életben?

– Igen, hiszen szükséges a folyamatos egymáshoz csiszolódás.

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– A szeretet erősíti a köteléküket, míg a harag és gyűlölet taszítja őket egymástól. Ezért általában testvérként, vagy anya – gyermekként születnek le. Az anyai szeretet a legerősebb.

Fejletlen állapotukban nem kerülhetnek össze házasságba. Nem tudnának egymás mellett megmaradni. A szeretetlenség viszont életsorozatokra eltávolítaná őket egymástól.

Ez történt velünk is. Szükség volt arra, hogy találkozzunk, mert ezek az erős érzések, az egymás utáni vágyakozás, majd újra összehozott volna minket. Ha én nem rontom el, akkor már a következő életünkben leélünk egy boldog életet. Most én még nem voltam erre alakalmas. Ezért nem köttethetett meg a házasságunk. Sajnos azzal, hogy nem tudtam elengedni és idejutottam, még többet rontottam a kettőnk lehetőségén. Visszavetettem életsorozatokra a boldog egymásra találásunkat.

– Akik házasságban együtt leélnek egy életet, azok mind duálok?

– Nem. Mindkét félnek csiszolódni kell a házasság törvényében. Azonban egy – egy ilyen élet, minél szeretetteljesebb, annál inkább előre viszi a duálok találkozását. Addig egy másik duálfél, akivel azonos módon fejlődtek békésebb életet kínál.

– Susan! Szeretne – e még valamit mondani az olvasónak?

– Igen. Csak annyit, hogy ez egy teljesen más világ itt. A test már nem takarja a lelket, így nincs hazugság sem. Közvetlenül láthatóak a felénk irányuló érzések. Sajnos most látom, hogy kik voltak az igaz barátaim és kik voltak azok, akik csak érdekből tartották a kapcsolatot.

– Susan, nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál és megírhattam ezt a tanulságos történetet.

– Én köszönöm. Talán még nem késő és segíthettem egy keveset.

– Gondolom, hogy akik hisznek a túlvilágban, megértik, hogy a jelen életükkel alapozzák meg a követkő életüket. Azt kívánom neked, hogy erősödjél meg és a leszületésedkor sikeres földi életed legyen.

– Köszönöm.

Jennifer, hálás volt ezért az adottságáért. Az írói munkásságának évtizedei alatt több olyan históriát megírt, amely valahol, valamikor megtörtént. Ezek olyan egyedi elbeszélések, amelyek egy különleges világból íródtak. A lelkek boldogok voltak, mert a történetük fennmaradt időtlen időkig.

Debrecen, 2023. 09. 07.

NEM ÁLLOK KÉSZEN…

Gregory, egy borpalackozó üzem vezérigazgatója Franciaországban. Családi vállalkozás és hagyománya, hogy mindig apáról fiúra száll az üzem vezetése. A fia, Victor és a lánya Lucie. Boldog volt, mivel biztosítottnak látta az üzem jövőjét gyermekeiben.

Victor elvégezte a jogiegyetemet, ámbár csak édesapja iránti tiszteletből. Szíve közepében a zene állt. Nem sok kedve akadt a cég vezetéshez majdan. Zene iránti rajongása háttérbe szorult kissé, de minden szabadidejét a zongoránál töltötte. Ilyenkor a lelke megtelt szeretettel, úgy érezte, hogy lebeg a Föld felett és a világ megszűnik körülötte.

Lucie, közgazdasági egyetemet végzett. Ő szívesen lépett volna az apja helyére, de Victoré az elsőbbség. Sokat dolgozott az üzemben és szinte teljesen átvette a könyvelést, valamint a menedzselést. A két testvér nagyon szerette egymást, így a rivalizálás szóba sem jött közöttük.

Victor most is a zongoránál ült és átszellemülve játszott. Lucie az ajtófélfánál támaszkodva hallgatta bátyja játékát.

– Ó, Victor olyan csodásan játszol, teljesen lenyűgözöl mindig – szólalt meg, amikor befejezte.

– Köszönöm neked, drága kis húgom. Kár, hogy más nem értékeli ennyire.

– Tudod, hogy apa milyen…

– Nem csak rá gondoltam.

– Hanem?

– Sarah sem – mondta gondterhelten.

– Tényleg,  mi van veletek?

– Semmi, mi lenne.

– Jaj Victor! Ne légy már ilyen. Sarah imád téged és alig várja, hogy megkérd a kezét.

– Hát…, arra még várnia kell.

– Történt valami köztetek?

– Nem, de értsd meg, hogy én erre nem állok készen.

– Hiszen gyermekkorotok óta ismeritek egymást és olyan jól elvagytok.

– Igen, mint barátok. Tudom, mindenkinek egyértelmű, hogy mi egy pár vagyunk, de nekem nem.

– Sosem beszéltél erről…

– Nem akartam megbántani sem őt, sem mást. Tudom, hogy számít rám és nagyon szeret. Belőlem viszont hiányzik az a lángolás, ami kellene a házassághoz. Még sosem voltam szerelmes azt hiszem.

– Akkor viszont beszélj vele, úgy tisztességes.

– Már többször próbáltam, de nem megy. Tudod, nem arról van szó, hogy nem szeretem, vagy más lenne. Jaj, ez így annyira nehéz, de a házassághoz kevésnek érzem.

– Édes bátyám! Nagyon sajnálom – majd átölelte.

– Jó, hogy vagy nekem Lucie. Apropó! Veled és a dokival mi a helyzet?

– Miért? – kérdezte meglepődve a húga.

– Ugyan…! Látom, hogy odavagy érte.

– Előtted semmi nem maradhat titokban?

– Bizony nem! Én vagyok a te földi őrangyalod – válaszolta nevetve.

– Igen, tényleg nem bánnám, ha udvarolna nekem. Annyira megnyerő sármos férfi ez a Thomas. Ő azonban észre sem vesz. Nagyon udvarias, figyelmes, de úgy érzem, hogy távolságtartó.

– De jó, hogy itt vagytok mindketten! – vágott közbe édesapjuk.

– Mond apa… – szólalt meg Lucie.

– Kislányom! Kérlek a távollétemben vezesd az üzemet, mert váratlanul holnap el kell utaznom egy fontos tárgyalásra. Victor! Te pedig készülj össze, mert velem jössz – mondta és ezzel már ment is tovább.

– Hát a magánéletről ennyit – szólalt meg Victor búskomoran.

– Na! Ne lógasd már az orrod! Lehet jól is fog jönni egy kis távolság köztetek Sarah – val.

– Talán tényleg jó lesz, beszélnem kell apával is. A saját életemet szeretném élni. El akarok menni Párizsba a zeneakadémiára.

– Hogyan? Ezt eddig nem is mondtad?

– Sokat gondolkodtam rajta. Most döntöttem el. Nem akarom az egész életemet úgy leélni, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. Akkor, ebben a történetben én hol vagyok?

– Erre nem is gondoltam…, megértelek. Tégy ahogy jónak látod, én mindenben támogatlak. Rám mindig számíthatsz.

– Köszönöm Lucie. Na, megyek pakolni.

Thomas, fiatal orvosként került a kisvárosba, mert az elődje nyugdíjba vonult. Éppen az egyik betegétől tartott visszafelé. Az erdőn át a szokásos ösvényén bandukolt, amikor hirtelen kiáltozás ütötte meg a fülét.

– Segítség…, valaki…, segítség…!

A tó felől jött a hang, de nem látott senkit. Közelebb ment a part szélére. Egészen messze megpillantott egy felborult csónakot. Azonnal vízbe vetette magát. Látta, amint egy kéz nyúl felfelé, majd elsüllyed. Már egészen a közelében volt és sikerült felhoznia. Kiúszott vele a partra. Az újra élesztés után szerencsére magához tért.

– Boldog születésnapot! – mondta az orvos és ott felejtette szemét a gyönyörű fiatal lányon. Olyan, mint egy  sellő – gondolta magában.

– Köszönöm – válaszolta röviden, enyhe mosollyal az arcán.

– Thomas vagyok az itteni orvos.

– Elena.

– Még sosem láttam…, hogy kerül ide? Mi történt?

– A nagynénémet látogattam meg és gondoltam evezek egy kicsit. Az egyik evező a vízbe eset, ahogy megpróbáltam utána nyúlni, a csónak felborult. Mire ki tudtam jönni alóla, már nem maradt erőm az úszáshoz.

– Értem. Na jöjjön, nehogy megfázzon – majd ráterítette a zakóját.

Útközben, összetalálkoztak Victorral.

– Szevasz Thomas! Mi történ? Talán most húztad ki a vízből ezt az ismeretlen lányt?

– Eltaláltad, majdnem megfulladt – válaszolta az orvos.

– Elena vagyok – és kezet nyújtott, miközben mélyen, hosszan nézett a fiú szemébe.

– Victor – válaszolt röviden.

– Most megbocsáss, de sietünk kell, nehogy még beteg legyen – szólalt meg Thomas.

– Persze…, persze! Jobbulást.

Thomas hazakísérte a lányt.

– Vegyen egy meleg fürdőt és pihenjen. Ha bármiben tudok segíteni, itt a telefonszámom hívjon fel.

– Köszönök mindent. A zakója…, nyújtotta oda az orvosnak.

– Nincs mit, ez természetes.

Thomas, teljesen belegabalyodott a lány igéző fekete szemeibe. Minden gondolata nála járt. Várta, hogy megcsörrenjen a telefonja. Reménykedett, hogy Elena majd felhívja. Semmit sem tudott róla, szenvedélyesen vágyódott utána. Azon gondolkodott, hogy meglátogatja, de nem akart tolakodó lenni. A tópart felé vitt az útja és látta, hogy a domb tetőn ott ül a lány. Szinte repült felé.

– Elena! Hogy van?

– Thomas…, hogy kerül ide?

– Sokszor vágok át itt az ösvényen, mert rövidebb az út és csodás a panoráma. A minap is itt hallottam meg a kiáltását.

– Milyen szerencsém volt.

– Látom szomorú…, segíthetek?

– Nem…, ezt nekem kell megoldanom, de köszönöm.

– Meddig marad a nagynénjénél?

– Azt hiszem a nyarat itt töltöm. Csak az évkezdésére megyek vissza Párizsba.

– Mit csinál ott?

– A zeneakadémiára járok.

– Szereti Párizst?

– Ó, igen! Csak most egy kis csendre és magányra vágytam. Gyermek koromban sokat nyaraltam a nagynénémnél. Semmi nem változott, most is olyan káprázatos hely.

– Én is megszerettem. Először kicsit féltem tőle, hogyan fogadnak majd el a helyiek. Ám, nagyon barátságosak. Várja valaki vissza?

– Hm…, már nem. Szakítottunk Flavioval, a barátommal.

– Bocsásson meg, ha túl személyes volt a kérdésem.

– Nem…, nem…, semmi baj.

– Hogyan lehet egy ilyen csodálatos lányt otthagyni?

– Évek teltek el mire rájöttünk, hogy mindketten másvilághoz tartozunk. Én nem éreztem jól magam az ő baráti társaságában, ő pedig az enyémben. Lassan jöttek elő a problémák és egyre csak nőtt a feszültség közöttünk.

– Sajnálom, de talán jobb így mint házasság után elválni.

– Igen, ezért bontottam fel az eljegyzésünket. Ettől függetlenül nem könnyű, hiszen éveket töltöttünk együtt. Azt hittem, hogy ő az igazi.

– Megértem.

– Thomas, ön nagyon kedves, de most mennem kell.

– Örülök, hogy találkoztunk és kicsit megismerhettem. Holnap lenne kedve folytatni a beszélgetést?

– Talán…, – majd mosolyogva búcsút intett.

Az orvossal madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Bár nem mondta biztosra Elena, hogy eljön másnap. Mégis szíve mélyén úgy érezte, nem hiába reménykedik.

Másnap igyekezett, hogy minél előbb a tópartra érjen. Vitt magával egy kis piknik kosarat. Bízott abban, hogy tovább beszélgetnek és közelebb kerülnek egymáshoz. Szinte futva tette meg az utat. Ahogyan közeledett, látta a lány már ott van, de nem egyedül. Egy férfi éppen átöleli és megcsókolja.

Thomas, gyorsan visszafordult és haza indult. Gyötrő, keserű fájdalom járta át a szívét. A piknik kosarat indulatosan a sarokba dobta, majd töltött magának egy jó adag Whiskyt. Minden álma oda lett és romokban hevertek érzései.

Victor késő délután felkereste Saraht. A lány boldogan ugrott a nyakába. A fiú azonban kibújt az öleléséből.

– Mi a baj Victor?

– Sarah! Beszélnünk kell.

– Mond, látom valami történt.

– Holnap apámmal el kell utaznom egy üzleti tárgyalásra, még nem tudom, hogy meddig leszünk távol.

– De…, máskor is volt már ilyen. Én nem szaladok el itt leszek, amikor visszajössz.

– Pont erről akarok veled beszélni. Ne haragudj rám, már régen el kellett volna mondanom neked.

– Mit…? Megijesztesz…!

– Apámmal is beszélni fogok az utazás során. Régen gondolkozom róla, de ma hoztam meg a végleges döntést. Párizsba költözök és beiratkozok a zeneakadémiára.

– Tessék…? Mi lesz velünk…? Mi lesz a céggel…? Szerinted apád ebbe bele fog egyezni…? Te megőrültél…!

– Sarah! Kérlek ne nehezítsd meg a dolgomat. Tudom, hogy számodra a zene csak egy bolondos hobbi. Nekem azonban az életem!

– Nem értelek, olyan jól elvoltunk…! Van valakid?

– Nincs, nem erről van szó. Nem akartalak megbántani sem téged, sem mást. Mindenkinek meg akartam felelni. Gyáva voltam, ahhoz, hogy a saját életemet éljem.

– És most…?

– Rájöttem, hogy nem akarok így élni tovább. A saját utamat fogom járni, úgy ahogy én szeretném.

– Értem, akkor én ebbe nem férek bele. Igaz?

– Szeretném, ha barátságban tudnánk elválni. Ismeretlen utam világába lépek. Nem tudom, hogy mi vár rám és ennek nem akarlak téged kitenni.

– Victor…! Én szeretlek és azt hittem, hogy egy pár leszünk…– tört ki a sírás a lányból.

– Én is szeretlek Sarah, de nem úgy ahogy te.

Meg akarta ölelni a lányt, azonban ő dühösen eltaszította magától.

– Most menj…, és nem is akarlak többé látni.

Victor megfordult és távozott. Sarah becsukta mögötte az ajtót. Napokig sírt, nem evett. Ki sem mozdult a lakásból, nem akart beszélni senkivel.

Gregory, amikor meghallotta fia további szándékait, szintén nem repdesett az örömtől.

– Sajnálom Victor, hogy így döntöttél. Kissé csalódott vagyok. Tényleg azt gondoltam, hogy neked is természetes, hogy a nyomdokaimba lépsz és a zene csak hobbi nálad. Azonban megértelek, ha így gondolod és remélem sikerül megvalósítani az álmodat.

– Köszönöm apa!

– Egyet ígérj meg nekem fiam!

– Igen…?

– Néha meglátogatsz minket és ha mégsem jönne be a művészvilág, akkor végleg hazatérsz. Itt mindig lesz helyed a cégünknél.

– Természetes! Hálásan köszönöm a támogatásotokat – majd átölelte édesapját.

Victor egy hónappal hamarabb elutazott Párizsba, hogy lakást keressen és beiratkozzon az akadémiára.

Thomas szégyellte magát Elena előtt, igyekezett elkerülni a találkozást és beszélgetést. Ő abban reménykedett, hogy kölcsönösek lehetnek az érzéseik. A csalódás, hogy mással látta csókolózni mély nyomot hagyott lelkében.

A lánynak fogalma sem volt arról, hogy akkor látta őt és nem értette, a változás okát. Úgy érezte, hogy Thomasban egy jó barátra talált. Ez bántotta, ezért több alkalommal kereste a lehetőségét beszélgetésüknek. Az orvos azonban mindig talált ürügyet, hogy éppen miért nem ér rá.

Elena, már készült a visszautazáshoz, de nem szerette az elvarratlan szálakat. Írt Thomasnak egy levelet, hogy várja a tóparton késő délután. A férfi sokáig gondolkodott, de végül elment.

– Thomas! Köszönöm, hogy eljött.

– Meglepődtem a levélen. Mit tehetek önért?

– Nem tudtuk folytatni a megkezdett beszélgetést… és nem tudom az okát.

– Jah…, igen. Nem akartam betolakodni az életébe.

– Ezt most nem értem…? Nekem úgy tűnt, hogy kedves barátság kezd kialakulni közöttünk.

– Barátság…?

– Igen.

– Elena! Én szenvedélyesen beleszerettem magába. Soha, senki iránt nem éreztem így. Alig vártam, hogy láthassam újra a tóparton.

– De hát én ott voltam.

– Igen…! Csak nem egyedül…!

– Ó, persze…! Hát innen a félreértés.

– Azt nem lehetet félreérteni!

– Thomas! Ő Flavio volt! Kiakart velem békülni, ezért utánam jött.

– Úgy láttam, hogy sikerült, mert megcsókolta.

– Hát persze…! Akaratom ellenére. Azt gondolom már nemlátta, amikor pofon vágtam és ellöktem magamtól.

– Elena, őszintén sajnálom.

– Semmi baj, hiszen nem állok még készen egy új kapcsolatra. Azonban, nagyon jólesett a közeledése. Holnap elutazom és nem tudom mikor jövök vissza.

– Talán, megbocsátás képpen elfogadná a barátságomat, az jólesne.

– Igen, Thomas. Ez nekem is megfelel.

Egy baráti ölelés után, a férfi visszakísérte a lányt. Thomas érezte, hogy Elena barátságától többet nem várhat a jövőben sem. Pláne a történtek után, hiszen jól elszúrta a lehetőségét. Ki tudja mikor találkoznak újra. Ráadásul mindkettőjüknek más az élettere. Megpróbálta túltenni magát a lány iránti érzéseken.

Elena visszatért a zeneakadémiára. Imádott hegedülni és gyönyörűen játszott. Az elektromos hegedű volt a mindene. Tanulmányait kiegészítette a hárfával és a zongorával. Több helyre hívták koncertet adni.

Victor zseniálisan haladt a tanulmányaival, szinte minden idejét az akadémián töltötte. Az elmaradását folyamatosan sikerült pótolnia. Lassan utolérte a korosztályát. Éppen csak ebédelni ment el a közeli büfébe. Visszatérve, ahogyan szaladt fel a lépcsőn, összeütközött egy lánnyal. Nem figyelt rá, csak igyekezett gyorsan segíteni neki összeszedni a kezéből kihullott kottákat.

– Bocsánat…! Nem figyeltem…!

A lány csak állt és mosolygott. Várta, hogy végre ránézzen a férfi.

– Szia, Victor!

– Szia, de ismerjük egymást?

– Tudod a tóparton találkoztunk.

– Ja…, a vizes lány…! Ne haragudj, de nem ismertelek meg.

– Nem csoda! Most száraz vagyok – válaszolta mosolyogva.

– Hát…, igen. Mi tagadás másképpen festesz – mondta nevetve.

– Te…? Hogy kerülsz ide?

– Én itt tanulok.

– És mi van a családi vállalkozással?

– A húgom és apám viszi tovább. Nekem ez itt az életem… – mondta széttárt karokkal és boldogan.

– Úgy látom te is itt tanulsz, a kottákból ítélve – folytatta széles mosollyal az arcán.

– Igen, hegedű, hárfa és zongora. Az utóbbi kettőt nem régen vettem fel a repertoáromba.

– Az csodálatos. Nekem zongora a mindenem és most az orgonát is szeretném felvenni mellé. Jaj, de elszaladt az idő! Ne haragudj, most sietnem kell. Viszont szívesen találkoznék veled, ha neked is megfelel. Mit szolnál egy közös vacsihoz, ahol folytathatnánk a beszélgetést?

– Szívesen – válaszolta mosolyogva Elena.

A vacsora vidám beszélgetéssel telt és igyekeztek minél jobban megismerni egymást. A lánynak már a tóparton szimpatikus volt Victor, de az csak egy pillanat volt szinte. Nagy örömmel töltötte el, hogy a fiú itt tanul Párizsban és igen jól megértették egymást.

Victorban olyan érzések lángoltak fel, Elena iránt, amit addig nem ismert. Minden pillanatot vele szeretett volna tölteni. Kölcsönösen arra törekedtek, hogy minél többet legyenek egymás társaságában. A közös koncertek még jobban erősítették a kapcsolatukat.

Közeledett a karácsony. Victor hazautazott a családjához, Elena pedig a nagynénjéhez. A fiú elmesélte, hogy megtalálta élete szerelmét és Párizsban fognak letelepedni. Elhatározta, hogy az ünnep estéjén a vacsoránál megkéri a lány kezét. Húga, mindig is támogatta bátyját mindenben. Édesapja pedig elfogadta a döntését és örült, hogy boldognak látja a fiát.

Debrecen, 2023. 09. 04.

A VÉGZETES VONZÓDÁS

A történet valamikor az 1800-as években játszódott. Stefan az egyik birtokon dolgozott gondnokként. Fiatalos lendülettel és odaadóan végezte a munkáját. Annál inkább, mert szenvedélyesen szerelmes lett a földbirtokos feleségébe.

Igazán gyönyörű teremtés volt, minden férfinak megakadt a szeme rajta. Gesztenyebarna hajának hullámai a kecses vállát takarták. Őzike szemeinek pillantása a szívekig hatolt.

Hans, a férje tudta ezt, hiszen ő sem tudott ellenállni neki. Úgy vigyázott rá, mint egy drága gyémántra. Büszkén feszített mellette, hogy ilyen felesége van. Ráadásul a jelleme is elragadóan kedves és bájos volt. Hans éppen ezért nagyon féltette, a féltékenység zöld szemű szörnye folyton gyötörte.

Stefan annyira vágyakozott utána, hogy szinte az őrületbe kergette a szenvedélye. Mindig igyekezett úgy intézni a dolgait, hogy a közelében lehessen. Legalább láthassa, csodálhassa. Egy pillantását is, ha elkaphatta már boldogságot adott számára. Titkon reménykedett, hogy talán egyszer az övé lesz. Egy – egy bájos mosolya felé, az egekig repítette. Tudatában volt annak, hogy nemcsak a házasság áll közöttük, hanem a társadalmi különbség is. Ennek ellenére az iránta érzett szerelem fogva tartotta szívét.

Hans a munkájával elégedett volt és becsületesen megfizette. Stefan igyekezett megspórolni, amit csak lehetett. Jól titkolta az érzelmeit és a gazda nem is sejtett semmit.

Talán az úrnő, Gertrúd. Biztosan észrevette a szemkontaktusok alkalmával. Ám, csendben hallgatott és nagyon ügyelt arra, hogy semmi olyat ne tegyen, ami felkeltené a férje figyelmét. Tudta, hogy azonnal szemrebbenés nélkül keresztül lőné a vetélytársát. Békésen teltek napjaik. Hans sokszor elment napokra vadászatra a baráti társaságával, vagy kimaradt. Abban az időben ez természetes volt.

Egyik alkalommal, ő hívta meg ezt a társaságot. Óriási vadászatot és ünnepséget szerveztek. Stefannak is bőven akadt dolga, hogy minden rendben legyen. Az egyik vendég, különös figyelemmel viseltetett Gertrúd iránt. Nyilván őt is elvarázsolta.

– Na, csak a gazda észre nem vegye, mert abból igen nagy baj kerekedik – gondolta magában Stefan.

Ez a vendég közben felajánlotta a lovát Gertrúdnak.

– Stefan! Hozd ide a lovamat – kiáltott oda hozzá mivel a saját lovászát nem találta.

Először, vissza akart szólni neki, hogy ez nem az ő dolga. Majd hirtelen felvillant előtte, hogy talán felsegítheti a lóra az úrnőjét. Ezért mégiscsak készségesen elővezette a lovat. Gyönyörű paripa volt az már igaz. Igyekezett kihasználni a lehetőséget és már éppen fel akarta segíteni az asszonyt, mire hirtelen odaugrott a ló gazdája. Az ostorával keményen rávágott Stefanra.

– Nem takarodsz el innét azonnal – ordított rá.

Ekkor a megszégyenüléstől a lelkében forró gyűlölet kezdett izzani a férfi iránt.

Hiszen nem valami alacsony szolga volt a birtokon. Ráadásul pont az imádott nő előtt. Félre vonult a történtek után. Keserves gondolatok gyötörték szívét. Ráébredt, hogy sohasem léphet fel ugyanazokkal a jogokkal, a társadalmi különbség miatt. Akármilyen dicséretes munkát is végez, meg kell hátrálnia.

Határtalan lett dühe és a későbbiekben mindig csak a különbségeket látta. Bármit csinált, elégedetlen volt saját magával és a munkájával. Mindenkit egyre jobban megvetett, akik a ranglistán feljebb álltak tőle. Mindinkább elemésztette a kisebbségi érzés és az irigység. Eddig a munkája után tartotta magát valakinek, de most a keserűség elhatalmasodott a lelkében. A szégyenérzete miatt Gertrúdot is kerülte és nem mert a szemébe nézni. Irtózatos fájdalmat okozott a szívében.

Ez egészen odáig fajult, hogy kerülte az embereket, egyre zárkózottabb és magányosabb lett. Ez persze kihatással volt a munkájára is, amit már nem olyan lelkesen végzett, sőt időnként el is hanyagolt. Így ment ez jó pár évig. Egyszer csak hívatta a gazda.

– Stefan! Nem tudom mi történt, de már nem vagyok megelégedve a munkáddal jó ideje. Gondoltam, hogy csak átmenti jellegű és a korábbiakra tekintettel türelmes voltam veled. Azonban ez már nem mehet így tovább. Holnaptól el vagy bocsájtva, a béredet természetesen megkapod. Ajánló levelet ebben az esetben nem tudok részedre kiállítani.

– Megértettem…, – válaszolta halkan, lehajtott fejjel.

Ezzel Hans elővett egy borítékot és átnyújtotta neki. Stefan elvette a járandóságát. A gazda becsületesen elszámolt vele. Azonban ő sötétnek és kilátástalannak látta a helyzetét.

Leült a fal tövébe, majd minden keserűség, indulat és fájdalom elöntötte a lelkét. Nem látta értelmét a továbbiakban az életének. Hirtelen felállt és felment a padlásra, ahol felakasztotta magát.

A halálát követően nagyon sokáig nem tudta, hogy mi történt vele. Bolyongott a ház körül. Néha szólt az emberekhez, de azok rá se hederítettek. Hosszú ideig érezte a nyaka köré szoruló hurok rettenetes szorítását. Ez égetett, vágott és fulladást váltott ki belőle folyamatosan, amitől nem tudott megszabadulni. Hasonló külsejű, komor szellemek társaságában találta magát. Ezeknek a megjelenése és a rossz kisugárzása borzasztó kínos hatást keltett benne.

Egy idő után tisztább és világosabb helyre került. Itt megdöbbentette, hogy végig kellett néznie az egész életét. Látta minden gondolatát, cselekedetét és érzéseit. A legnagyobb lelki megrázkódtatás az volt számára, amikor a halála napjához ért a szemlélődésben.

Nem sokkal azután, ahogy felakasztotta magát, egy sürgönyt hoztak neki. Ebben az állt, hogy a nagybátyja meghalt, aki külföldön élt és minden vagyonát ráhagyta.

Pár órát kellett volna még várnia, a keserűségén és indulatain uralkodnia, hogy az élete teljesen megváltozzon. A sorsában adott volt a lehetőség arra, hogy álmait és vágyait megvalósítsa, ami után annyira sóvárgott.

Amikor ezt megmutatták a szellemvilágban neki, siránkozott a gyengeségei miatt és átkozta a türelmetlenségét. Belátta gyarló indulatának súlyos következményét. Azt is látta, hogy már előző életeiben is ezek a negatív tulajdonságok kísérték.

Ebben az életében nagyobb elhatározással, önuralommal és igyekezettel kellett volna megszabadulnia ezektől a tulajdonságoktól. A megpróbáltatásai ebben segítették, melyet csak most látott át a szellemvilágban.

Az öngyilkosságával elvesztegetett egy értékes földi életet.  Azt is látta, hogy Gertrúd férje rövid időn belül meghalt. Ő az örökölt vagyonával méltó lehetett volna arra, hogy feleségül vegye az imádott nőjét és tisztességes boldog életet éljenek. Azzal, hogy önkezűleg vetett véget életének, nemcsak ezt a lehetőséget szalasztotta el.

A szellemvilágban eltöltött hosszú, keserű és önvádló gyötrelmek után, az újabb földi életében is ezekkel a meglévő hibákkal kell majd megküzdenie. Ami még rosszabb, hogy a körülményei is még nehezebbek lesznek. Az emberi rangja is alacsonyabb szintű lesz.

Sokat imádkozott a szellemvilágban azért, hogy vallásos családba születhessen, ahol Isten erejével talán képes lesz felülemelkednie a próbatételein.

Nagy érték a földi élet, mert azért adatik a szellem számára, hogy emberi testben megtisztíthassa lelkét a szennytől. Ez által tud szellemileg egy boldogabb fokozatba kerülni. Rengeteg a bűn és a vétek a Földön. Azok, akik nem akarják elhinni, hogy valóban van számadás könnyen vétkeznek.

Csak akkor döbbennek rá tettük következményére, amikor már szemben találják magukat a valós helyzettel. Kell a Földre a világoság azok számára, akik vészhelyzetben vannak a cselekedeteik miatt. A lélek normális élete a szellemi lét, amely örök, és a földi élete vezeklés a múltért és megpróbáltatás a jövőért.

Debrecen, 2023. 08. 23.

A PUSMOGÓ

Andrei, a város szélén lakott. A szüleitől egy óriási tanyát örökölt meg. Itt nőtt fel, imádta az állatokat és a lenyűgöző tájat. A környezet pazar látványt nyújtott. Az egész terület egy völgyben feküdt. Gigantikus sziklás hegyek vették körbe, égig érő fenyvesekkel és dús növényzetű hatalmas legelővel. A farm végében a tó vize kékesen csillogott.

Néha bement a városba, hogy a barátaival találkozzon. Futó kalandjai akadtak, de egy lány sem akart a tanyán élni. Pedig igencsak elfért volna a segítség.

Többféle mezőgazdasági géppel rendelkezett, így sokszor kérték fel bérmunkára. Az egyik alkalommal aratáshoz igényelt segítséget a szomszédja.  Már pár napja dolgozott nála, amikor felfigyelt egy szőke, hosszú hajú lányra, aki éppen a széna összerakásával bajlódott. Leállította a gépet és odament hozzá.

– Kisasszony! Segíthetek?

A lány csak bámult rá. Pár másodpercig megszólalni sem tudott. Ahogy a fiú tengerkék szemébe nézett megszűnt körülötte a külvilág. Karakán arcvonásai, barna kissé borzos haja, legszívesebben mindjárt beletúrt volna.

– Igen…! Köszönöm. Ana vagyok.

– Elnézést, be sem mutatkoztam. Elkápráztatott a lénye – mondta kedves mosollyal az arcán.

– Köszönöm ezt bóknak veszem – mosolygott vissza Ana.– Hogy szólíthatom?

– Ja, persze! Andrei vagyok – és nyújtotta a kezét.

Amikor kezet fogtak az érintés szikrájára valami különös érzést indított el mindkettőjükben.

– Még sosem láttam itt – jegyezte meg Andrei.

– Agrár egyetemre járok és a bácsikámnál vagyok gyakorlaton – válaszolta nevetve.

– Én is azt végeztem. A szomszédban van a farmom, itt csak segédkezek, mert a bácsikája megkért.

– Nagyon rendes öntől. Szegény egyedül van és ilyenkor sok a munka. Bár állattenyésztő szakon tanulok és a bácsikámnak csak kutyája van, de szívesen dolgozom a gazdaságban.

– Ennek nagyon örülök. Ha mégis úgy gondolja, hogy állatokkal is szeretne foglalkozni a gyakorlata közben, akkor az én farmomon megteheti. Nem csak kutyám és macskám van, hanem libák, tyúkok, marhák és lovak is.

– Magának vannak lovai?

– Igen. Szeretne lovagolni?

– Hú…, az nagyon jó lenne. Imádom a lovakat.

– Akkor szeretettel várom – invitálta a lányt.

– Azt hiszem majd szaván fogom – válaszolta kaján mosollyal az arcán.

Eközben végeztek a széna pakolásával. Ana elindult, hogy ebédet főzzön. Andrei pedig visszaült a gépre, hogy folytassa a betakarítást.

– Ma én főzök! Jöjjön ebédeljen velünk – kiáltotta oda a lány.

– Köszönöm!

Az ebéd ízletes volt és jó hangulatban telt el.

– Ana! Szeretném viszonozni ezt a fantasztikus ebédet. Kérem jöjjenek át a nagybátyával vacsorára és megbarátkozhat közben az állataimmal.

– Nagyon szépen köszönjük Andrei – válaszolta a nagybácsi.

A két fiatal csak egymásra tudott gondolni. Nagyon várták, hogy este újra láthassák egymást. Érezhető volt közöttük a szerelem lángja.

Vidám beszélgetéssel folyt az este. Andrei megmutatta az állatait Anának. Megbeszélték, hogy a nyáriszünetben majd lovagolnak és segít viszonzásul az állatok gondozásában. A nagybácsi örömét lelte a két fiatal egymásra találásában. Sok időt töltöttek együtt és egyre jobban elmélyült a kapcsolatuk.

Anának visszakellett mennie az egyetemre, de már csak egy szemeszter volt hátra. A szüneteket a nagybácsinál töltötte. Ana és Andrei elhatározta, hogy az egyetem elvégzését követően összeházasodnak. Egy évvel később megtartották az esküvőt és a lány odaköltözött a fiúhoz. Szeretetteljes, boldog életet éltek együtt.

Kis idő elteltével, közös örömükre megszületett Elena a kislányuk. Olyan volt, mint egy igazi kis tündér. Göndör szőke haja és nagy kerek, kék szemeivel mindenkit elbűvölt.

Ahogy növekedett egyre több időt töltött az állatokkal. Nagyon szeretett velük játszani. Azt vette észre, hogy gondolati úton tud velük kommunikálni. Sokszor a fülükbe suttogott valamit és az állat megcsinálta.

Lefeküdt, vagy leült, avagy éppen forgott. Főleg a kutyával és a cicával játszott többet. A libák legeltetésénél elég volt, ha az egyiknek odasúgta, hogy jöjjenek vissza. Nagyon élvezte ezt a helyzetet. Édesanyja messziről figyelte, hogy milyen ügyesen bánik az álatokkal. Elena elmondta szüleinek, hogy beszél velük, de persze nem hittek neki.

Amikor, már nagyobbacska lett a lovakat is csutakolta és megtanult lovagolni. Fecske, nagy kedvence lett. Kifejezetten gyönyörű volt. Egy fekete csődőr, igazi vad ló. Az édesapja féltette Elenát tőle. Azonban senki mást nem tűrt meg a közelében. A lány mindig adott egy almát vagy répát neki és megsimogatta, majd suttogott valamit a fülébe. Olyan szelíd lett, mint egy kezes bárány.

– Ana! Létezik, hogy a lányunk tényleg beszél az állatok nyelvén?

– Én még ilyenről nem hallottam, de tény, hogy ügyesen bánik velük és valamiért szót fogadnak neki.

– Már megfigyeltem, mereven néz rájuk mintha nem is itt lenne vagy közel hajolva suttog nekik – jegyezte meg Andrei.

– Igen én is megfigyeltem, nagyon különös az biztos – válaszolt Ana.

– Próbáltam kérdezni, hogy ilyenkor mit csinál, de csak mosolygott és nem válaszolt – folytatta Andrei.

– Sajnos, amikor először mondta nekem, nem hittem neki és kinevettem. Azt hiszem ezzel elrontottam mindent. Azóta nem beszél róla, ha kérdezem sem – válaszolta Ana.

– Őszintén mondom, eleinte még az is megfordult a fejemben, hogy orvoshoz kellene vinni – azóta is nagyon szégyellem magam emiatt – mondta Andrei.

– Talán valami különös tehetséggel áldotta meg a Jó Isten.

Elena, tényleg nem beszélt róla senkinek ez az ő kis titka maradt. Félt attól, hogy kinevetik és úgysem hinne neki senki.

Egyik este, hirtelen megdermedt és feszülten figyelt. Nagyon szenzitív volt a hallása. Mélységes csend ült a farmon, de ő hirtelen kirohant.

– Elena! Hová szaladsz? – kérdezte az édesanyja.

A szülei nem tudták mi történt, de a következő pillanatban felnyerítettek a lovak.

– Valami baj van! A lovakhoz gyorsan! – kiáltotta Andrei.

Amikor az istálló közelébe értek látták, hogy néhány farkas betört a tanyára. Már éppen lövésre emelték a puskájukat, amikor Elena felemelte a kezeit. A farkasok előtt állt széttárt, felemelt kézzel, mereven. Az állatok fog vicsorgatva néztek szembe vele. A szülők meg sem mertek mozdulni, de lövésre készen álltak a puskájukkal. Pár perc telt el csak, de egy örökkévalóságnak tűnt.

A farkasok megfordultak és elmentek. Majd a lovak fülébe suttogott és megnyugtatta őket. Elena, mintha mi sem történt volna a legnagyobb nyugalommal ment vissza a házba.

– Kislányom, ez veszélyes! Ezek vadállatok. Kérlek ne csinálj többet ilyet – szólalt meg édesanyja, majd magához ölelte lányát.

– Anya! Lehet, hogy vadállatok, de ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a háziállatok – válaszolta a legnagobb természetességgel.

– Ne féltsetek engem. Ha nagy leszek állatorvosnak fogok tanulni, hogy segíthessek rajtuk – tette hozzá mosolyogva.

Elena öntudatosan követte a kijelölt útját. Szorgalmasan és kitűnő vizsgaeredményekkel. Egyértelmű volt számára, hogy ez a tehetség nem mindenkinek adatott meg. Tudását bővítette a spirituális világ felé és igyekezett átadni az ismereteket. Nem csak kiváló állatorvos lett belőle, hanem az egyetemen is elismert professzornő.

A KÖZÖS SZIMFÓNIA

Paul, Párizsban nőtt fel és a zene volt a mindene. Az öreg zongoráját, nagyapjától örökölte. Talán az életénél is jobban ragaszkodott hozzá. Tanult, komponált és turnékra járt. Sokra vitte, igen híres zeneszerzővé vált.

Már jócskán a harmincas éveiben járt, amikor az egyik őszi koncertjén megismerkedett Myriammal. A lány hárfán játszott és rögtön rabul ejtette Paul szívét. A szerelmük lángja egybe forrasztotta lelküket. Nem akartak sokat várni az esküvővel, így a következő nyáron összeházasodtak. Nagyon jól kiegészítették egymást, sok fellépést terveztek együtt.

Közel egy év múlva megszületett közös gyermekük, Gabriel. Paul élete megváltozott, hiszen imádta a családját és igyekezett minél több időt velük tölteni. Myriam és Gabriel ahová csak lehetett elkísérték. Paul viszont már nem akart vállalni a továbbiakban hosszú távú külföldi fellépéseket. A párizsi színházban rendszeresen kapott megbízást.

Gabriel, ahogyan kicsit felcseperedett az ölébe ültette és tanította zongorázni. Esküvőkön és különböző alkalmakon többször adtak együtt családi koncertet.

A gyermeküket zene vette körül, így természetesen később a tanulmányai is zenei iskolához kötődtek. Már tizenegy évesen kitünt a többiek közül a tehetségével. Tess az egyik tanárnője különös figyelmet fordított a fiúra.

Év végén az iskola záróvizsgaként adott koncertjén, minden alkalommal Gabriel lépett fel fő produkcióként.

Szülei nagyon büszkék voltak rá. Erre az év végére Gabriel egy olyan szimfóniával készült, melyet együtt komponáltak az édesapjával. Minden este szorgalmasan gyakorolt, már csak pár hét maradt a fellépésig.

– Anya! Hol van már Apa? Sosem marad ilyen sokáig el – kérdezte Gabriel.

– Nem tudom kisfiam, talán elhúzódik a megbeszélése. Biztosan jön nemsokára.

– Még szeretném neki megmutatni, hogy jó lesz – e ahogyan játszom.

– Tudom, de lassan le kell feküdnöd. Hidd el csodálatos a játékod és nagyon büszkék leszünk rád. Nyugodtan menj aludni drágám – és ezzel nagy puszit nyomott a homlokára.

Gabriel szófogadó kisfiú volt és már fáradt is, hiszen tíz óra elmúlt. Felment a szobájába lefeküdni.

Myriam, azonban nagyon nyugtalanul érezte magát. A fia előtt nem akarta mutatni aggodalmát. Sosem maradt el Paul ilyen sokáig. Tudta, hogy valaminek történnie kellett. Az ebédlő asztal mellett ülve várta, hogy hazaérjen. Végül éjfél körül megszólalt a csengő. Ajtót nyitott és nagy meglepetésére Paul helyett két rendőr állt ott.

– Asszonyom, nagyon sajnáljuk, de a férjét baleset érte – szólalt meg az egyik.

Myriam, halálsápadtan állt megdermedve az ajtóban, egy hang sem jött ki a torkán.

– Asszonyom, a férje kórházban van. Kérem jöjjön velünk, ha látni szeretné.

Erre egy kicsit megenyhült.

– Mi történt?

– Elütötte egy autó – válaszolta a másik.

– A gyermekemet nem hagyhatom itt egyedül, kérem jöjjenek be és várjanak pár percet.

Myriam, szinte fuldokolva nyelte könnyeit.

– Gabriel, kérlek kelj fel. Be kell mennünk a kórházba, apát baleset érte.

A fiú, gyorsan felöltözött. A rendőrök elvitték őket. Amikor odaértek az ügyeletes orvos már várta a hozzátartozókat. Meglepődött a kisfiú jelenlétén. Kérdően nézett az anyjára.

– Sajnálom doktor úr, de egyedül nem hagyhattam a fiamat.

– Értem. Kérem jöjjenek be velem a szobámba. Foglaljanak helyet. A férjének nagyon súlyos sérülései keletkeztek a balesetben. Rögtön megműtöttük és az állapotát stabilizáltuk. Sajnos ezután hirtelen kómába esett.

Myriam szinte remegett fájdalmában, Gabriel érezte, hogy nagy a baj és patakokban folytak könnyei.

– Mik az esélyei? – kérdezte a felesége.

Az orvos tapintatosan szólt az asszisztenséhez.

– Kérem, hozna egy kis vizet a hölgynek? Menj fiam te is és válasz magadnak valamit.

Miután kimentek és az ajtót becsukták maguk mögött, az orvos folytatta.

– Nem akarom áltatni. Azt nem tudom megmondani, hogy meddig lesz kómában. Sajnos nem sok esélyt látok a felépülésére, de történtek már csodák.

– Értem, köszönöm az őszinteségét.

Éppen visszajött Gabriel egy limonádéval és az asszisztens egy pohár vízzel.

– Nagyon köszönöm –  majd ivott egy pár kortyot belőle.

– Nézze, steril ruhát felöltve bemehet hozzá egy pár percre, vagy ha úgy gondolja a fia is. Az asszisztensem elkíséri.

– Igen, nagyon szépen köszönjük.

Ameddig odaértek Myriam, tűnődött magában, hogy jó lesz – e Gabrielnek, ha így látja az apját. Azonban örök lelkiismeret mardosná a szívét, ha ez lenne az utolsó lehetősége elköszönni tőle.

– Pár perc múlva visszajövök, beszélhetnek hozzá. Ő hallja, csak nem tud rá reagálni – mondta az asszisztens.

– Apa! Apa! Nagyon szeretlek! Kérlek gyorsan gyógyulj meg – és sírva borult az ágyára.

Myriam megsimogatta fia fejét, majd a férje arcát megpuszilta. Szorosan megfogta a kezét, csókolgatta és könnyeivel áztatta.

– Paul…, drágám…, kérlek jöjj vissza hozzánk. Ne hagyj itt minket.

Az asszisztens már éppen jött.

– Kérem köszönjenek el, hagyjuk most pihenni őt. Bármikor bejöhetnek hozzá egy – egy rövid időre.

– Nagyon szépen köszönjük.

Mindennap bementek a kórházba estefelé. Paul állapota stagnált. Közeledett Gabriel fellépésének ideje. Aggodalommal és reménnyel teltek napjaik.

– Anya! Apa mikor lesz jobban?

– Nem tudom, de rögtön szólnak, ha változás áll be apukád egészségi állapotában.

– Ő már nem fog tudni eljönni a fellépésemre ugye?

– Nem valószínű kisfiam. Te viszont gyakorolj szorgalmasan, hogy amikor felépül büszke lehessen rád. Ketten komponáltátok a szimfóniát, játssz érte és neki.

– Úgy lesz anya.

A vizsgakoncert előtti este is bementek a kórházba Paulhoz. Szeretettel és könnyek között beszéltek hozzá. Megemlítették, hogy másnap lesz Gabriel fellépése, így csak később fognak tudni bejönni hozzá a koncert után. Egy pillanatra mintha halvány biztató mosoly suhant volna át Paul arcán. Úgy érezték, hogy a lelkével átöleli őket. Végtelen melegség és szeretet járta át a szívüket.

Nagy izgalomban voltak mindketten a fellépés napján. Myriam a fájdalomtól megtört arcát nem tudta leplezni.

Gabrielnek a szokásos fellépési stressz mellett meg kellett birkóznia azzal a bizonytalansággal, hogy édesapját elveszítheti. Ezen az alkalmon nincs ott vele, hogy a tekintetével bíztassa. Egyedül, árván érezte magát. Valahogy rossz előérzete volt, pedig édesanyja mindent megtett, hogy vigasztalja és szeretetéről biztosítsa.

A terem zsúfolásig megtelt. Nagyon kíváncsian várták a játékát, hiszen különleges élményt nyújtott mindig a közönség számára.  Ő volt az utolsó fellépő. Szomorú szívvel, de méltóság teljesen ült le a zongora mellé. Csak ott ült és nem nyúlt a zongorához. Feszült csend támadt, pár perc után már – már kínosan hatott. Tess már éppen oda akart menni hozzá, amikor a kezét felemelte.

Gabriel, nem tudta mi történik vele csak azt érezte, hogy nagyon nagy szeretet öleli át. Megint az édesapja ölében ül és ketten játszák el a közösen írt szimfóniát. A végén meghajolt és lement a színpadról.

Hatalmas sikert aratott, csak úgy zúgott a tapsvihar.

– Anya! Anya! Itt volt apa és az ölébe ültetett, mint régen. Őt illeti ez a siker, nélküle nem tudtam volna eljátszani.

– Igen kisfiam, eljött hozzád lélekben – átölelte Gabrielt és záporoztak Myriam könnyei.

Alig hagyták el az épületet, megcsörrent az asszony telefonja.

– Kedves hölgyem! Sajnos Paul húsz perccel ezelőtt átlépte a földi világ küszöbét – közölte az orvos.

– Köszönöm… szépen…! Úton vagyunk a kórházba – válaszolta zokogva.

– Várom önöket, hogy még elbúcsúzhassanak tőle.

– Anya! Mi történt?

– Édesapád, már az égi világ lakója.

– Nem hagyott itt minket, tudom! A koncerten ott volt velem, én éreztem! – kiáltotta szinte sokkosan, sírva Gabriel.

– Igen, a lelkünkben örökké élni fog velünk.

Myriam, ahogyan visszagondolt, az a húszperc közvetlen a koncert utánra esett, amikor Gabriel lejött a színpadról.

Tisztességgel eltemették Pault. Az évek múltak és Gabrielből elismert művész lett. A fiú minden koncertjét ezzel a közös szimfóniával kezdte. Tudta, érezte, hogy édesapja lelke ott van vele és nagyon büszke az egyetlen fiára.

Debrecen, 2023. 08. 10.