Elvira református családba született, így az ottani szertartás szerint keresztelték, majd később konfirmált. Felnőttként nem tartotta a liturgiákat fontosnak, így szívesen ismerkedett meg más vallások tanaival, a spirituális úttal. Az egyik nagy álma szíve legmélyén az volt, hogy szeretett volna egy zarándokúton részt venni, azonban ezt sohasem mondta senkinek. Nem látott rá lehetőséget.

               Az egyik barátnője Lívia, katolikus volt. Egy napon azzal hívta fel telefonon, hogy a gyülekezetük két napos zarándokútra megy és még éppen két hely van a buszon. Elvirának még a lélegzete is elállt. Itt a várva várt nagy lehetőség, hogy álmát valóra váltsa. Gyorsan kellett döntenie, mert már csak három nap volt a jelentkezés határidejéig, ráadásul az a két hely nyilván azé lesz, aki hamarabb dönt. A hétköznapok programjaiba sem volt ez beütemezve. Nagyon váratlanul érte, de szeretett volna menni. Kért egy nap gondolkodási időt, hogy a kötött programot valamiképpen elhalassza. Lívia sürgette és mondta, hogy az egyik helyet mindenképpen lefoglalja.

Imádkozott az Úrhoz segítségért, hogy nagyon szeretne ezen a zarándokúton részt venni, de a kötött programot nem tudja áttenni. Másnap délelőtt telefonon kapott értesítést, hogy elmarad a kötött program. Elvira fellélegzett és boldogság öntötte el szívét, lelkét. Azonnal felhívta Líviát, hogy írassa be őt is.

A kétnapos program vázlatát is megkapta. Rögtön látta lesz annyi ideje, hogy találkozhasson a közelben lakó egyik kedves barátnőjével, Alizzal. Fel is hívta megbeszélték, hogy a helyszínen találkoznak és ők is csatlakoznak a zarándokúthoz. Aliz és Elvira távol laktak egymástól, csak egy évben egyszer tudtak szinte személyesen találkozni.  Telefonon tartották a kapcsolatot, azonban a szeretet szálai és közös spirituális fejlődésük útja, testvérként kovácsolta őket össze.

Kora reggel indultak busszal a célállomásra, Szentkútra. Elvira ismerte a környéket szerette ezt a szent helyet, amely mindig lenyűgözte. Lélekemelő volt számára, hogy pont ide volt lehetősége elmenni zarándokútra. A buszon közös imádkozással és énekekkel dicsérték az Urat. Fantasztikus tiszta erőket lehetett érezni. A buszt fényes angyalok vették körül és kísérték végig.

A megérkezést követően elfoglalták a szállást, majd szeretetvendégség után a programokból szabadon lehetett választani. A templomban több egyházi felekezet tartott misét folyamatosan egész nap. Elvira és Lívia mindegyiken ott volt. Szerették volna a lelküket kellően felkészíteni a másnapi zarándokútra. Elvirát a Ferencesek által tartott mise fogta meg leginkább. Már ősz volt, sárguló levelek hullottak a fákról. Hideg és eső sem számított, csodálatos légkör vette körül a szent helyet.

Másnap reggel Aliz és édesanyja, már ott voltak és csatlakoztak a zarándokokhoz. A viszontlátás öröme, még boldogabbá tette a napot. Csendesen meghatódva ballagtak, stációknál imádkozva meg – megálltak.

Érezni és látni lehetet, azt a tiszta erőt, mely körülvette a zarándokokat. Egy aranyfényű, alagútszerű fényörvény. A stációknál egy – egy Apostol köszöntötte őket. Mélységes alázat, nyugalom, béke és szeretet érzése uralta a lelkeket. Jézus és Mária vezette a bűnbánó zarándokokat. Az Atya felügyelte az imádkozók lelkeit. Arcokon könnyek peregtek. Alázatos hívők énekétől zengő keresztúton, angyalok alkottak köréjük fénykoszorút. Karmától tisztuló ragyogó energiaszálak, mert az Úr lelkeiket feloldozta  bűneik alól.

               A Jó Isten áldásával végéhez ért a keresztúti zarándok menet. Immár megújulva folytatták életüket. Elvira legcsodálatosabb élménye volt e zarándokút. Örök hálával és szeretettel őrzi mai napig szíve legmélyén.

Debrecen, 2020. október 29.

            Elvira és Lívia barátnők voltak, sokat kirándultak együtt. Mindketten követték Jézust, az ösvény útját. Megbeszélték, hogy következő vasárnap elmennek misére a székesegyházba, mivel még nem látták belülről. Szerették a különböző templomokat és kápolnákat. Mindegyiknek más – más lélekre ható energiája volt. Akármerre jártak ezeket a szent helyeket mindig felkeresték.

               Mindketten hamarabb érkeztek és gyönyörködtek harangszóig a barokk stílusban épült székesegyház külsejében, két tornya szinte az égig emelkedett. Fantasztikus látványt nyújtott, ahogyan a környezetébe is beilleszkedett. Mögötte kis park terült el, melyet szintén körbejártak. Az utcáról hosszú márvány lépcső vezetett fel a kapujáig. Belépve hatalmas hajók látványa tárult eléjük. A falakat és mennyezetet szédítően csodálatos freskók díszítették. Az áhítat ereje megérintette és átjárta őket.

Alázatos, nyitott szívvel hallgatták a misét és figyelték a papi szertartást. Elvira egyszer csak arra lett figyelmes, hogy angyalok serege érkezett magasabb dimenziókból és a templom szellemi síkú felszentelésén munkálkodtak kívül – belül. Ezüstösen csillogó tündérszárnyukkal felragyogtak sorban az égbolton. Láncszerűen fonódtak össze, kört alkotván magukból. Aranyeső szállt alá fentről, gömbformát sűrítve a templom körül. Megérkezett Mihály arkangyal, aki kristályvédelmével beborította e fényhálót felszentelésül. Ez idő alatt Főangyalok a templomon belül sorfalat képeztek. A Hét sugár mesterek is szivárványszínű, csillogó energia szálaikkal megérkeztek. Elárasztották a templom hajóit. Örvényszerűen tisztították végig belsejét. Gyémántfényű áldott energiák ezek. A Hét sugár mesterei megérintették az alázatos szívűeket. Táncoló fények cikáztak s az angyalok körbe – körbe jártak. Vigasztalásukkal, gyógyerejükkel mindenkit megtaláltak. Eközben megérkezett az  Atya, Jézus és Mária, áldást osztó kezeikből aranyfényű energia áradt széjjel mindenkire. Végéhez ért a mise és emelkedett, tisztult lélekkel távoztak a hívő emberek.

Elvira elmesélte a látottakat Líviának, aki a különböző erőket és energiákat szintén érzékelte, azonban a látás ajándéka neki még nem adatott meg. Hálatelt szívvel mondtak köszönetet mindketten az Úrnak, hogy ezen alkalommal ők is ott lehettek és mindezt végigélhették. Csodálatos, egész életre szóló bizonyságok és felejthetetlen élmény volt ez számukra.  Ők nem csak hiszik, hanem tudják, hogy léteznek más dimenziók is.

Debrecen, 2020. november 16.

Elvira, Iza és Mónika jó barátnők voltak. Együtt mentek el kirándulni két hétre a hegyekbe. Sokat túráztak, gyönyörű helyeket bejártak. Beszélgettek, imádkoztak és meditáltak. Mindhárman spirituális úton haladtak a lelki fejlődésükben.

               A szálláshelyüktől nem messze, a falu szélén állt egy gyönyörű kápolna. Barokk stílusú és a bejáratával szemben, fehér kőből faragott hatalmas kereszt Jézussal. Az ilyen kápolnákban, olyan tiszta energiák vannak jelen, csodálatos élmény bennük imádkozni. Mindig zárva találták, pedig nagyon szerették volna már megnézni belülről is.

Vasárnap délelőtt a kápolna körüli hatalmas parkban sétálgattak és beszélgettek. Szerettek itt lenni, mert az egész környezet légköre áldásos és tiszta volt.

Arra lettek figyelmesek, hogy elkezdtek gyülekezni a kápolna előtt. Pont jókor, jó időben voltak jó helyen! Megszólalt a kápolna harangja. Mindhárman elcsodálkoztak a lelket emelő, csodálatos, igazi ősi harangszón, amit hallottak. A hívők alázatos szívvel vonultak be a kis kápolnába. Elviráék is leültek a hátsó sorban. Lenyűgözte őket a szebbnél – szebb freskók látványa. Meghitt áhítat csendje járta át az ott lévőket. Érezni lehetett azt a tiszta hatalmas energiát, mely körbe lengte a kápolnát.

Megjelent egy középkorú pap, zöld palástban és megkezdődött a mise. A pap feje fölött kb. 20 cm – re szinte szabad szemmel is lehetett látni az aranyszínű glóriát. Elviráék nagyon meglepődtek, mert ez azért nem mindennapos látvány. A prédikáció annyira megható volt és maga az egész légkör, hogy szemeikből a hála és alázat könnyei hullottak. Ahogy tovább figyeltek látták, hogy hatalmas aranyfényben ragyogó Főangyalok jelennek meg és sorfalat állnak a kápolnán belül. Az oltár felett szent fények örvényében Jézus, Mária és az Atya körben jelenik meg.

Piciny leányka várt keresztelésre, e bájos tündérnek Julia a neve. Papi szertartások elkezdődnek vele. Amíg földi világban folyik a rituálé, a lélek szent keresztsége szellemvilágé. Ezt itt értették meg Elviráék. Hatalmas áldás volt számukra, hogy ezen a keresztelőn részt vehettek. Láthatták, hogy a szellemvilágban, hogy történik a lélek keresztelése. Egyszerre tudták követni, mi történik fizikai síkon a kápolnában és harmadik szemmel láthatták, mi történik ugyanakkor a szellemvilágban.

A babakocsiban Júlia teste csendesen ott volt, míg szelleme egyszer csak kiemelkedett. Kis angyali lélek alázattal lebegett az Úr elé. Az életfonala összekötötte szellemét és testét, mely gyönyörű ezüstösen – fehéren csillogó fénnyel ragyogott, majd a lélek vette mindhármuk áldását. Az Atya szentkeresztségét felvéve kezében,– mint egy fáklyával – a szenttűzzel visszatér testébe. Ez a szentkeresztség fogja emlékeztetni lélekben Júliát arra, hogy kiválasztottként, küldetéssel született a világba. A fáklya folyamatosan világítja földi útját, hogy le ne térjen pályájáról és felvállalt feladatát beteljesíthesse.

Elvirának eközben szólt az egyik angyal, hogy most fotózzon. Meglepődött és illetlenségnek is tartotta, de az angyal erősködött, ne tétovázzon. Elővette gyorsan telefonját és csinált egy pár felvételt az angyal tanácsára. Akkor még nem értette, miért kell ez. Közben folytatódott a szertartás tovább. Hatalmas erőtér, energia átjárta a résztvevők minden porcikáját. A jelenlévők megtisztultak és feltöltődtek lélekben. Amikor végéhez érkezett a mise, Atya, Mária és Jézus elvonultak, utána pedig szép sorban Főangyalok is kivonultak a kápolnából.

Végtelen hálával telt szívük Elviráéknak, hogy ennek a csodálatos jelenségnek, szem és fül tanúi lehettek.  Annyira hatása alatt voltak, hogy szinte mozdulni sem akartak. Már mindenki elhagyta a kápolnát, csak ők ültek még ott, mintha sosem akarnának elmenni, azonban a kápolnát már zárni akarták, így fájó szívvel léptek ki ajtaján.

A szálláshelyükre sétálás közben átbeszélték a történteket. Mindhárman ugyanannak a jelenségnek voltak szemtanúi. Tudták azért, nem minden keresztelés zajlik ekképpen. Így különösen hálásak voltak az Úrnak, hogy ide vezette őket és ezt az élményt bizonyságul adta nekik.

Visszaérve szobájukba eszükbe jutott, hogy a képet nézzék már meg, miért kellett készíteni pont abban a pillanatban. Majd elájultak a látványtól. A fotón Júlia, fáklyával a kezében tér vissza testébe. A kép annyira éles, hogy még az életszalagja is látszott ahogy hullámzik a levegőben összekötve a testet és lelket.

               Ez Isten ajándéka, hogy fizikai síkon is megmaradjon bizonyságként e csodálatos élmény. Mindhárman hálatelt szívvel imádkozva köszönték meg az Úrnak, hogy ilyen áldásos ajándékban lehetett részük.

Debrecen, 2020.10. 31.

Federico nyolc éves kisfiú, aki a szüleivel Olaszországban, Avezzanoban lakott. Ez egy kis városka, melyet hegyek vesznek körül. A község területén főleg családi házak vannak nagyobb földterülettel. A nagyszülei is itt éltek, nem messze tőlük.

               Nyaralásból érkeztek hazafelé, amikor a szerpentinen az autójuk megcsúszott és a szakadékba borult. Szülei a helyszínen, azonnal életüket vesztették. Federico kirepült a kocsiból zuhanás közben és egy faágán landolt. Kisebb karcolásokkal megúszta a balesetet. A nagyszülők nem engedték árvaházba, hanem magukhoz vették, taníttatták és felnevelték.

Nagykorúként már dolgozott és ő segített nekik, azonban egy vírusfertőzés következtében, mindketten rövid időn belül meghaltak. Federico magára maradt, de mindig becsületesen dolgozott, szerették a munkahelyén. Az igazgatónak egy rokonát, azonban fel kellett, hogy vegye a főnöke. Nem volt más választása, mondvacsinált ürüggyel elbocsájtották. A tartalékait, igyekezett beosztani, de idővel azok is elfogytak, mivel munkát nem talált. Már a ház költségeit sem tudta fizetni, elárverezték a feje felől, így hajléktalanná vált.

A közelben, volt egy nagy parkos terület, ott húzta meg magát egy padon. Látásból ismerték, már megszokott látvány lett, szinte a parkhoz tartozott a kis kopott padjával együtt. Megsajnálták és vittek neki élelmet, forró teát, vagy éppen egy kis itókát, hogy jobban ellehessen viselni ezt a megalázott helyzetet. Ő is próbált alkalmi munkákat szerezni. Ha kellett fát vágott, vagy éppen szenet hordott be. A környéken az idős embereknek, ehhez hasonló fizikai munkával segített kevéske pénzért. Így tengette az életét napról – napra.

Egyik napon, a kora esti órákban, ahogy ott ült a padon, arra lett figyelmes, hogy előbb melegséget érez, olyan szeretetteljeset, majd libabőrözik és valaki megszólítja.

– Federico! Federico!

Körül nézett, de senkit sem látott. Rettenetesen megijedt!

– Ó Uram, ne hagyj el! Hát nem elég nekem ez a nyomorúság, még meg is bolondulok, hogy hangokat hallok! – kiáltott fel.

– Federico! Ne ijedj meg! Nem láthatsz, mert az Őrangyalod vagyok.

– De hallak a fejemben.

– Igen, ezt hívják metakommunikációnak.

– Nem, ez nem lehet! Azt hiszem magányomban megőrültem!

– Nem őrültél meg ez létező dolog, csak sokan nem tudják. Adok neked bizonyságot. Jól figyelj rám! Most menj öt házzal feljebb a másik oldalban és csengess be a gazdához. Kapsz állandó munkát, ellátást és egyelőre a fészerben meghúzhatod magad. De, azután feltétlen gyere ide vissza, mert beszédem van veled. Itt várlak.

Federico elment, ahová az angyal küldte és becsengetett a gazdához. Szó szerint minden úgy volt, ahogyan azt előre megmondta. Hihetetlenek tartotta, csak csóválta a fejét, talán álmodik. A gazda megmutatta neki a melléképületet, ahol meghúzhatja magát. Ez nem álom, hanem valóság, így hát visszament a padhoz és leült. Kis idő múlva, újra átélte a szeretetteljes melegséget és borzongást, majd meghallotta a hangot.

– Most már bizonyságot szerezhettél rólam, hogy valóságos vagyok, annak ellenére, hogy még nem látsz.

– Igen, és nagyon köszönöm a segítségedet.

– Érzékelted a jelenséget mielőtt megszólaltam. Erre figyelj oda, én mindig így fogok jelentkezni neked.

– Igen, értem. Hogyan szólíthatlak?

– Itt az égi világban nem fontosak a nevek. Csak hívj egyszerűen Őrangyalnak. A születésedtől kezdve veled vagyok, nekem ez a feladatom, hogy vezesselek és vigyázzak rád. Emlékezz a balesetre én mentettelek meg, mert neked fontos küldetésed van. A nagyszüleid addig maradtak a földi világban, ameddig szükséged volt rájuk, hogy ne kerülj árvaházba. Most jött el a te időd, azért szólítottalak meg!

– Érdekes dolgokat mondasz, de miért ez a nagy nyomorúság rajtam? Elvesztettem a családomat, az állásomat, a házamat!

– Az életednek ez a szakasza arról kellett szóljon, hogy vezekelsz a korábbi cselekedeteid miatt. Most már meg tudod becsülni a munkát, a pénzt, a javakat, a legkisebb figyelmességnek, szeretetnek is tudsz örülni. Megtanultad az alázatot és azt, hogy mit jelent a család. Leszületésed előtt a lelked felvállalta mindezt a törlesztést, hogy jellemed tisztuljon és fejlődjön.

– Azt mondod, hogy küldetésem van, de mi?

– Még sokat kell tanulnod, olvasnod, de én segítek neked. Holnap ugyanebben az időben beszélünk, gyere ide. Mostantól a neved, már nem Federico, hanem Ploncia / Híd/, uomo / ember/.

A kapcsolat megszakadt, mintha elment volna az angyal. Ő meg csak ült a padon, mint akinek látomása volt és elmerengett a hallottakon, de kíváncsian várta a másnapot.

– Köszöntelek Ploncia uomo! – jelentkezett be az Őrangyal.

– Azt mondtad, hogy mindig velem vagy, mégis magamra hagytál tegnap?

– Nem, de láttam már fáradsz a sok információtól és nem akartalak tovább terhelni. Ezért megszakítottam a beszélgetést.

– Ha mindig velem  vagy akármikor beszélhetünk nem? Miért kell idejönnöm és miért van szükség arra, hogy ugyanabban az időben?

– Ez csak átmeneti és csak a fizikai tudatodnak van rá szüksége, hogy könnyebben rám tudjál hangolódni. Majd meg fogod érteni. Gyere, most elmegyünk a könyvtárba és megmutatom neked, hogy melyek azok a könyvek, amiket feltétlen el kell olvasnod.

A könyvtárban a polcokról, szinte csak úgy estek lefelé a kezébe a könyvek.

– Hú, ezt mindet? – gondolta.

Az Őrangyal csak mosolygott és másnap a szokott helyen és időben tovább magyarázott neki.

– Muszáj az elméleti tudás ahhoz, hogy megértsd, hogyan működik a világ. A küldetésed során több dologgal fogsz találkozni. Csak úgy tudsz segíteni, majd az embereknek, ha megérted azt, amit a lelki szemeiddel látsz és lelki füleiddel hallasz.

– Látni is fogok? Téged is?

– Igen. Most menj és tanulmányozd át ezeket a könyveket. Ha elkészültél, majd újra beszélünk.

Federico minden szabad percét felhasználva olvasott. A gazdánál nagyon jó helye volt. Munkája mellett háromszori étkezést biztosítottak számára és bért is meglehetősen jól kapott. A melléképületet kifestette és berendezkedett egészen otthonossá vált. Annyira megszerették, hogy szinte családtagként kezelték. Több hónap is eltelt, de nagyon sokat tanult és már sok mindent megértett.

– Köszöntelek Ploncia uomo! – jelentkezett be ismét az Őrangyal. Látom sokat fejlődtél.

– Igen, hálásan köszönöm a vezetésedet és segítségedet.

– Most pedig, láss hozzá a feladatodhoz.

– De mit kell tennem?

– Járj faluról – falura, városról – városra. Meséld el a történetedet mindenkinek, hogy tanulhassanak belőle. Segíts az embereken, kikkel utadon találkozol. Kinek jó szóval, kinek tanítással, kinek fizikai segítséggel, vagy lelki segítségnyújtással. Nem leszel egyedül soha, ne félj. Áraszd a szeretetet magadból mindenki felé. Most már bármikor hallhatsz és láthatsz, ha a fókuszodat az égi világra emeled. Ne feledd! A tanulás egy folyamat, mely örökké tart! A neved pedig nem véletlen Ploncia uomo /Hídember/. Összekötöd a Földet és Eget, mert látod a láthatatlant és hallod a hallhatatlant. Kaptál bölcsességet a megértésükhöz, de nem a magad hasznára, hanem másoknak útmutatásul. „Ingyen kaptad, ingyen add tovább!”

               Federico, összepakolt egy kis batyut és nyakába vette a világot, hogy küldetését beteljesítse. Az őrangyala útmutatása szerint segített ahol tudott. Ahol halottat temettek, vigaszt nyújtott, mert elmondta, hogy az égben vannak angyalok és a lélek tovább él, csak a földi ruha az, ami porrá válik. A háborgó lelkeknek megmagyarázta, hogyan függ össze a jelenlegi élete, a korábban másoknak okozott szeretetlenséggel. Saját történetén keresztül sokaknak utat mutatott, tanított. Megérttette az emberekkel, hogy nincsenek véletlenek, hanem mindig, minden okkal történik. A szeretet mindennél nagyobb fegyver. Az élő hit pedig a legnagyobb kegyelem és áldás. Mindenhol csak úgy ismerték, hogy a Ploncia uomo.              

Debrecen, 2021. november 20.

Az 1800-as években született R. Gyula. Édesanyja korán meghalt és édesapja minden vagyont elherdált. Hányatott sorsú gyermekkora volt, ennek ellenére tanulmányi eredménye kimagaslott.

Ifjú korát egy jómódú családnál töltötte, ahol Anna és János, két fiú gyermekét taníthatta. Gyulát magával ragadta a költészet és az írás, így tanítás mellett ez volt fő foglalatossága. Versei különböző lapokban is megjelentek. Nagyon hálás volt ennek a családnak, hogy anyagilag is segítették, támogatták tanulmányiban és hódolhatott szenvedélyének. Anna és Gyula között erős szimpátia alakult ki, szinte anyjaként karolta fel az ifjú költőt. Bécsben, Magyarországon is dolgozott főszerkesztőként. Sajnos egy alkalommal megfázott és a tüdővészből már nem tudták kigyógyítani. Állapota egyre súlyosabb lett. Fiatalon, 34 éves korában meghalt. Halála után elismert író, költő lett.

Anna fiai felcseperedtek az egyikük a gazdaságban dolgozott, mivel elkelt a segítség Jánosnak. A másik újságíró lett. Édesanyjuk rövid betegség után a szellemvilágba távozott. A hála és szeretet érzése a szellemvilágban összehozta Gyulát és Annát. Örömteli találkozásuk után nemsokára Anna visszaszületett a Földre, persze nem Anna, hanem Eliz néven. A születését követően természetesen semmire sem emlékezett az előző életéből és a szellemvilágban történtekről.

Tanult és dolgozott, mint mindenki más, azonban az irodalom nagyon közel állt hozzá. Sokat olvasott, szerette a verseket, regényeket. Maradandó élmény volt számára, amikor középiskolás korában a magyar tanár egy R. Gyula kötetből olvasott fel verset az órán és azt elemezték. Ettől kezdve Eliznek ő volt az egyik kedvenc írója. Valahogyan különös érzés fogta el a költő iránt. Akkor még nem tudatosult benne, hogy miért érez ekkora ellenállhatatlan vonzást iránta.

Az idő múlásával közelebb került, különböző spirituális tanok tanulmányozásához is. Ezáltal sok mindent megértett az Univerzum működéséből. Egyre nagyobb késztetést érzett az írásra. Elkezdett verseket írni. Bizonyos idő elteltével arra lett figyelmes, amikor leül írni, mintha lenne ott valaki mellette lélek szinten. Először nem is akart tudomást venni róla. Gondolta biztos csak véletlen, épp egy átmenő vagy érdeklődő lélek, azonban folyamatossá vált  mindig az írásoknál. Érezte, hogy aki ott van, gondolat formájában igyekszik átadni ihleteket az írásához.

Eliz már fejlődött annyit spirituális útján, hogy nem csak érzékelte, hanem látta és hallotta a szellemvilágból ott lévő lelket. Tudott velük kommunikálni is, ha kellett. Elhatározta, hogy a legközelebbi alkalomnál megkérdezi, hogy ki ő?

A férfi lélek ekkor tiszteletteljesen bemutatkozott, hogy R. Gyula vagyok. Eliz nagyon meglepődött. Tanulmányaiból be tudta azonosítani és nagyon megörült, hogy az egyik kedvenc költője jelent meg neki. Furcsa érzések töltötték el, azonban mint említettem a korábbi életek törlődnek leszületéskor. Így nem tudta mire vélje ezt a megkülönböztetett megtiszteltetést.

A költő elmondta, hogy ő milyen hálás mindazért, amit az előző életükben felvállalt érte, hiszen hatalmas segítség volt számára. Röviden elmesélte az előző életük történetét, melyet Eliz nagy érdeklődéssel figyelmesen hallgatott végig. A szeretet szálai újra felizzottak közöttük. Gyula a szellemvilágból látta, hogy Eliznek az írás fontos szerepet fog játszani ebben az életében. Ezért hálája jeléül szeretett volna mellette lenni és vállalta, hogy ebben most ő fog segítségét nyújtani az írói tevékenységéhez.

Kitörő öröm töltötte el mindkettőjüket, hogy a jövőben együtt fognak alkotni még akkor is, ha egy egész világ választja el őket egymástól. „Az ihlet a szellemvilágból érkezik!”

Debrecen, 2020. 10.

Balázs építészmérnök és saját tervezésű gyönyörű házban él feleségével és három gyermekével. A házkörüli szabadterületet is mérnöki pontossággal alakították ki Annával. Filagória, lugas, szökőkút, hatalmas lombozatú fák, melyek hűs árnyékot nyújtanak a melegben. Az előkertet rózsák díszítik, különböző fajtájúak és színűek. Egyszóval pompás látvány az épület és a hozzá tartozó óriási parkosított terület. Itt igazán kellemesen érezheti magát az ember.

Rendszeresen náluk szoktak összejönni a barátaikkal, ilyenkor órákon át filozofálgatnak, a téma eléggé változatos. Már gimnazista korukban elválaszthatatlanok voltak. Balázs, Viktor, Péter és István. Mindannyian más – más egyetemi karon tanultak tovább, de barátságuk végig kitartott. Később megnősültek, családot alapítottak, és mintha testvérek lennének együtt maradtak. Feleségeik is jól kijönnek egymással. A végtelenül csendes kertet, ilyenkor tíz gyermek zsivalya tölti be.

A világra egy olyan vírusnak nevezett valami szabadult, ami miatt sokáig nem tudtak találkozni. Ám, most végre eltűnt a járvány és végre ismét átölelhették szeretetben egymást.

A gyermekek boldogan kergetőztek, labdáztak a kertben. A felnőttek hosszas beszélgetésbe kezdtek, mivel az elmúlt időszakban sok minden történt a világban és velük.

– Szerintetek, miért kapta ezt a hatalmas betegséget a világ, az összes szigorával együtt? – kérdezte Péter.

– Az emberek már nem foglalkoztak az egészségükkel, nem figyeltek rá, nem óvták, mindent természetesnek vettek. Nem értékelték azt sem, hogy mi orvosok és nővérek mi mindent megteszünk a betegekért, szinte alig van szabadidőnk. Most ezzel előtérbe került az emberek előtt mindkettő. Talán visszatér a tisztelet és a megbecsülés a szakma iránt és az egészségükre vonatkozóan is, sokkal jobban törődnek majd vele. Ugyanakkor nem tisztelték az időseket, betegeket. Ez figyelmeztetett arra, hogy milyen esendők is vagyunk kortól függetlenül – mondta Viktor.

– Nézzétek meg, mindenki rohan, szalad. Hajszolja a pénzt, a családjával alig tud időt tölteni emiatt. Én úgy gondolom, hogy ez a karantén, pont arra volt jó, hogy végre otthon a szerettei körében legyenek és foglalkozzanak egymással. Vegyék észre, hogy a gazdagság nem pótolja azt az örömöt, amit egymásnak tudnak adni és egymástól kaphatnak. A családok egymásra találása volt ez az időszak. Arról nem is beszélve, hogy azt hiszik, pénzen mindent megvehetnek. Hát nem! Most rádöbbenhettek, hogy az egészségnél fontosabb nincs, nem lehet megvenni. Utazgattak pénzért, mindenhová a világba, ahová csak akartak. A saját hazájukat elfelejtették megismerni, sőt megkockáztatom, hogy semmibe vették, ugyanígy a természetet is. Csak kihasználni, kapzsi és önző módon mindent és mindenkit. Rájöhettek, arra, hogy semmi sem természetes és mindennek örülni kellene. Mindent megbecsülni, ami van hálásnak lenni érte, a lehetőségekért és mindenért – válaszolta Balázs.

– Emlékezzetek, mennyire nem tisztelték a tanárokat sem. Most otthon tanítja a szülő gyermekét és vállára veszi ezt a terhet is. Így jobban megérti, majd a tanárokat. A gyerekek, ugyanígy, mennyi bántalmazás történt a tanárok felé mindkét részről. A bezárt iskolák figyelmeztetnek erre. Azt hiszem, a tanárok is örülnek majd, ha újra iskolában taníthatják a diákokat. Sokat foglalkoznak az emberek a külsejükkel is. A maszk viselete megtanít, hogy nem a külső a fontos, az igazi érték belül van. A világi hatalmak azt hiszik, hogy a Föld urai, azonban ez a láthatatlan apró kis kórokozó megszelidít. Talán mindenki felismeri majd a jó irányt az életében. Nagyon letértünk a mértékletes, igaz útról. A korlátozások megtanítják a mértéket az emberiségnek. Ezt pontosan ezért kaptuk, hogy visszataláljunk a helyes irányba – szól hozzá István is.

– Igen, ez a betegség sok mindent elvett tőlünk, de megmutatta, hogy mi az, ami igazán fontos az életünkben. Sokszor a legdrasztikusabb dolgokkal lehet, csak kihozni az emberekből a legjobbat. Én úgy gondolom, hogy ha tanulunk belőle, levonva a következtetéseket és megtaláljuk a helyes irányt és mértéket, valamint tényleg hálásak tudunk lenni mindazért, amivel rendelkezünk. Akkor megerősödünk és jobbá leszünk, a szebb jövő érdekében. Így tanít minket a természet törvénye – fűzte hozzá Péter.

– Az emberek többsége, állandóan csak sopánkodik, semmi sem jó nekik. Mindenki hibás mindig, csak ők nem. Az nem jut eszükbe, hogy elgondolkodjanak saját életvitelükön és jellemükön, hogy talán, ha változtatnának, akár jobbá is lehetnének – vetette fel Viktor.

– Még a vallásosak között is van, akik megtagadják Istent azzal, hogy miért engedi, ha lenne, nem hagyná – szólt hozzá Balázs.

– Higgyétek el nekem, hogy sokan nem is értik az egész vallást, Bibliát, úgy vannak vele, hogy jó akkor így történt, biztos igaz. Teljesen úgy tekintenek rá sokan, mint egy történelmi leckére – folytatta Anna.

– Pedig Isten, biztosan létezik – jelentette ki István.

– Igen, az Atya mindenkit egyformán szeret. Ugyanúgy, ahogyan mi is szeretjük gyermekeinket. Mindegy, hogy milyenek, de a mienk és mindent megteszünk érte, hogy megóvjuk, tanítsuk, neveljük. Ha kell szigorral is, mert azt szeretnénk, hogy minél jobb ember legyen majd, ha felnő. Az isteni szeretet ugyanezen az elven működik – magyarázta Anna.

– Arról nem is beszélve, hogy Isten, nem csak a világot teremtette meg, hanem az embert szabad akarattal, azonban  adott hozzá törvényeket, melyek segítenek a helyes úton haladva maradni a fejlődés érdekében. Ez nem csak a tízparancsolat, hanem a természettörvénye is. Aki nem tartja be ezeket, érzi annak érdes oldalát a saját bőrén – folytatta Péter.

– Az biztos nem Istent kellene hibáztatni és kérdőre vonni, hogy miért, hanem elgondolkodni mindenkinek azon, hogy mit csináltam rosszul, mit kell megtanulnom belőle. Akár ebből a világra szóló járványból is, mely igen komoly figyelmeztetés az emberek felé.  A jó dolgokat természetesnek vesszük és elfelejtünk hálát adni érte. Bezzeg  ha valami rosszul érint bennünket, akkor mindenki hibás, így aztán sosem tanulunk belőle. Olyan, mint az iskolában a bukott tanuló, amíg nem tanulja meg a leckét, addig mindig csak ismétel – mondta István.

– Bűn, szeretetlenség, büntetlenül nem marad. A természettörvény sem elnézést, sem kegyelmet nem ismer, hanem kérlelhetetlen szigorral tükrözi vissza a valóságot. Azért, hogy a bűnök rabságában sínylődőt figyelmeztesse kötelességére, a megtérésre. Mindenkinek meg kellene már érteni, hogy nem Isten a hibás a sorsáért, csak önmaga. Isten csak segítségül adott egy jó edzőt, hogy mindenkiből a legjobbat hozza ki – fűzte hozzá Péter.

– Tudjátok, ha az emberek, csak a hét fő bűnre odafigyelmének és betartanák, már sokkal előrébb lennénk – szólt Anna.

– Szerintem, ha az utca emberét megkérdezed, kapásból biztos nem tudná felsorolni a hét fő bűnt állítom. Mivel még felsorolni sem tudja, akkor, hogyan tartaná be? – kérdezi Viktor.

– Gőg, érzékiség, gyűlölet, irigység, önzés, anyagimádás, bálványimádás. Ezek magukba foglalják az összes többi szorosan ehhez kapcsolódó érzéseket – válaszolta Anna.

– Jézus, azért jött a Földre, hogy elmagyarázza ezeket a tanításokat, mind a hegyi beszédében és a többiben egyaránt. Példát adott sok mindenből, de ahogy akkor sem értették sokan, sajnos ma sem értik igazán – szólt hozzá Balázs.

– Igen, ezeket már gyermekkorban meg kellene tanítani, de gyakorlati módszerekkel. Nem csak bebiflázni a dolgokat és nem érteni, mert úgy semmi értelme – mondta Anna.

– Viszont az, hogy most itt tartunk, pont annak az eredménye, hogy évszázadok során, szándékosan vagy nem, de elmaradt a gyakorlati tanítások, példaadások sora. Ott vannak a papok, közülük hányan meghurcoltatnak. Igaztalanul, vagy igazságosan.  Ők is emberek és azért, mert papok nem jelenti azt, hogy tökéletesek, csak annak tanultak. Amennyiben nem csiszolta jellemét a tanulmányaihoz, akkor csak egy foglalkozás számára, ugyanúgy, mint bármi más – magyarázta István.

– Na  igen! Hú, de eltelt az idő srácok! Nagyon jót beszélgettünk megint. Köszönjük szépen nektek a vendéglátást! Megyek, összeszedem a fiúkat, lassan indulnunk kell haza – szólt Viktor.

– Szeretettel, örülünk nektek, hogy végre már összejöhettünk! Egy hónap múlva, újra itt várunk benneteket. A részleteket majd megbeszéljük – válaszolta Péter.

               A kimerítő, de igen hasznos filozofálgatás után elbúcsúztak egymástól, a viszontlátás örömét remélve.

Debrecen, 2021. március 13.