Amy Dél–Amerikában, Santiagoban él férjével Gregoryval. Két éve házasodtak össze a karrierjüket építik. A feleség egy menő parfüméria vezetője, míg férje bányamérnök és neves cég vezérigazgatója. A családtervezéssel még pár évet várni akarnak.

Nagy érdeklődést mutatnak a művészet iránt. Sokat járnak megnyitókra és kiállításokra. Szeretik a társasági életet. Szinte hetente összejönnek a barátaikkal.   Néhányan irigylésre méltónak tartják kapcsolatukat. Az egymás iránti érzéseik, ki ülnek arcukra. Ritkaság, hogy két ember ennyire egy húron pendüljön.

Gregory legalább tíz évvel idősebb Amynél. A lány csillogó fekete szemei egy életre elvarázsolták. Igyekszik mindig a kedvében járni és meglepni valamivel. Amy hűséges, odaadó szerelemmel viszonozza párja figyelmességét.

– Szívem, nekem hétfőn Ausztráliába kell utaznom, de Péntek este legkésőbb megjövök.

–  Rendben drágám, ha muszáj…! Már most hiányzol! – és magához ölelte feleségét.

– Ez egy nagyon fontos tárgyalás lesz és nem küldhetek mást.

– Értem, nagyon várlak vissza. Hol szállsz meg?

– Sydneyben, ahogy megérkezem jelentkezem a szállodából.

– Ezt el is várom – mondta nevetve.

Az asszony lefoglalta a repülőjegyet és összepakolt pár holmit az utazáshoz. Hétfőn kora reggel indult útnak.

A repülőgépen az ablak mellett ült, csodálta a távoli tájat. Egészen lenyűgözte a látvány. A stewardess hozott kávét és szendvicset. Később kissé elszenderedett, mire felébredt már az Indonéziai szigeteket távolból látni lehetett. Az út háromnegyed részét megtették, majd hirtelen elkezdett rázkódni a légijármű. Sikoltozás és félelem töltötte meg a teret. A légi kísérők próbálták az utasokat megnyugtatni. A kétségbeesés, azonban kiült az arcukra. Amy, amikor hátra nézett látta, hogy lángol a hajtómű. Pont a Csendes – óceán felett repültek. A pilótafülkében, próbáltak mindent megtenni a katasztrófa elkerülése végett.

– Kigyulladt a hajtómű! Tartsuk az irányt és a magasságot – kiáltotta a kapitány.

– A műszerek nem ragálnak semmire – válaszolta a másod pilóta.

– Irányító torony…! Irányító torony…! Itt az E – 401 -es…!

–  S.O.S. …! S.O.S…! Zuhanunk…!

A repülő több mint száz utasával a Csendes – óceánba zuhant, közel az Új – Guinea szigetek közelében.

Az irányító torony hallotta és látta a radaron a gépet, de a válasz már nem érkezett meg. A koordináták alapján, azonnal mentő egységet küldtek a helyszínre. A légijármű darabjainak egy részét megtalálták és rengeteg holttestet. A televízió csatornáin megszakították az adásokat és beszámoltak a súlyos katasztrófáról.

Gregory éppen a vacsoráját készítette, amikor figyelmes lett a hírre. Amy ezzel a járattal utazott, villant fel az agyában. A kezéből kiesett a tányér és darabokra tört. A férfi szemei könnyel teltek és a fájdalomtól felordított.

– Amy…! Amy…! Ez nem lehet igaz…! Te nem halhattál meg…! – kiáltozta eszét vesztve.

A földre roskadt és zokogott. Kezét megvágta a törött tányér darabja, de ez sem érdekelte. Teljesen összetört a hír hallatán.

A legjobb barátja Diego a szomszédban lakott. Tudta, hogy Amy ezzel a járattal utazott és azonnal átrohant barátjához, amikor értesült a katasztrófáról.

– Gregory! Nyisd ki az ajtót én vagyok Diego – dörömbölt és kiabálta, mivel a többszöri csengetés hiába volt.

A férfi nagy nehezen kinyitotta az ajtót és mindjárt sírva borult a barátja nyakába.

– Amy…! Amy…! Nincs többé…! Érted…?

– Mi történt? Tiszta vér a kezed?

– Á… – legyintett a kezével, majd a kanapéra roskadt.

– Próbálj megnyugodni Gregory, lehetnek túlélők. Talán Amy is közöttük van.

Nyugtatta barátját, miközben ellátta a vérző kezét.

– Nézd csak! Gyorsan írjuk fel a telefonszámot. Azt kérik, hogy jelentkezzenek, akiknek ezen a járaton utazott hozzátartozójuk.

– Az utasok listája szerint még nem találtak meg több mint harminc személyt. A kutatást tovább folytatják a környező szigeteknél – folytatta a bemondó a tudósítást.

– Hallod? Van remény! Ne keseredj el.

Gregory, kissé összeszedte magát. Telefonált a megadott számra és kérték, hogy utazzon oda az azonosítás miatt.

Azonnal csomagolt és természetesen Diego is elkísérte az útra. Nem hagyta egyedül a legjobb barátját ebben a helyzetben sem.

A holttestek között hiába kereste egyetlen szerelmét, nem találta. Ez megnyugvást adott számára, hogy talán életben van.

A környező szigeteket a mentő egységek kiszélesített köre végig járta. Fotókat mutogattak, de semmi hír nem volt a többi eltűnt személyről. Pár hónap elteltével még néhány holttestre bukkantak, de Amy nem volt közöttük.

Gregory nem tudta elfogadni szerelme halálát, míg a holttestet meg nem találták. Maga indult felkutatására Diego segítségével. A szíve mélyén érezte, hogy él valahol. A szisztematikus, tudatos kutatásuk nem vezetett eredményre nekik sem.

– Gregory, menjünk haza. Saját szemeddel is láthattad, hogy sehol sem bukkant fel, a fénykép alapján sem ismerték fel.

– Nem…! Diego! Tudom, hogy él!

– Igen, végigjártuk a környező szigeteket. Talán, valamelyik kis falu kimaradt.

– A mentő egység sem találta. Pedig ők profik ebben.

– Nem adom fel…! Eddig a térképet böngészve szisztematikusan haladtunk. Most adok egy esélyt a szívemnek. Nem tudom, hogy merre fog vinni, de oda megyek ahová érzem, hogy vezet.

– Rendben barátom veled tartok – mondta sóhajtva Diego és átölelte barátját.

– Köszönöm. Holnap reggel indulunk és csak a szívem iránytűjére hallgatok.

Este Amy fotóját a párnája alá tette és azzal aludt el. Álmában beszélt vele, hogy mit? Reggelre elfelejtette. Megerősítésnek vélte, hogy szerelme él valahol.

Elindulás előtt még hosszasan nézte a fényképét és teljesen rá koncentrált. Hirtelen megszólalt.

– Mehetünk!

– Jó, de merre?

– Csak gyere velem.

Elindultak és Gregory maga sem tudta, hogy hová fog vezetni az útja. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz vezeti.

– Erre már jártunk, ismerősnek tűnik – szólalt meg Diego.

– Nem baj, arra – mutatott az ujjával.

Letértek egy kis ösvényen, sokáig gyalogoltak, mire egy kis faluhoz értek. Már sötétedett és marcona külsejű férfiak körbe fogták őket. Valami ismeretlen nyelven beszéltek, így nem tudtak szót érteni. Mutogatták nekik, hogy menjenek velük.

A kis falu középpontjába kísérték, ahol több sátorszerű kunyhó állt. Valamit kiabáltak, mire elő jött az elöljárójuk. Szerencsére ő tudott egy kicsit spanyolul és sikerült kommunikálniuk.

– Kik vagytok? Miért jöttetek?

– Gregory és Diego – válaszolta, majd elő akarta venni a zsebéből a fotót, hogy megmutassa.

Erre nagy kiabálás támadt és harcra készen álltak eléjük. A vezetőjük, lenyugtatta őket.

– Nem tenni hirtelen mozdulatot! – figyelmeztette őket.

– A feleségemet keresem, aki a lezuhant gépen volt. Csak a fotóját akartam megmutatni, talán látták valahol – válaszolta Gregory.

– Jó, de lassan vegye elő.

A képet feléjük fordította, hogy mindenki lássa. Erre ijedten meghátráltak. A főnök azonban elkérte és jól megnézte.

– Tegye vissza zsebébe. Itt nem ismerik a fotót és félnek tőle. Gonosz szellemnek gondolják.

– Értem – mondta és visszacsúsztatta a zsebébe.

Az ismeretlen nyelven elkezdett kiabálni valamit. A főnöknek póker arca volt semmilyen érzelmet nem árult el.

Az egyik sátorból elővezettek egy nőt. Gregory szíve repdesett az örömtől, hiszen megtalálta Amyt.

– Amy…! Amy…! – kiáltozta boldog arccal és oda akart szaladni hozzá.

A férfiak, azonban ezt megakadályozták és a főnök is feltartotta a kezét, hogy álljon meg. Odament az asszonyhoz és mondott neki valamit. Távolabb voltak Diegoval, így ebből semmit sem hallottak. Csak azt látták, hogy Amy a fejével int, hogy nem.

– Fotó…? – kérte el a főnök.

Gregory odaadta neki, aki megmutatta az asszonynak. Amy, csak döbbenten nézte pár másodpercig, majd újra intett a fejével, hogy nem. Ezután a vezető visszament Gregoryhoz és a fényképet is visszaadta.

– Asszony nem ismeri magát, ő nem Amy. A neve Napsugár.

– De hát én felismerem őt!

– Nem, ő! – mondta határozottan, ellentmondás nem tűrő hangon.

– Hagyd Gregory – szólalt meg Diego is.

– Hogy hagynám, amikor látom, hogy itt van és életben van!

– Nyugalom…- intette le a főnök.

– A Nap már elhagyta pályáját. Nem vagyunk vad emberek. Ott egy üres kunyhó, ott éjszakázhattok. Hozunk nektek enni és inni. Amikor a Nap újra pályájára lép ti elhagyjátok a falunkat. Megérteni?

Diego bőszen bólogatott, mert nem akart bajt. Megfordult, hogy induljon a kijelölt sátor felé és barátját is karon fogta, aki szinte kábultan figyelte az eseményeket. Egyszerűen hihetetlennek tartotta azt a helyzetet, amibe kerültek.

A kunyhó előtt két marcona őr ott maradt. A többiek hoztak ételt és italt bőven, még reggelre is maradt.

– Diego! Te érted ezt? Most mi történik? Foglyok vagyunk?

– Hát…, olyasféle.

– Amy…? Mi történt vele? Talán megfélemlítették?

– Nem hiszem, de lehet emlékezet kiesése van a baleset következtében.

– Azt hittem tudok vele beszélni, de ezek a közelébe se engednek!

– Napsugár…! Hát még ilyet…? – bosszankodott tovább Gregory.

– Barátom, próbálj meg pihenni, holnap hosszú napunk lesz azt hiszem. Ma már semmit sem tudunk tenni.

Nehezen, de nyugovóra tértek. Reggel a főnök megjelent a sátruk előtt.

– Idegenek! A Nap már felkelt. Ideje távozni. Testvéreim elkísérnek a falu széléig.

– Szeretnék beszélni Amyvel – kérlelte Gregory.

– Nem Amy! Ő Napsugár, nem akar veled beszélni, azt mondja nem ismer.

– De a férje vagyok…, láttad a fotót. Őt keresem hónapok óta – folytatta könyörögve.

– Napsugár nem régen van velünk. A halászok találták meg a parton. Elhozták ide, mert félájult volt. Hosszú ideig gyógyítottuk. Ő azt mondja nem ismer, nem engedhetem el veled. Megérted?

– Igen…, – válaszolta könnyes szemmel.

A törzs jószándékú volt, még ételt és italt is vihettek magukkal. Két marcona külsejű elkísérte őket a falu széléig. Ott békével elköszöntek egymástól.

Amy valóban, semmire nem emlékezett. Az egész múltja törlődött. Magához térve, ezek a kedves emberek vették körül, akik odaadóan ápolták. Hálából tanította őket spanyolul. A fotóval azonban egy rés nyílt az amnéziáján és nagyon lassan ugyan, de elkezdtek töredék emlékek előtörni a múltjából.

Az első egy rémálma volt, hogy lezuhant a repülővel. Borzasztóan megviselte, de kezdte összeilleszteni a mozaikot, hogyan is került a mostani helyzetébe. Már csak arra kellett rájönnie, hogy ki is ő és mi a foglalkozása. A férfi, aki kereste mit akart tőle.

Az egyik törzsbéli asszonnyal elmentek gyógyfüvet szedni, megtanította, hogy melyik növény mire alkalmas.

Sorba szagolgattak őket. Napsugár az egyik illatánál többet időzött mert ismerős volt neki. Tudta, hogy ez valamilyen összefüggésben van vele. Leszakított egy darabot belőle és később a párnája mellé tette.

Sokat gyötrődött amiatt, hogy az emlékezete nem akart visszajönni. Mindenképpen tudni szerette volna, hogy mit csinált mielőtt a törzshöz került. Megsajnálták és a vezetőjük elkísérte egy közeli városban lévő terapeutához. Napsugár rendszeresen járt hozzá, mert érezte, hogy használ neki, azonban nagyon lassan jöttek elő képek a múltból. A saját személye már kezdett felépülni, de nem volt teljes. A terapeuta egy év múlva őszintén megmondta neki, hogy nem tud többet segíteni. Ezért megadott neki egy másik ismert orvost Sydneyben.

Amy mindent meg akart próbálni, ezért hálatelt szívvel elbúcsúzott a törzstől. Sydneybe utazott, hogy felkeresse az adott személyt.

Charlie, az orvos végig hallgatta történetét, majd vizsgálatok sora következett Amy számára. Bevonta a rendőrséget is. Az eltűnt személyek adatai, valamint fotója alapján, az azonosítást követően kiderült a neve. Innentől már könnyebben ment a kutatás. Megtalálták a férjét és a fotót is megmutatták neki, de nem emlékezett.

Amyt egy erre specializálódott szanatóriumba utalták utó kezelésre. Lassan kezdtek visszatérni foltokban az emlékei.

Gregory ez idő alatt, a munkájába temetkezett. Évek teltek el és fogalma sem volt arról, hogy Amy vagy Napsugár hogyan éli mindennapjait. Azt tudta, hogy a törzshöz nem mehet vissza, azonban a tehetetlenség érzése mardosta.

A helyiek nem foglalkoztak vele, mert úgy gondolták nincs elég bizonyíték rá, hogy valóban a feleségét találta meg. Erőszakkal senkit sem hozhatnak el a törzsből. Csak abban reménykedhetett, hogy egyszer talán majd mégis visszatér Amy emlékezete. Bár ennek az esélye, ahogyan az idő mindinkább telt egyre csekélyebb lett.

Gregorynak fontos tárgyalás miatt kellett Sydneybe utaznia. A reptérről rögtön a szállodába vitette magát. A megbeszélés csak másnap délelőttre volt kitűzve. Kis pihenést követően a környéken sétálgatott, gyönyörködött a város esti fényeiben. Elég fáradtnak érezte magát, így visszament aludni. Reggel friss fejjel indult a cég vezérigazgatójához. Szinte egész délelőtt tartottak az egyeztetések. Végül sikerült mindkettőjük számára egy előnyös szerződést megkötniük.

A délután folyamán érdeklődéssel kutatta fel a nevezetességeket. Felfigyelt egy csodálatos szökőkútra, körbe vették padok és árnyas fák. Sokan üldögéltek ott, szabad hely nem igazán akadt. Az egyiken egy hölgy üldögélt magában. Gondolta talán nem zavarja, ha kicsit ő is oda ül.

– Pardon…, hölgyem! Szabad…?

Az asszony oda sem nézett, csak bólintott.

– Tessék – válaszolta halkan, egykedvűen.

Gregory látta rajta, hogy mélyen elgondolkodott. Nem zavarta elmélyülésében, ő is elmerengve nézett a távolba. Kis idő elteltével, a nő az órájára pillantott. Felállt és elindult, de egy pillantást vetett a férfira. Gregoryba hirtelen, mintha egy villám csapott volna.

– Amy…! Amy…! Hát te vagy az? Tényleg te vagy?

A nő dermedten bámult rá és hang sem jött ki a száján.

– Jaj…, bocsánat…, ha összekevertem volna valakivel – motyogta, mert már maga is azt hitte, csak képzelődik.

– Nem…, Gregory…? – szólalt meg végre, hitetlenkedve.

– Igen…, de hogyan…? El sem hiszem…!

A felismerés hevében egymás nyakába borultak. Potyogtak a  könnyeik, hogy végre annyi megpróbáltatás után a sors újra összehozta őket.

Amy teljesen visszanyerte az emlékezetét a szanatóriumi kezelés alatt. A padon ülve éppen azon gondolkodott, hogy ennyi idő elteltével a férje várja -e még. Boldogságuk határtalan volt. Együtt utaztak vissza Santiagoba.

Debrecen, 2023. 10. 12.

Péter családja nagyon jól ismerte a Mátrát. Imádták a friss hegyi levegőt és a lenyűgöző tájakat. Egy hosszú hétvégén ismét elhatározták, hogy odamennek kirándulni. A Siroki vár volt most az elsődleges célpontjuk.

Ahogy közeledtek felé, mesébe illő látvány tárult a szemük elé. Egy magányos hegycsúcson a Siroki vár falai emelkedtek a magasba. Ez a Mátra legnagyobb várromja, festői környezetben. Egy sziklatömb belsejébe vájták és tetejére építették a vár felső részét. Korábban várromként tartották nyilván.

Az állami tulajdonba kerülés után 1994 – ben a nemzeti örökség részévé nyilvánították. Ezt követően pedig felújításra került. Hatalmas területen fekszik egy alsó és felső várrésze oszlik. Fentről fantasztikus panoráma nyílik a környékre és a hegy gyomrába vájt, szerteágazó alagútrendszer nagyon izgalmas. Az erődítmény legősibb része a felső várban található lakótorony, erre épült az öregtorony, amely az őrség lakhelye volt.

A gyerekeknek a Barát és Apáca sziklának nevezett, két egymástól távolabb, magányosan álló szikla alakzat tetszett a legjobban, amely a vár tetején áll. Az idők során több legenda is fűződött a várhoz.

A legismertebb, hogy itt a sziklás várhegyen állt az öreg tündér, Darnó vára. Vele élt szépséges tündérlánya, a halhatatlan Tarna. Nagyon féltette lányát, mindentől és mindenkitől, nem mehetett a várfalán kívülre. Azonban a kíváncsiság erősebb volt a szigornál.

Így a tiltás ellenére Tarna szarvassá változva elhagyta a várat. Éppen akkor járt arra egy deli Bodony vitéz, aki amikor meglátta a gyönyörű szarvast rögtön kilőtte rá nyilát. De a nyíl lepattant a szarvasról. A vitéz utána eredt és már a harmadik nyila is lepattant róla, amikor a varázsereje megtört. Ezzel visszaváltozott gyönyörű tündérlánnyá. A fiatalok rögtön szerelmesek lettek egymásba. Amikor ezt a király meglátta, irtózatos haragra gerjedt. Megfogta az íját és rálőtt Bodony vitézre. Tarna saját testével védte szerelmét, így a bűvös nyíl átdöfte mindkét szerelmes szívét. Azon nyomban kővé változtak mindketten. Azóta áll ott e két kőbálvány a hegygerincen. Darnó király megbánta tettét és felkiáltott, folyton csak ezt hajtogatva, hogy „sírok, csak sírok”! így, lett e hely neve Sirok.

A hatalmas kalandozás után és élményekkel tele elindultak tovább Recsk irányába.  Itt a község melletti kőbánya közelében működött a recski kényszermunkatábor, ami sajnos elég hírhedt volt. Bírósági ítélet nélkül hurcoltak ide fogvatartottakat a társadalom minden rétegéből. Minimális létfeltételek között, folyamatosan dolgoztatták őket. Sokszor vad kegyetlenséggel kínozták vagy éppen éheztették a foglyokat. Mindenkinek megvolt a saját története, hogy miért került Recskre a régi nemességből.

Majd 1953–ban nyomtalanul megsemmisítették. A feltételezett helyén 1996-ban emlékhelyet létesítettek. Akik 1953 szeptember végén élve tudták elhagyni a tábort, mindenkinek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia. Senki sem beszélhetett a táborban történtekről. Az ismert jelszó az volt, hogy „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba!”

A rendszerváltást követően, az egykori rabok visszaemlékezései alapján állították helyre egyes részeit a tábornak, hogy Recsk örök mementóként szolgáljon az utókor számára.

Nagyon nagy hatást gyakorolt rájuk látványa a tábornak és az, hogy valaha nem is olyan túl régen, mindez megtörténhetett. Kicsit lehangolóan, de tovább folyatták útjukat, a Vörösmarty Turistaház felé.

A kocsit a parkolóban hagyták és lelkesen indultak neki a piros színű keresztjelzésen a Pisztrángos – tó felé. Időközben nagyon meleg lett. Az út, hol az erdő sűrűjében a jó hűvösben, hol a tűző napon, kint a kocsiúton vezetett. Bár ettől volt izgalmas a túrázás. A Pisztrángos – tóhoz érkezve szépen kialakított szalonnasütő hely és menedékház fogadta őket. Ez egy kisebb tó, ami valószínűleg a jégkorszak felmelegedési szakasza óta létezik és 667 méteres tengerszint feletti magasságban. Ilyen keletkezési múlttal rendelkező állóvizeket általában, a nagy víztisztaság jellemzi, mely a pisztráng életfeltételeinek egyike. Innen származik a neve is. Ma már az elmocsarasodott állapota miatt, évek óta nem élnek benne halak.

– Gyertek, menjünk tovább egy kicsit, a Petőfi – forráshoz, ahol megtöltheti mindenki a kulacsát – szólalt meg édesapjuk.

A kiépített forrás tövétől, egy hosszú fatörzsből volt vályúforma készítve, aminek végén folyt ki a víz.

– Ez de érdekesen van kialakítva – jegyezte meg Péter.

– Én el sem érem – tette hozzá Kitti.

– Hagyd csak majd én megtöltöm neked – válaszolta az édesanyjuk.

Péter rögtön csinált pár fotót, majd miután mindenki megtöltötte a kulacsát mentek tovább.

– Most elmegyünk Mátraszentimrére és megmutatom nektek a három falu templomát – mondta édesapjuk.

– Ez azért érdekes, mert az egri érsek úgy határozott, hogy a három falunak közös templomot épített. Mivel nem tudtak megegyezni, hogy hol épüljön fel. A három falutól, Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászlótól egyforma távolságra, végül terméskőből építtette meg – folytatta az édesanyjuk.

– A védőszentje Szent István király – tette hozzá édesapjuk.

Kis hegyi faluk, de kedvesek az emberek. A templom sajnos zárva volt, így csak kívülről tudták megnézni. Nem sokat időztek itt, tovább mentek Fallóskútra. Itt egy meseszép kápolna áll, mely zarándokhely is egyben. Környezetében gyönyörű park, stációkkal, szobrokkal, kegyhellyel.

– A monda szerint, egy Hasznosi Klára nevű asszonynak többször is megjelent a Szűzanya. Kérte tőle építse ki a forrást ott, ahol megmutatta neki, az emberek gyógyulása érdekében. Ennek a forrásnak kiépítésében férje is segítségére volt. Majd később egy kis kápolnát is építettek mellé. Az évek során folyamatosan bővítették az építményt és szabadtéri oltár is épült hozzá – mesélte gyermekeinek az édesapa.

– Fallóskút sajátossága még az is, hogy 2011 – ig haláláig, itt élt Magyarország egyetlen fő állású remetéje, Szél Sándor Paszkál, aki mindig szívesen mesélt az odalátogatóknak a zarándokhely történetéről – tette hozzá édesanyjuk.

Az úton a kegyhely előtt több pavilon is állt, melyekben különböző kegytárgyakat, képeslapokat, gyertyákat és Hasznos Klára néniről egy kis könyvecskét is lehetett kapni. A család szétnézett és vásárolgattak maguknak egy – egy kis emléket.

Elindultak Galyatetőre, de útközben egy helyen megálltak, több kocsi is volt ott éppen. Ugyanis pazar kilátás nyílt az egész völgyre és környékére. Félkörben a hegyoldalon végig pompás panoráma látványát nyújtotta.

Először a galyatetői kápolnát nézték meg, ami a két világháború között épült. A kápolna igazi sajátosságát az adja, hogy a bejárattól balra emléktáblán olvasható, Kodály Zoltán a templom közelében komponálta a Csendes misét. Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, aki igen gyakran pihent meg Galyatetőn.

Tovább mentek a Galya – kilátóhoz, ahonnan gyönyörűséges kilátás nyílt körbe. Madártávlatból lehet rálátni a Mátra, a Bükk és a Tátra hegyvonulataira.

Innen elmentek a Piszkés – tetői Obszervatóriumhoz. Itt működik Magyarország legnagyobb, tudományos megfigyelésre használt távcsöve és ez a legjobban felszerelt csillagászati megfigyelőhely. Alapvetően ez egy kutató állomás, de sajnos csak kívülről tudták megnézni.

A nap már a horizonton állt. Sok élménnyel telve indultak haza. Szívükbe zárták a kellemes kirándulásaikat a Mátrában.

Debrecen, 2020. 07. 19.

 

Vasárnap reggel korán keltek, hogy ki tudják használni a ragyogó napsütéses időt. Péter a szálloda egyik szobájában az édesapjával aludt, míg a másik szobában húga az édesanyjával.

A szomszéd szobából, hirtelen hatalmas visítás hallatszott. Gyorsan kiszaladtak az erkélyre megnézni mi történt. Két mókus rohangált, fel az erkély korlátjára, le a kőre, zavarták egymást a dióért.

– Mi történt? Kitti, miért visítozol? – kérdezte Péter.

– Képzeljétek reggel, amikor kinyitottuk az erkélyajtót, rögtön berohant a szobába két mókus. Az egyik felugrott az ágy szélére, a másik a székre. Ezután az egyik felmászott az asztalra és a zacskóból kilopott egy diót, majd rögtön kiszaladt vele. Mire az ágyon lévő mókus meg uzsgyi utána, és azóta kergetik egymást a dióért – mesélte Kitti.

– Az igen, mókás lehetett! – nevetett Péter.

– Kislányom, azért egy kicsit vegyél vissza a hangerődből, mert ez egy szálloda és mások is vannak itt. Menjünk reggelizni.

Már éppen menni készültek lefelé, amikor Péterék szobájába is megjelent egy mókus. Persze, azonnal adott neki diót, hogy ő se maradjon ki a jóból.

– Csukd be az ajtót Peti, mert mire visszajövünk, ezek elhordják majd az összes diót, amit hoztunk. Még nekik is reggel van, úgy látszik éhesek – szólt nevetve apukája.

– Nagyon virgoncok ezek a mókusok, de annyira kedvesek.

Amikor becsukta az erkélyajtót, éppen visszaért az egyik. Két lábra állva a mancsait az üvegajtóra szegezte és nézett befelé, hogy most mi történt, nem tud bejönni. Rögtön le is fotózta Péter. Ezt a pillanatot meg kellett örökítenie.

Reggeli után mindjárt elindultak a Sástó – Kőbányán lévő kalandparkba. Az egész délelőttöt ott töltötték. Volt bob pálya, nagy hinta és erdei kalandpark. Hatalmas létesítmény az egész. Nagyon izgalmas volt, kitűnően érezték magukat és gyorsan elszaladt az idő.

– Ha már itt vagyunk, mit szólnátok hozzá, hogy  ha visszamennénk Sástóra egy kicsit és ott meg is ebédelhetnénk? – kérdezte édesapjuk.

– Szuper! – válaszolták a gyerekek.

Ebéd után végig sétáltak a tanösvényen, a kilátóhoz és csónakáztak a tóba.

– Menjünk vissza, a parkolóval szemben, a másik oldalból indul a sárga színű keresztjelzés. Azon le tudunk menni Mátrafüredre. Ott meg is tudunk vacsorázni, remek pizza van az egyik pavilonban. – javasolta édesanyjuk.

– Várjatok! Addig is hűsítjük magunkat egy kis jégkrémmel – szólalt meg édesapjuk és mindenkinek vett egyet.

Ezután elindultak a túra útvonalon. A talaj elég terepes, de egy ideig az autóúttal párhuzamosan halad. Ahogy egyre beljebb értek az erdőbe úgy változott egyre pompásabbra a táj. Elérkeztek a Rákóczi – forráshoz, ami szépen ki volt építve, gyönyörű környezetben.

Rögtön fotózkodtak és a kulacsokat is megtöltötték a forrás kiváló vizével. Innen két lehetőségük nyílt az út tovább folytatására. A sárga színű vonaljelzésen a Muzsla – tető felé a gerincen tovább, vagy a sárga színű keresztjelzésen a Máriácska felé.

– Szerintem a Muzsla – tető felé menjünk, arra nagyon szép a kilátás és a Máriácskához el tudunk menni Mátrafüredről is, mert közel van – szólalt meg az édesapjuk.

Mindenki egyetértett vele, így azon az ösvényen indultak el. Fantasztikus kilátás nyílt az út során több helyről is a hegygerincről a völgyre. Meg – meg álltak gyönyörködni a tájban és sok fotót is készítettek. Elérkeztek a Muzsla – kilátóhoz, ahonnan széles körbe lehetett belátni a környéket. Innen már hamar leérkeztek Mátrafüredre. A finom pizza után elsétáltak a Máriácskához.

Nagyon szép út volt a Bene – patak mellett. Ez egy kegyhely, padok is voltak, ahol le lehetett ülni. Amikor odaérkeztek, éppen egy pár imádkozott, majd felálltak és elmentek. Nagyon sok kis táblát helyeztek oda, főleg márványból, de mindegyiken a gyógyulásért adtak hálát Máriának.

– Képzeljétek! Egy férfi az orvosa szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, ám az itt elmondott fohászait követően, mégis teljesen felépült betegségéből. Ezért hálából családjával sziklaoltárt építtetett itt Máriának.  Ez a kegyhely története – mesélte édesapjuk.

– Holnap pedig túrázunk még az erdőben, mert megszeretném nektek mutatni a Sárkányost – tette hozzá édesanyjuk.

Másnap reggeli után mindjárt el is indultak, a hegytetőn az önkiszolgáló étterem mögötti kis ösvényen lefelé.

– Tudjátok, hogy Kékestetőt miért nevezték el, Kékestetőnek? – kérdezte az édesanyjuk.

– Mert Magyarország legmagasabb pontján van! – vágta rá Kitti.

– Jó, de miért pont Kékes? – faggatózott tovább moso – lyogva.

– Szabad a gazda! – válaszolta Péter.

– Most nézzetek be az erdő sűrűjébe úgy, hogy csak a fák törzseit figyelitek. Mit láttok? – tette fel a kérdést.

– Azta! Tényleg, de jó! Az egész ilyen kékesszürkés színű! – fedezte fel – Péter.

– Ugye – ugye! – mosolygott hozzá az édesanyjuk.

Amikor leértek a tisztásra, megcsapta őket a menta illata. Látványnak is szép volt. Az út szélét málna és szederbokrok szegélyezték. Megálltak csemegézni belőle. Majd a Tájvédelmi körzetet elhagyva, lefelé haladtak egy kis ösvényen. Ahogy kiértek belőle, a gyerekeknek még a szájuk is tátva maradt a látványtól, ami eléjük tárult.

Ez a sárkányrepülősök kifutó helye volt, azért hívták sárkányosnak. Páran éppen a sárkányrepülőjüket szerelték össze. Ott maradtak egy kis ideig és várták, hogy futnak ki. Egy fa rámpa vezette őket a szakadék felé, addig gurultak a lejtőn egyre gyorsuló tempóban és a végénél, a szél örvénye felemelte őket. Elbűvölő látvány volt, ahogyan vitorláztak fent a levegőben.

–  Ó, micsoda élmény! – kiáltott fel Kitti.

Amikor mind elmentek, édesapjuk elővette a távcsövét. Az egész völgyre rá lehetett látni, benne a falukat fel lehetett ismerni szabad szemmel is, de a távcső körbe – körbe járt. Miután kigyönyörködték magukat, visszaindultak az önkiszolgáló étteremhez ebédelni.

Kint fogyasztották el az ebédjüket a teraszon, hogy közben csodálhassák a pazar tájat és élvezzék a jó hegyi levegőt. Ebéd után még tettek egy kisebb túrát a Som bokor felé.

A Tájvédelmi körzet kis tisztásáig ugyan az volt az útvonal, csak itt elfordultak balra a sárga színű vonaljelzésre. Sűrű, hatalmas fák között vitte az ösvény őket. Rengeteg taplógombát láttak. Ezek a gombafajták a fatörzsére nőnek rá, nagyon szépek, leginkább kagyló alakúak.

Az édesapjuk a séta közben elmesélte a gyerekeknek, hogy ezekből készítik az úgy nevezett taplósapkákat vagy más dísztárgyakat. Egy kis darab ott feküdt a földön. Péter felvette, hogy közelebbről is megnézze. Nagyon meglepődött, mert méretéhez képest, módfelett nagy súlya volt. Nagyon sűrű és szinte kőkemény.

Amikor kiértek az ösvény végéhez, félkörívben tárult eléjük a környék meghitt szépsége. A mátraházai sí sáncot is lehetett látni, ami Magyarország legnagyobb sí sánca. Régen még világbajnokok is versenyeztek itt. Azóta sajnos már az enyészeté lett, régen nem használják. Ettől függetlenül nagyon szép volt a kilátás.

Péter és Kitti csodálatos élményekkel gazdagodtak a hétvége folyamán. Megérezték a Mátra hívószavát.

Elhatározták, hogy máskor is eljönnek erre a csodálatos helyre.

Debrecen, 2020. 09. 29.

Péter szülei úgy tervezték, hogy hétvégére felmennek a családdal Kékestetőre kirándulni. Meleg nyár volt és vágytak a hűvös erdei levegő után. Jó programnak ígérkezett egy hosszú hétvége. Pénteken késő este értek a szállásra. Gyönyörködtek az égbolt csillagösvényében. A városból ezt nem látni.

Másnap reggel nyolc órakor már ott várakoztak az étkező előtt, hogy kinyisson. Nemsokára be is mehettek, svédasztalos reggeli várta őket. Evés közben megbeszélték a napi programukat.

Káprázatos napsütéses idő volt, tiszta derült ég, bár kissé még hűvös a levegő, de túrázáshoz éppen jó. Reggeli után nem sokkal elindultak a közeli forrásokat felkutatni.

– Itt van nem messze a Disznós – forrás, a piros színű vonaljelzésen kell menni, először odamegyünk és mindenki megtöltheti a kulacsát forrásvízzel – mondta az édesapja.

Ő ment elől, hogy mutassa az utat. Kis idő múlva letértek balra egy kis ösvényre, amely lefelé vezetett. Hirtelen megállt és az ujját a szájához emelte. Csendre intette a családját, miközben lefelé mutatott.

Egy őz csapat volt ott, éppen a forrás vizéből oltották szomjukat. Igazán pazar látványt nyújtottak. Megtorpantak és csak csendben nézték őket. Egy perc és már el is illantak az erdő mélyébe. Tovább folytatták útjukat lefelé egy keskeny ösvényen. Jobbról egy meredek sziklafal, majd a baloldalon szakadék, szerencsére nem volt mély, de azért óvatosan kellett haladni.

A sziklát vastagon, meseszép zöld, dús moha borította. Kitti, a húga meg is simogatta, majd felkiáltott.

– Olyan, mint a maci bunda! – simogassátok meg ti is, de csak óvatosan!

– Tényleg, nagyon kellemes érzés – válaszolta Péter.

Ahogy tovább haladtak az út alján jobbra egy fa tövénél hatalmas termesz hangya kupacra hívta fel a figyelmüket édesapjuk.

– Nézzétek ez már húsz évvel ez előtt is itt volt és az óta csak nőtt.

Álmélkodva nézték, hogy egy méter magas is lehetett talán. A hangyák legalább egy centisre megnőttek. Sokáig nem állhattak körülötte, mert rögtön rájuk másztak. Nem győzték leseperni magukról.

A Disznós forrás, ki volt építve, könnyen meg tudták tölteni a kulacsukat. Magával ragadó az egész táj, hatalmas meredek sziklafalak és sűrű fák lombjai szédítően lenyűgöző látványt nyújtottak. A fenyő illata járta be az egész környéket.

Ezután visszamentek a főútra, a piros jelzésre és ott sétáltak tovább az erdő belseje felé. Kellemes hűvös és tiszta volt a levegő, melyből jó nagyokat lélegeztek be. A Nap már magasan járt. A fák lombjai között csak egy – egy fénysugár sütött be. Tovább sétálva, éppen egy ritkább részhez érkeztek. Itt a tiszta kék égbolt kikandikált a sűrű fák közül.

Ekkor meglátták, hogy két sas köröz a levegőben kicsit távolabb, majd eltűnik. Megálltak és csendben mozdulatlanul vártak.

Újabb két sas vitorlázva repült visszafelé. Fantasztikus élményt nyújtottak.

Egyszer csak Kitti elkezdett hátrálni szép lassan óvatosan. Péter kérdően nézett rá. A húga fejével a közeli viszonylag alsó ágra mutatott. Annyira az égboltot figyelték nem vették észre közben, hogy egy sas ült az ágra és figyelte őket. Óvatosan megfogta az édesapja vállát és a fejével jelezte neki. Ő bólintott és intett, hogy szép lassan induljanak el visszafelé.

– Hú, kicsit félelmetes volt ilyen közelről! – szólalt meg Péter.

– Valószínű ott lehetett a fészkük a közelben és a fiókákat jöttek etetni, egyben védelmezték is, mert nem ismerték a szándékainkat – válaszolta az édesapja.

Dél elmúlt, így fel sétáltak a hegycsúcsra, az önkiszolgáló étterembe ebédelni.

– A természet lélegzetelállító és nagyon kellene rá vigyázni, hogy ez így is maradjon – szólalt meg Péter édesanyja.

–  A Mátrában hatalmas területek vannak kijelölve Tájvédelmi körzetnek azért, hogy semmilyen beavatkozás ne zavarja meg a Mátra eredeti állapotát és ne tudjon természeti károkat okozni. Az északi sípályáról fantasztikus kilátás nyílik. Tiszta időben még a Magas – Tátra havas csúcsai is látszanak – folytatta édesapja.

Ebéd után Kitti hintázott egy kicsit és csodálták a festői kilátást. Shoppingoltak a pavilonsoron, majd felmentek a TV – toronyba.  Pompás panoráma nyílt körbe a tájra. Visszafelé az úton jobbra letértek a sárga színű, kör alakú presszóhoz.

Itt egy hatalmas terasz volt, mely a déli sípályára engedett ragyogó kilátást. A gyerekek egy – egy jégkrémet kaptak a szülők pedig kávéztak. Élvezték a friss levegőt és a pazar látványt, ami a szemük elé tárult.

Később a Szanatórium parkja felé vették az irányt. Szépen kialakított terület a pihenni vágyóknak. Ezen keresztül haladva, ismét a piros jelzésű turista útvonalon mentek tovább. Ugyanis onnan vezet az út a Pezső forrás felé. Úgy száz méter után jobbra nyílik a zöld színű túraútvonal.

– Mostantól viszont, csak a zöld színű vonaljelzéseket figyeljétek gyerekek. Ezek első sorban a fán vannak, de ahol nincs megfelelő közelségben, ott az alkalmas kőre is szokták festeni – hívta fel a figyelmet az édesapjuk a tájékozódásra.

– Nagyon fontos, hogy ha nem láttok jelzést, akkor ne menjetek tovább, nehogy eltévedjetek az erdőben, mert az könnyen megesik. Ilyenkor vissza kell menni a következő jelzésig és ott tájékozódni – folytatta az édesanyjuk.

Ezen a túraúton, még sűrűbb és sötétebb az erdő. Hiába sütött a Nap ezerrel, olyan szürkület volt, mintha már legalább este öt óra lenne. Teljesen más hatást gyakorolt rájuk ez az erdő rész. Jobbra – balra hegyoldal, ahogyan emelkedik majd lankásodik. Ezáltal más minőségű a levegő is.

– Már nemsokára ott vagyunk, jobbra lefelé keressétek a forrást, mert nehéz észrevenni és a kulacsot is majd itt megtölthetitek, ha szükséges – szólalt meg édesapjuk.

Alig emelkedett ki a földből, de kővel körbe, kiépített forrás volt. Kicsit megpihentek és fotózkodtak. Ezután tovább folytatták útjukat a Vályús – kútig, ami eléggé romokban hevert.

Így visszafordultak és egy erdei kocsi úton sétáltak tovább a piros színű turistaút felé. Ahogy rákanyarodtak a piros jelzésre, Péter édesapja hirtelen megállt és intett, hogy maradjanak csendben. Először csak azt látták, hogy mozog a bokor és valami nagy testű állat lehet. Ekkor előbukkant hatalmas agancsával, egy jól megtermett csodaszép szarvas. Egy pillanatra ő is megállt, majd hátat fordított és elsomfordált.

Rövid ideig még vártak, hogy távolabb menjen a szarvas, majd elindultak visszafelé. A parkban ismét megpihentek és a gyerekek nagyon élvezték a mókusok etetését. Besötétedés után felmentek a szobába, hogy lepihenjenek.

Debrecen, 2020. 02.18.