NOVELLÁK kategória bejegyzései

A MÚLT FOGLYAI

Ana, Angliában, Londonban él férjével és két lányával. Jelenleg az egyetemen tanít pszichológiát. A férje Thomas, aki villamosmérnök. A lányok már nagyok és önálló életet élnek. Az idősebb Lisa, írónő és jelenleg írói válságban szenved.

Este hét órakor megcsörrent a telefonja Anának. Éppen vacsorához készülődtek a férjével.

– Anya…! Kérlek segíts…! Nem tudom hogyan tovább…! – szólalt meg sírva a telefonban Lisa.

– Mi történt kislányom?

– Szorít a határidő a könyvem befejezésével és egy fia gondolat sem jut eszembe. Már mindent megpróbáltam, de rágörcsöltem az egészre. A kiadó folyamatosan zaklat, hogy mikor adom már le a kéziratot. Így teljesen megakadtam az egésszel. Ha nem fejezem be időre, felbontja velem a szerződést. Tudod, ezen nekem most nagyon sok múlik.

– Igen, tudom Lisa. Gyere át! Épp a vacsorához készülünk, kérlek lazíts egy kicsit. Maradj itt éjszakára és egy jót beszélgetünk, hátha kitalálunk valamit.

– Nagyon köszönöm anya! Fél óra, és ott vagyok.

– Várunk szeretettel.

A lány, gyorsan összeszedte magát. Kocsival hamar odaért már nem volt nagy forgalom az utakon.

A vacsora vidám hangulatban telt. Lisának sikerült kicsit feloldódnia. A család meghitt közössége és a szülői szeretet kizökkentette a mindennapi darálóból. Később édesapja leült meccset nézni a tv – ben. Hagyta, hogy anya és lánya elmélyedjenek a beszélgetésben.

Lisa elmesélte röviden, hogy miről szól a történet. Ana figyelmesen végig hallgatta. Több variációt is átbeszéltek, de egyik sem volt az igazi. A közös ötletelés, azonban mégis elindított egy fonalat a lány fejében.

– Anya, egy igazi megtörtént eseménnyel lenne jó befejezni. Nekem nincs ilyen tapasztalatom és nem ismerek senkit, akinek lenne. Talán a pácienseid között?

– Nem kislányom! Erről szó sem lehet!

– Persze, sajnálom! Ne haragudj, csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.

– Hm…, – Ana hosszasan elgondolkodott, egy régi emlék csillant meg a fejében.

–Lehet, hogy mégis tudok segíteni neked.

– Na…! Mondd már! – kérte izgatottan Lisa.

– Nagyon régen volt, és velem történt meg. Igazából ez indított el a pályámon.Cserediákként, egyszer Magyarországon töltöttem pár hónapot. Gyönyörű szép ország és kedvesek, barátságosak az emberek. A legjobban Budapesten, a Vajdahunyad vára és környéke fogott meg. Olyan az egész, amikor a hídon át belépsz, mint egy elvarázsolt táj. Igazi időutazásban van részed.

– Képzeld ez a vár másolata az eredetinek, ami Romániában van. Akkor megfogadtam, hogy egyszer elmegyek oda és megnézem. Úgy éreztem, ezt nekem látnom kell. Sok év telt el, amikor egy baráti társasággal sikerült elutaznom. Az út hosszú és fárasztó volt, de megérte. Sohasem fogom elfelejteni az ott történteket.

– Ez izgalmasnak tűnik – szólt közbe Lisa.

– Igen, szinte hihetetlen. Idegenvezető kalauzolt minket körbe, a többi túristával együtt, ugyanis két óránként indultak a csoportok. Fantasztikus érzések kerítettek hatalmukba a vár bejárása során. Szinte az 1400 – as években találtam magam. Az egész vár hangulata és kisugárzása, mit sem változott. A lovagteremhez érve, várt az igazi meglepetés. A földi látvány is nagyon szép volt, hiszen maga a gótikus építészeti stílus rendkívüli benyomást keltett.

Hirtelen bevillant előttem egy másik sík. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. A hosszú asztalon csodálatos, gazdag királyi teríték. Középen ült Hunyadi László és felesége Szilágyi Erzsébet. Én velük szemben kissé jobbra, az asztaluk sarkától nem messze álltam. Két szolgáló lány jött, akik feltálalták az ételt. Fehér fejkendőben és kötényben, a ruhájuk egységes kék színű volt. Erzsébet korhű, elől a nyakától a mellkasáig, fehér csipkézett ruhában ült. László fényes, kék színű öltözéket viselt. Mielőtt visszazökkentem volna a földi sík világába, László megszólított, persze ez metakommunikáció szintjén zajlott;

– Ön lát minket?

– Igen.

– Na végre valaki…!

–Hogyhogy itt vannak? Azt hittem csak képzelődöm, és a vár hatása.

– Nem kedves, nem képzelődik. Ez borzasztó helyzet, amibe kerültünk már nagyon régen. Itt jönnek – mennek az emberek, hangoskodnak, rohangálnak a gyerekek. Miránk, senki nem figyel. Próbáltunk velük beszélni, de nem hallanak és nem látnak minket. Ezért örültünk meg magának, hogy végre valaki felfedezett bennünket. Kérem segítsen nekünk, ha tud.

– Önök nagyon régen meghaltak már, ezzel tisztában vannak?

– Gondoltuk, hogy valami nincs rendjén, de így már értjük – válaszolt László lehangoltan. Hányadik évben vagyunk?

– Most 2015 – öt írunk.

– Jaj…! Hiszen, akkor több száz éve itt rostokolunk!

– Igen, itt ragadtak a két világ között, valamilyen oknál fogva.

– Akkor a múlt foglyai vagyunk?

– Igen, így is mondhatjuk.

– Hogyan tudnák kiszabadulni ebből az állapotból? Sokat szenvedünk miatta.

– Csak az ima segít!

– Értem, akkor imádkozzunk mindannyian.

– Én is hívom az angyali segítséget, akik majd a saját szférájukba kísérik önöket.

– Nagyon köszönjük, Isten áldja.

Néhány pillanat múlva a jobb kezem felől, hatalmas angyalok szálltak alá. Aranyfényben tündököltek és óriási szárnyaikkal körülölelték őket, majd eltávoztak.

Visszatérve a földi sík valóságába, azt vettem észre, hogy az egyik középkorú, szintén túrista hölgy furcsán néz rám és mosolyog. Felvettem vele a szemkontaktust és bólintott, majd tovább haladt a vár falai között. Nagy valószínűséggel végig nézte a – múlt foglyainak – távozását.

– Anya, ez fantasztikus történet, megmentetted a könyvemet! – kiáltott fel Lisa.

– Igazán örülök kislányom, akkor most már minden rendben lesz, csak írd meg a befejezést – és átölelte lányát.

– Nagyon köszönöm neked!

Másnap Lisa befejezte a történetét. A kéziratot leadta a kiadónak, aki persze megkönnyebbült a szűkös határidő miatt. A könyv hatalmas sikert aratott. Lisa elismert írónő lett, amivel vágya beteljesült.

Debrecen, 2024. 01. 15.

JESSICA VISSZATÉR

Jessica, Ohioban, Mansfieldben nőtt fel. Több generációs család lakott együtt egy szép nagy kastély szerű házban. Az idő múlásával, már csak az édesanyjával élt benne. Természetes volt számára, hogy a családjával is ott fog lakni. Az étkezőben állt egy óriási falióra, amit imádott. Kisgyermek korában, sokszor bújt el a gong alatti kis szekrényrészbe. Minden órában játszott egy bizonyos nagyon szép dallamot. Sajnos a nagymama halálát követően megállt, és senki sem tudta megjavítani, így néma maradt. A lány sokszor állt előtte és visszaidézte pár percre a csodás időket.

A szomszédban lakott két fiú Gary és az öccse Charles, akivel osztálytársak voltak. Sokat játszottak együtt, majd szerelem szövődött közöttük. Mindenkinek egyértelmű volt, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Garynek is tetszett Jessica, de ő csak barátként tekintett rá.

A továbbtanulás, azonban szétválasztotta őket. Charles-t New Yorkba vették fel az egyetemre tájépítészet szakra, míg Jessicát Bostonba, menedzser szakra. A távolság miatt megszakadt a kapcsolatuk egymással. Egyikőjük sem ment vissza hosszú évekig Mansfielbe.

A lány édesanyja egy virágüzlet tulajdonosa, akinek Karen lett a segítsége. Ő nem ment egyetemre, Jessica legjobb barátnője. Tartották a kapcsolatot, és sokszor hajnal háromig is elnevetgéltek  Karen rapid randijairól. Igazából Garyba volt szerelmes, de a fiú észre sem vette, ezért még neki sem merte elmondani.

Jessica éppen az ebédszünetét tartotta, amikor megszólalt a telefonja. Látta, hogy barátnője az. Meglepődött, mert ilyenkor sosem hívja.

– Szia Jessica! Anyukád rosszul lett és a mentő a kórházba vitte. Nem tudják még mi a baj – sorolta kétségbeesetten.

A lány teljesen megrémült.

– Azonnal hazautazom! Köszönöm, hogy szóltál.

Egy hónap rendkívüli szabadságot vett ki. Az édesanyja állapota nehezen javult és az üzletet is vinnie kellett, mert Karen egyedül nem bírta. Látta, hogy ez egy hosszútávú időszak lesz, így felmondott a munkahelyén és hazaköltözött. A kocsijából pakolt befelé, amikor valaki megszólította.

– Segíthetek?

– Gary?

– Jessica! De sokat változtál! Alig ismertelek meg.

– Igen, én is téged. Régen jártam erre.

– Hallottam, mi történt anyukáddal. Szólj, ha bármiben segíthetek.

– Nagyon kedves vagy és hálásan köszönöm.

Segített a lánynak bepakolni, közben pár szót még váltottak. Jessica megköszönte, és sietett tovább a kórházba. Az édesanyját ugyanis hazaengedték további ápolás céljából.

Gary sűrű vendég lett náluk, minden alkalmat megragadott, hogy a lány közelében lehessen. Karen látta, hogy még mindig szereti Jessicát. Kissé féltékenyen nézte az udvarlását. Fájt neki, de a barátnőjét jobban szerette, semhogy ezt kimutassa. Ők különben sem tudtak, arról, hogy milyen erős plátói szerelem köti Garyhez.

Jessica édesanyjától, pár hónap elteltével végső búcsút vettek. A vigasztalódásában barátnője támogatta és Gary, akivel egyre közelebb kerültek egymáshoz. Megtudta, hogy Charles egyik csoporttársát eljegyezte még az egyetemi évek alatt. Azóta együtt élnek, de nem nősült meg.

Közeledett a karácsony és ez nagyon nehéz időszak lett a lány számára. Előfordult, hogy Karennel éjfélig is dolgoztak annyi megrendelésük volt. Jessica eldöntötte, hogy nem megy vissza Bostonba, hanem Mansfieldben marad. Kötötte a ház, az üzlet öröksége, és az emlékek. Garyvel is szépen alakult a kapcsolatuk. A lány részéről, nem volt az a mindent elsöprő szerelem, de jól megértették egymást.

A fiú, úgy határozott, hogy szenteste megkéri majd szerelme kezét, mert nem akarta újra elveszíteni. Karen, amikor megtudta éjszakákon át sírt. Sosem volt korábban annyira közel Garyhez, mióta a barátnője hazatért. Igaz csak baráti kapcsolat alakult közöttük, de szíve mélyén mégis megcsillant a remény.

Váratlanul haza tért Charles. Felbontották az eljegyzést menyasszonyával és úgy döntött, hogy ott hagyja New Yorkot. Az utóbbi időben más lett a céljuk, sokat változtak mindketten. Elhidegült a kapcsolatuk, eltávolodtak egymástól. Igazából szíve mélyén mindig Jessicát szerette. Az első igaz szerelmet sohasem lehet elfelejteni.

Az egyetemen, egy hirtelen fellángolás és a magány érzése vezette, amikor eljegyezte menyasszonyát. A házasság és a családalapítás gondolata már meg sem fordult a fejében. Ez persze a lányt bántotta és sokszor vitáztak emiatt.

– Isten hozott, drága Charles! Nagyon örülök, hogy hazatértél.

– Köszönöm Gary! – és hosszasan ölelték át egymást.

A vacsora közben megbeszélték az elmúlt időszak eseményeit.

– Tényleg, Jessica itthon van? – csillant fel a szeme.

– Igen és szeretném karácsonykor eljegyezni.

Charles-nak majdnem torkán akadt a falat, úgy megdöbbent.

– Hogyan? Te és Jessica?

– Igen.

– Bocs, hogy most ennek nem tudok örülni, de megígérem, hogy igyekszem elfogadni.

– Tudod, hogy mindig is odavoltam érte.

– Igen, de engem szeretett.

– Akkor…, azóta sok minden változott, ezt te is tudod.

– Ez igaz…, életem legnagyobb baklövése volt, hogy elengedtem.

– Akkor még most is szereted őt?

– Persze! Mindig a szívemen hordoztam, csak annyira kilátástalannak tűnt a kapcsolatunk a nagy távolság miatt.

– Sajnálom Charles.

– Kérlek várj még az eljegyzéssel. Adj nekem egy esélyt.

– Ezt hogyan gondolod? Megint mondjak le róla a te kedvedért?

– Nem az én kedvemért, hanem az övéért. Ha már nem szeret, és téged választ, akkor áldásom rátok. Mindkettőtöket boldognak akarlak látni. Mond, tudnál úgy élni vele, hogy mégis engem szeret a szíve mélyén?

– Talán igazad van…, átgondolom.

– Köszönöm.

Másnap együtt átmentek Jessicához. A lány nagyon meglepődött, alig ismerte meg Charles-t, aki megférfiasodott. Sokat beszélgettek, hogy kivel, mi történt, az eltelt idő alatt. Gary feszülten figyelte a reakciókat és méregette, hogy öccsének van – e még esélye nála.

Charles magánvállalkozó lett, és eleinte nem túl sok munkája akadt. Sokat segített a lányoknak a virágüzletben. Jessica szívében még égett a parázs a fiú iránt. Minél többet voltak együtt, annál inkább felizzott. Kis idővel újra egymásra találtak és fellángolt a szerelmük.

Gary a lelke mélyén sejtette, hogy ez így lesz. Fájó szívvel mondott le az általa imádott lányról. Egyre többet beszélgetett Karennel és egy szerelmes nőnek nem lehet ellenállni.

Jessica és Charles a következő nyáron összeházasodtak. A fiú oda költözött hozzá. Karen pedig Garyhez az eljegyzésüket követően. Nagyon boldogan éltek mindannyian.

Jessica kerékpárral közlekedett az üzletbe. Egy reggelen, a kanyarban nem figyelt eléggé az autós. Hirtelen nagy fékcsikorgás és koppanás. A kisteherautó teljesen maga alá gyűrte a kerékpárt, a lánnyal együtt. A helyszínen belehalt a sérüléseibe.

Charles épp az egyik terven dolgozott, amikor csengetésre lett figyelmes. Gondolta a felesége otthon hagyott valamit. Kinyitotta az ajtót és megdöbbenve látta, hogy két rendőr. Balsejtelem kezdte el gyötörni, de amikor közölték vele a baleset hírét és kimenetelét, teljesen összeroskadt.

Nagyon nehéz időszak következett számára, hiszen eleinte még szinte fel sem fogta. Gary és Karen, amiben tudtak segítették, de az ő fájdalmuk is mérhetetlen volt.

A temetés után Charles teljesen depresszióba esett és az italhoz nyúlt bánatában. Nem bírta elviselni a fájdalmat és felesége nélkül már élni sem akart. A munkáját elhanyagolta, így lassan már megbízásokat sem kapott.

Az ebédlő asztalnál ült egyik délelőtt és már legalább fél üveg konyak benne volt. Szép dallamot hallott játszani. Nem is tudta honnan jön, azt hitte a telefonja, de nem.

Felnézett a faliórára és látta, hogy a gong megindul. Letette az üveget a kezéből és a szemeit dörzsölte.

– Úr Isten, azt hiszem teljesen begolyóztam! Ez az óra már évtizedek óta meg sem mozdult.

Azt hiszem holnaptól egy kortyot sem fogok inni. Ez már tényleg a vég – gondolta magában.

Annyira megilyedt, hogy száműzte az italt. Megpróbált teljesen kijózanodni. Másnap ismét hallotta a zenét, pont délben. Kiszaladt az ebédlőbe és látta, ahogy ing az óra.

– Tényleg? Most józan vagyok, akkor tegnap mégsem hallucináció volt? – kérdezte magától.

Alig várta, hogy elmesélje a történteket testvérének és menyasszonyának. Azok furcsán néztek rá, de látták, hogy józan. Megbeszélték, hogy hétvégén ott ebédelnek és akkor ők is meggyőződhetnek róla. Az óra azonban, ez alkalommal néma maradt.

– Ne haragudj meg érte drága öcsém, de azt hiszem orvostól kellene segítséget kérned. A fájdalom teljesen megzavart és az a sok ital. Nekünk sem könnyű, de megértünk téged.

– Nem őrültem meg! Higgyétek már el! Azóta egy kortyot sem ittam. Az első alkalommal én is azt gondoltam, hogy a sok ital hatása.

– Jól van. Az már jó, hogy letetted az italt és újra elkezdtél dolgozni – szólalt meg Karen.

– Tesó meglátjuk a továbbiakat. Tudod mi itt vagyunk neked, és mindig számíthatsz ránk.

– Tudom, rendben, köszönöm nektek.

Kissé csalódott volt, hogy nem sikerült bebizonyítania, hogy az óra időnként megindul. Elgondolkodott, hogy talán mégis orvoshoz kellene fordulnia.

A következő napon ismét megszólalt a szép dallam és megint pont délben. Charles előtt tervek sorakoztak és már fel sem állt, hogy megnézze az ebédlő órát.

– Nem érdekel, tényleg keresek egy orvost holnap – gondolta magában és tovább nézegette a tervrajzot.

Párperc múlva,  egy erős fuvallat lesodort néhány papírt az asztalról.

– Ez meg mi? Huzat lenne? – gondolta.

Kiment a szobából, de minden ajtó és ablak zárva volt. Mire visszament még több tervrajz került a földre.

– Na ez már nem képzelődés –  járt az agya.

Ekkor ismét megszólalt az ebédlő órája.

Felkapta a kabátot és elrohant a virágüzletbe Karenhez.

– Azonnal zárj be és gyere el hozzám!

– Mi történt?

– Gyere nézd meg! Győződj meg a saját szemeddel!

– Jól van, megyek.

Amíg odaértek Charles mindent elmesélt neki. Hitetlenkedve hallgatta, de a szoba padlóján a tervrajzok magukért beszéltek. Azért azt, már ő is gondolta, hogy nem a férfi szórta szét. Kisvártatva megszólalt a falióra. Karen kirohant az ebédlőbe és látta, amint jár ide – oda.

– Bocsáss meg nekünk Charles, de igazad volt. Most már én is elhiszem.

– Hála Istennek, hogy nem engem néztek bolondnak.

– Figyelj, ez Jessica szelleme lehet.

– Most meg miket beszélsz?

– Hallottam, hogy van ilyen. Visszatér a szellem, ha fontos mondanivalója van. Gondolom így jelez.

– Ez tényleg létezne?

Ekkor ismét megindult az óra.

– Ez válasz a feltevésünkre és biztos, hogy Jessica az – szólalt meg Karen.

– Hihetetlen…! – álmélkodott Charles.

– Mi nem tudunk vele kommunikálni. Ne aggódj, keresek valakit, aki tud segíteni.

– Köszönöm Karen.

A lány addig kutakodott, míg sikerült az ismeretségi köre által egy megbízható személyt találni. Donnának hívják, és mindjárt meg is beszélt vele egy időpontot.

Két nap múlva a déli órákban mindannyian leültek az ebédlőasztalhoz. Csendben és türelmesen várakoztak, hogy Jessica jelentkezzen. Kis idő elteltével az óra elkezdett ingva, szép dallamot játszani.

– Itt van! – szólalt meg Charles izgatottan.

Donna, elmélyülten várt, majd szóban közvetítette a szellem mondanivalóját.

– Drága szerelmem! Igen, én vagyok itt. Nagyon köszönöm nektek, hogy segítségemre lettetek ebben az utolsó beszélgetésben.

– Jessica! Hát tényleg…? – kiáltott fel Charles, könnyeit törölgetve.

– Charles! Nagyon aggódtam érted, mert láttam, hogy min mentél keresztül. Bocsáss meg, ha megijesztettelek. Muszáj voltam, mert a te fájdalmadat én is éreztem és a könnyeidet én is nyeltem. Had szóljak, most mindannyiótokhoz.

– Drága barátnőm Karen és drága barátom Gary! Nagyon szeretlek benneteket, de ne aggódjatok miattam. Köszönöm, hogy támogatására vagytok Charles-nak a nehéz időkben. De látom, hogy nektek sem könnyű. Tudom a fájdalom megviseli szíveteket, de értsétek meg én már hazaérkeztem.

– Mi az, hogy haza? Hova haza? – kérdezte kissé ingerülten Charles.

– Kedvesem, ez a szellemvilág az igazi otthonunk. A Földön egy átmeneti életet élünk a jellemünk javítása és a lelkünk fejlődésének érdekében. Mindezt azért, hogy itt minél tisztább és csodálatosabb helyre kerülhessünk.

Én most látom, hogy már csak ilyen rövid időre kellett leszületnem. Nagyon kérlek benneteket, hogy engedjetek el. Tudom nem könnyű, de most itt vagyok a Föld légkörében és nem tudok addig tovább menni, amíg a fájdalom érzéseitekkel idekötöztök.

Tudjátok itt sűrű, szürkés a zóna. Nagyon rossz energiák hatása érvényesül folyamatosan. Szeretnék a fény felé tovább menni, ahol megtérhetek a békés hajlékomba.

– Drága egyetlenem! De hát nem tudok élni nélküled…– szakadt fel Charles-ból.

– Fogadd el kérlek, hogy most ennyi jutott nekünk. Az igaz szerelemnek a halál nem vet véget, csak egy kissé elodázza. Itt ebben a világban fogok várni rád, amikor majd eljön a te időd is. Addig viszont én innen, boldognak szeretnélek látni. Találd meg a társadat, akivel leélheted az életedet. Még sok csoda vár rád a Földön és én innen szeretnék gyönyörködni benned.

– Hogy kérhetsz ilyet tőlem?

– Nem azt kértem, hogy felejts el. Az emlékeinket képletesen tedd egy szép ékszerdobozba és őrizd örökké. Nem baj, ha néha szeretettel emlékezel rám, csak ne bánkódj és ne sajnálkozz. Imádkozz értem, mert a szeretettel való ima elér, feltölt és megerősít mindig. Ezt kérem tőletek, mert ezzel segítetek nekem itt, tegyétek meg értem. Ez az utolsó kívánságom felétek. Most búcsúzom, szeressétek és támogassátok egymást továbbra is.

Donna lassan kinyitotta a szemeit és felébredt a révedéséből. Lágy szellő suhant végig mindannyiuk könnyáztatta arcán, majd utoljára megszólalt a falióra szép zenéje. Ezután végleg némaságba burkolózott.

Megköszönték Donna segítségét, és még sokáig együtt beszélgettek a történtekről.

Eddig nem foglalkoztak a túlvilági élettel, csak azzal, hogy mi van itt a Földön. Elfogadták a halált, de nem gondolták tovább. Jessica felnyitotta a szemüket, hogy nem csak a Föld bolygó létezik. Sokat jelent, ha valakit úgy ér az átmenet, hogy tudja mi vár ott rá.

Mindannyian elkezdtek ebben a témában kutatásokat végezni. Estenként néha összeültek és átbeszélték az ismereteiket. Ahogyan tágult az elméleti tudásuk, úgy egyre szélesebb látókörben tudták élni a mindennapjaikat. Ez minőségi változást is jelentett számukra.

Megértették az univerzum működését, megismerték a különböző vallásokon keresztül Isten törvényeit és célját.  Egy tökéletes világ, melyben minden összefügg mindennel.

Debrecen, 2023. 11. 20.

A BRITANNIC KRÓNIKÁJA

/107. évfordulóra/

A Britannic nevű utasszállító hajót, Belfastban építette meg a White Star Line társaság. Ez volt a harmadik ilyen típusú óceánjárójuk, az Olympic és a Titanic nevű hasonló hajók után. A Titanic elsüllyedését követően, ami igen nagy port kavart fel, már különböző jelentős változtatásokat eszközöltek biztonság tekintetében a Britannicon. Emiatt a hajó építése igen lassan haladt.

Akkoriban a hajóépítő társaságnak komoly híre volt. A Titanic elsüllyedése miatt, azonban csorbát szenvedett. Mindenkit érdekelt, hogy a Britannic nevű óceánjárón, milyen biztonsági intézkedéseket hajtanak végre ezek után. A vezérigazgató, azonban senkinek nem volt hajlandó nyilatkozni. Az elkészüléséig titokban akarta tartani a módosítások tervét.

James, újságíróként dolgozott több lapnál. A harmincas éveit taposta. Általános kinézetű, magas, vékony, bajuszos fiatalember, ám a modora nagyon megnyerő. Gondolatait éppen a családalapítás foglalkoztatta. Szerelme Aine, barna, fiatal csinos lány. Filigrán és vidám természetű, sokat nevetgéltek együtt. Nagyon szerették egymást, és az esküvőjüket tervezgették.

Erre a nem mindennapi rejtélyre, azonban a férfi felkapta a fejét, mert az első akart lenni, aki erről tudósitást ad. Addig ostromolta a vezérigazgatót, amíg végül hajlandó volt egy interjút adni neki.

Az igazgató irodájába belépve, megcsapta a hajók iránti szeretetének feelingje.

Több kis makett tárult a szeme elé, és a hajó tervek sokasága a falon, valamint az asztalán.

– Uram! Melyek azok a módosítások, amelyek garantálják, hogy a Britannic nem fog elsüllyedni?

– Először is nagyobb teljesítményű gőzturbinát szerelünk be. Így a hajó stabilabb és gyorsabb sebességre is képes lesz. A vízzáró rekeszfalakat magasabbra építjük. Hét elárasztott rekesszel még mindig a felszínen tud maradni, ha mégis valami történne. A hajótest burkolatát képező acéllemezeket nem egy, hanem két szegecssorral rögzítjük majd egymáshoz az erősebb teherbírás miatt.

– Értem, ezek tényleg komoly fejlesztések. A mentőcsónakok vonatkozásában, mit tesznek?

– Negyvenhat mentőcsónak, és ebből négy motorcsónak lesz a hajón, ami a mentésre alkalmas.

– Mekkora az óceánjárónak a mérete?

– A tömege pontosan 48 158 tonnát tesz ki, míg a hossza 269,1 méter.

– Óriási luxushajó, talán a legnagyobb is?

– Igen. Ez mindenképpen alkalmas lesz arra, hogy Southampton és New York között menetrend szerűen közlekedjen.

– Uram! Nagyon szépen köszönöm, hogy fogadott és válaszolt a kérdéseimre. Talán egyszer én is kipróbálhatom majd ezt csodálatos óceánjárót.

– Kedves James! Nekem megtiszteltetés, hogy felkeresett, bár igyekeztem az újságírókat távoltartani. Az Ön kitartása mégis meglágyította az álláspontomat. Utána néztem a munkájának és láttam, hogy több komoly lapban is szerkeszt. Szeretném megkérni, hogy az első utunkon vegyen részt, és tudósítson az átélt élményeiről.

– Ez igazán nagyon megtisztelő felkérés, melynek örömmel teszek eleget. Köszönöm szépen Uram.

James nagyon boldog volt, hiszen álmában sem gondolta, hogy egyszer majd feljut egy ilyen óriási utasszállítóra. Azonnal ment az irodába, hogy telegráfon leadja a friss információit a lapoknak. A munka végeztével felkereste szíve választatottját.

– Aine! Képzeld mi történt…, -majd elmesélte a vezérigazgató ajánlatát.

– Hát ez igazán megtisztelő ajánlat.

– Arra gondoltam, hogy a nászutunk is lehetne ez az utazás. Mi a véleményed kincsem?

– Nézd, te csak menj és dolgozz nyugodtan. Én másra gondoltam.

– Azt hittem te is örülsz, majd neki.

– Örülök kedves a sikerednek. Az utazástól én félek, nem érezném jól magam. A Titanic elsűlyedése óta eszem ágában sincs hajóra szállni.

– Megértelek angyalom, de őszintén sajnálom. Nekem muszáj ott lennem, mert nem mondhatom vissza a felkérést. Ez nagy előre lépést jelent a munkámban is.

– Semmi baj, én itt várok rád. Nászútra pedig, majd elmegyünk máshová.

– Jól van szerelmem, ha így jó neked.

A Britannicot 1914. február 26. – án bocsátották vízre. Mielőtt azonban megtehette volna a próba útját, kitört az első világháború. 1915 november 13. – án, az Admiralitás lefoglalta az óceánjárót, és kórházhajónak alakíttatta át. Azt a feladatot kapták, hogy a Földközi – tenger térségéből a sebesülteket szállítsák haza a frontról.

James így is vállalta, hogy felszáll a hajóra, és tudósításokat végez. Úgy gondolta, hogy a katonáktól ráadásul értékes információkat is be tud majd szerezni. Nehéz búcsúzás várt rá a szerelmétől, hiszen nem tudta, hogy mikor térhet majd vissza hozzá. Egy fotót Aineről a zubbonya jobb felső zsebében őrzött. Könnyek között egymást szorosan átölelték. A férfi az utolsó pillanatban ugrott fel a hajóra. Az óceánjáró lassan kifutott Belfast kikötőjéből, hogy először Liverpool felé vegye az irányt.  A lány ameddig csak látta a hajót fehér zsebkendőjével intett búcsút szerelmének.

A Britannic jól vizsgázott, hiszen több alkalommal is megtette az utat. Jamest a szerkesztősége felkérte, hogy folyamatosan tudósítson a katonák történeteiről. A lapszáma megnövekedett, mivel a lakosság türelmetlenül várta a friss híreket. A sebesültek, a megjelenő cikkek által üzentek sok esetben a hozzátartozóiknak.

James és Aine emiatt csak kevés időt tudtak együtt tölteni.

Az újabb, és újabb utazás megviselte a szerelmesek érzéseit. Egyre nehezebb lett az elválás. Aine, azonban türelmesen várta vissza minden alkalommal kedvesét. Megértette, hogy milyen sokat jelent a hozzátartozóknak hírt kapni a fronton harcoló, vagy éppen sebesült szeretteiktől. Tudta, hogy ez egy áldozatos szolgálat, ami ebben a helyzetben fontosabb mindentől.

A Britannic 1916 november 17. – én kötött ki Nápolyba, hogy pótolják a szén és az ivóvíz szükségleteiket. Az időjárás, közben viharosra fordult, emiatt várniuk kellett a továbbhaladással. Az égi háború lecsendesedését követően felszedték a horgonyt és elindultak a görög Lemnosz szigete felé.

November 21. – én, reggel 8 óra 12 perckor hatalmas robbanás rázta meg a hajótestet. Hirtelen kitört a pánik és a halálfélelem eluralkodott mindenkin. Nagy volt a zűrzavar. Aki tudott rohant a mentőcsónakok felé. Azt gondolták, hogy egy másik hajóval ütköztek. Később kiderült, hogy Kéosz szigetének közvetlen közelében aknára futott az óceánjáró.

Sajnos a hatalmas robbanás következtében a biztonsági rendszer igen komoly károkat szenvedett. A tengervize így rövidesen betört a hajótestbe. Az alsó szinteken a kabinablakok nyitva maradtak, ez elősegítette a hajó gyorsabb süllyedését.

A kapitány rögtön elrendelte a védőajtók lezárását, de azok annyira megrongálódtak, hogy szinte működésképtelenné váltak. Így a befolyó víz hamar elérte a kazánházat, ennek következtében a Kórházhajó pedig, a süllyedési szintjét.

A kapitány azonnal felmérte a helyzetet. Látta, hogy az utasszállító már nem fog a felszínen maradni, elveszítették ennek lehetőségét. Megpróbálta még a sziget felé kormányozni, majd leadták az S.O.S jelzést is. A matrózok eközben elkezdték a mentőcsónakok vízre bocsátását és az emberek kimenekítését.

James lelkében is elharapódzott a félelem, hogy többé nem láthatja, és már nem ölelheti magához a kedvesét. Leroskadt egy zsákra, elővette Aine fényképét és könnyes szemmel nézett rá. Mintha megszűnt volna egy pillanatra körülötte a világ. Az egyik orvos majdnem elesett benne.

– James! Maga meg mit csinál itt? Azonnal jöjjön, segíteni kell az embereknek! – karon fogta és magával ráncigálta.

A férfi felocsúdott révületéből, és folyamatosan segített mindenkinek beszállni a mentőcsónakokba. Már alig voltak a hajón, amikor a kapitány hozzászólt.

– Most már menjen maga is! Írja meg a lapoknak a Britannic krónikáját.

– Igenis Kapitány! – majd szalutálva belépett a közeli mentőcsónakba.

Leült az egyik szabadhelyre, majd ismét elővette zsebéből a kedvese fotóját.

– Mégis találkozunk angyalom – gondolta magában.

Ekkor hírtelen az óceánjáró tatja kiemelkedett a vízből és a hajócsavarja, a közelben lévő két mentőcsónakot egyetlen pillanat alatt bedarálta.

James a kezében fogta szerelme fotóját, és meredten nézte, miközben a tengermélye bocsátott örök álmot rá.

A kapitány ekkor adott utasítást a hajó gépének a leállítására, majd kiadta a végső parancsot a Britannic elhagyására. Utolsóként távozott a hajóhídról, amikor a víz már azt is elérte.

Az S.O.S. jelzésre érkezett a közelből két hajó a segítségükre, valamint a környék halászai is részt vettek a mentésben. A katasztrófát, így több mint ezren túlélték. Az áldozatok többnyire a hajó felemelkedésekor vesztették életüket. Az óceánjáró a robbanás után mintegy 55 perccel, a jobb oldalára dőlt, majd végleg elsüllyedt. Immár az Égei – tenger, száz méter mélyen adott otthont a Britannic roncsainak.

Debrecen, 2023. 11. 14.

PALIKA KARÁCSONYA

Ez a történet az 1950 – es években játszódik, amikor nagy volt a szegénység az emberek között. Nem mindenki ünnepelhette méltón a karácsonyt. Az is nagy dolognak számított, ha valaki tudott fenyőfát vásárolni. Szaloncukorra csak a felső, gazdag rétegnek jutott. Többnyire, akinek lehetősége volt rá saját készítésű cukorka díszítette a fáját. Egész évben gyűjtögették a kis színes papírdarabkákat. A gyűrődést a körmükkel simogatták el. Cukorból, eszenciával különböző mázat készítettek, amit fél krumplik belsejébe öntöttek, mert ez adta a formát. A kicsit tehetősebbek kakaó porból is csináltak édességet.

Palika, olyan nyolc – tíz éves lehetett. Édesanyja, Sárika a gyárban dolgozott, három műszakban. Egyedül nevelte fiát, mert a férje otthagyta őket. Szegénységben, de tisztességesen éltek egy nádfedeles, kis vályogházban.

Közeledett a karácsony ünnepe. Megszokták, hogy nincs fenyőfájuk, sem cukorka. Szép csendben imádságosan ünnepeltek, nagyon szerényen. Előfordult, hogy valamelyik szomszéd vitt át nekik egy kis kalácsot, vagy egy tányér süteményt.

Az iskolában már tanítási szünetet tartottak. Palika édesanyja dolgozott és csak kora délután ért haza. A fiú szeretett a piactéren lófrálni. Nézelődött és sóvárogva nézte a sok fenyőfát. Imádta az illatát, gondolta néhány letört ágat összeszed. Örömöt szerez vele majd édesanyjának. Beleteszi a vázába, ahogy ilyenkor szokták, legalább az illata töltse be a pici szobájukat.

– Hé, te! – mordult rá az eladó.

– Én csak… – próbált könnyes szemmel válaszolni a fiú, de belefojtotta a szót az eladó.

– Takarodj innen, te mihaszna!

Egy középkorú férfi, aki épp fát vásárolt, fültanúja volt. Végig nézett a fiún és látta, hogy kopott nadrágja alól kivillan a bokája. Kezében egy letört ágat tart, majd leteszi és arcát törölgetve elindul.

– Várj fiam! – szólt utána.

Megsimogatta a fejét és leguggolt hozzá.

– Hogy hívnak?

– Palika vagyok.

– Mire kell neked a letört fenyőág?

– Tetszik tudni, nekünk még sosem volt karácsonyfánk, de ilyen kis letört ágat a vázába szoktuk tenni, hogy az illata betöltse a szobánkat.

– Értem Palika. Hát most lesz egy egész fenyőfa a szobátokban – válaszolta kedves mosollyal az arcán és kezén fogta a fiút.

A kisfiú, csak nagy szemek meresztett rá és nem értette.

– Gyere velem, nézd csak itt vannak olyan kisebbek, amit elbírsz hazáig. Válassz egyet, melyik tetszik neked?

Palika csak nézte és meg sem mert szólalni. A férfi több fát is megmutatott neki, amik szép formásak voltak.

Észrevette, hogy az egyiknél különösen felcsillant a gyermek szeme.

– Látom ez tetszik neked, igaz?

Palika csak bólogatott.

– Akkor ez, az én karácsonyi ajándékom neked Palika.

A fiú továbbra is nagy szemekkel nézett rá és óvatosan nyúlt a fáért, szinte el sem hitte. Majd hirtelen megszólalt.

– Angyalnak tetszik lenni?

– Nem, nem vagyok angyal. Ha az lennék, nem létezne szegénység. Boldog Karácsonyt fiam!

– Köszönöm szépen – mondta örömtől duzzadó arccal Palika.

Szinte szökellve vitte hazáig az első fenyőfájukat.

– Hogy meg fog örülni az én anyuskám ennek – gondolta magában.

Eközben a férfi választott magának is fát.

– Kérem! – szólt az eladónak.

– Igen uram?

– Számolja össze nekem a két db fát.

– Azonnal.

Az eladó elcsodálkozott a férfi viselkedésén, de nem szólt egy szót sem.

– Micsoda csodabogár ez? – gondolta magában.

Palika hazaérve látta, hogy édesanyja már otthon van.

– Anyuska! Anyuska! – nézd milyen szép fenyőfánk lesz.

– Jaj, te gyerek! – hát honnan van ez? – csapta össze a kezét a meglepetésétől.

– Anyuskám, képzeld találkoztam egy angyallal és ő adta nekem karácsonyi ajándéknak.

– Palika! A mindenedet, hát ne tréfálkozz már velem!

– Tényleg! De, amikor megkérdeztem tőle, hogy angyal – e, nem vallotta be.

– Mit mondott neked?

– Valami olyat, hogy ha az lenne, akkor nem lennének szegények, vagy ilyesmit.

– Na, most aztán mesélj el nekem mindent tövéről – hegyére – kérte az édesanyja.

A kisfiú már örömmel beszélt nem mindennapi kalandjáról. Sárának, könnybe lábadt a szeme, hogy vannak még ilyen jó emberek és látva gyermeke boldogságát.

Palika a szomszédoknak is elújságolta a hihetetlen történetét. Mindenkit meghatott ez az odaadó szeretet Marika néni vitt át egy pár szem általa készített cukorkát, hogy legyen a fára mit tenniük. Judit néni a kalácsukból adott. Terike néni egy tányér süteményt tett az asztalukra. Ilonka néni a fia kinőtt ruháiból válogatott. Szépen becsomagolta selyempapírba, hogy a karácsonyfa alá is kerüljön ajándék.

A kisfiú színes papírból csíkokat vágott, majd összefűzte láncszerüen és a fenyőfára tette. Az édesanyja némi megspórolt pénzéből vásárolt fiának ajándékba egy kis műanyag autót, amit becsomagolt, majd betette a fa alá.

Szenteste meghitten énekelték együtt, a fenyőfa mellett a Mennyből az Angyalt. Palika alig várta, hogy kibontsa az első ajándékait.

– Látod anyuska, hogy szeretnek minket az angyalok? Ilyen boldog karácsonyunk még soha nem volt.

– Igen, kisfiam! Nagy az Úr kegyelme – válaszolta, és könnyek között ölelték át egymást.

ÁLDOTT, BOLDOG KARÁCSONYT!

Debrecen, 2023. 11. 10.

AMY A SORS KEGYELTJE

               Amy Dél–Amerikában, Santiagoban él férjével Gregoryval. Két éve házasodtak össze a karrierjüket építik. A feleség egy menő parfüméria vezetője, míg férje bányamérnök és neves cég vezérigazgatója. A családtervezéssel még pár évet várni akarnak.

Nagy érdeklődést mutatnak a művészet iránt. Sokat járnak megnyitókra és kiállításokra. Szeretik a társasági életet. Szinte hetente összejönnek a barátaikkal.   Néhányan irigylésre méltónak tartják kapcsolatukat. Az egymás iránti érzéseik, ki ülnek arcukra. Ritkaság, hogy két ember ennyire egy húron pendüljön.

Gregory legalább tíz évvel idősebb Amynél. A lány csillogó fekete szemei egy életre elvarázsolták. Igyekszik mindig a kedvében járni és meglepni valamivel. Amy hűséges, odaadó szerelemmel viszonozza párja figyelmességét.

– Szívem, nekem hétfőn Ausztráliába kell utaznom, de Péntek este legkésőbb megjövök.

–  Rendben drágám, ha muszáj…! Már most hiányzol! – és magához ölelte feleségét.

– Ez egy nagyon fontos tárgyalás lesz és nem küldhetek mást.

– Értem, nagyon várlak vissza. Hol szállsz meg?

– Sydneyben, ahogy megérkezem jelentkezem a szállodából.

– Ezt el is várom – mondta nevetve.

Az asszony lefoglalta a repülőjegyet és összepakolt pár holmit az utazáshoz. Hétfőn kora reggel indult útnak.

A repülőgépen az ablak mellett ült, csodálta a távoli tájat. Egészen lenyűgözte a látvány. A stewardess hozott kávét és szendvicset. Később kissé elszenderedett, mire felébredt már az Indonéziai szigeteket távolból látni lehetett. Az út háromnegyed részét megtették, majd hirtelen elkezdett rázkódni a légijármű. Sikoltozás és félelem töltötte meg a teret. A légi kísérők próbálták az utasokat megnyugtatni. A kétségbeesés, azonban kiült az arcukra. Amy, amikor hátra nézett látta, hogy lángol a hajtómű. Pont a Csendes – óceán felett repültek. A pilótafülkében, próbáltak mindent megtenni a katasztrófa elkerülése végett.

– Kigyulladt a hajtómű! Tartsuk az irányt és a magasságot – kiáltotta a kapitány.

– A műszerek nem ragálnak semmire – válaszolta a másod pilóta.

– Irányító torony…! Irányító torony…! Itt az E – 401 -es…!

–  S.O.S. …! S.O.S…! Zuhanunk…!

A repülő több mint száz utasával a Csendes – óceánba zuhant, közel az Új – Guinea szigetek közelében.

Az irányító torony hallotta és látta a radaron a gépet, de a válasz már nem érkezett meg. A koordináták alapján, azonnal mentő egységet küldtek a helyszínre. A légijármű darabjainak egy részét megtalálták és rengeteg holttestet. A televízió csatornáin megszakították az adásokat és beszámoltak a súlyos katasztrófáról.

Gregory éppen a vacsoráját készítette, amikor figyelmes lett a hírre. Amy ezzel a járattal utazott, villant fel az agyában. A kezéből kiesett a tányér és darabokra tört. A férfi szemei könnyel teltek és a fájdalomtól felordított.

– Amy…! Amy…! Ez nem lehet igaz…! Te nem halhattál meg…! – kiáltozta eszét vesztve.

A földre roskadt és zokogott. Kezét megvágta a törött tányér darabja, de ez sem érdekelte. Teljesen összetört a hír hallatán.

A legjobb barátja Diego a szomszédban lakott. Tudta, hogy Amy ezzel a járattal utazott és azonnal átrohant barátjához, amikor értesült a katasztrófáról.

– Gregory! Nyisd ki az ajtót én vagyok Diego – dörömbölt és kiabálta, mivel a többszöri csengetés hiába volt.

A férfi nagy nehezen kinyitotta az ajtót és mindjárt sírva borult a barátja nyakába.

– Amy…! Amy…! Nincs többé…! Érted…?

– Mi történt? Tiszta vér a kezed?

– Á… – legyintett a kezével, majd a kanapéra roskadt.

– Próbálj megnyugodni Gregory, lehetnek túlélők. Talán Amy is közöttük van.

Nyugtatta barátját, miközben ellátta a vérző kezét.

– Nézd csak! Gyorsan írjuk fel a telefonszámot. Azt kérik, hogy jelentkezzenek, akiknek ezen a járaton utazott hozzátartozójuk.

– Az utasok listája szerint még nem találtak meg több mint harminc személyt. A kutatást tovább folytatják a környező szigeteknél – folytatta a bemondó a tudósítást.

– Hallod? Van remény! Ne keseredj el.

Gregory, kissé összeszedte magát. Telefonált a megadott számra és kérték, hogy utazzon oda az azonosítás miatt.

Azonnal csomagolt és természetesen Diego is elkísérte az útra. Nem hagyta egyedül a legjobb barátját ebben a helyzetben sem.

A holttestek között hiába kereste egyetlen szerelmét, nem találta. Ez megnyugvást adott számára, hogy talán életben van.

A környező szigeteket a mentő egységek kiszélesített köre végig járta. Fotókat mutogattak, de semmi hír nem volt a többi eltűnt személyről. Pár hónap elteltével még néhány holttestre bukkantak, de Amy nem volt közöttük.

Gregory nem tudta elfogadni szerelme halálát, míg a holttestet meg nem találták. Maga indult felkutatására Diego segítségével. A szíve mélyén érezte, hogy él valahol. A szisztematikus, tudatos kutatásuk nem vezetett eredményre nekik sem.

– Gregory, menjünk haza. Saját szemeddel is láthattad, hogy sehol sem bukkant fel, a fénykép alapján sem ismerték fel.

– Nem…! Diego! Tudom, hogy él!

– Igen, végigjártuk a környező szigeteket. Talán, valamelyik kis falu kimaradt.

– A mentő egység sem találta. Pedig ők profik ebben.

– Nem adom fel…! Eddig a térképet böngészve szisztematikusan haladtunk. Most adok egy esélyt a szívemnek. Nem tudom, hogy merre fog vinni, de oda megyek ahová érzem, hogy vezet.

– Rendben barátom veled tartok – mondta sóhajtva Diego és átölelte barátját.

– Köszönöm. Holnap reggel indulunk és csak a szívem iránytűjére hallgatok.

Este Amy fotóját a párnája alá tette és azzal aludt el. Álmában beszélt vele, hogy mit? Reggelre elfelejtette. Megerősítésnek vélte, hogy szerelme él valahol.

Elindulás előtt még hosszasan nézte a fényképét és teljesen rá koncentrált. Hirtelen megszólalt.

– Mehetünk!

– Jó, de merre?

– Csak gyere velem.

Elindultak és Gregory maga sem tudta, hogy hová fog vezetni az útja. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz vezeti.

– Erre már jártunk, ismerősnek tűnik – szólalt meg Diego.

– Nem baj, arra – mutatott az ujjával.

Letértek egy kis ösvényen, sokáig gyalogoltak, mire egy kis faluhoz értek. Már sötétedett és marcona külsejű férfiak körbe fogták őket. Valami ismeretlen nyelven beszéltek, így nem tudtak szót érteni. Mutogatták nekik, hogy menjenek velük.

A kis falu középpontjába kísérték, ahol több sátorszerű kunyhó állt. Valamit kiabáltak, mire elő jött az elöljárójuk. Szerencsére ő tudott egy kicsit spanyolul és sikerült kommunikálniuk.

– Kik vagytok? Miért jöttetek?

– Gregory és Diego – válaszolta, majd elő akarta venni a zsebéből a fotót, hogy megmutassa.

Erre nagy kiabálás támadt és harcra készen álltak eléjük. A vezetőjük, lenyugtatta őket.

– Nem tenni hirtelen mozdulatot! – figyelmeztette őket.

– A feleségemet keresem, aki a lezuhant gépen volt. Csak a fotóját akartam megmutatni, talán látták valahol – válaszolta Gregory.

– Jó, de lassan vegye elő.

A képet feléjük fordította, hogy mindenki lássa. Erre ijedten meghátráltak. A főnök azonban elkérte és jól megnézte.

– Tegye vissza zsebébe. Itt nem ismerik a fotót és félnek tőle. Gonosz szellemnek gondolják.

– Értem – mondta és visszacsúsztatta a zsebébe.

Az ismeretlen nyelven elkezdett kiabálni valamit. A főnöknek póker arca volt semmilyen érzelmet nem árult el.

Az egyik sátorból elővezettek egy nőt. Gregory szíve repdesett az örömtől, hiszen megtalálta Amyt.

– Amy…! Amy…! – kiáltozta boldog arccal és oda akart szaladni hozzá.

A férfiak, azonban ezt megakadályozták és a főnök is feltartotta a kezét, hogy álljon meg. Odament az asszonyhoz és mondott neki valamit. Távolabb voltak Diegoval, így ebből semmit sem hallottak. Csak azt látták, hogy Amy a fejével int, hogy nem.

– Fotó…? – kérte el a főnök.

Gregory odaadta neki, aki megmutatta az asszonynak. Amy, csak döbbenten nézte pár másodpercig, majd újra intett a fejével, hogy nem. Ezután a vezető visszament Gregoryhoz és a fényképet is visszaadta.

– Asszony nem ismeri magát, ő nem Amy. A neve Napsugár.

– De hát én felismerem őt!

– Nem, ő! – mondta határozottan, ellentmondás nem tűrő hangon.

– Hagyd Gregory – szólalt meg Diego is.

– Hogy hagynám, amikor látom, hogy itt van és életben van!

– Nyugalom…- intette le a főnök.

– A Nap már elhagyta pályáját. Nem vagyunk vad emberek. Ott egy üres kunyhó, ott éjszakázhattok. Hozunk nektek enni és inni. Amikor a Nap újra pályájára lép ti elhagyjátok a falunkat. Megérteni?

Diego bőszen bólogatott, mert nem akart bajt. Megfordult, hogy induljon a kijelölt sátor felé és barátját is karon fogta, aki szinte kábultan figyelte az eseményeket. Egyszerűen hihetetlennek tartotta azt a helyzetet, amibe kerültek.

A kunyhó előtt két marcona őr ott maradt. A többiek hoztak ételt és italt bőven, még reggelre is maradt.

– Diego! Te érted ezt? Most mi történik? Foglyok vagyunk?

– Hát…, olyasféle.

– Amy…? Mi történt vele? Talán megfélemlítették?

– Nem hiszem, de lehet emlékezet kiesése van a baleset következtében.

– Azt hittem tudok vele beszélni, de ezek a közelébe se engednek!

– Napsugár…! Hát még ilyet…? – bosszankodott tovább Gregory.

– Barátom, próbálj meg pihenni, holnap hosszú napunk lesz azt hiszem. Ma már semmit sem tudunk tenni.

Nehezen, de nyugovóra tértek. Reggel a főnök megjelent a sátruk előtt.

– Idegenek! A Nap már felkelt. Ideje távozni. Testvéreim elkísérnek a falu széléig.

– Szeretnék beszélni Amyvel – kérlelte Gregory.

– Nem Amy! Ő Napsugár, nem akar veled beszélni, azt mondja nem ismer.

– De a férje vagyok…, láttad a fotót. Őt keresem hónapok óta – folytatta könyörögve.

– Napsugár nem régen van velünk. A halászok találták meg a parton. Elhozták ide, mert félájult volt. Hosszú ideig gyógyítottuk. Ő azt mondja nem ismer, nem engedhetem el veled. Megérted?

– Igen…, – válaszolta könnyes szemmel.

A törzs jószándékú volt, még ételt és italt is vihettek magukkal. Két marcona külsejű elkísérte őket a falu széléig. Ott békével elköszöntek egymástól.

Amy valóban, semmire nem emlékezett. Az egész múltja törlődött. Magához térve, ezek a kedves emberek vették körül, akik odaadóan ápolták. Hálából tanította őket spanyolul. A fotóval azonban egy rés nyílt az amnéziáján és nagyon lassan ugyan, de elkezdtek töredék emlékek előtörni a múltjából.

Az első egy rémálma volt, hogy lezuhant a repülővel. Borzasztóan megviselte, de kezdte összeilleszteni a mozaikot, hogyan is került a mostani helyzetébe. Már csak arra kellett rájönnie, hogy ki is ő és mi a foglalkozása. A férfi, aki kereste mit akart tőle.

Az egyik törzsbéli asszonnyal elmentek gyógyfüvet szedni, megtanította, hogy melyik növény mire alkalmas.

Sorba szagolgattak őket. Napsugár az egyik illatánál többet időzött mert ismerős volt neki. Tudta, hogy ez valamilyen összefüggésben van vele. Leszakított egy darabot belőle és később a párnája mellé tette.

Sokat gyötrődött amiatt, hogy az emlékezete nem akart visszajönni. Mindenképpen tudni szerette volna, hogy mit csinált mielőtt a törzshöz került. Megsajnálták és a vezetőjük elkísérte egy közeli városban lévő terapeutához. Napsugár rendszeresen járt hozzá, mert érezte, hogy használ neki, azonban nagyon lassan jöttek elő képek a múltból. A saját személye már kezdett felépülni, de nem volt teljes. A terapeuta egy év múlva őszintén megmondta neki, hogy nem tud többet segíteni. Ezért megadott neki egy másik ismert orvost Sydneyben.

Amy mindent meg akart próbálni, ezért hálatelt szívvel elbúcsúzott a törzstől. Sydneybe utazott, hogy felkeresse az adott személyt.

Charlie, az orvos végig hallgatta történetét, majd vizsgálatok sora következett Amy számára. Bevonta a rendőrséget is. Az eltűnt személyek adatai, valamint fotója alapján, az azonosítást követően kiderült a neve. Innentől már könnyebben ment a kutatás. Megtalálták a férjét és a fotót is megmutatták neki, de nem emlékezett.

Amyt egy erre specializálódott szanatóriumba utalták utó kezelésre. Lassan kezdtek visszatérni foltokban az emlékei.

Gregory ez idő alatt, a munkájába temetkezett. Évek teltek el és fogalma sem volt arról, hogy Amy vagy Napsugár hogyan éli mindennapjait. Azt tudta, hogy a törzshöz nem mehet vissza, azonban a tehetetlenség érzése mardosta.

A helyiek nem foglalkoztak vele, mert úgy gondolták nincs elég bizonyíték rá, hogy valóban a feleségét találta meg. Erőszakkal senkit sem hozhatnak el a törzsből. Csak abban reménykedhetett, hogy egyszer talán majd mégis visszatér Amy emlékezete. Bár ennek az esélye, ahogyan az idő mindinkább telt egyre csekélyebb lett.

Gregorynak fontos tárgyalás miatt kellett Sydneybe utaznia. A reptérről rögtön a szállodába vitette magát. A megbeszélés csak másnap délelőttre volt kitűzve. Kis pihenést követően a környéken sétálgatott, gyönyörködött a város esti fényeiben. Elég fáradtnak érezte magát, így visszament aludni. Reggel friss fejjel indult a cég vezérigazgatójához. Szinte egész délelőtt tartottak az egyeztetések. Végül sikerült mindkettőjük számára egy előnyös szerződést megkötniük.

A délután folyamán érdeklődéssel kutatta fel a nevezetességeket. Felfigyelt egy csodálatos szökőkútra, körbe vették padok és árnyas fák. Sokan üldögéltek ott, szabad hely nem igazán akadt. Az egyiken egy hölgy üldögélt magában. Gondolta talán nem zavarja, ha kicsit ő is oda ül.

– Pardon…, hölgyem! Szabad…?

Az asszony oda sem nézett, csak bólintott.

– Tessék – válaszolta halkan, egykedvűen.

Gregory látta rajta, hogy mélyen elgondolkodott. Nem zavarta elmélyülésében, ő is elmerengve nézett a távolba. Kis idő elteltével, a nő az órájára pillantott. Felállt és elindult, de egy pillantást vetett a férfira. Gregoryba hirtelen, mintha egy villám csapott volna.

– Amy…! Amy…! Hát te vagy az? Tényleg te vagy?

A nő dermedten bámult rá és hang sem jött ki a száján.

– Jaj…, bocsánat…, ha összekevertem volna valakivel – motyogta, mert már maga is azt hitte, csak képzelődik.

– Nem…, Gregory…? – szólalt meg végre, hitetlenkedve.

– Igen…, de hogyan…? El sem hiszem…!

A felismerés hevében egymás nyakába borultak. Potyogtak a  könnyeik, hogy végre annyi megpróbáltatás után a sors újra összehozta őket.

Amy teljesen visszanyerte az emlékezetét a szanatóriumi kezelés alatt. A padon ülve éppen azon gondolkodott, hogy ennyi idő elteltével a férje várja -e még. Boldogságuk határtalan volt. Együtt utaztak vissza Santiagoba.

Debrecen, 2023. 10. 12.

PÉTER SIROK VÁRÁNÁL

Péter családja nagyon jól ismerte a Mátrát. Imádták a friss hegyi levegőt és a lenyűgöző tájakat. Egy hosszú hétvégén ismét elhatározták, hogy odamennek kirándulni. A Siroki vár volt most az elsődleges célpontjuk.

Ahogy közeledtek felé, mesébe illő látvány tárult a szemük elé. Egy magányos hegycsúcson a Siroki vár falai emelkedtek a magasba. Ez a Mátra legnagyobb várromja, festői környezetben. Egy sziklatömb belsejébe vájták és tetejére építették a vár felső részét. Korábban várromként tartották nyilván.

Az állami tulajdonba kerülés után 1994 – ben a nemzeti örökség részévé nyilvánították. Ezt követően pedig felújításra került. Hatalmas területen fekszik egy alsó és felső várrésze oszlik. Fentről fantasztikus panoráma nyílik a környékre és a hegy gyomrába vájt, szerteágazó alagútrendszer nagyon izgalmas. Az erődítmény legősibb része a felső várban található lakótorony, erre épült az öregtorony, amely az őrség lakhelye volt.

A gyerekeknek a Barát és Apáca sziklának nevezett, két egymástól távolabb, magányosan álló szikla alakzat tetszett a legjobban, amely a vár tetején áll. Az idők során több legenda is fűződött a várhoz.

A legismertebb, hogy itt a sziklás várhegyen állt az öreg tündér, Darnó vára. Vele élt szépséges tündérlánya, a halhatatlan Tarna. Nagyon féltette lányát, mindentől és mindenkitől, nem mehetett a várfalán kívülre. Azonban a kíváncsiság erősebb volt a szigornál.

Így a tiltás ellenére Tarna szarvassá változva elhagyta a várat. Éppen akkor járt arra egy deli Bodony vitéz, aki amikor meglátta a gyönyörű szarvast rögtön kilőtte rá nyilát. De a nyíl lepattant a szarvasról. A vitéz utána eredt és már a harmadik nyila is lepattant róla, amikor a varázsereje megtört. Ezzel visszaváltozott gyönyörű tündérlánnyá. A fiatalok rögtön szerelmesek lettek egymásba. Amikor ezt a király meglátta, irtózatos haragra gerjedt. Megfogta az íját és rálőtt Bodony vitézre. Tarna saját testével védte szerelmét, így a bűvös nyíl átdöfte mindkét szerelmes szívét. Azon nyomban kővé változtak mindketten. Azóta áll ott e két kőbálvány a hegygerincen. Darnó király megbánta tettét és felkiáltott, folyton csak ezt hajtogatva, hogy „sírok, csak sírok”! így, lett e hely neve Sirok.

A hatalmas kalandozás után és élményekkel tele elindultak tovább Recsk irányába.  Itt a község melletti kőbánya közelében működött a recski kényszermunkatábor, ami sajnos elég hírhedt volt. Bírósági ítélet nélkül hurcoltak ide fogvatartottakat a társadalom minden rétegéből. Minimális létfeltételek között, folyamatosan dolgoztatták őket. Sokszor vad kegyetlenséggel kínozták vagy éppen éheztették a foglyokat. Mindenkinek megvolt a saját története, hogy miért került Recskre a régi nemességből.

Majd 1953–ban nyomtalanul megsemmisítették. A feltételezett helyén 1996-ban emlékhelyet létesítettek. Akik 1953 szeptember végén élve tudták elhagyni a tábort, mindenkinek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia. Senki sem beszélhetett a táborban történtekről. Az ismert jelszó az volt, hogy „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba!”

A rendszerváltást követően, az egykori rabok visszaemlékezései alapján állították helyre egyes részeit a tábornak, hogy Recsk örök mementóként szolgáljon az utókor számára.

Nagyon nagy hatást gyakorolt rájuk látványa a tábornak és az, hogy valaha nem is olyan túl régen, mindez megtörténhetett. Kicsit lehangolóan, de tovább folyatták útjukat, a Vörösmarty Turistaház felé.

A kocsit a parkolóban hagyták és lelkesen indultak neki a piros színű keresztjelzésen a Pisztrángos – tó felé. Időközben nagyon meleg lett. Az út, hol az erdő sűrűjében a jó hűvösben, hol a tűző napon, kint a kocsiúton vezetett. Bár ettől volt izgalmas a túrázás. A Pisztrángos – tóhoz érkezve szépen kialakított szalonnasütő hely és menedékház fogadta őket. Ez egy kisebb tó, ami valószínűleg a jégkorszak felmelegedési szakasza óta létezik és 667 méteres tengerszint feletti magasságban. Ilyen keletkezési múlttal rendelkező állóvizeket általában, a nagy víztisztaság jellemzi, mely a pisztráng életfeltételeinek egyike. Innen származik a neve is. Ma már az elmocsarasodott állapota miatt, évek óta nem élnek benne halak.

– Gyertek, menjünk tovább egy kicsit, a Petőfi – forráshoz, ahol megtöltheti mindenki a kulacsát – szólalt meg édesapjuk.

A kiépített forrás tövétől, egy hosszú fatörzsből volt vályúforma készítve, aminek végén folyt ki a víz.

– Ez de érdekesen van kialakítva – jegyezte meg Péter.

– Én el sem érem – tette hozzá Kitti.

– Hagyd csak majd én megtöltöm neked – válaszolta az édesanyjuk.

Péter rögtön csinált pár fotót, majd miután mindenki megtöltötte a kulacsát mentek tovább.

– Most elmegyünk Mátraszentimrére és megmutatom nektek a három falu templomát – mondta édesapjuk.

– Ez azért érdekes, mert az egri érsek úgy határozott, hogy a három falunak közös templomot épített. Mivel nem tudtak megegyezni, hogy hol épüljön fel. A három falutól, Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászlótól egyforma távolságra, végül terméskőből építtette meg – folytatta az édesanyjuk.

– A védőszentje Szent István király – tette hozzá édesapjuk.

Kis hegyi faluk, de kedvesek az emberek. A templom sajnos zárva volt, így csak kívülről tudták megnézni. Nem sokat időztek itt, tovább mentek Fallóskútra. Itt egy meseszép kápolna áll, mely zarándokhely is egyben. Környezetében gyönyörű park, stációkkal, szobrokkal, kegyhellyel.

– A monda szerint, egy Hasznosi Klára nevű asszonynak többször is megjelent a Szűzanya. Kérte tőle építse ki a forrást ott, ahol megmutatta neki, az emberek gyógyulása érdekében. Ennek a forrásnak kiépítésében férje is segítségére volt. Majd később egy kis kápolnát is építettek mellé. Az évek során folyamatosan bővítették az építményt és szabadtéri oltár is épült hozzá – mesélte gyermekeinek az édesapa.

– Fallóskút sajátossága még az is, hogy 2011 – ig haláláig, itt élt Magyarország egyetlen fő állású remetéje, Szél Sándor Paszkál, aki mindig szívesen mesélt az odalátogatóknak a zarándokhely történetéről – tette hozzá édesanyjuk.

Az úton a kegyhely előtt több pavilon is állt, melyekben különböző kegytárgyakat, képeslapokat, gyertyákat és Hasznos Klára néniről egy kis könyvecskét is lehetett kapni. A család szétnézett és vásárolgattak maguknak egy – egy kis emléket.

Elindultak Galyatetőre, de útközben egy helyen megálltak, több kocsi is volt ott éppen. Ugyanis pazar kilátás nyílt az egész völgyre és környékére. Félkörben a hegyoldalon végig pompás panoráma látványát nyújtotta.

Először a galyatetői kápolnát nézték meg, ami a két világháború között épült. A kápolna igazi sajátosságát az adja, hogy a bejárattól balra emléktáblán olvasható, Kodály Zoltán a templom közelében komponálta a Csendes misét. Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, aki igen gyakran pihent meg Galyatetőn.

Tovább mentek a Galya – kilátóhoz, ahonnan gyönyörűséges kilátás nyílt körbe. Madártávlatból lehet rálátni a Mátra, a Bükk és a Tátra hegyvonulataira.

Innen elmentek a Piszkés – tetői Obszervatóriumhoz. Itt működik Magyarország legnagyobb, tudományos megfigyelésre használt távcsöve és ez a legjobban felszerelt csillagászati megfigyelőhely. Alapvetően ez egy kutató állomás, de sajnos csak kívülről tudták megnézni.

A nap már a horizonton állt. Sok élménnyel telve indultak haza. Szívükbe zárták a kellemes kirándulásaikat a Mátrában.

Debrecen, 2020. 07. 19.

 

PÉTER A MÁTRÁBAN

Vasárnap reggel korán keltek, hogy ki tudják használni a ragyogó napsütéses időt. Péter a szálloda egyik szobájában az édesapjával aludt, míg a másik szobában húga az édesanyjával.

A szomszéd szobából, hirtelen hatalmas visítás hallatszott. Gyorsan kiszaladtak az erkélyre megnézni mi történt. Két mókus rohangált, fel az erkély korlátjára, le a kőre, zavarták egymást a dióért.

– Mi történt? Kitti, miért visítozol? – kérdezte Péter.

– Képzeljétek reggel, amikor kinyitottuk az erkélyajtót, rögtön berohant a szobába két mókus. Az egyik felugrott az ágy szélére, a másik a székre. Ezután az egyik felmászott az asztalra és a zacskóból kilopott egy diót, majd rögtön kiszaladt vele. Mire az ágyon lévő mókus meg uzsgyi utána, és azóta kergetik egymást a dióért – mesélte Kitti.

– Az igen, mókás lehetett! – nevetett Péter.

– Kislányom, azért egy kicsit vegyél vissza a hangerődből, mert ez egy szálloda és mások is vannak itt. Menjünk reggelizni.

Már éppen menni készültek lefelé, amikor Péterék szobájába is megjelent egy mókus. Persze, azonnal adott neki diót, hogy ő se maradjon ki a jóból.

– Csukd be az ajtót Peti, mert mire visszajövünk, ezek elhordják majd az összes diót, amit hoztunk. Még nekik is reggel van, úgy látszik éhesek – szólt nevetve apukája.

– Nagyon virgoncok ezek a mókusok, de annyira kedvesek.

Amikor becsukta az erkélyajtót, éppen visszaért az egyik. Két lábra állva a mancsait az üvegajtóra szegezte és nézett befelé, hogy most mi történt, nem tud bejönni. Rögtön le is fotózta Péter. Ezt a pillanatot meg kellett örökítenie.

Reggeli után mindjárt elindultak a Sástó – Kőbányán lévő kalandparkba. Az egész délelőttöt ott töltötték. Volt bob pálya, nagy hinta és erdei kalandpark. Hatalmas létesítmény az egész. Nagyon izgalmas volt, kitűnően érezték magukat és gyorsan elszaladt az idő.

– Ha már itt vagyunk, mit szólnátok hozzá, hogy  ha visszamennénk Sástóra egy kicsit és ott meg is ebédelhetnénk? – kérdezte édesapjuk.

– Szuper! – válaszolták a gyerekek.

Ebéd után végig sétáltak a tanösvényen, a kilátóhoz és csónakáztak a tóba.

– Menjünk vissza, a parkolóval szemben, a másik oldalból indul a sárga színű keresztjelzés. Azon le tudunk menni Mátrafüredre. Ott meg is tudunk vacsorázni, remek pizza van az egyik pavilonban. – javasolta édesanyjuk.

– Várjatok! Addig is hűsítjük magunkat egy kis jégkrémmel – szólalt meg édesapjuk és mindenkinek vett egyet.

Ezután elindultak a túra útvonalon. A talaj elég terepes, de egy ideig az autóúttal párhuzamosan halad. Ahogy egyre beljebb értek az erdőbe úgy változott egyre pompásabbra a táj. Elérkeztek a Rákóczi – forráshoz, ami szépen ki volt építve, gyönyörű környezetben.

Rögtön fotózkodtak és a kulacsokat is megtöltötték a forrás kiváló vizével. Innen két lehetőségük nyílt az út tovább folytatására. A sárga színű vonaljelzésen a Muzsla – tető felé a gerincen tovább, vagy a sárga színű keresztjelzésen a Máriácska felé.

– Szerintem a Muzsla – tető felé menjünk, arra nagyon szép a kilátás és a Máriácskához el tudunk menni Mátrafüredről is, mert közel van – szólalt meg az édesapjuk.

Mindenki egyetértett vele, így azon az ösvényen indultak el. Fantasztikus kilátás nyílt az út során több helyről is a hegygerincről a völgyre. Meg – meg álltak gyönyörködni a tájban és sok fotót is készítettek. Elérkeztek a Muzsla – kilátóhoz, ahonnan széles körbe lehetett belátni a környéket. Innen már hamar leérkeztek Mátrafüredre. A finom pizza után elsétáltak a Máriácskához.

Nagyon szép út volt a Bene – patak mellett. Ez egy kegyhely, padok is voltak, ahol le lehetett ülni. Amikor odaérkeztek, éppen egy pár imádkozott, majd felálltak és elmentek. Nagyon sok kis táblát helyeztek oda, főleg márványból, de mindegyiken a gyógyulásért adtak hálát Máriának.

– Képzeljétek! Egy férfi az orvosa szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, ám az itt elmondott fohászait követően, mégis teljesen felépült betegségéből. Ezért hálából családjával sziklaoltárt építtetett itt Máriának.  Ez a kegyhely története – mesélte édesapjuk.

– Holnap pedig túrázunk még az erdőben, mert megszeretném nektek mutatni a Sárkányost – tette hozzá édesanyjuk.

Másnap reggeli után mindjárt el is indultak, a hegytetőn az önkiszolgáló étterem mögötti kis ösvényen lefelé.

– Tudjátok, hogy Kékestetőt miért nevezték el, Kékestetőnek? – kérdezte az édesanyjuk.

– Mert Magyarország legmagasabb pontján van! – vágta rá Kitti.

– Jó, de miért pont Kékes? – faggatózott tovább moso – lyogva.

– Szabad a gazda! – válaszolta Péter.

– Most nézzetek be az erdő sűrűjébe úgy, hogy csak a fák törzseit figyelitek. Mit láttok? – tette fel a kérdést.

– Azta! Tényleg, de jó! Az egész ilyen kékesszürkés színű! – fedezte fel – Péter.

– Ugye – ugye! – mosolygott hozzá az édesanyjuk.

Amikor leértek a tisztásra, megcsapta őket a menta illata. Látványnak is szép volt. Az út szélét málna és szederbokrok szegélyezték. Megálltak csemegézni belőle. Majd a Tájvédelmi körzetet elhagyva, lefelé haladtak egy kis ösvényen. Ahogy kiértek belőle, a gyerekeknek még a szájuk is tátva maradt a látványtól, ami eléjük tárult.

Ez a sárkányrepülősök kifutó helye volt, azért hívták sárkányosnak. Páran éppen a sárkányrepülőjüket szerelték össze. Ott maradtak egy kis ideig és várták, hogy futnak ki. Egy fa rámpa vezette őket a szakadék felé, addig gurultak a lejtőn egyre gyorsuló tempóban és a végénél, a szél örvénye felemelte őket. Elbűvölő látvány volt, ahogyan vitorláztak fent a levegőben.

–  Ó, micsoda élmény! – kiáltott fel Kitti.

Amikor mind elmentek, édesapjuk elővette a távcsövét. Az egész völgyre rá lehetett látni, benne a falukat fel lehetett ismerni szabad szemmel is, de a távcső körbe – körbe járt. Miután kigyönyörködték magukat, visszaindultak az önkiszolgáló étteremhez ebédelni.

Kint fogyasztották el az ebédjüket a teraszon, hogy közben csodálhassák a pazar tájat és élvezzék a jó hegyi levegőt. Ebéd után még tettek egy kisebb túrát a Som bokor felé.

A Tájvédelmi körzet kis tisztásáig ugyan az volt az útvonal, csak itt elfordultak balra a sárga színű vonaljelzésre. Sűrű, hatalmas fák között vitte az ösvény őket. Rengeteg taplógombát láttak. Ezek a gombafajták a fatörzsére nőnek rá, nagyon szépek, leginkább kagyló alakúak.

Az édesapjuk a séta közben elmesélte a gyerekeknek, hogy ezekből készítik az úgy nevezett taplósapkákat vagy más dísztárgyakat. Egy kis darab ott feküdt a földön. Péter felvette, hogy közelebbről is megnézze. Nagyon meglepődött, mert méretéhez képest, módfelett nagy súlya volt. Nagyon sűrű és szinte kőkemény.

Amikor kiértek az ösvény végéhez, félkörívben tárult eléjük a környék meghitt szépsége. A mátraházai sí sáncot is lehetett látni, ami Magyarország legnagyobb sí sánca. Régen még világbajnokok is versenyeztek itt. Azóta sajnos már az enyészeté lett, régen nem használják. Ettől függetlenül nagyon szép volt a kilátás.

Péter és Kitti csodálatos élményekkel gazdagodtak a hétvége folyamán. Megérezték a Mátra hívószavát.

Elhatározták, hogy máskor is eljönnek erre a csodálatos helyre.

Debrecen, 2020. 09. 29.

PÉTER KIRÁNDUL

Péter szülei úgy tervezték, hogy hétvégére felmennek a családdal Kékestetőre kirándulni. Meleg nyár volt és vágytak a hűvös erdei levegő után. Jó programnak ígérkezett egy hosszú hétvége. Pénteken késő este értek a szállásra. Gyönyörködtek az égbolt csillagösvényében. A városból ezt nem látni.

Másnap reggel nyolc órakor már ott várakoztak az étkező előtt, hogy kinyisson. Nemsokára be is mehettek, svédasztalos reggeli várta őket. Evés közben megbeszélték a napi programukat.

Káprázatos napsütéses idő volt, tiszta derült ég, bár kissé még hűvös a levegő, de túrázáshoz éppen jó. Reggeli után nem sokkal elindultak a közeli forrásokat felkutatni.

– Itt van nem messze a Disznós – forrás, a piros színű vonaljelzésen kell menni, először odamegyünk és mindenki megtöltheti a kulacsát forrásvízzel – mondta az édesapja.

Ő ment elől, hogy mutassa az utat. Kis idő múlva letértek balra egy kis ösvényre, amely lefelé vezetett. Hirtelen megállt és az ujját a szájához emelte. Csendre intette a családját, miközben lefelé mutatott.

Egy őz csapat volt ott, éppen a forrás vizéből oltották szomjukat. Igazán pazar látványt nyújtottak. Megtorpantak és csak csendben nézték őket. Egy perc és már el is illantak az erdő mélyébe. Tovább folytatták útjukat lefelé egy keskeny ösvényen. Jobbról egy meredek sziklafal, majd a baloldalon szakadék, szerencsére nem volt mély, de azért óvatosan kellett haladni.

A sziklát vastagon, meseszép zöld, dús moha borította. Kitti, a húga meg is simogatta, majd felkiáltott.

– Olyan, mint a maci bunda! – simogassátok meg ti is, de csak óvatosan!

– Tényleg, nagyon kellemes érzés – válaszolta Péter.

Ahogy tovább haladtak az út alján jobbra egy fa tövénél hatalmas termesz hangya kupacra hívta fel a figyelmüket édesapjuk.

– Nézzétek ez már húsz évvel ez előtt is itt volt és az óta csak nőtt.

Álmélkodva nézték, hogy egy méter magas is lehetett talán. A hangyák legalább egy centisre megnőttek. Sokáig nem állhattak körülötte, mert rögtön rájuk másztak. Nem győzték leseperni magukról.

A Disznós forrás, ki volt építve, könnyen meg tudták tölteni a kulacsukat. Magával ragadó az egész táj, hatalmas meredek sziklafalak és sűrű fák lombjai szédítően lenyűgöző látványt nyújtottak. A fenyő illata járta be az egész környéket.

Ezután visszamentek a főútra, a piros jelzésre és ott sétáltak tovább az erdő belseje felé. Kellemes hűvös és tiszta volt a levegő, melyből jó nagyokat lélegeztek be. A Nap már magasan járt. A fák lombjai között csak egy – egy fénysugár sütött be. Tovább sétálva, éppen egy ritkább részhez érkeztek. Itt a tiszta kék égbolt kikandikált a sűrű fák közül.

Ekkor meglátták, hogy két sas köröz a levegőben kicsit távolabb, majd eltűnik. Megálltak és csendben mozdulatlanul vártak.

Újabb két sas vitorlázva repült visszafelé. Fantasztikus élményt nyújtottak.

Egyszer csak Kitti elkezdett hátrálni szép lassan óvatosan. Péter kérdően nézett rá. A húga fejével a közeli viszonylag alsó ágra mutatott. Annyira az égboltot figyelték nem vették észre közben, hogy egy sas ült az ágra és figyelte őket. Óvatosan megfogta az édesapja vállát és a fejével jelezte neki. Ő bólintott és intett, hogy szép lassan induljanak el visszafelé.

– Hú, kicsit félelmetes volt ilyen közelről! – szólalt meg Péter.

– Valószínű ott lehetett a fészkük a közelben és a fiókákat jöttek etetni, egyben védelmezték is, mert nem ismerték a szándékainkat – válaszolta az édesapja.

Dél elmúlt, így fel sétáltak a hegycsúcsra, az önkiszolgáló étterembe ebédelni.

– A természet lélegzetelállító és nagyon kellene rá vigyázni, hogy ez így is maradjon – szólalt meg Péter édesanyja.

–  A Mátrában hatalmas területek vannak kijelölve Tájvédelmi körzetnek azért, hogy semmilyen beavatkozás ne zavarja meg a Mátra eredeti állapotát és ne tudjon természeti károkat okozni. Az északi sípályáról fantasztikus kilátás nyílik. Tiszta időben még a Magas – Tátra havas csúcsai is látszanak – folytatta édesapja.

Ebéd után Kitti hintázott egy kicsit és csodálták a festői kilátást. Shoppingoltak a pavilonsoron, majd felmentek a TV – toronyba.  Pompás panoráma nyílt körbe a tájra. Visszafelé az úton jobbra letértek a sárga színű, kör alakú presszóhoz.

Itt egy hatalmas terasz volt, mely a déli sípályára engedett ragyogó kilátást. A gyerekek egy – egy jégkrémet kaptak a szülők pedig kávéztak. Élvezték a friss levegőt és a pazar látványt, ami a szemük elé tárult.

Később a Szanatórium parkja felé vették az irányt. Szépen kialakított terület a pihenni vágyóknak. Ezen keresztül haladva, ismét a piros jelzésű turista útvonalon mentek tovább. Ugyanis onnan vezet az út a Pezső forrás felé. Úgy száz méter után jobbra nyílik a zöld színű túraútvonal.

– Mostantól viszont, csak a zöld színű vonaljelzéseket figyeljétek gyerekek. Ezek első sorban a fán vannak, de ahol nincs megfelelő közelségben, ott az alkalmas kőre is szokták festeni – hívta fel a figyelmet az édesapjuk a tájékozódásra.

– Nagyon fontos, hogy ha nem láttok jelzést, akkor ne menjetek tovább, nehogy eltévedjetek az erdőben, mert az könnyen megesik. Ilyenkor vissza kell menni a következő jelzésig és ott tájékozódni – folytatta az édesanyjuk.

Ezen a túraúton, még sűrűbb és sötétebb az erdő. Hiába sütött a Nap ezerrel, olyan szürkület volt, mintha már legalább este öt óra lenne. Teljesen más hatást gyakorolt rájuk ez az erdő rész. Jobbra – balra hegyoldal, ahogyan emelkedik majd lankásodik. Ezáltal más minőségű a levegő is.

– Már nemsokára ott vagyunk, jobbra lefelé keressétek a forrást, mert nehéz észrevenni és a kulacsot is majd itt megtölthetitek, ha szükséges – szólalt meg édesapjuk.

Alig emelkedett ki a földből, de kővel körbe, kiépített forrás volt. Kicsit megpihentek és fotózkodtak. Ezután tovább folytatták útjukat a Vályús – kútig, ami eléggé romokban hevert.

Így visszafordultak és egy erdei kocsi úton sétáltak tovább a piros színű turistaút felé. Ahogy rákanyarodtak a piros jelzésre, Péter édesapja hirtelen megállt és intett, hogy maradjanak csendben. Először csak azt látták, hogy mozog a bokor és valami nagy testű állat lehet. Ekkor előbukkant hatalmas agancsával, egy jól megtermett csodaszép szarvas. Egy pillanatra ő is megállt, majd hátat fordított és elsomfordált.

Rövid ideig még vártak, hogy távolabb menjen a szarvas, majd elindultak visszafelé. A parkban ismét megpihentek és a gyerekek nagyon élvezték a mókusok etetését. Besötétedés után felmentek a szobába, hogy lepihenjenek.

Debrecen, 2020. 02.18.

A BÁNYÁSZ

A történet az 1930-as években játszódott. Szymon, Lengyelországban élt. Az édesapja bányászként dolgozott, ez amolyan családi hagyomány volt náluk.  Az iskola elvégzését követően, így ő is a bányász életet választotta. Szeretett a mélyben munkálkodni, minden nap egy újabb kihívásnak számított.

A kisvárosban egyébként sem nagyon akadt más munka lehetőség. Lent mindenki egyenlőnek számított és a kockázat vállalás még szorosabbra fűzte a köteléket közöttük. Szinte egy családként tartottak össze.

Szymon, átlagos fiatalemberként élt. Munka után néhány barátjával a közeli borozóban öblítették le a napi szénport.

– Te Szymon! Mikor nősülsz már meg? – kérdezte az egyik barátja.

– Nem sürgős…, – válaszolta.

– Neked se legyen jobb, mint másnak – viccelődött nevetve a másik.

Így tréfálkoztak egymással még kis ideig, majd mindenki hazament pihenni, mert igen korán kellett kelniük.

Az asszonyok boldogok voltak, amikor a férjeik hazatértek, hiszen soha nem tudták, hogy viszont látják – e még őket. Nehéz és veszélyes életforma ez, de ők ebben nőttek fel.

Szymon közel húsz éves volt, amikor az édesapja bányász szerencsétlenség során meghalt. Átélte mit jelent árván maradni. Ezért tartózkodott a családalapítástól, pedig már lassan a negyvenediket taposta.

– Mi lesz veled fiam, ha én már nem leszek? Kérlek ne maradj egyedül – kérlelte sokszor az édesanyja.

– Haj, anyám! Legalább nem hagyok magam után családot – válaszolta.

– Tudom, hogy nagyon megviselt az édesapád halála, de nem kell feltétlen mindenkinek odavesznie.

– Hagyja, anyám! Majd az idő megoldja.

Kérlelhetetlenül utasított vissza ehhez hasonló megjegyzéseket. Pedig titkon az ő szívét is eltalálta Ámor nyila, Maja személyében. Pultos lányként dolgozott az ivóban, ahova munka után jártak. Sok férfi tette neki a szépet, de nem vette őket komolyan. Ám Szymon, az más volt. A lány éjjel – nappal róla álmodott. Szeretetreméltó férfi, aki szerény és komoly gondolkodású. Majának régóta szíve választottja, de ismerte a férfi álláspontját, így csak a baráti viszony erősödött közöttük.

Szinte minden nap egyformán telt. Hirtelen fülsüketítő robbanás rázta meg a falut. Minden asszony hagyott csapot – papot, szaladtak a bányához. Tudták, hogy ott volt a robbanás. A mentőegység is azonnal megérkezett. A feleségek és lányok kétségbeesetten sírtak, jajongtak körülöttük. Feszülten várták, hogy a lent maradtakat a felszínre hozzák. Maja is sírva, zokogva várta, hogy Szymon vajon életben van – e. Nem tudta senki, hogy kik és hányan sérültek, avagy életüket vesztették a robbanás következtében.

A beomlott bánya, az utat elzárta, ezért újabb kijáratot kellett keresniük a mentőegységnek.

Szymonék kifelé nem tudtak menekülni. Füst és szénpor volt minden, levegőt alig kaptak, sötétség honolt mindenütt. Többen megsérültek, de voltak, akik eszméletüket is vesztették. Szymon a szerencsésebbek közzé tatozott két társával, csak kisebb sérüléseik lettek. Az elemlámpájukkal világítva próbáltak segíteni a többieknek. Egyesek az omlás túloldalán rekedtek. A legnagyobb bajt a levegőtlenség okozta, emiatt sokan fulladoztak.

A mentőegységnek több órájába telt, amig a szerencsétlenül járt bányászokhoz hozzáfértek és elkezdték őket egyesével a felszínre emelni. Először a súlyosabbakat segítették fel Szymonék, majd a könnyebben sérültek következtek. Ekkor már Szymon is szinte ájultan kapkodott levegő után. Akiket felhoztak a hozzátartozó nők szinte azonnal körülvették és hálát adtak az életükért. Maja és Szymon édesanyja egymást átölelve várakoztak, szinte már lemondóan, hiszen még csak őt nem hozták fel. Amikor mégis meglátták a szénportól, szinte fekete arcát, örömmel borultak a nyakába.

– Szymon! Drága fiam, csakhogy életben vagy! – zokogta az édesanyja.

– Nyugodjon meg anyám! Minden rendben lesz – válaszolta.

– Maja! Kedves…! Hát te is itt…?

– Hiszen tudod, hogy mennyire szeretlek…– fakadt ki a lány, majd csókot lehelt ajkára.

Minden sérültet kórházba szállítottak.

Az omlás túloldalán maradt néhány férfit, csak később tudták a felszínre hozni. Ők sajnos már nem élték túl a szerencsétlenséget.

Maja minden nap szorgalmasan látogatta szerelmét. Szymon rövid időn belül felépült. Ekkor érzete meg igazán, mit jelent számára a lány. Nem tétovázott sokat elvette feleségül, édesanyja legnagyobb boldogságára. Két fiú és egy lány gyermek született a házasságuk után, szépen éltek együtt mindannyian.

A férfi édesanyja már időskori gyengeségben szenvedett és rövid betegség után eltávozott az élők sorából. Később, úgy jó tíz év után, megismétlődött a bányaomlás. Sajnos ezt Szymon már nem élte túl. Maja egyedül maradt a fiaival és kislányával. Borzasztóan nehéz soruk volt. A bánat teljesen elemésztette az asszonyt és megbetegedet, majd követte férjét az égi világba. A három gyermek árvaházba került végül.

Maja, amikor átment, szomorúan látta, hogy gyermekei miatta kerülnek árvaházba. Nem gondolt bele ebbe az eshetőségbe. Sajnálta, amiért hagyta a bánat elöntse lelkét. Idejét az utódok felnevelésére kellett volna használnia.

Debrecen, 2023. 09. 30.

AZ ÁPOLÓ

Arthur, Franciaországban élt az 1800-as évek táján. Gazdag családba született és férfi ágon, mindenki nagy kártyás volt. Az ükapja még a házukat is elkártyázta. Édesanyja egyedül nevelte fel, mivel az édesapja az adósságai miatt az öngyilkosságot választotta.

Helyes, jóvágású fiatalemberré növekedett. Nagy szoknyavadász hírében állt és ő is rabja lett a szerencsejátéknak. Jól fizető szakmája és állása volt. Eleinte csak kicsiben játszott, de az idő múlásával egyre jobban belemerült.

Édesanyja visszafogta volna, de a már felnőtt férfira nem tudott nagy hatást gyakorolni. Gondolta, ha megnősül a család talán távol tartja az effélétől. Nem is kellett sokáig várnia, mert a szomszéd kisvárosban élő gyönyörű Palomába szerelmes lett a fia.

Talán egy évig udvarolgatott, majd elvette feleségül és családot alapítottak. Arthur úgy tűnt, hogy megváltozott. Felé se ment a kártyás társaságnak. A családjának élt és becsületesen dolgozott. Imádta feleségét és kislányát. Távol tartotta magát minden szerencsejátéktól, hiszen tapasztalta, hogy ez mivel jár.

Paloma vallásos nevelést kapott és templomba járt. Sokat beszélt Arthurnak Istenről, de a férfit hidegen hagyta.

– Drágám, én nem szólok érte, hogy templomba jársz. Azt sem bánom, hogy a lányunkat így neveled. Azonban engem hagyj békén ezzel kérlek.

–  Kedvesem, legalább egyszer gyere el velünk a templomba.

– Nem! Megmondtam!

A férfi hajthatatlan volt. Paloma elszomorodott.

– Nem iszok, nem kártyázok, nem rohangálok más szoknyák után. Becsületesen dolgozok, a szabadidőmet veletek töltöm. Kérlek elégedj meg ezzel.

– Rendben…, megértettem. Többé nem hozom szóba neked – válaszolta könnyes szemmel.

Arthur, édesanyja váratlanul megbetegedett. Paloma hűséges ápolása mellett is romlott az állapota napról – napra. Egy csendes éjszakán átaludta magát.

A férfi annyira elszomorodott, hogy bánatában egyre mélyebben nézett a pohár aljára. Később megtalálta a kártyázó cimboráit, akikkel hajnalokig szórakoztak.

Feleségével sokat veszekedtek, őt kezdte el hibáztatni anyja haláláért. Amikor ittas volt különösen mindenbe belekötött a végén már bántalmazásra is sor került.

Arthur egyre nagyobb tétekben játszott és sokat vesztett. Végül a házat is elkártyázta. Ezen a reggelen nem szólt semmit, vészjóslóan hallgatag volt. Palomának ez feltűnt.

– Arthur! Mi történt? – kérdezte.

A férfi csak hallgatott és kiment az udvarra. Látta gyönyörű kislányát, amint a kutyájukkal felszabadultan játszik. A földre roskadva zokogott és átkozta magát. A felesége ekkor már sejtette, hogy nagy a baj. Odament hozzá, majd átölelte, hiszen mindennek ellenére szerette.

– Paloma! Kérlek bocsáss meg nekem – könyörgött hozzá.

– Mit tettél Arthur?

– A ház…, odalett a ház – válaszolta.

– Istenem segíts meg! Mi lesz most velünk? – tört ki belőle a sírás.

– Nem tudom…, egy hetünk van rá, hogy elhagyjuk. Talán a plébános tud nektek segíteni és addig befogad a parókiára amíg valami megoldást találtok.

– És veled…? Veled mi lesz?

– Á…! Ne törődj velem! Nem érdemlem.

– Te nem akarsz velünk jönni?

– Én be nem teszem oda a lábam. Menj beszélj vele, ott biztonságban lesztek. Most legalább valami hasznát is veszed, hogy ott töltöttél annyi időt.

– Ne beszélj így kérlek.

– Jó…, jó…! Csak menj! Amikor visszajössz én már nem leszek itt, de ne keress. Csomagolj gyorsan és menjetek.

Átölelte feleségét, megcsókolta, majd kislányától is búcsút vett. Paloma és lánya soha többé nem látták.

A plébános segítségével ők egy szegényházba kerültek, ahol az idősek gondozásában segédkeztek. A kedves és jóságos teremtéseket nagyon megszerették. A téli időszakban egy komoly fertőzés ütötte fel fejét.

Sokan meghaltak ekkor. Végül ők is elkapták a kórt, ami megváltotta életüket a szomorú és nehéz sorsuktól.

Arthurnak nem volt elég bátorsága az öngyilkossághoz, így bevonult katonának. Gondolta a harctéren majd életét veszti.

A férfi, azonban túlélte a háborút. Visszatérve értesült felesége és lánya haláláról.

Mélységesen megbánta viselkedését és a lelkiismeret furdalása elől egy másik földrészre utazott. Tovább menekült a tettének szörnyű következményei elől.

Itt elszegődött a szegények közé ápolónak. Ezzel szeretett volna törleszteni a hibáiból valamit. Ám, tüdőgyulladást kapott és ötvenévesen őt is utolérte a halál. A szellemvilágban elhatározta, hogy orvosnak szeretne leszületni, hogy az elkövetett bűneit mind jóvá tehesse.

Debrecen, 2023. 09. 28.