Poór Edit összes bejegyzése

VITORLÁS KALAND

Louis már betöltötte a tizenhármat és utolsó évet járta általános iskolájában, amikor családja szétesett. Az utóbbi időben szülei sokat veszekedtek. Húga hatodik osztályba járt, kitűnő tanuló volt végig. Louist inkább gyakorlatias dolgok kötötték le, az édesapjával sokat vitorláztak.  Elhatározta, hogy hajóépítő lesz. Egyszerűen imádta, ahogyan szélben dagadtak a fehér vitorlák és szelték hajójukkal a tenger habjait.

               Egyik este meghallotta, amikor szülei a vagyonmegosztás miatt vitatkoztak. Édesanyja két gyermekével városba akart költözni. Ragaszkodott ahhoz, hogy a jelenlegi villájukat és vitorlás hajójukat eladják. Édesapja a vitorlás hajóhoz ragaszkodott és gyermekeit sem akarta elengedni. Louis az életét és jövőjét látta a hajóban, nagyon megijedt.

Húga, Sarah már aludt, de gyorsan felköltötte. Tanakodtak mitévők legyenek. Sarah sem akart a városba költözni, szerette jelenlegi környezetét. Azonban elegük volt a sok vitatkozásból, kiabálásból, mindketten féltették a vitorlást. Az utóbbi fél év nagyon megviselte őket. Előtte egy igazi boldog családban éltek.

Hirtelen megszólalt Louis, – Gyerünk Sarah, elő a hátizsákot, pakolj gyorsan te is, ruhát, konzervet, mindent, amire csak szükségünk lehet. Elmegyünk innen, irány a vitorlás! – a húga meredten nézett rá.  – Jó, de most este tíz óra és vak sötétség van! – Louis nem engedett hirtelen döntéséből. – Értsd meg, vagy most megyünk, vagy hidd el nekem, már késő lesz! – Sarah látta, hiába mondana bármit. Valahol igazat adott Louisnak, azonban félelme is nagy volt. Ennek ellenére elkezdett gyorsan szedelőzködni. A hátsó ajtón surrantak ki, hogy ne vegyék őket észre. Nem volt nehéz, még mindig tartó heves vitában szüleik se nem hallottak, sem nem láttak.

Kint kellemes hűvös szellő fújt. Tengerpart sötétjében csak a Hold és csillagok világítottak. Mindketten jól ismerték az utat, így minden gond nélkül találtak a vitorlásukhoz. Konkrét tervük nem volt, csak el onnan, megmenteni a vitorlást. Kissé távolabb több kis sziget is létezett a sziklák között. Csak az öbölből kellett kijutniuk, ez viszont elég veszélyesnek tűnt a látási viszonyok és sok kisebb – nagyobb szikla miatt. Sarah jobbnak látta volna, ha a hajón aludnak és csak hajnalban indulnak el, amikor már világosodik. Louis attól félt, felfedezik az eltűnésüket és még el sem indulnak, amikor már megtalálják őket. Így nem volt sok választásuk elindultak.

Csendes szél kedvező volt és a hajólámpa kellően megvilágította a vizet. Lassan, de biztosan haladtak kifelé a parttól. Már majdnem elértek az öböl széléig, amikor hirtelen az ég elsötétült és viharos szél támadt. Villámok cikáztak az éjben, folyamatos dübörgés félelmetes volt. Hajójukat a hullámok csak úgy dobálták mintha papírból lenne. Louis, gyorsan leeresztette a vitorlát, Sarah a vizet merte ki a hajóból, mert az eső, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A vihar tombolt egész éjszaka. Nagyon féltek, már nem tudtak tájékozódni sem, hogy merre lehetnek. A hullámok ugyanis teljesen elsodorták őket. Megadták magukat a sorsnak. Fáradtak, kimerültek voltak és kimerültségükben elaludtak.

A felkelő Nap fénye megcsillant az árbóc rúdján. Louist és Saraht ébresztette e gyönyörű Napsugár. Éjszakai viharnak nyoma sem volt, szélcsend honolt nyugodt hullámok felett. Sehol szárazföld látványa csak a tenger, kék sziluettje. Sirályok köröznek víz felett, táplálékot keresve. Ekkor ijedtek meg igazán hova, merre tartsanak tovább. Élelmük egy pár napig elég, de gyorsan szárazföldet kell találniuk. Louis előkapta távcsövét és minden irányban a horizontot kémlelte. – Ott, talán arra, mintha szárazföld vonala húzódna északra, nézd te is Sarah. –Igen! Vitorlát fel! – kiáltotta. Sikerült egész nap a hajójukat irányban tartani, az idő is kegyes volt hozzájuk. Mire besötétedett partot értek. Gyorsan tüzet raktak és mellette leheveredtek.

Másnap felderítették a szigetet. Nem tudták, hogy mennyi ideig kell majd ott maradniuk. Gyönyörű erdős, sziklás terület volt. Hatalmas vízesés zuhogott alá a hegy csúcsáról, mely egy kis tóban talált nyugalmat. Vízesés mögött egy barlangot fedeztek fel. Visszafelé úton az erdő közepén találtak forrást is, ahol feltölthették készleteiket. Louis látta, hogy hajójukat a nagy vihar megtépázta. Tudták pár napot biztosan maradniuk kell, így igyekeztek erre berendezkedni. Sejtették, azóta keresik őket, már felfedezték eltűnésüket a vitorlással együtt.

Szüleik több hajót is útnak indítottak keresésükre, de a környező szigeteken nyomuk sem volt. Kétségbeesetten álltak egymás előtt. Megértették, hogy önző módon csak saját érdeküket vették figyelembe. Gyermekeiket, akik már serdülő korban voltak meg sem kérdezték arról, hogy ők mit gondolnak. Fájdalom könnyei peregtek megtört arcukon. Semmi reményük nem volt arra, hogy élve viszontlássák őket, hiszen már két hét is eltelt eltűnésük óta.

Mégis, minden áldott nap kimentek a partra, minden pillanatban azt várták, hogy meglátják közeledni vitorlásukat, fedélzetén gyermekeikkel. Egy napon a távolban, lenyugvó Nap és tenger horizontján feltűnt egy fehér vitorla.

Debrecen, 2020. 10. 04.

OSZTÁLYKIRÁNDULÁS

A 7/a osztályos tanulók, osztályfőnökükkel egynapos  osztálykirándulást szerveztek a Mátrába. Kora reggel indultak autóbusszal Kékestetőre, majd onnan egy hosszabb túrát terveztek. Pompás időnek ígérkezett, a tündöklő napsugár beragyogta a tájat.

               Az éles, tiszta magaslati levegőt szinte harapni lehetett. A buszt a parkolóban hagyták, míg ők elindultak a Saskő irányába. Az osztályfőnökük Gergő bácsi, ismerte az utat, már többször túrázott a Mátrában, így tudta merre érdemes menni.

A meteorológiai intézet felé indultak, melyet megcsodáltak, majd, tovább haladtak a Rákosi villa felé. Itt szomorú látvány tárult a szemük elé. Elhagyatott és szinte romokban hevert. Fénykorában, azonban gyönyörű épület lehetett. Még kis kápolna is volt az emeletes lakótér mellett. Gergő bácsi elmesélte a gyerekeknek, hogy a Csonka család építette ezt, és a Szanatóriumot is. Azonban az államosítás után Rákosi fenntartotta magának, azért lett Rákosi villa a neve. Halála után az Önkormányzathoz került, bölcsőde és óvoda volt az itt dolgozók gyermekeinek. Aztán hagyták lepusztulni sajnos.

Ezután elindultak az erdő mélyébe. Mindjárt jobb kéz felé, az osztályfőnök mutatott nekik egy hatalmas fát, aminek a gyökerei nagyon vastagok voltak és egy sziklacsoport tetején állt. Különleges látványt nyújtott, úgy nézett ki, mint egy piramis. Ahogy tovább haladtak, egy másik sziklacsoporthoz érkeztek, ami felőlük laposabb volt, de a másik oldalán hatalmas, mély szakadék tátongott.

– Gyerekek! Itt egy kicsit gyönyörködhettek a tájban és meg- pihenhettek a sziklákon, ha gondoljátok. Lehet fotózkodni is, még hosszú út vár ránk.

– Tanár úr! – szólt halkan Réka és meglökte a könyökével Pétert, aki ikertestvére. A szemével felfelé mutatott, épp a feléjük feletti faágára.

Alig lehetett őket észrevenni, annyira tudtak rejtőzködni. Két bagoly volt, ott ültek mozdulatlanul és csak a nagy szemeikkel néztek le rájuk. A többiek figyelmét is felhívták rá óvatosan, hogy el ne riasszák őket.

A hegygerincen folytatták tovább útjukat, kék és sárga színű vonaljelzésen. Elég meredek, nehéz sziklás terep volt. Óvatosan haladtak lefelé, néhol a fákba kapaszkodtak, lábaikat pedig a gyökereikbe támasztották meg.

 Amikor leértek egy szélesebb, könnyebb területen sétáltak tovább. Az osztályfőnökük elmesélte, hogy ehhez az úthoz egy monda is fűződik. Mindjárt ott állt előttünk egy fakereszt, melyet a Szentimrevárosi Egyesület 1999-ben állított fel, a kereszten egy tábla is jelzi Szent Erzsébet emlékét.  Ez egy kisebb sziklacsoport és az oldalán a szakadék felett látható két ló fejformája, melyben a szemeik és sörényeik is kirajzolódnak élesen. Nem sokkal mellette egy hatalmas szikla oszlop emelkedik fel a szakadék felől, mintha ki lenne faragva. A monda szerint a királyfi és a királykisasszony lovainak sziklában megdermedt formája, valamint az oszlop maga a királyfi. Mindezt, egy rosszindulatú boszorkány művelte velük bosszúból. A királykisasszonynak még volt annyi lélek jelenléte, hogy tovább futva meneküljön, ám a boszorkány varázsa őt is utolérte. Az út jobb szélén egy nagyméretű szikladarab látható mely egy varangyos békát ábrázol. A királykisasszony itt vált kővé. Azóta is várja, hogy valakinek a csókjától feléledjen! Az arra járó túrázók, akik ismerik a mondát, mind megcsókolják a békát. A boszorkány ezután találkozott egy jóindulatú varázslóval, aki meg akarta büntetni ezért a tettéért. Majd megszüntette volna a gonosz varázslatot a kőbe dermedtek felett. A boszorkány, azonban ezt nem hagyta. Sajnos egy hajszállal gyorsabb volt. Így a varázslóból teknősbéka lett, melyet az út baloldalán láthattunk. Ám, mielőtt a varázsló kővé dermedt volna, még sikerült eldobnia a boszorkány felé varázstőrét, ami eltalálta. Így feje törzsétől leválva elgurult, majd szintén kővé dermedt. Nem messze a teknősbékától az út baloldalán található. Azóta is kőszoborként díszelegnek az arra járó turisták csodájára.

– Hát ez nagyon érdekes volt Gergő bácsi! – kiáltott fel Péter.

– Micsoda természeti látvány! – fűzte hozzá Réka is.

– Peti, mi csókoljuk meg a békát! Hátha valami széplány lesz belőle és csak mireánk várt! – szólalt meg Pisti, a barátja mosolyogva.

A történet felcsigázta az ifjúkat. Egymás után versengve, nevetve csókolgatták a békát.

– Én meg akkor megyek, a teknősbékát csókolom meg! Hátha a varázsló is életre kell, vagy varázsol egy jó bizonyítványt! – kiáltotta Marci hangosan nevetve.

– Úgy van Marci! Minden lehetőséget ki kell használni – tette hozzá a tanár és ő is jót mosolygott a gyerekeken.

Nagyon vidáman, jól érezte magát az osztály. Rengeteg fotót készítettek egymásról és a sziklaképződményekről. Ahogy tovább haladtak, egy nagyon meredek, csúszós szakasz jött felfelé. Gergő bácsi előrement és szólt, hogy segítsenek egymásnak felkapaszkodni, ő fentről húzta, egyesével fel a gyerekeket. Elérkeztek egy kőből épült emlékműhöz, körülbelül 900 méteren lehettek. A kőrakétára hasonlító emlékoszlop, az I. világháborúban elesett turista hősöknek állít emléket. Alapzata kereszt formájú, ívesen csúcsosodik felfelé. Majd kissé távolabb, egy keskeny szírt nyúlik bele a semmibe. Alatta hatalmas mély szakadék tátong, minden oldaláról. Ez Saskő, a kilátás innen egyszerűen pazar panorámát nyújt, félkörívben belátni az egész völgyet és hegyormokat. Kissé lejjebb, jobbra van az úgynevezett Kis – Saskő, ami arról kapta a nevét, hogy korábban ott hosszú ideig sasfészek volt. A szirten megpihentek és gyönyörködtek a lenyűgöző tájban.

– Na, gyerekek! Induljunk el visszafelé, mert nagyon eltelt az idő – szólt az osztályfőnök.

A visszaúton újra megcsodálták a formás kőszikla alakzatokat.

– Segítség! – kiáltotta Réka.

– Mi történ? – kérdezte Gergő bácsi.

De ekkor Réka, már a szakadék felett lógott egy faágon, amit szerencsére elkapott, mert megcsúszott.

– Tarts ki! – kiáltotta Péter rémülten.

Mindenkit a félelem érzése kerített hatalmába. Sajnos olyan távol volt az úttól, hogy nem tudták kihúzni. Azonnal telefonálni próbált a tanár, de minimális térerő miatt szakadozott a vonal. Nehezen, de végül is sikerült értesíteni a hegyimentőket. A lány ereje már fogytán volt, a társai az útról biztatták és próbáltak erőt adni neki. Egyszer csak recsegés, ropogás és a fa ága a mélybe zuhant Rékával. Síri csend lett úrrá egy pillanatra. Majd visítás és sírás tört elő a gyerekekből.

– Réka! Hallasz? – kiáltott le Péter.

Azonban nem jött válasz. A sziklafal oldalától, azt sem látták, hogy hová zuhant. Megérkeztek a hegyimentők és speciális felszereléssel lementek érte. A diáklány eszméletlenül feküdt, egy kiemelkedő rámpán. A helyszínen szállítható állapotba hozták és helikopterrel vitték a legközelebbi kórházba.

Az osztály szomorúan indult visszafelé egy erdei kocsiúton, mely teljesen sima, egyenes, könnyű útszakasz volt, de hosszú. Hirtelen megtorpantak, mert egy mufloncsapat száguldott át előttünk a hegygerinc felől, lefelé a szakadék irányába és eltűntek az erdő mélyében. Aggódtak az osztálytársuk miatt. Bár már magához tért, amikor a szakadékból felhozták, ez némi reményt adott nekik. A muflonok látványa, pedig kicsit felvidította őket. Péter, ahogy lehetett azonnal értesítette szüleit a történtekről, akik késlekedés nélkül igyekeztek a kórházba Rékához.

Közben ők is visszaérkeztek az ország legmagasabb pontjára, ahol még készítettek néhány fotót és a pavilonsoron vásároltak egy kis emléket. Ezután a busszal elindultak hazafelé, de útközben Pétert kitették a kórháznál. Réka, már mosolyogva várta az ágyán ülve, begipszelt lábbal. Megúszta a balesetet néhány zúzódással és lábszárcsonttöréssel.

Debrecen, 2021. február 19.

NORBI ÉS AZ ARANYHAL

               Norbi nagyon szeretett az édesapjával a házuk közelében lévő tavon horgászni. Csendes, magának való fiú volt, épp serdülő korban. Nehezen talált magának barátokat, ezért is érezte jól magát a tóparton.

               Egyik szombaton, azonban az édesapja nem ért rá, így egyedül ment le a tóhoz. Jó fogás volt, már két pontyot kifogott. Éppen azon gondolkodott, hogy talán már elég is lesz. Ekkor erős késztetést érzett arra, hogy még egyszer bedobja a horgot. Nem kellett sokáig várnia, rögvest ki is húzta. Lám egy gyönyörű aranyhal. Hogy kerül ez ide? Csodálatos narancssárgás színe és még mintha mosolyogna is. Norbi csak nézte és gyönyörködött benne, lenyűgözte látványa. Nagyon megsajnálta és visszadobta a vízbe. Majd a két ponttyal hazament.

Délután kiment a srácokhoz focizni. A felező vonalról társának akarta passzolni a labdát, de az a kapuig ment és hálót szaggató gól lett belőle. Ő maga is elcsodálkozott. Később azt vette észre magán, hogy sokkal könnyebben megy neki a tanulás. Csupa ötösöket kapott. Az iskolában is többen keresték társaságát és egyre több barátja lett.

Elgondolkodott, hiszen ezek a pozitív változások azóta vannak, hogy az aranyhalat visszadobta a tóba. Mégiscsak igaz lehet a mese, hogy az aranyhal teljesít három kívánságot? Ő szíve legmélyén pont ezt a hármat szerette volna. Imádta a focit, de nem igazán volt hozzá tehetsége, ezért nem szívesen játszottak vele a fiúk. Nehezen fogott a feje, így sok időt elvett a tanulás tőle és az eredmények is elmaradtak a várttól. Ezen hatások miatt visszahúzódó lett. Aminek a következménye, hogy barátokban sem bővelkedhetett, bármennyire is szerette volna.

               Boldog és vidám volt, hogy mindez megváltozott körülötte, teljesen kinyílt a világ felé. Szorongás és félelem helyett, hálával és szeretettel telt meg szíve. Azzal, hogy az aranyhalat megsajnálta és visszadobta a tóba, bezárt szívét kinyitotta. A szeretet és mások iránti érzések befogadása egészében átformálta lényét. 

Debrecen, 2020. november 6.

ÉJSZAKAI SÍELÉS

Johan és családja Svájcban, az Alpok lábánál egy kisvárosban élnek. A nagyobbik fia Klaus már tizenöt éves, a kisebbik Stefan még csak kilenc. Feleségével Rosival boldog házasságban nevelik gyermekeiket. Szabadidejükben sokat kirándulnak és síelnek.

               A fiúk szerettek volna éjszakai síelésre elmenni, még sosem voltak. Megkérték apjukat, hogy vigye el egy este őket. A hétvége éppen alkalmasnak tűnt rá, Johan beleegyezett. Rosi inkább otthon maradt.

Nagyon hangulatos volt este a sípálya kivilágítva. A csillogó fehér hó az éjszaka sötétjében fantasztikus látványt nyújtott. Nem akartak sokáig maradni, így egy rövidebb pályát választottak a síelésre. Már majdnem leértek, amikor Johan arra lett figyelmes, hogy szokatlan dübörgő hangot hall. Hátra nézett és látta a hatalmas hógörgeteg hullámzását, amint igen gyorsan zúdulva le feléjük tart. Ordítva figyelmeztette a fiúkat, de azok nem hallották a lavina zaja elnyomta apjuk hangját. Majd hirtelen vészjósló csend támadt. Az óriási hótömeg szétszórta őket és elfedte.

A hegyimentők észlelték a lavinát, így azonnal elindultak a keresésükre, több síelőt is maga alá temetett. A szirénák  folyamatosan sivítoztak és szállították a sérülteket a kórházba. Rosi erre lett figyelmes és nagyon megijedt, hogy mi történhetett. A helyi adóból értesült a balesetről. Nem tudta, hogy családja melyik pályán síelt, és azt sem, hogy a lavina melyiket érintette. Így borzasztó nagy aggodalommal várta haza őket. Bízott benne, hogy talán szerencséjük volt és nincsenek a sérültek között. Több óra is letelt, már haza kellett volna érkezniük. Egyre inkább balsejtelem gyötörte, még vár egy kicsit gondolta, és ha addig sem érkeznek haza, bemegy a kórházba érdeklődni. Folyamatosan figyelte a helyi híreket, de semmilyen információ nem érkezett a sérültekről.

Hatalmas területet kellett átfésülni a hegyimentőknek, mivel a síelőket szétszórta a szélrózsa minden irányába. Ez nagyon időigényes volt. Mentőhelikoptereket és kereső mentőkutyákat is igénybe vettek. Fák közé sodródva egy mentőkutya fedezte fel Johant, aki kihűlve eszméletlenül feküdt a hó alatt. Kórházba szállítás után, irataiból kiderült a lakcíme. Egy rendőr elment a lakásra, hogy értesítse a hozzátartozót, amennyiben van. Nem tudták ugyanis, hogy még kiket kell keresniük, hány személy tűnt el.

Rosi teljesen megrémült, amikor az ajtóban a rendőrt meglátta. Ő elmondta, hogy Johan a kórházban van, de szeretne érdeklődni, hogy egyedül volt – e vagy nem. Az asszony könnyeivel küszködve számolt be arról, hogy két fia is vele volt. A férfi azonnal rádión értesítést adott le, hogy két fiút is keressenek még a környékén. Rosi egész testében remegett.

– Jöjjön asszonyom, elviszem a kórházig.

– Nagyon… köszönöm… – válaszolta zokogva.

Egy ápolónő a férje ágyához kísérte. Mindenfelé csak sérülteket látott, akik egymás után érkeztek és rohanó orvosokat. Johan éppen magához tért.

– A fiúk? Hol vannak a fiúk? Mit tudsz Rosi?

– Semmit nem tudok…, – és zokogva rázta a fejét,-  még keresik őket… – mondta elcsukló hangon.

– Még láttam őket előttem, mielőtt a lavina betemetett. Kiabáltam nekik, de a hangos dübörgéstől valószínű nem hallották meg – közben neki is visszafoghatatlanul eleredtek könnyei.

Eközben nagy erőkkel folytatták a kutatást tovább. Már hajnalodott, amikor még beljebb az erdőben megtalálták Klaust, aki szintén nem volt eszméleténél és azonnal újra kellett éleszteni. Helikopterrel szállították a kórházba. A fiúnak erős szervezete révén kisebb sérülésekkel végül megúszta a kalandot, az édesapja melletti ágyon feküdve várta a teljes gyógyulást. Rosi egy percre sem hagyta ott őket, segített az ápolásban. Most már együtt izgultak Stefánért, akit még mindig nem találtak.

A híradásból kiderült, több mint húsz embert eltűntnek nyilvánítottak. A kutatást pedig befejezték. Amikor ezt meghallották, mindannyijukból feltört a hangos zokogás. Az ápolónő nyugtatót kellett adjon nekik, Rosi az idegösszeomlás határán állt. Az osztályos orvos Sammel, egyben kutató – mentő orvos is. Nagyon átérezte a helyzetüket, hiszen egyetlen fiát pár éve egy lavina balesetben vesztette el.

– Asszonyom! Nézze, tudom most, mit érezhet. Sajnos, már nincs sok esély, hiszen hosszú idő telt el azóta. Ám én megígérem önnek és családjának, akik szerencsésen megmenekültek, hogy előkerítem az ön fiát, élve vagy holtan azért, hogy legalább tisztességgel eltemettethessék.

– Köszönjük… Főorvos úr.., – mondta elhaló hangon.

– Tudják, van egy husky kutyám, Jeremy. Az én fiamat is ő találta meg. Szükségem lenne Stefantól, valami ruhaneműre, amit használt.

– Igen, persze, máris haza megyek érte.

Rosi, hamar visszaért a kórházba gyermeke pólójával és átadta Sammelnek.

– Köszönöm, azonnal indulok.

A főorvos befogta Jeremyt és már indultak is a síszánnal. A vélt helyszín közelében, ahol megtalálták az apát és kissé távolabb a fiát, elengedte kutyáját. Az orvos nagyon meglepődött, mivel teljesen ellenkező irányba kezdett el futni Jeremy.

Oldalt egy sziklafalnál megállt, majd éktelenül ugatott és kaparta a havat. Azonnal odarohant ő is, majd egyre mélyebben ásott a sziklahasadékba. Egyszer csak meglátta a fiú piros dzsekijét, biztosan tudta, hogy Stefan az. A fiú alélt és kimerült állapotban volt. Azonnal bebugyolálta és a szánra fektette, rögtön indult vele a kórházba. Szerencsére a sziklahasadék védelmet nyújtott neki, így életben maradt. Mire beértek, addigra magához is tért.

               A család könnyekig meghatódva, boldogan ölelte magához kisebbik gyermeküket. Mindannyian hálásak voltak Sammelnek, hogy megmentette őt. Stefan a későbbiekben nagyon összebarátkozott Jeremyvel, sokat játszottak együtt. A főorvos arcára visszatért a mosoly, mert egy kicsit a fiát is látta Stefanban.

Debrecen, 2021. február 11.

A SIVATAG SZELE

A történet Észak – Afrikában játszódik, amikor még karavánok járták a sivatagot. Több család állt össze echós szekereikkel a biztonság érdekében, hogy segítsék egymást a hosszú úton.

Bernadett és Matheo, Franciaország déli részén életek a Spanyol határ közelében. Lányuk Juliette már serdülő korban volt, amikor a kitörő háború elől elmenekültek. Előbb Spanyolországba, majd onnan hajóval átkeltek a Földközi – tengeren és végül Észak – Afrikában kötöttek ki. Többedmagukkal hagyták el hazájukat abban az időben, így szinte külön kolóniát képeztek Marokkóban.

Ők egy farmon, juh és kecsketenyésztésből éltek főleg. Matheo, hazájában gyógynövényekből teát és különböző elixíreket készített, betegségek gyógyítására. Ezt új hazájában sem adta fel és lányát is igyekezett minderre megtanítani. Sokan csak úgy ismerték és szólították „a Doki”. A gyapjú és tejtermékek mellett ezekkel is kereskedtek. Időnként az összegyűlt áruval megrakták a szekerüket és több családdal egyetemben karavánnal indultak útnak a kisebb falvakhoz. Közösen fogadtak fel mindig helyi vezetőt is, aki megbízhatóan jól ismeri az utat. Legtöbbször Mourad ment velük, aki már szinte családtagnak számított a köreikben. Igen jártas volt a különböző nyelvjárásokban, ezért tolmácsként is sokat tudott segíteni nekik.

Hajnalban a Nap még csak érintette a látóhatár mezejét, amikor összeállt a karaván tizennyolc szekérből. Enyhe szellő fújt, de a didergő hideg levegőt még nem melegítette fel a nap sugara. Mourad vezette a karavánt, Matheo családjával, a kilencedik szekéren haladtak. Szándékosan, mindig középtájon foglalták el helyüket. Egyedüli orvosként mindig szükség volt segítségére a hosszú utazatás során.

A kis falvak nagyon távol voltak egymástól. Egy – egy oázis közelébe települtek. Az oázisok között, csak homokdűnék és homoktengerek tették változatossá a sivatag egyhangúságát, melyeken át kellett kelniük.

Kezdett alkonyodni, így letáboroztak éjszakára. A szekereket körformába állították és középen tüzet gyújtottak. Nem voltak ugyan túl messze az oázistól. Látható távolságban voltak az olajfák zöldes árnyékai, de tudták gyorsan lemegy a nap és nem volt már biztonságos az odaérkezésük.

Az éjszaka csendesen telt el, azonban vizük már kevés maradt. Emiatt korán indult a karaván tovább a hűsvizű forrás felé. Már félúton voltak, amikor hirtelen irtózatos homokvihar támadt. Mourad kiabált, hogy mindenki maradjon ott, ahol van, de a szél hangos süvítésétől nem lehetett hallani. A karaván széjjelszóródott a szélrózsa minden irányában. A homokviharban semmit sem láttak, irányt tévesztettek. Az állatok is megijedtek, és nem tudták féken tartani őket. A homok mindent betemetett és a táj teljesen megváltozott.

Amikor a vihar elcsendesült, Mourad, kimászott nagy nehezen a homok alól, majd körülnézett, hogy mi maradt a karavánból és kiknek tud segíteni. Szerencsére elég sokan megmenekültek. A környéken összeszedték az állatokat, a felborult szekereket, mindent mentettek, amit csak lehetett. Bernadettet, Matheot és még néhány embert nem találtak. Juliette a szekerük előtt ülve csak sírt és sírt keservesen. Majd egy hangra lett figyelmes, aki őt szólítja.

– Miért sír ennyire egy ilyen szép ifjú leány? Segíthetek?

Juliette, lassan felemelte fejét és könnyes szemeivel nézett az előtte álló ifjúra.

– Omár vagyok, mutatkozott be.

– Juliette.

A sírástól alig tudott megszólalni.

– A szüleim…, a viharban… eltűntek.

– Értem, ne féljen kisasszony, megkeressük őket.

Majd megfordult és elvágtatott huszadmagával, szétszéledtek minden irányban.

A karaván közben összeállt indulásra készen, de Omár megkérte őket, hogy addig ne induljanak el, amíg vissza nem érnek a katonáival. Ők majd elkísérik biztonságban az oázishoz. Mourad is vigasztalta közben és szárnyai alá vette a fiatal Juliettet.

– Kik ők? – kérdezte a lány Mouradot.

– Omár herceg. Az oázison túl van a területük és palotájuk. Vihar után, mindig kijönnek és felderítik a környéket katonáival, hogy nem jutott – e valaki bajba, vagy szorul – e valaki segítségre. Velük biztonságban vagyunk. Ha valakik, ők megtalálják a szüleidet és a többieket is, akik szintén eltűntek. Rengeteg vízzel tele tömlőt hoztak magukkal, amit szétosztottak, így nyugodtan várhatjuk meg őket. Minden rendben lesz, majd meglátod.

Eközben, már pár óra eltelt, amikor újra feltűntek a katonák. Juliette arca hirtelen felderült, messziről megismerte édesapját.

– Apa! Apa! – és futott eléjük.

– Itt vagyok drága kislányom, hála a katonáknak – majd megölelte, nagy könnyes szemekkel.

– Anya! Anya, hol van? – balsejtelem kezdte gyötörni szívét.

– Anyát.., már …nem tudták …megmenteni…! – mondta zokogva és átölelte lányát.

A katonák három holttestet találtak, akik nem élték túl a homokvihart. Lóra fektették őket, hogy tisztességesen eltemethessék. Omár, felajánlotta a karavánnak, hogy náluk megpihenhetnek és a közelben lévő temetőben eltemethetik végtisztességet megadva a halottaikat. A karaván hálás szívvel fogadta a felajánlást.

Az út során Omár és Juliette tekintete sokszor találkozott. A herceget lenyűgözte a kishölgy szépsége. Hosszú fekete haja, amint a vállára omlott és az ártatlan, tiszta kék szemei, szinte megigézték. Juliette, mély hálát érzett iránta és tiszteletet. Ám, fekete csillogó szemei is szívéig hatoltak. Izzott a levegő közelükben.

A palotában pazarul vendégül látták őket és ameddig csak lehetett marasztalta is a karavánt Omár és édesapja Musztafa. 

– Apám! Én beleszerettem Juliettbe, nem akarom elveszíteni, elengedni. Ki tudja látom – e még akkor valaha. De a gyász miatt, illetlenség megkérnem. Mit tegyek?

– Fiam, beszélj vele és az apjával. Ha ők is úgy gondolják én elengedlek, menj velük. Akár kísérettel is, ha a gyász letelik, kérd meg és hozd haza.

– Köszönöm Apám! – és megölelte.

Omár, rögtön felkereste Matheot és felfedte titkos vágyát.

– Észrevettem érzelmeiteket, ha a lányom is igent mond, nincs kifogásom ellene. Egy év múlva, a legközelebbi karavánút alkalmával megtarthatjuk az esküvőt.

– Köszönöm! – mondta boldog arccal.

Julette és Omár, sokat beszélgettek. Nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Hozzáfogtak készülődni a haza útra, húsz katona is velük tartott. 

Biztonságban érkeztek meg otthonukba, Marokkóba. Rengeteg munka volt a ház körül, jól jöttek a segítő kezek. Juliette a háztartást teljesen átvette.

– Apám! Én nem akarom, hogy te egyedül itt maradj. A legközelebbi karavánutunk előtt számoljunk fel itt mindent. Maradj ott velünk a palotában.

– Szerető kislányom, nem tudom, hogy ez jó ötlet- e? Mit szólnak hozzá Musztafáék? Nem így beszéltük meg.

– Majd én Omárnak felvetem, de nem hiszem, hogy kifogása lenne ellene. Csak te egyezz bele, ide úgysem köt már semmi.

– Az igaz, már anya is ott van. Ide tényleg nem köt semmi.

– Apa, kérlek! Maradj ott velem.

– Jó, rendben. Beszélj Omárral.

Gyorsan eltelt az egy év és újra készültek a karaván útjára. Omár örült, az ötletnek, hogy ott maradjon velük Matheo. Jól kijöttek egymással, tudta apjának sem lesz ellenvetése, hiszen a hatalmas palotában bőven van hely. Mindenkinek így lesz a legjobb, hogy együtt a család. A házat könnyen el tudták adni, mert az egyik barátjuk fia épp akkor nősült. Rögtön be is költözhettek, hogy külön családot tudjanak alapítani, nagyon örültek a lehetőségnek.

Hosszú út állt előttük, így kora hajnalban indultak a karavánnal. Sorba vették a kis falvakat és mindent eladtak, amit csak lehetett. Nyugodt, békés utazásuk volt végig. A palotában hatalmas esküvőt tartottak az ifjú párnak. Egy hétig ünnepeltek és vigadtak. Majd a karaván visszaindult Marokkóba. Búcsút vettek Matheotól, Juliettétől és a vendéglátó Mustafától és Omártól.

Debrecen, 2021. január 26.