NOVELLÁK kategória bejegyzései

NOVELLÁK, Spirituális & Lélektani

KARÁCSONYI MENEDÉK

Valahol a Földön létezik egy kis ősi kápolna a fenyvesek között. Kissé távolabb vezet egy főút, amely bevisz a településre. Pár százan lakják csak, de nyílt és barátságos, segítőkész emberek.

A kápolnába belépve a többszáz éves ódon falak illata érződik. Egyszerű, fehérre meszelt falakon, kiemelkednek Jézus és Szűz Mária képei. Középen az oltár a maga egyszerűségében is az alázat érzését kelti a látogatóban. A régi, kopott imapadok két sorban húzódnak a falak mellet. Egyszerre talán százan, ha beférnek. Azonban, soha sincs tele.

Az itt szolgáló Atya, már a hatvanas éveit tapossa. Egy szoba, konyhás kis gondoki lakásban lakik, mely közvetlen a kápolnából nyílik. Édesapja is itt szolgált, szinte belenőtt a hivatásába. Neki nincs utódja, egyedül tengeti az életét. Néha a településről segít egy – két asszony a takarításban. A karácsony közeledtével erre különösen figyelnek. Az egyik asszonyságnak a férje minden évben gondoskodik egy kis fenyőfáról, amit közösen feldíszítenek.

Hirtelen jött a tél, még nem számítottak rá. Napokon keresztül csak havazott. A félméteres hóban nehéz volt egy kis ösvényt vágni, hogy a településről eljussanak a hívek a közös imádságra szenteste. Az Atya nem is számított nagy létszámra. A délutáni órákban ugyanis a havazást még tetőzte a tomboló viharos szél. A fenyvesek között hamar sötétedett, ezért az Atya gyertyákat gyújtott. A pislákoló gyertyalángok félhomályában kezdett el imádkozni.

Az elmélyültségéből a kápolna nyikorgó ajtaja zökkentette ki. Hangfoszlányok ütötték meg a fülét, ugyanis a szél zúgása minden mást elnyomott. Gyorsan keresztet vetett és befejezte az imádságát, majd elindult az ajtó felé. – Ugyan ki lehet az ilyen ítéletidőben…? – morfondírozott magában. Ahogy közeledett a bejárathoz látta, hogy egymás után többen is igyekeznek befelé. Havasan, átfagyva, dideregve köszöntötték az Atyát.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké, Ámen! – hangzott a válasz.

– Bocsásson meg Atyám, hogy így önre törünk! A távolsági buszunk megcsúszott és az elejével az árkot célozta meg. Ebben a zord időben csak reggel tudnak másik járatot küldeni, mivel ez volt a mai napon az utolsó. Láttunk egy kis fényt az útról és ide jöttünk, mert különben az éjszaka folyamán mindannyian megfagytunk volna! Én a buszsofőr vagyok, Anton a becsületes nevem.

– Isten háza, mindenkinek nyitva áll! Sérült van-e önök között? – kérdezte az Atya.

– Nem…, úgy tudom nincs!

– Rendben, gyorsan segítsenek, hozzunk plédeket! Itt nincs fűtés, de ezeket körbe tekerhetik magukon.

A sofőr és még két férfi kiosztották a meleg takarókat. Mindannyian beburkolóztak vele és leültek az imapadokba szétszóródva.

– Kérem…, üljenek egymáshoz közelebb, hogy egymást is tudják melegíteni – szólalt meg az Atya.

Meglátott egy asszonyt a kisfiával, aki láthatóan kimerült és elcsigázott volt.

– Kérem hölgyem…, a kisfiúval…! Jöjjön, van egy öreg heverőm a szobában, ott megaludhatnak reggelig.

– Nagyon köszönjük Atyám!

Mindenki próbált kicsit elbóbiskolni, ám ezek a padok erre kényelmetlenek voltak. Az Atya is magára terített egy vastag takarót és visszament a kápolnába a többiekhez.

– Nézzék…, ahogyan észrevették ezek az imapadok nem alkalmasak pihenésre. Hosszú lesz az éjszaka, talán egy kis beszélgetéssel hamarabb telik az idő. Feltettem egy nagy kondér teát, hamarosan elkészül, az segít felmelegedni.

– Igazán hálásak vagyunk Atyám! Köszönjük szépen! – szólalt meg az egyik férfi.

– A hála az Urat illeti, hogy éppen itt történt a közelben önökkel ez baleset – válaszolta. – Jöjjön segítsen kihozni a teát.

A nagy fazekat letették az Úr asztalára, kiosztották a poharakat és mindenki annyit mert belőle, amennyit szeretett volna.

– Csak nyugodtan igyanak belőle…, ha elfogyna készítek másikat – bíztatta őket az Atya.

Mindenkinek jól esett a forró tea, még a kezüket is átmelegítette. Egyszer csak újra megcsikordult a kápolna ajtaja. Egy középkorú házaspár lépett be rajta, összefagyva.

– Isten hozta önöket! Jöjjenek csak bátran! – szólalt meg az Atya.

– Elnézést, ha megzavartunk volna valami imádságot – mondta a férfi.

– Az autónkkal elakadtunk ebben a nagy hóban, már egy jó ideje ott ülünk, de annyira dermesztő hideg van, hogy majd megfagytunk. Láttuk a fényt itt és gondoltuk hátha kapunk segítséget – folytatta a felesége.

– Természetesen! Anton…! Hozna még egy – egy takarót a házaspárnak?

– Igen Atyám…, máris!

– Itt egy kis forró tea, talán segít átmelegedni – kínálta őket az Atya.

– Nagyon köszönjük Atyám – szólalt meg az asszony, és közben gyorsan magára terítette a takarót is.

– Ha kérnek még, szolgálják ki magukat bátran! Ebben az ítéletidőben nem tudnak tovább haladni. Reggelre remélhetőleg elcsitul a hóvihar. Akkor segítünk a hótorlaszból kiásni az autójukat – tette hozzá az Atya.

– Igen…, köszönjük – szólalt meg a férje.

Ők is leültek az egyik imapadba, kissé távolabb a többiektől.

– Kérem…, jöjjenek közelebb, így egymást is tudják melegíteni. Ők egy busz utasai, akik szintén menedéket találtak Isten házában – mesélte az Atya.

A házaspár egymásra nézett, a férfinak nemigen akaródzott, de az asszony felállt és eleget tett a kérésnek, a férj követte.

– Arra gondoltam, hogy talán elrebeghetnénk közösen egy hálaimát az Úr dicsőségére, amiért nem hagyta önöket megfagyni valahol az úton. A szeretet jegyében, így szenteste a házába terelte bárányait – szólalt meg az Atya.

Ezután hangosan elkezdett imádkozni, nem nyújtotta hosszúra. Nagy csend következett, majd néhányan még szedtek poharukba a gőzölgő teából. Az Atya feltett a sparheltre egy újabb adagot.

– Ha nincs ellenükre…, talán kicsit megismerhetnénk jobban egymást – vetette fel az Atya, hogy megtörje a nagy csendet.

Senki nem mert megszólalni elsőnek.

– Anton…! Önről már tudom, hogy a busz vezetője. Várja otthon család? – kérdezte az Atya.

– Igen a feleségem és a két gyermekem. Biztosan aggódnak, hogy miért nem érkeztem meg időben. Ebben a viharban még telefonálni sem lehet.

– Igazán sajnálom…! – válaszolta az Atya.

– Én Kate vagyok. Mi a lányomékhoz igyekeztünk volna, ha nem akadunk el – szólalt meg az asszony.

– Értem…, sajnos már csak holnap tudnak találkozni, de segítünk, amint jobbra fordul az idő – mondta az Atya.

– Köszönjük Atyám…! Gondolni sem mertem volna, hogy a szentestét egy kápolnában fogom tölteni idegenekkel a gyermekem és az unokáim helyett – válaszolta keserűen a férj.

– Igen…, Isten útjai kifürkészhetetlenek! Ezért javasoltam, hogy beszélgessünk, hamarabb eltelik az éjszaka. Önt, hogyan szólíthatom? – kérdezte az Atya.

– Marko vagyok!

– Köszönöm Marko.

– Engem Henrinek hívnak, és ha már itt tartunk, őszintén mondom, hogy életembe nem hittem, hogy egyszer is át fogom lépni egy templom küszöbét.

A munkámat be kellett fejeznem és most mentem volna haza a családomhoz én is.

– Kedves Henri! Nincsenek véletlenek – mondta az Atya némi mosollyal az arcán.

– Engem szólítsanak csak Bennek! A húgommal a városban dolgozunk és a szüleinkhez igyekeztünk volna.

– Igen…, én Sofia vagyok, de nagyon hálás azért, hogy az Úr idevezetett minket.

– Örülök, hogy itt vannak…! Persze tudom a körülmények mostohák és mindenki szívesebben lenne a családja körében. Képzeljék, hosszú évtizedek óta ez az első szentestém, hogy nem egyedül töltöm – fűzte hozzá az Atya.

– És a hívek? – kérdezte Henri.

– A hívek…? Isten áldja meg őket…! A délutáni közös imádságra néhányan eljönnek, ha nem ilyen zord az idő. Azonban az este…? Egyedül…, imádságosan telik.

– Nincs családja, vagy rokonai? – kérdezte Marko.

– Nincs…, másképpen alakult az életem.

– Atyám! Mi szeretettel várjuk hozzánk! Kérem tiszteljen meg minket a jelenlétével, ha már járhatóak lesznek az utak – szólalt meg Ben.

– Nagyon kedves, köszönöm! Tudják nem igazán hagyhatom itt a kápolnát. Nincs, aki helyettesítsen, és mindig jöhet valaki, úgy ahogyan most önök is.

– Ez a baj ezzel a vallással! Nem engedi, hogy családot alapítsanak! – kelt ki magából Henri.

– Téved…, lehetséges, van rá mód. A szüleimmel itt nőttem fel, csak az én életem alakult így.

– Értem Atyám! Bocsásson meg! Tudja nem vagyok vallásos – válaszolta Henri kicsit elszégyellve magát tudatlansága miatt.

– Mindannyian Isten bárányai vagyunk! Mivel foglalkozik Henri? – kérdezte az Atya.

– A cipőgyár igazgatója vagyok. Sok családért felelős, hogy legyen miből megélniük. Tudja Atyám nekem nincs időm templomba járni. Amikor gyerek voltam, alig jutott az asztalra valami. Az édesapám bányász volt, édesanyám otthon gondoskodott a háztartásról. Ekkor én megfogadtam, hogy mindent elkövetek azért, hogy majd a családomat jólétben el tudjam tartani. Feleségem és két fiam van. Taníttatom őket, hogy ne kelljen mindazt átélniük, amit nekem. Reménykedem, hogy majd átveszik tőlem a gyár vezetését egykor.

– Még sosem gondolt arra, hogy ezeket a lehetőségeket az Úr tette ön elé? – kérdezte az Atya.

– Ne haragudjon Atyám, de nem…! Abban hiszek, amit látok. Amiket előteremtek magamnak és a családomnak.

– Igen…, én szégyellem is magamat egy kicsit! Vallásos családban nőttem fel, de elhanyagoltam az Isten dolgait. A munka, a család…, nehéz mindenütt helytállni ebben a világban. Mégis…, milyen kegyelmes az Isten, hogy ebben a pokoli időben is menedéket nyújt számunkra – folytatta Anton elérzékenyülve.

– Mi a húgommal vallásos nevelést kaptunk. Engem mindig különösen foglalkoztatott a túlvilág, a létezés titkai. Meg akartam ismerni Istent és belevetettem magam a Biblia tanulmányozásába. A tudomány által bebizonyított tényeket sem hagytam figyelmen kívül. Sőt több vallást is áttanulmányoztam. Azt vettem észre, hogy a különböző vallások között vannak átfedések, ami erősítette a bizonyságaimat – mesélte Ben lelkesen.

– Ez nagyon dicséretes – szólalt meg elismerően az Atya.

– És volt rá ideje …!– tette hozzá Henri kissé pökhendien.

– Az ember mindig arra szakít időt, amire szeretne. Úgy látom nem véletlen, hogy nekünk itt kellett találkoznunk. Semmi nem történik ok nélkül ebben a világban – szólalt meg Sofia.

– Ugyan Kisasszony…! Hagyjuk már ezt a dogmatikus szöveget! Tartogassa máskorra, vagy hagyja meg az Atyának! – szólalt meg indulatosan Marco.

A felesége oldalba bökte és csitította, mert látta, hogy nagyon eltalálták az érzékeny pontját a férjének.

– Az Istenre szánt idő mindig megtérül. Én büszke vagyok a bátyámra, sokat tanultam tőle. Középiskolai tanár vagyok, magántanulóim is vannak. Igazán kevés szabadidőm van. Reggeli ébredéskor csak pár perc az ima és este elalvás előtt a nap lezárása, a hálaadással szintén nem sok azért a kegyelemért, amiben nap, mint nap részesülünk – szólalt meg Sofia.

– Jó maguknak! Komolyan irigylem a hitüket – mondta Marko.

– Az élő hit Isten ajándéka azoknak, akik keresik az ő országát – szólalt meg az Atya.

– Úgy látom egyedül én vagyok itt, aki semmilyen formában nem tájékozott ebben a témában. Lenne néhány kérdésem, mert érthetetlen számomra egy – két dolog – szólalt meg Henri.

– Csak kérdezzen barátom, mert én sem értek több mindent! Ez az idő, pont alkalmas rá, hátha okosabb leszek én is – tette hozzá Marko.

Az Atya csak somolygott magában, mert megértette, hogy az Úr miért vezette őket ebbe a kápolnába.

– Hallgatjuk Henri! – szólalt meg az Atya.

– Atyám…! Az imént azt kérdezte tőlem, hogy nem gondoltam-e arra, hogy a mostani lehetőségeket az Úr tette elém. Kérem magyarázza el ezt nekem – folytatta Henri.

– Isten mindenkit egyformán szeret. Olyanok vagyunk neki, mint szülőnek a gyermekei. Ki szeretne a gyermekének rosszat? Isten mindent megtesz azért, hogy a legjobbat kapjuk a földi körülményeink között. Látja, hogy nem vagyunk tökéletesek és sajnos nem figyelünk eléggé az intő szavaira. Ahogyan a gyermekeink sem fogadnak szót, és akkor annak mindig megvannak a maga következményei. Azonban az angyalai segítségével próbál segíteni. Önnek például a lehetőséget megmutatni, de a döntést mindig az ember hozza meg, mivel szabadakarattal teremtett minket. Sajnos nem minden esetben hozunk jó döntéseket és ennek meg van a maga ára.

– Igen…, kell lennie valaminek, ami ezt a tökéletes univerzumot mindenestől létrehozta, csak nem magától jött létre igaz…? De hát…, ha Isten mindenkit egyformán szeret, akkor miért van az, hogy már születéskor eldől, hogy valaki szegény családba, vagy gazdag családba születik? Vagy beteg, vagy egészséges? Van, aki fiatalon már meghal, van, aki szép idős kort ér meg? És még folytathatnám a sort, amit nem tudnak nekem megmagyarázni sem a Biblia, sem a papok, sem a tudomány! Akkor miben is kellene, hogy higgyek, ha nem a saját erőmbe…? – kérdezősködött tovább Henri.

– Helyes…! Na erről beszélek! – mondta ismét indulatosan Marco, aki nem bírta türtőztetni magát. – ne bökdöss már asszony! Igaza van ennek a férfinak!

– Atyám! Kérem ne haragudjon a férjemre, hogy kissé indulatos. Hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk. Tudja valamikor ő is hitt Istenben, csak elfordult tőle – mentegetőzött Kate.

– Ez érdekes…! Elmeséli, hogy mi történt? – kérdezte az Atya.

– Nem…! A feleségem egy szent asszony, de engem már úgysem tudnak meggyőzni!

– Atyám…! Henri…, igaz önt kérdezte, de megengedi, hogy én válaszoljak a kérdéseire?

– Csak tessék fiam! Érdeklődéssel várom!

– A kérdésére csak egyetlen szót mondok reinkarnáció, ami mindent megmagyaráz.

Az Atya összehúzta a szemöldökét.

– Reinkarnáció nincs fiam!

– Atyám…, kérem bocsásson meg, de ellenkezek önnel. Tudom, hogy hivatalosan nem tanítják szándékosan, vagy amennyiben igen, akkor meg van tiltva, hogy az igazságot elmondják.

– De Ben…!

– Kérem…, hadd magyarázzam el az én verziómat. Úgy gondolom, hogy sokan a Henri által feltett kérdések érthetetlenségei miatt nem fogadják el Istent!

– Rendben – válaszolta az Atya belenyugodva.

– Több vallásban is elismerik a reinkarnációt, sőt erre épül a tanításuk. A buddhizmusban azt vallják, hogy nincs köztes lét és 40 napon belül visszaszületik akár növénybe vagy állatba az ember lelke. Ők ezt lélekvándorlásnak nevezik. Ez azért nem igaz, mert a tudomány bebizonyította, hogy az evolúció során, akinek a lelki fejlettsége elérte az emberré válást, már nem fog alacsonyabb létbe visszaszületni. De nem akarok, most más vallásokról többet beszélni, csak egy példaként említettem. A tudomány azt is bebizonyította, hogy nem csak a földi testünk létezik, hanem a lelkünk is, aminek a súlya a halál beálltakor eltávozik és megmérték ez 21 gramm.

Tehát létezik! Nem látjuk és mégis létezik, ahogyan Isten is. Hiszen ő az egyetlen, aki ilyen tökéletes világot tudott teremteni.

– Érdekes, amiket itt elmondtál barátom, de ezzel nem győztél meg – szólalt meg Henri.

– Tudom…, folytatom – válaszolta mosolyogva Ben.

– Hát engem is kíváncsivá tettél, hogy mi fog ebből kisülni – mondta Marko.

– Amit szintén tudunk, hogy a Bibliai fordítások nem pontosak és ez bizony sokszor más értelmet ad a szövegnek. Az akkori időkben a papság a hatalmat a kezében tartotta és mindent elkövetett, hogy ez így is maradjon. Amit nem értettek, vagy nem ismertek, illetve veszélyesnek tartották, azt egyszerűen kihagyták a szentírásból. Azóta kiderült, hogy több apokriff irat is létezik és több evangélium is – folytatta Ben.

– Akkor a Biblia nem teljes és nem tökéletes? – kérdezte Henri.

– Igen…, és ez a probléma – válaszolta Sofi.

– Csak gondoljunk vissza arra, hogy abban az időben, amikor Jézus élt voltak próféták, angyalok. Higgyük el ma is vannak! Csak az ember annyira eltávolodott Istentől, hogy már nem hallja meg az intő szavaikat. Nekik természetes volt, hogy velük kommunikálnak, sőt a reinkarnáció is. Emlékezzünk arra, amikor Jézus megkérdezte a tanítványokat, hogy kinek gondolnak engem az emberek? Az egyik azt mondta, hogy Illés, a másik, hogy Keresztelő Jánosnak. Akkor már mindkettő halott volt. Nekik természetes volt, hogy valamelyik próféta inkarnációja. Több helyen is felfedezhető a Bibliában, ahol véletlen benne maradt – tette hozzá lelkesedéssel Sofi.

– A másik, ami nekem eszembe jutott, hogy amikor a vak embert meggyógyítja Jézus, azt kérdezte tőle Péter, hogy Mester ő vétkezett, avagy a szülei? – folytatta Ben.

Ez is ékes bizonyíték a reinkarnációra. Képzeljék…, az egyik pap egy alkalommal, ezt azzal magyarázta, hogy Péter hülyeséget kérdezett, mert ugyan hogyan vétkezhetett volna az anyja hasában? – magyarázta tovább  Ben.

– Igen, ezek valóban problémák elismerem – tette hozzá az Atya.

– Na és…? Ha van is reinkarnáció, hogyan magyarázza a kérdésemet? – kérdezte Henri.

– Létezik a karma törvénye. Ez az ok-okozat törvénye, ami azt jelenti, hogy aki vét a szeretet törvénye ellen, az visszakapja valamelyik életében. A legfontosabb törvény, amit Jézus hirdetett a szeretet törvénye, aki ebbe beleütközik, az érzi annak érdes oldalát – válaszolta Ben.

– Ha az emberek tudnák azt, hogy a jelen életükkel alapozzák meg a következő életüket, akkor másképpen viszonyulnának egymáshoz – szólt közbe Sofi.

– Hm…! Kedveseim…!  Érdekes filozófiát vázoltak itt fel nekem – szólalt meg az Atya.

– Ezen azért érdemes eltöprengenem…, így már más megvilágításba helyezik a történteket. Úgy gondolom…, hogy el fogok olvasni pár könyvet ezzel kapcsolatban. Még a végén én is keresztény leszek – mondta Henri mosolyogva.

– Nézzék…, a Bibliát sokan sokféleképpen magyarázzák! Ezért is alakult ki ennyiféle vallás – szólalt meg ismét az Atya.

– Belátom…, érdemes ezzel mélyebben foglalkozni, hogy erősítsük vele a hitünket és kicsit jobban megismerjük Isten akaratát. A földi élet elmúlik…, és utána…? Én nem hiszek abban, hogy vége mindennek…! Sokan mondják, hogy csak egyszer élünk! Ennek így nem lenne semmi értelme! Azonban, Ben által mondottak, sok mindenre adnak magyarázatot számomra is – fogalmazta meg gondolatait Anton.

– Igen bevallom, hogy én is törtem a fejemet ezeken a kérdéseken, de egészen mostanáig nem találtam rá magyarázatot. Már tudom miért akadt el az autónk. Köszönöm Istenem, hogy ismét tanítottál nekem valamit – folytatta Kate.

– Asszony…, asszony…! Te már így is szent vagy! – morogta Marko.

– Ugyan Marko…! Ne légy már ilyen! Inkább gondolkozz el a hallottakon! Talán így végig gondolva, te is megkapod a magyarázatot a történtekre! – válaszolta a felesége.

– Hagyjál már! – dörmögte az orra alatt kelletlenül.

– Marko…! Talán mégis elmondhatná, hogy miért fordult el Istentől, akkor esetleg, lehet tudnánk segíteni – szólalt meg Sofia.

– Nem…! Már mondtam! Ez csak rám tartozik! – válaszolta szinte kiáltozva.

– Sajnálom…, nézzék el neki kérem – mentegette a felesége.

– Semmi baj! – válaszolta Sofia.

– Köszönjük! Már ezzel is sokat segítettek – tette hozzá Kate.

– Én azt mondom, hogy mindenkinek legyen hite szerint! Az Úr látja a mi lelkeinket és megvilágítja, ahogyan a hajnali fény a látóhatárt – szólalt meg az Atya.

– Tényleg…! Már hajnalodik! – tette hozzá Anton.

Az ég alján a Nap egyre feljebb kúszott. A hóviharnak már nyoma sem volt. Az Atya kinyitotta a kápolna ajtaját, hogy megnézze az időjárási viszonyokat. A lehullott hó vakítóan csillogott a napsugarak fényében. Friss, párás illat hatolt be a nyitott ajtónál.

– Megkérem a férfiakat, hogy segítsünk a házaspárnak az autójukat kiszabadítani – kérte az Atya.

Mindenki segítőkészen ment az elakadt gépkocsihoz. Miután sikerült az akadályt elhárítani elbúcsúztak egymástól és a házaspár elindult a családjához.

A buszsofőr arról értesült, hogy félóra múlva érkezik a mentesítőjárat. Így ők is megköszönték az Atya vendégszeretetét, majd kigyalogoltak a buszig.

Az Atya térdre borult és hálát adott az Úr kegyelméért.

Debrecen, 2026. 01. 18.

NOVELLÁK, Spirituális & Lélektani

A LÁTHATATLAN TANÍTÓ

Dávid szegény családba született. Édesapja gyári munkásként kereste a kenyeret. Édesanyja a háztartást vezette és gondoskodott a családról. Időnként néhány órában besegített a szomszédasszonyának, aki varrodában dolgozott. Akadtak olyan ruhadarabok, amelyeket kézzel kellett összevarrni. Ezt Sára könnyedén megtudta oldani Dávid mellett, amikor aludt. Így némi kevés pénzt ő is hozott a konyhára.

Előfordult, hogy a szomszédasszony az anyagi juttatás mellett vitt a kisfiúnak mesekönyvet, vagy éppen egy kifestőt, színes ceruzákkal. Sáráék ezeket nem tudták megvenni a felcseperedő Dávidkának, aki egészen az iskola megkezdéséig otthon volt az édesanyjával, mivel akkoriban nem volt még bölcsőde és óvoda.

A kisfiú boldog volt és órákat elnézegette a mesekönyveket, vagy éppen ült az asztal mellett és élvezettel festegetett. Édesanyja ezt az időt nagyon jól ki tudta használni a bedolgozói munkájára.

Egy idő után azonban a gyermeknek hiányzott a beszélgetés, a másokkal való játszás. Ezért különböző neveket adott a színesceruzáinak és a mesekönyveinek. Ők voltak a társai, akikkel jókat játszott.

Dávid legnagyobb meglepetésére egyszer csak azon kapta magát, hogy ezek a tárgyak megelevenednek. A fejében a gondolatok sziporkáznak közöttük. Már nem érezte magát egyedül.  

Néha hangosan felnevetett, amikor vicces történeteket mesélt neki az egyik – másik ceruza. Máskor olyan különböző szituációkat hoztak létre az elnevezett könyvek, mintha valódi gyermekek lennének. Dávid jókat mulatott velük.  

            Az idő gyorsan elszaladt és számára is megkezdődött az iskola. Egyre kevesebbet játszott már a ceruzáival és könyveivel, hiszen valódi osztálytársai felváltották őket. Sok barátot szerzett és lekötötte figyelmét a tanulnivalók sokasága. Élte az életét, mint minden más fiatal. Fokozatosan feledésbe merültek a gyermekkori emlékei.

HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB

            Dávid mélabúsan üldögélt a kedvenc foteljében a kandalló előtt. A tűz ropogása néha kizökkentette mély gondolataiból. Ilyenkor végtelen szomorúsággal beletúrt a fekete hajába és szétmorzsolt egy – egy leguruló könnycseppet az arcáról. A fájdalom megtörte ifjúságát. Magányosan töltötte napjait a szülői házban, amely nagy súllyal nehezedett lelkére. Édesapját már korábban elvesztette, de édesanyja tragikus halála különösen megrázta. Csak ült némán és nem törődött semmivel.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki szólongatja.

– Dávid…! Dávid!

El nem tudta képzelni, hogy ki lehet az, hiszen a ház ajtaja zárva volt. Felállt és kinézett az ebédlő ablakán, de onnan sem látott senkit. Ezért felvette a kabátját és kiment az udvarra, hogy körülnézzen.

            – Nem értem…, sehol senki…! – motyogta hangosan.

            Majd visszament a házba és leült a foteljába. Közben a kandallóban a parazsat felizzította.  

– Úgy látszik, már hallucinálok is – folytatta a monológját.

Kis idő elteltével, amikor ismét mély gondolataiba merült megismétlődött.

– Dávid…! Kérlek figyelj rám!

            – Ki vagy te…? Honnan szólsz hozzám? Nem látlak sehol! – kérdezte hangosan.  

            – Dávid…, csak a szíveddel láthatsz. Én az Őrangyalod vagyok!

            – Hogyan…? – kérdezett vissza értetlenül.

            – Hunyd be a szemedet és erősen koncentrálj rám, akkor megláthatsz. Így, gondolati úton bármikor tudunk kommunikálni egymással.

Dávid követte a kérését és legnagyobb meglepetésére egy erős fényt látott, olyan angyal szerűt a lelki szemei előtt. Hirtelen meghökkent és kiesett ebből az idilli állapotból.

– Próbáld megtartani ezt a fajta koncentrációt, vagy ahogy ti nevezitek meditációt, hogy ne zökkenjél vissza. Ez egy másik sík, amit így érhetsz el.

Dávid újra megpróbálta és az előbbi fényes angyal szerű kép elkezdett fokozatosan előtte letisztulni. Újra kizökkent, majd újra próbálta. Kezdte elveszteni a türelmét.

– Ez nekem nem megy…! Tulajdonképpen mit akarsz tőlem…?

– Dávid! Kérlek légy türelmes magaddal szemben, hiszen ez egy folyamat. Gyakorolni fogjuk mindennap és egyre jobb lesz meglátod. Már mondtam neked az Őrangyalod vagyok és segíteni akarok neked.

– Rajtam nem tudsz segíteni!

– De igen! Tanítani foglak, hogy megértsd a földi helyzetedet. Be tudd teljesíteni a felvállalt utadat. Kérlek engedd, hogy segítsek.

– Rendben, egy próbát megér…! Érdekes dolgokat mondtál most nekem.

– Dávid! Kérlek emlékezz vissza a gyermekkorodra!

– Semmire nem emlékszem csak arra, hogy a szüleim sokat dolgoztak a megélhetésért.

Ekkor az őrangyal egy képet vetített elé.

– Emlékszel?

– Igen…, dereng valami. Unatkoztam és a könyvekkel, ceruzákkal játszottam. Talán már akkor is volt egy kattanásom, meg most is, hogy veled beszélgetek. Lehet jobb lenne meginnék egy felest és lefeküdnék aludni.

– Ne…! Az alkohol árt az asztrál síknak.

– Mi az az asztrál sík?

– Egy fizikai szemmel láthatatlan dimenzió, ami lehetővé teszi a kommunikációnkat.

– Értem…, amúgy sem szeretem az italt.

– Tudod…, visszatérve…, azok a játszópajtásaid a te segítő angyalaid voltak. Nem tudatosan, de azzal, hogy megnevezted őket, és vágytál játszótársra, egyben segítségül hívtad a segítőidet.

– Ezért elevenedtek meg? Ezért tudtam velük játszani?

– Igen. Ők most is körülötted vannak velem együtt és bármikor segítségedre lesznek, csak szólnod kell hozzájuk.

– Ez hihetetlen!

– Majd, ha megismered az élet miértjét és célját, mindent meg fogsz érteni. Ezért vagyok itt, hogy megtanítsam neked.

– Elfáradtam…, ezt még meg kell emésztenem, de köszönöm neked.

– Igen látom rajtad, most pihenj le. Holnap folytatjuk.

Az őrangyal mindennap kommunikált Dáviddal, mindig tanított neki valamit. A férfi teljesen megváltozott, kijött a melankóliájából és újra magára talált. Már más szemmel nézte a világot és megértette az összefüggéseket a létezés célja és a földi halandóság között. A szívéből eltűnt a szomorúság és helyett kapott a végtelen egyetemes szeretet.  Dávidot élete végéig vezette és segítette a láthatatlan tanító .

 Debrecen, 2025. 11. 09.    

Spirituális & Lélektani

ALKONYATI CSEND

David Új Mexikóban, Santa Fe-ben élt szüleivel és húgával, Sofiával. Az egyetemi éveket, azonban Kaliforniában, Los Angelesben töltötte, mivel orvosnak tanult. Kiváló sebész lett belőle, így rögtön felvették a helyi kórházba.

Hamar kivívta az elismerést és nagy szaktekintélynek számított. A kollegái és a betegek is nagyon szerették, mindenkihez volt egy jó szava. Lelkiismeretes, kedves és segítőkész, kivételesen empatikus sebésznek ismerték. Az emberek iránti szeretetét otthonról hozta a családjából.

Persze, akadt néhány olyan kollegája, akik irigykedtek rá a gyors sikerei miatt. Összesúgtak a hátamögött, de David nem törődött velük. Kerülte a konfliktust, amennyire csak lehetett. Hamar kinevezték osztályos főorvosnak. Sok időt töltött a kórházban és a betegeivel. Magánéletre szinte egyáltalán nem is maradt ideje.

Az egyik éjszaka éppen David látta el az ügyeletet, amikor egy idősebb hölgyet szállított be a mentő. Komoly gyomor fájdalomra panaszkodott.

– David főorvos vagyok – mutatkozott be.

– Csak szólítson Salmának – válaszolta fájdalmai között.

– Csinálunk néhány vizsgálatot. Kit értesíthetünk az állapotáról?

– Nincs már senkim, egyedül élek.

– Értem. Ne féljen, vigyázunk önre.

– Köszönöm.

A vizsgálatokat követően, a röntgen kimutatta, hogy jókora epeköve van, ezért azonnali műtétre került sor. A beavatkozás sikeres volt. Salmát bevitték a sebészeti osztály egyik kórtermébe. Az éjszaka további része csendesen telt.

Reggel David, mielőtt elhagyta volna a kórházat, még benézett az idős hölgyre.

– Hogy érzi magát kedves Salma?

– Köszönöm, már nem fáj a gyomrom, de kissé gyenge vagyok – válaszolt enyhe mosollyal az arcán.

– Ez természetes a műtét után. Higgye el óráról órára, erősebb lesz.

– Köszönöm főorvos úr.

– Holnap találkozunk.

David meghagyta a nővéreknek, hogy korára való tekintettel különösen figyeljenek rá és segítsenek neki, mert nincs hozzátartozója. Ezután hazament a bérelt lakásába, hogy lepihenjen.

Másnap reggel azzal fogadták, hogy az idős hölgy hajnalban belázasodott. David, rögtön a betegszoba felé vette az irányt.

– Salma! Hallom mi történt! Jobban van?

– Sajnos nem főorvos úr – válaszolta alig hallhatóan.

– Meggyógyítjuk, minden rendben lesz. Szükség lesz néhány vizsgálatra.

– Rendben – bólintott hozzá. – Azt ígérte, hogy óráról órára jobban leszek. Ehhez képest egyre rosszabbul vagyok – könny szökött szemeibe, majd becsukta őket.

David szíve összeszorult, hang nem jött ki hang a torkán, majd bíztatóan megszorította a hölgy kezét.

Intézkedett különböző vizsgálatokra. A műtét jól sikerült, a röntgen lelet szerint is. Arra gondolt, talán valami tampon bent maradt és az okozza a problémát, de nem. Több vizsgálat eredménye is negatív lett. Eközben a beteg láza azonban nem csillapodott. Az egyik véreredményre még várni kellett egy keveset. David többször benézett Salmához és tájékoztatta az eredményekről. Sajnos egyre gyengébb állapotban találta.

– Salma! Megjött a vér eredmény, amire vártunk. Egy fertőzés támadta meg a testét. Megfelelő gyógyszerekkel tudunk küzdeni ellene. Kérem tartson ki és ne adja fel!

– Kö…szö…nöm – mondta alig hallhatóan.

Davidnak ez volt az első esete, hogy a betege állapota súlyosbodott. Bent maradt a kórházban, mert nagyon aggódott miatta. Szinte óránként benézett hozzá, és az ágya mellé ült rövid időre. Biztatásként megfogta a kezét, hogy érezze fontos a gyógyulása. Ilyenkor halvány mosoly jelent meg Salma arcán. Folyamatosan kapta az infúziót. Ennek ellenére az állapota nem javult.

Alkonyatkor, ismét odaült az ágyához David és megfogta a hölgy kezét. Várta, hogy egy halvány mosoly legalább átsuhanjon az arcán, de hiába. Egyszer résnyire kinyitotta szemeit és alig hallhatóan megszólalt.

– David, ön mindent megtett, de kérem hagyjon elmenni. Engem már odaát várnak a szeretteim – kissé elmosolyodott, majd behunyta szemeit és egy utolsó sóhaj hagyta el száját az alkonyati csendben.

David a tehetetlen dühtől ordítani bírt volna, amiért nem tudta megmenteni Salma életét.

Lassan elengedte a kezét és lekapcsolta az infúziót. Fáradt, meggyötört volt. Mélyen magába roskadt az orvosi szobájában. Csak ült a fotelban és nézett maga elé.

– Talán mégis jobb lett volna, ha zongorista lesz belőlem – motyogta félhangosan.

Tudta, hogy minden tőle telhetőt megtett az asszonyért, de mégis a lelkiismeret-furdalás nem hagyta nyugodni. Folyton e körül jártak a gondolatai. Úgy érezte, hogy itt a vége az orvosi munkájának. Egy szemhunyásnyit sem tudott aludni a fájdalom hevítette testét és csalódás gyötörte önmagával, az orvosi hivatásával szemben.

Reggel az egyik kollegája, Carlos hallotta mi történt és bement hozzá.

– Sajnálom David! Tudom neked ez az első, hogy a praxisodban elveszítettél valakit. Mindnyájan átéljük ezt.

– Ez borzasztó! – válaszolta hevesen David.

– Tudom nem könnyű, de talán egy kis szabadság a családod környezetében jót tenne.

– Igen…, azt hiszem igazad van. Köszönöm Carlos.

– Amikor úgy érzed már regenerálódtál, várunk vissza.

– Rendben…, meglátjuk.

– David! Tudom ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében, de ne dobd el messzire a kalapács nyelét. Kiváló sebész vagy és sok emberen fogsz még tudni segíteni. Szükségünk van rád!

– Rendes vagy Carlos! Nagyon köszönöm.

David összepakolta a holmijait és elhagyta az orvosi szobáját. Kivette a szabadságát, majd elköszönt a kollegáitól. Hazautazott Santa Fe-ba. Egyenlőre fogalma sem volt arról, hogy meddig lesz távol a kórháztól, vagy visszamegy-e egyáltalán.

A családja nagy szeretettel fogadta, régen nem találkoztak. Csak a technikai eszközökkel tartották a kapcsolatot. Tudta, hogy húga írónő lett és ő vette át a könyvesbolt vezetését a szüleitől, mivel nyugdíjba vonultak. Jóleső érzés töltötte el a szerettei körében. Ám, vágyott a magányra is, hogy átértékelje az életét. Ezért, összepakolt néhány holmit és felment a hegyekbe a faházukba, hogy elmélkedjen a jelenéről és jövőjéről. Nagyon megrendítette, hogy nem tudott segíteni a betegén. Nehéz volt elfogadnia, hogy ő csak egy orvos, aki megteszi, amit lehet, azonban nem ő az élet és halál ura.

Több hete fent volt már David és a szülei kezdtek aggódni. Ott nincs térerő, így telefonon sem érték utol.  A kórházból, viszont már többször keresték és érdeklődtek felőle.

— Már aggódom David miatt – mondta az édesanyja.

— Tudod drágám, gyermekkorában is félre vonult mindig, ha valami bántotta. Ez egy nehéz helyzet most. Le- jön, ha már tisztázott magában mindent és túl van rajta – válaszolta az édesapja.

— Majd én felmegyek hozzá, ne aggódjatok – szólalt meg Sofia.

— Az jó lesz – válaszolta édesanyjuk.

Már besötétedett, mire a húga felért a faházhoz. David éppen lefekvéshez készülődött. Nagyon meglepődött, amikor kopogtattak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor? – gondolta magában, de ajtót nyitott. Legnagyobb meglepetésére Sofi állt ott.

— Be is engedsz, vagy állunk még itt egy darabig? – kérdezte nevetve.

— Persze! Gyere! Csak annyira meglepődtem, hogy ilyenkor?

— Anyáék már nagyon aggódtak miattad.

— Nem kell tudhatnák, de igazán örülök neked húgi – majd megölelte testvérét.

— Na, hogy állsz a feldolgozással? Hogy döntöttél, mikor mész vissza?

— Nem megyek vissza…!

— Ne bomolj már David! Valami Carlos nevű többször is keresett a kórházból. Azt üzeni, hogy feltétlen hívd vissza.

— Rendben köszönöm.

— Ugye ez most nem komoly?

— De, ez a végleges döntésem. Nehéz a lelkemnek, hogy küzdesz valakiért és csak úgy itt hagy.

— Ez a hivatásod, ez előfordul.

— Ez az! Mindig lesz valaki, aki nem éli túl és elmegy, bármit teszel is. Ehhez az én lelkem gyenge.

— Szakmai hátrány ér emiatt?

— Nem, mert nem az én hibámból történt, de ettől még a tény, az tény.

— Akkor, mihez akarsz kezdeni?

— Még nem tudom. Talán mégis zongorista leszek, az ujjaim jók hozzá – mondta kissé ironikusan.

— Ó, bátyó…! Nem adhatod fel!

— Már eldöntöttem. Itt legalább, ti itt vagytok nekem, ott nem vár senki sem.

— Santa Fe-ban is van kórház.

— Nem húgi, nem megyek kórházba. Feladom a sebészetet. Későre jár, pihenjük kicsit.

— Jó, holnap gyere le velem. Carlos várja a hívásodat.

— Rendben, persze, úgy is gondoltam, hogy szólok nekik.

David, amint másnap lementek a hegyről, rögtön hívta Carlost. Bejelentette neki, hogy nem megy vissza. Közölte, hogy a felmondását majd elküldi postán. Carlos mindent elkövetett, hogy meggyőzze, de hiába.

David úgy érezte, hogy szüksége van még egy kis magányra, így rövid időn belül, újra visszatért a hegyi házba. Órákat sétálgatott a fenyvesben, szerette az illatát. Nem messze tőle egy puffanásra lett figyelmes, majd kiabálásra.

— Segítség…! Segítsen valaki…!

Rögtön futott a hang irányába, majd meglátott egy fiatal lányt. Odasietett és kérdezte tőle;

— Mi történt hölgyem?

— A lábam…, nem tudok a lábamra állni – mondta sírva.

— Rendben, nyugodjon meg! Orvos vagyok, David a nevem. Hadd nézzem meg.

— Micsoda szerencsém van, hogy éppen erre járt. Jana vagyok – mondta.

— Jana, lábszárcsont törése van. Be kell vinnem a kórházba. Várjon, rögzítem azonnal…, ez fájni fog!

A lány összeszorította fogát a fájdalom leküzdésére. Az első ilyedtség után már megnyugodott, hogy jó kezekben van. David keresett egy szál fát, amivel rögzíteni tudta a lány lábát, majd a derékszíjával megkötözte.

— Így ni! Na most kapaszkodjon belém.

— Köszönöm.

— Nincs mit. Itt van a közelben a faházam, előbb odamegyünk, hogy eltudjam látni a horzsolásait is. Hogy kerül ide egyedül?

— Turista vagyok és a térkép után mentem, de sajnos megbicsaklott a bokám és ráestem arra a sziklára. A többit már tudja.

— Hová való?

— Los Angelesből jöttem.

— És mit csinál ott?

— Földrajzot tanítok az egyik gimnáziumban.

Eközben, már lefertőtlenítette a hámsérüléseket. Fájdalomcsillapítót is adott neki és szakszerűen ellátta, már a körülményekhez képest.

— Sajnos a telefon nem működik, nincs térerő. Főzök egy teát, hogy kicsit összeszedje magát, aztán együtt kell lemennünk. Menni fog?

— Persze. Nagyon kedves, köszönöm.

Ahogy leértek, David hívott egy mentőt és bekísérte a kórházba. Ott volt vele végig a vizsgálatoknál. A kórház főorvosának feltűnt a szakszerű ellátás.

— David! Ön hol dolgozik jelenleg?

— Most éppen szabadúszó vagyok, de Los Angelesben voltam sebész főorvos.

— Jöjjön már be hozzám kérem. Itt lenne hely az ön számára.

— Nagyon köszönöm, de most adtam fel a sebészi munkámat.

— Hogyhogy?

David elmesélte a történteket. A korház főorvosa több szempontból próbálta meggyőzni, hogy dolgozzon náluk. Reménytelennek tűnt az agitálása.

— Higgye el majd eljön, azaz idő, amikor túl lesz ezen a traumán. Mindenki másképpen dolgozza fel. Én bármikor szívesen fogadom önt, ha elhatározta magát.

— Nagyon köszönöm.

Jana ez idő alatt teljes ellátást kapott és ott is kellett maradnia a kórházban. David értement a csomagjaiért a panzióba és elvitte neki. A lány nagyon hálás volt érte. David tudta, hogy nincs itt senkije, így többször is meglátogatta és mindig vitt neki valami apróságot. Eleinte sajnálatból, de a későbbiekben észrevette magán, hogy vonzódik a lányhoz.

Sokat beszélgettek és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jana szépen gyógyult, már sétálgathatott egy keveset. A kórház parkjában leültek az egyik padra. A Nap már lemenőben volt, amikor az alkonyati csendben először csókolták meg egymást.

A lány jó hatással volt Davidra. Kezdett felengedni nála a trauma. Bár kórházban továbbra sem akart sebészként dolgozni.

Az egyik éjszaka álmában megjelent Salma.

— Ne gyötörd magad tovább David! Te nem tehetsz erről, nekem már eljött az én időm. Te egy csodálatos orvos vagy. Szüksége van rád az embereknek. Térj vissza, és segíts azokon, akiken még lehet. Kérlek, tedd meg értem, és a többi szenvedőért – majd mosollyal az arcán távozott.

David rémülten ébredt.

— Mi az? Hol vagyok? – kérdezte félhangosan.

Lassan kinyitotta szemeit és látta, hogy az ágyában fekszik. Ez kissé megnyugtatta, de elgondolkodott azon, amit Salma mondott neki. Szeretetteljes és valóságnak tűnő álom volt.

Tudta, hogy valóban Salma lelke látogatta meg. Ezek az érzések és gondolatok járták át egész lényét aznap.

Jana közben már felgyógyult és visszatért Los Angelesbe. Tartották a kapcsolatot Daviddal, de irtózatosan hiányoztak egymásnak. A szerelem a legmagasabb hőfokon izzott közöttük. Fél év elteltével végül Jana ott hagyta Los Angelest és visszaköltözött Santa Fe-ba, ott vállalt tanári állást.

A városi rendelőben nyugdíjazás miatt megüresedett egy hely. David megpályázta, és sikeresen elnyerte. Jól érezte magát ebben a közegben. A betegek nagyon szerették. Mindenkihez volt egy-két kedves szava. Janával rövid időn belül házasságot kötöttek.

Debrecen, 2024. 05. 09.

Romantikus

KRISZTINA ÚJ ÉLETE

Krisztina a húszas éveiben járt, egy építőipari cégnél dolgozott. A hatalmas épület- komplexumban kolléganőjével, Anikóval ültek egy irodában. Nagyon jó volt a viszonyuk, szinte baráti. A munkájuk során többször helyettesítették, segítették egymást.

Kriszta éppen magához vette a mappáját, hogy az anyagot átvigye a szomszéd irodába. Az ajtóban állva, ahogy megfogta a kilincset, az hirtelen lenyomódott.  Így óvatosan, résnyire nyílt ki az ajtó, és úgy is maradt. Egy 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Krisztinának a szíve is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni. Félreállt, majd beengedte az ügyfelet, aki a kolléganőjéhez ment. Igyekezett a dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában. Sohasem érzett még ehhez hasonlót. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele. Szinte eszét vesztette a vulkánként kitörő érzés hatása alatt. – Talán ezt hívják első látásra szerelemnek – gondolta magában.

Ahogy visszaért, le sem tudta venni szemeit a férfiról, bár ez kölcsönösnek tűnt. Nagyon zavarban érezte magát, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára mágnesként tapadtak, mert ellenállhatatlanul vonzotta. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang, teljesen kész volt tőle, nem is tudott a munkájára figyelni. Az ügyfél távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Ani persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte kolléganőjét.

– Fog még jönni többször – szólalt meg mosolyogva.

– Tényleg? Ennek nagyon örülök! Legközelebb mikor? – kérdezte Kriszta izgatottan.

– Két nap múlva, így délután.

– Akkor mindenképpen itt kell lennem! Mondd már, hogy hívják, hol lakik? Mit lehet róla tudni? – érdeklődött tovább.

–  Kiss Róbert, nőtlen és a Latinovits Zoltán utcában lakik. Látom, teljesen lenyűgözött.

– Én még ilyet az életben nem éreztem. Most is hallom a hangját és látom magam előtt. Ani ez egy őrület!

– Na, azért vigyázz magadra! Bár úgy látom, hogy kölcsönös lehet.

– Mintha ezer éve ismernénk egymást, alig várom, hogy újra láthassam – válaszolta sóhajtozva.

– Talán összejön, majd egy randi vele. A többi meg rajtatok múlik.

– Nem élném túl, ha nem.

Kriszta kissé megkönnyebbült, hogy tudta újra látni fogja.

Nehezen telt minden óra és perc. Nagyon várta már, azt a pillanatot, hogy belépjen az irodájuk ajtaján. Amikor ez megtörtént, még a levegő is megállt. Krisztina minden porcikájában elkezdett remegni. Rögtön szemkontaktusba kerültek, majd a férfi leült a kolléganője elé. Látszott rajta, hogy zavarban van, az érzéseit ő sem tudta leplezni. Ani a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Róbert távozásakor, Kriszta felállt és megfogott egy mappát, hogy ő is megy. A férfi előre engedte.

– Kriszta, ugye szólíthatom így? – kérdezte Róbert, miközben megérintette a vállát.

– Igen, persze – válaszolta röviden, mert alig jött ki hang a torkán az izgalomtól.

A férfi érintésére borzongott az egész teste.

– Szeretném elhívni vacsorázni, ha megengedi.

– Köszönöm, örömmel – válaszolta, alig hallhatóan.

– Hétre Önért megyek, ha kapok egy címet – kérte mosolyogva.

Kriszta átnyújtott egy névjegykártyát, ám a kezük összeért és a jóleső borzongás ismét végig futott rajta.

A randi remekül sikerült, végig egy hullámhosszon voltak. Első látásra szenvedélyes szerelem lángolt fel mindkettőjük szívében. A munkájuk eléggé lefoglalta őket, de minden szabadidejüket együtt töltötték. Ilyenkor többnyire elmentek valamerre kirándulni. Így derült ki, hogy Robi kissé féltékeny természet. Egyik alkalommal az étteremben már kikérték az italt. A szomszédos asztalnál három férfi ült és egyfolytában Krisztinát bámulták. Robit ez nagyon idegesítette, először csak feszengett, de aztán így szólt;

– Gyere menjünk – ezzel felállt, megfogta a lány kezét és elhagyták az éttermet.

Persze Krisztina nagyon helyes, csinos, fiatal lány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér közöttük. Kriszta titkon kissé örült neki, hogy ennyire félti Robi. Soha senki sem figyelt rá még ennyire. Boldog, jóleső érzés töltötte el ennek a férfinak a karjaiban. Biztonságban érezte magát vele. Végre a nőiessége is előtérbe kerülhetett, ilyen karizmatikus férfi mellett.

Többször időztek Robinál, a hétvégi házának gyönyörű kiskertjében. A csodálatos sok színes virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Krisztát. Csak üldögéltek a kispadon és a bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. A Nap sugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő fodrozta. Hosszasan, elmerengve üldögéltek ebben a gyönyörű létben.

Az idő hamar elszaladt és Krisztinek még át kellett olvasnia egy anyagot hétfőre. Robi pedig másnap külföldre utazott üzleti ügyben két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek, hogy egy ideig nem láthatják egymást. Robi búcsúzóul egy kis lilaakácot vágott le szíve hölgyének.

Krisztina ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később

éppen a napilapot olvasta. Hirtelen elsápadt, az újság kiesett a kezéből. Zokogva tört fel belőle;

– Nem…! Ez nem lehet igaz…! Robi nem halhatott meg! – kiáltott fel hangosan.

Az újságok lehozták a tömegszerencsétlenség áldozatainak nevét. Sajnos az ő szerelme is közöttük volt.

Krisztina élete romokban hevert. Élő halottként járt – kelt, a gyötrő fájdalom tépte szívét. A lelkének egy része Robival meghalt. Már ő sem akart élni és nem érdekelte semmi. Jó pár évig küzdött a lelki fájdalmával, mely szinte teljesen kiégette.

Végül fogott egy papírt és tollat, versbe foglalta a lángoló szenvedély parazsát. Egyik verset írta a másik után. Az évek során több verseskötetet tudhatott magáénak. Sikeres költőként számos elismerésben részesült. Az írásban megtalálta önmagát és a saját kis lelkivilágát. Folyamatosan innen merített ihletet a további alkotásaihoz. Krisztina újjáéledt és feltámadt, mint hamvaiból a Főnix madár. Teljesen új életet kezdett és elismert költő lett. Így hagyott nyomot a csodás költészetével az utókornak.

 

Debrecen, 2024. 03. 06.

Rejtély & Történelm

A MÚLT FOGLYAI

Ana, Angliában, Londonban él férjével és két lányával. Jelenleg az egyetemen tanít pszichológiát. A férje Thomas, aki villamosmérnök. A lányok már nagyok és önálló életet élnek. Az idősebb Lisa, írónő és jelenleg írói válságban szenved.

Este hét órakor megcsörrent a telefonja Anának. Éppen vacsorához készülődtek a férjével.

– Anya…! Kérlek segíts…! Nem tudom hogyan tovább…! – szólalt meg sírva a telefonban Lisa.

– Mi történt kislányom?

– Szorít a határidő a könyvem befejezésével és egy fia gondolat sem jut eszembe. Már mindent megpróbáltam, de rágörcsöltem az egészre. A kiadó folyamatosan zaklat, hogy mikor adom már le a kéziratot. Így teljesen megakadtam az egésszel. Ha nem fejezem be időre, felbontja velem a szerződést. Tudod, ezen nekem most nagyon sok múlik.

– Igen, tudom Lisa. Gyere át! Épp a vacsorához készülünk, kérlek lazíts egy kicsit. Maradj itt éjszakára és egy jót beszélgetünk, hátha kitalálunk valamit.

– Nagyon köszönöm anya! Fél óra, és ott vagyok.

– Várunk szeretettel.

A lány, gyorsan összeszedte magát. Kocsival hamar odaért már nem volt nagy forgalom az utakon.

A vacsora vidám hangulatban telt. Lisának sikerült kicsit feloldódnia. A család meghitt közössége és a szülői szeretet kizökkentette a mindennapi darálóból. Később édesapja leült meccset nézni a tv – ben. Hagyta, hogy anya és lánya elmélyedjenek a beszélgetésben.

Lisa elmesélte röviden, hogy miről szól a történet. Ana figyelmesen végig hallgatta. Több variációt is átbeszéltek, de egyik sem volt az igazi. A közös ötletelés, azonban mégis elindított egy fonalat a lány fejében.

– Anya, egy igazi megtörtént eseménnyel lenne jó befejezni. Nekem nincs ilyen tapasztalatom és nem ismerek senkit, akinek lenne. Talán a pácienseid között?

– Nem kislányom! Erről szó sem lehet!

– Persze, sajnálom! Ne haragudj, csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.

– Hm…, – Ana hosszasan elgondolkodott, egy régi emlék csillant meg a fejében.

–Lehet, hogy mégis tudok segíteni neked.

– Na…! Mondd már! – kérte izgatottan Lisa.

– Nagyon régen volt, és velem történt meg. Igazából ez indított el a pályámon.Cserediákként, egyszer Magyarországon töltöttem pár hónapot. Gyönyörű szép ország és kedvesek, barátságosak az emberek. A legjobban Budapesten, a Vajdahunyad vára és környéke fogott meg. Olyan az egész, amikor a hídon át belépsz, mint egy elvarázsolt táj. Igazi időutazásban van részed.

– Képzeld ez a vár másolata az eredetinek, ami Romániában van. Akkor megfogadtam, hogy egyszer elmegyek oda és megnézem. Úgy éreztem, ezt nekem látnom kell. Sok év telt el, amikor egy baráti társasággal sikerült elutaznom. Az út hosszú és fárasztó volt, de megérte. Sohasem fogom elfelejteni az ott történteket.

– Ez izgalmasnak tűnik – szólt közbe Lisa.

– Igen, szinte hihetetlen. Idegenvezető kalauzolt minket körbe, a többi túristával együtt, ugyanis két óránként indultak a csoportok. Fantasztikus érzések kerítettek hatalmukba a vár bejárása során. Szinte az 1400 – as években találtam magam. Az egész vár hangulata és kisugárzása, mit sem változott. A lovagteremhez érve, várt az igazi meglepetés. A földi látvány is nagyon szép volt, hiszen maga a gótikus építészeti stílus rendkívüli benyomást keltett.

Hirtelen bevillant előttem egy másik sík. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. A hosszú asztalon csodálatos, gazdag királyi teríték. Középen ült Hunyadi László és felesége Szilágyi Erzsébet. Én velük szemben kissé jobbra, az asztaluk sarkától nem messze álltam. Két szolgáló lány jött, akik feltálalták az ételt. Fehér fejkendőben és kötényben, a ruhájuk egységes kék színű volt. Erzsébet korhű, elől a nyakától a mellkasáig, fehér csipkézett ruhában ült. László fényes, kék színű öltözéket viselt. Mielőtt visszazökkentem volna a földi sík világába, László megszólított, persze ez metakommunikáció szintjén zajlott;

– Ön lát minket?

– Igen.

– Na végre valaki…!

–Hogyhogy itt vannak? Azt hittem csak képzelődöm, és a vár hatása.

– Nem kedves, nem képzelődik. Ez borzasztó helyzet, amibe kerültünk már nagyon régen. Itt jönnek – mennek az emberek, hangoskodnak, rohangálnak a gyerekek. Miránk, senki nem figyel. Próbáltunk velük beszélni, de nem hallanak és nem látnak minket. Ezért örültünk meg magának, hogy végre valaki felfedezett bennünket. Kérem segítsen nekünk, ha tud.

– Önök nagyon régen meghaltak már, ezzel tisztában vannak?

– Gondoltuk, hogy valami nincs rendjén, de így már értjük – válaszolt László lehangoltan. Hányadik évben vagyunk?

– Most 2015 – öt írunk.

– Jaj…! Hiszen, akkor több száz éve itt rostokolunk!

– Igen, itt ragadtak a két világ között, valamilyen oknál fogva.

– Akkor a múlt foglyai vagyunk?

– Igen, így is mondhatjuk.

– Hogyan tudnák kiszabadulni ebből az állapotból? Sokat szenvedünk miatta.

– Csak az ima segít!

– Értem, akkor imádkozzunk mindannyian.

– Én is hívom az angyali segítséget, akik majd a saját szférájukba kísérik önöket.

– Nagyon köszönjük, Isten áldja.

Néhány pillanat múlva a jobb kezem felől, hatalmas angyalok szálltak alá. Aranyfényben tündököltek és óriási szárnyaikkal körülölelték őket, majd eltávoztak.

Visszatérve a földi sík valóságába, azt vettem észre, hogy az egyik középkorú, szintén túrista hölgy furcsán néz rám és mosolyog. Felvettem vele a szemkontaktust és bólintott, majd tovább haladt a vár falai között. Nagy valószínűséggel végig nézte a – múlt foglyainak – távozását.

– Anya, ez fantasztikus történet, megmentetted a könyvemet! – kiáltott fel Lisa.

– Igazán örülök kislányom, akkor most már minden rendben lesz, csak írd meg a befejezést – és átölelte lányát.

– Nagyon köszönöm neked!

Másnap Lisa befejezte a történetét. A kéziratot leadta a kiadónak, aki persze megkönnyebbült a szűkös határidő miatt. A könyv hatalmas sikert aratott. Lisa elismert írónő lett, amivel vágya beteljesült.

Debrecen, 2024. 01. 15.

Spirituális & Lélektani

JESSICA VISSZATÉR

Jessica, Ohioban, Mansfieldben nőtt fel. Több generációs család lakott együtt egy szép nagy kastély szerű házban. Az idő múlásával, már csak az édesanyjával élt benne. Természetes volt számára, hogy a családjával is ott fog lakni. Az étkezőben állt egy óriási falióra, amit imádott. Kisgyermek korában, sokszor bújt el a gong alatti kis szekrényrészbe. Minden órában játszott egy bizonyos nagyon szép dallamot. Sajnos a nagymama halálát követően megállt, és senki sem tudta megjavítani, így néma maradt. A lány sokszor állt előtte és visszaidézte pár percre a csodás időket.

A szomszédban lakott két fiú Gary és az öccse Charles, akivel osztálytársak voltak. Sokat játszottak együtt, majd szerelem szövődött közöttük. Mindenkinek egyértelmű volt, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Garynek is tetszett Jessica, de ő csak barátként tekintett rá.

A továbbtanulás, azonban szétválasztotta őket. Charles-t New Yorkba vették fel az egyetemre tájépítészet szakra, míg Jessicát Bostonba, menedzser szakra. A távolság miatt megszakadt a kapcsolatuk egymással. Egyikőjük sem ment vissza hosszú évekig Mansfielbe.

A lány édesanyja egy virágüzlet tulajdonosa, akinek Karen lett a segítsége. Ő nem ment egyetemre, Jessica legjobb barátnője. Tartották a kapcsolatot, és sokszor hajnal háromig is elnevetgéltek  Karen rapid randijairól. Igazából Garyba volt szerelmes, de a fiú észre sem vette, ezért még neki sem merte elmondani.

Jessica éppen az ebédszünetét tartotta, amikor megszólalt a telefonja. Látta, hogy barátnője az. Meglepődött, mert ilyenkor sosem hívja.

– Szia Jessica! Anyukád rosszul lett és a mentő a kórházba vitte. Nem tudják még mi a baj – sorolta kétségbeesetten.

A lány teljesen megrémült.

– Azonnal hazautazom! Köszönöm, hogy szóltál.

Egy hónap rendkívüli szabadságot vett ki. Az édesanyja állapota nehezen javult és az üzletet is vinnie kellett, mert Karen egyedül nem bírta. Látta, hogy ez egy hosszútávú időszak lesz, így felmondott a munkahelyén és hazaköltözött. A kocsijából pakolt befelé, amikor valaki megszólította.

– Segíthetek?

– Gary?

– Jessica! De sokat változtál! Alig ismertelek meg.

– Igen, én is téged. Régen jártam erre.

– Hallottam, mi történt anyukáddal. Szólj, ha bármiben segíthetek.

– Nagyon kedves vagy és hálásan köszönöm.

Segített a lánynak bepakolni, közben pár szót még váltottak. Jessica megköszönte, és sietett tovább a kórházba. Az édesanyját ugyanis hazaengedték további ápolás céljából.

Gary sűrű vendég lett náluk, minden alkalmat megragadott, hogy a lány közelében lehessen. Karen látta, hogy még mindig szereti Jessicát. Kissé féltékenyen nézte az udvarlását. Fájt neki, de a barátnőjét jobban szerette, semhogy ezt kimutassa. Ők különben sem tudtak, arról, hogy milyen erős plátói szerelem köti Garyhez.

Jessica édesanyjától, pár hónap elteltével végső búcsút vettek. A vigasztalódásában barátnője támogatta és Gary, akivel egyre közelebb kerültek egymáshoz. Megtudta, hogy Charles egyik csoporttársát eljegyezte még az egyetemi évek alatt. Azóta együtt élnek, de nem nősült meg.

Közeledett a karácsony és ez nagyon nehéz időszak lett a lány számára. Előfordult, hogy Karennel éjfélig is dolgoztak annyi megrendelésük volt. Jessica eldöntötte, hogy nem megy vissza Bostonba, hanem Mansfieldben marad. Kötötte a ház, az üzlet öröksége, és az emlékek. Garyvel is szépen alakult a kapcsolatuk. A lány részéről, nem volt az a mindent elsöprő szerelem, de jól megértették egymást.

A fiú, úgy határozott, hogy szenteste megkéri majd szerelme kezét, mert nem akarta újra elveszíteni. Karen, amikor megtudta éjszakákon át sírt. Sosem volt korábban annyira közel Garyhez, mióta a barátnője hazatért. Igaz csak baráti kapcsolat alakult közöttük, de szíve mélyén mégis megcsillant a remény.

Váratlanul haza tért Charles. Felbontották az eljegyzést menyasszonyával és úgy döntött, hogy ott hagyja New Yorkot. Az utóbbi időben más lett a céljuk, sokat változtak mindketten. Elhidegült a kapcsolatuk, eltávolodtak egymástól. Igazából szíve mélyén mindig Jessicát szerette. Az első igaz szerelmet sohasem lehet elfelejteni.

Az egyetemen, egy hirtelen fellángolás és a magány érzése vezette, amikor eljegyezte menyasszonyát. A házasság és a családalapítás gondolata már meg sem fordult a fejében. Ez persze a lányt bántotta és sokszor vitáztak emiatt.

– Isten hozott, drága Charles! Nagyon örülök, hogy hazatértél.

– Köszönöm Gary! – és hosszasan ölelték át egymást.

A vacsora közben megbeszélték az elmúlt időszak eseményeit.

– Tényleg, Jessica itthon van? – csillant fel a szeme.

– Igen és szeretném karácsonykor eljegyezni.

Charles-nak majdnem torkán akadt a falat, úgy megdöbbent.

– Hogyan? Te és Jessica?

– Igen.

– Bocs, hogy most ennek nem tudok örülni, de megígérem, hogy igyekszem elfogadni.

– Tudod, hogy mindig is odavoltam érte.

– Igen, de engem szeretett.

– Akkor…, azóta sok minden változott, ezt te is tudod.

– Ez igaz…, életem legnagyobb baklövése volt, hogy elengedtem.

– Akkor még most is szereted őt?

– Persze! Mindig a szívemen hordoztam, csak annyira kilátástalannak tűnt a kapcsolatunk a nagy távolság miatt.

– Sajnálom Charles.

– Kérlek várj még az eljegyzéssel. Adj nekem egy esélyt.

– Ezt hogyan gondolod? Megint mondjak le róla a te kedvedért?

– Nem az én kedvemért, hanem az övéért. Ha már nem szeret, és téged választ, akkor áldásom rátok. Mindkettőtöket boldognak akarlak látni. Mond, tudnál úgy élni vele, hogy mégis engem szeret a szíve mélyén?

– Talán igazad van…, átgondolom.

– Köszönöm.

Másnap együtt átmentek Jessicához. A lány nagyon meglepődött, alig ismerte meg Charles-t, aki megférfiasodott. Sokat beszélgettek, hogy kivel, mi történt, az eltelt idő alatt. Gary feszülten figyelte a reakciókat és méregette, hogy öccsének van – e még esélye nála.

Charles magánvállalkozó lett, és eleinte nem túl sok munkája akadt. Sokat segített a lányoknak a virágüzletben. Jessica szívében még égett a parázs a fiú iránt. Minél többet voltak együtt, annál inkább felizzott. Kis idővel újra egymásra találtak és fellángolt a szerelmük.

Gary a lelke mélyén sejtette, hogy ez így lesz. Fájó szívvel mondott le az általa imádott lányról. Egyre többet beszélgetett Karennel és egy szerelmes nőnek nem lehet ellenállni.

Jessica és Charles a következő nyáron összeházasodtak. A fiú oda költözött hozzá. Karen pedig Garyhez az eljegyzésüket követően. Nagyon boldogan éltek mindannyian.

Jessica kerékpárral közlekedett az üzletbe. Egy reggelen, a kanyarban nem figyelt eléggé az autós. Hirtelen nagy fékcsikorgás és koppanás. A kisteherautó teljesen maga alá gyűrte a kerékpárt, a lánnyal együtt. A helyszínen belehalt a sérüléseibe.

Charles épp az egyik terven dolgozott, amikor csengetésre lett figyelmes. Gondolta a felesége otthon hagyott valamit. Kinyitotta az ajtót és megdöbbenve látta, hogy két rendőr. Balsejtelem kezdte el gyötörni, de amikor közölték vele a baleset hírét és kimenetelét, teljesen összeroskadt.

Nagyon nehéz időszak következett számára, hiszen eleinte még szinte fel sem fogta. Gary és Karen, amiben tudtak segítették, de az ő fájdalmuk is mérhetetlen volt.

A temetés után Charles teljesen depresszióba esett és az italhoz nyúlt bánatában. Nem bírta elviselni a fájdalmat és felesége nélkül már élni sem akart. A munkáját elhanyagolta, így lassan már megbízásokat sem kapott.

Az ebédlő asztalnál ült egyik délelőtt és már legalább fél üveg konyak benne volt. Szép dallamot hallott játszani. Nem is tudta honnan jön, azt hitte a telefonja, de nem.

Felnézett a faliórára és látta, hogy a gong megindul. Letette az üveget a kezéből és a szemeit dörzsölte.

– Úr Isten, azt hiszem teljesen begolyóztam! Ez az óra már évtizedek óta meg sem mozdult.

Azt hiszem holnaptól egy kortyot sem fogok inni. Ez már tényleg a vég – gondolta magában.

Annyira megilyedt, hogy száműzte az italt. Megpróbált teljesen kijózanodni. Másnap ismét hallotta a zenét, pont délben. Kiszaladt az ebédlőbe és látta, ahogy ing az óra.

– Tényleg? Most józan vagyok, akkor tegnap mégsem hallucináció volt? – kérdezte magától.

Alig várta, hogy elmesélje a történteket testvérének és menyasszonyának. Azok furcsán néztek rá, de látták, hogy józan. Megbeszélték, hogy hétvégén ott ebédelnek és akkor ők is meggyőződhetnek róla. Az óra azonban, ez alkalommal néma maradt.

– Ne haragudj meg érte drága öcsém, de azt hiszem orvostól kellene segítséget kérned. A fájdalom teljesen megzavart és az a sok ital. Nekünk sem könnyű, de megértünk téged.

– Nem őrültem meg! Higgyétek már el! Azóta egy kortyot sem ittam. Az első alkalommal én is azt gondoltam, hogy a sok ital hatása.

– Jól van. Az már jó, hogy letetted az italt és újra elkezdtél dolgozni – szólalt meg Karen.

– Tesó meglátjuk a továbbiakat. Tudod mi itt vagyunk neked, és mindig számíthatsz ránk.

– Tudom, rendben, köszönöm nektek.

Kissé csalódott volt, hogy nem sikerült bebizonyítania, hogy az óra időnként megindul. Elgondolkodott, hogy talán mégis orvoshoz kellene fordulnia.

A következő napon ismét megszólalt a szép dallam és megint pont délben. Charles előtt tervek sorakoztak és már fel sem állt, hogy megnézze az ebédlő órát.

– Nem érdekel, tényleg keresek egy orvost holnap – gondolta magában és tovább nézegette a tervrajzot.

Párperc múlva,  egy erős fuvallat lesodort néhány papírt az asztalról.

– Ez meg mi? Huzat lenne? – gondolta.

Kiment a szobából, de minden ajtó és ablak zárva volt. Mire visszament még több tervrajz került a földre.

– Na ez már nem képzelődés –  járt az agya.

Ekkor ismét megszólalt az ebédlő órája.

Felkapta a kabátot és elrohant a virágüzletbe Karenhez.

– Azonnal zárj be és gyere el hozzám!

– Mi történt?

– Gyere nézd meg! Győződj meg a saját szemeddel!

– Jól van, megyek.

Amíg odaértek Charles mindent elmesélt neki. Hitetlenkedve hallgatta, de a szoba padlóján a tervrajzok magukért beszéltek. Azért azt, már ő is gondolta, hogy nem a férfi szórta szét. Kisvártatva megszólalt a falióra. Karen kirohant az ebédlőbe és látta, amint jár ide – oda.

– Bocsáss meg nekünk Charles, de igazad volt. Most már én is elhiszem.

– Hála Istennek, hogy nem engem néztek bolondnak.

– Figyelj, ez Jessica szelleme lehet.

– Most meg miket beszélsz?

– Hallottam, hogy van ilyen. Visszatér a szellem, ha fontos mondanivalója van. Gondolom így jelez.

– Ez tényleg létezne?

Ekkor ismét megindult az óra.

– Ez válasz a feltevésünkre és biztos, hogy Jessica az – szólalt meg Karen.

– Hihetetlen…! – álmélkodott Charles.

– Mi nem tudunk vele kommunikálni. Ne aggódj, keresek valakit, aki tud segíteni.

– Köszönöm Karen.

A lány addig kutakodott, míg sikerült az ismeretségi köre által egy megbízható személyt találni. Donnának hívják, és mindjárt meg is beszélt vele egy időpontot.

Két nap múlva a déli órákban mindannyian leültek az ebédlőasztalhoz. Csendben és türelmesen várakoztak, hogy Jessica jelentkezzen. Kis idő elteltével az óra elkezdett ingva, szép dallamot játszani.

– Itt van! – szólalt meg Charles izgatottan.

Donna, elmélyülten várt, majd szóban közvetítette a szellem mondanivalóját.

– Drága szerelmem! Igen, én vagyok itt. Nagyon köszönöm nektek, hogy segítségemre lettetek ebben az utolsó beszélgetésben.

– Jessica! Hát tényleg…? – kiáltott fel Charles, könnyeit törölgetve.

– Charles! Nagyon aggódtam érted, mert láttam, hogy min mentél keresztül. Bocsáss meg, ha megijesztettelek. Muszáj voltam, mert a te fájdalmadat én is éreztem és a könnyeidet én is nyeltem. Had szóljak, most mindannyiótokhoz.

– Drága barátnőm Karen és drága barátom Gary! Nagyon szeretlek benneteket, de ne aggódjatok miattam. Köszönöm, hogy támogatására vagytok Charles-nak a nehéz időkben. De látom, hogy nektek sem könnyű. Tudom a fájdalom megviseli szíveteket, de értsétek meg én már hazaérkeztem.

– Mi az, hogy haza? Hova haza? – kérdezte kissé ingerülten Charles.

– Kedvesem, ez a szellemvilág az igazi otthonunk. A Földön egy átmeneti életet élünk a jellemünk javítása és a lelkünk fejlődésének érdekében. Mindezt azért, hogy itt minél tisztább és csodálatosabb helyre kerülhessünk.

Én most látom, hogy már csak ilyen rövid időre kellett leszületnem. Nagyon kérlek benneteket, hogy engedjetek el. Tudom nem könnyű, de most itt vagyok a Föld légkörében és nem tudok addig tovább menni, amíg a fájdalom érzéseitekkel idekötöztök.

Tudjátok itt sűrű, szürkés a zóna. Nagyon rossz energiák hatása érvényesül folyamatosan. Szeretnék a fény felé tovább menni, ahol megtérhetek a békés hajlékomba.

– Drága egyetlenem! De hát nem tudok élni nélküled…– szakadt fel Charles-ból.

– Fogadd el kérlek, hogy most ennyi jutott nekünk. Az igaz szerelemnek a halál nem vet véget, csak egy kissé elodázza. Itt ebben a világban fogok várni rád, amikor majd eljön a te időd is. Addig viszont én innen, boldognak szeretnélek látni. Találd meg a társadat, akivel leélheted az életedet. Még sok csoda vár rád a Földön és én innen szeretnék gyönyörködni benned.

– Hogy kérhetsz ilyet tőlem?

– Nem azt kértem, hogy felejts el. Az emlékeinket képletesen tedd egy szép ékszerdobozba és őrizd örökké. Nem baj, ha néha szeretettel emlékezel rám, csak ne bánkódj és ne sajnálkozz. Imádkozz értem, mert a szeretettel való ima elér, feltölt és megerősít mindig. Ezt kérem tőletek, mert ezzel segítetek nekem itt, tegyétek meg értem. Ez az utolsó kívánságom felétek. Most búcsúzom, szeressétek és támogassátok egymást továbbra is.

Donna lassan kinyitotta a szemeit és felébredt a révedéséből. Lágy szellő suhant végig mindannyiuk könnyáztatta arcán, majd utoljára megszólalt a falióra szép zenéje. Ezután végleg némaságba burkolózott.

Megköszönték Donna segítségét, és még sokáig együtt beszélgettek a történtekről.

Eddig nem foglalkoztak a túlvilági élettel, csak azzal, hogy mi van itt a Földön. Elfogadták a halált, de nem gondolták tovább. Jessica felnyitotta a szemüket, hogy nem csak a Föld bolygó létezik. Sokat jelent, ha valakit úgy ér az átmenet, hogy tudja mi vár ott rá.

Mindannyian elkezdtek ebben a témában kutatásokat végezni. Estenként néha összeültek és átbeszélték az ismereteiket. Ahogyan tágult az elméleti tudásuk, úgy egyre szélesebb látókörben tudták élni a mindennapjaikat. Ez minőségi változást is jelentett számukra.

Megértették az univerzum működését, megismerték a különböző vallásokon keresztül Isten törvényeit és célját.  Egy tökéletes világ, melyben minden összefügg mindennel.

Debrecen, 2023. 11. 20.

Rejtély & Történelm

A BRITANNIC KRÓNIKÁJA

/107. évfordulóra/

A Britannic nevű utasszállító hajót, Belfastban építette meg a White Star Line társaság. Ez volt a harmadik ilyen típusú óceánjárójuk, az Olympic és a Titanic nevű hasonló hajók után. A Titanic elsüllyedését követően, ami igen nagy port kavart fel, már különböző jelentős változtatásokat eszközöltek biztonság tekintetében a Britannicon. Emiatt a hajó építése igen lassan haladt.

Akkoriban a hajóépítő társaságnak komoly híre volt. A Titanic elsüllyedése miatt, azonban csorbát szenvedett. Mindenkit érdekelt, hogy a Britannic nevű óceánjárón, milyen biztonsági intézkedéseket hajtanak végre ezek után. A vezérigazgató, azonban senkinek nem volt hajlandó nyilatkozni. Az elkészüléséig titokban akarta tartani a módosítások tervét.

James, újságíróként dolgozott több lapnál. A harmincas éveit taposta. Általános kinézetű, magas, vékony, bajuszos fiatalember, ám a modora nagyon megnyerő. Gondolatait éppen a családalapítás foglalkoztatta. Szerelme Aine, barna, fiatal csinos lány. Filigrán és vidám természetű, sokat nevetgéltek együtt. Nagyon szerették egymást, és az esküvőjüket tervezgették.

Erre a nem mindennapi rejtélyre, azonban a férfi felkapta a fejét, mert az első akart lenni, aki erről tudósitást ad. Addig ostromolta a vezérigazgatót, amíg végül hajlandó volt egy interjút adni neki.

Az igazgató irodájába belépve, megcsapta a hajók iránti szeretetének feelingje.

Több kis makett tárult a szeme elé, és a hajó tervek sokasága a falon, valamint az asztalán.

– Uram! Melyek azok a módosítások, amelyek garantálják, hogy a Britannic nem fog elsüllyedni?

– Először is nagyobb teljesítményű gőzturbinát szerelünk be. Így a hajó stabilabb és gyorsabb sebességre is képes lesz. A vízzáró rekeszfalakat magasabbra építjük. Hét elárasztott rekesszel még mindig a felszínen tud maradni, ha mégis valami történne. A hajótest burkolatát képező acéllemezeket nem egy, hanem két szegecssorral rögzítjük majd egymáshoz az erősebb teherbírás miatt.

– Értem, ezek tényleg komoly fejlesztések. A mentőcsónakok vonatkozásában, mit tesznek?

– Negyvenhat mentőcsónak, és ebből négy motorcsónak lesz a hajón, ami a mentésre alkalmas.

– Mekkora az óceánjárónak a mérete?

– A tömege pontosan 48 158 tonnát tesz ki, míg a hossza 269,1 méter.

– Óriási luxushajó, talán a legnagyobb is?

– Igen. Ez mindenképpen alkalmas lesz arra, hogy Southampton és New York között menetrend szerűen közlekedjen.

– Uram! Nagyon szépen köszönöm, hogy fogadott és válaszolt a kérdéseimre. Talán egyszer én is kipróbálhatom majd ezt csodálatos óceánjárót.

– Kedves James! Nekem megtiszteltetés, hogy felkeresett, bár igyekeztem az újságírókat távoltartani. Az Ön kitartása mégis meglágyította az álláspontomat. Utána néztem a munkájának és láttam, hogy több komoly lapban is szerkeszt. Szeretném megkérni, hogy az első utunkon vegyen részt, és tudósítson az átélt élményeiről.

– Ez igazán nagyon megtisztelő felkérés, melynek örömmel teszek eleget. Köszönöm szépen Uram.

James nagyon boldog volt, hiszen álmában sem gondolta, hogy egyszer majd feljut egy ilyen óriási utasszállítóra. Azonnal ment az irodába, hogy telegráfon leadja a friss információit a lapoknak. A munka végeztével felkereste szíve választatottját.

– Aine! Képzeld mi történt…, -majd elmesélte a vezérigazgató ajánlatát.

– Hát ez igazán megtisztelő ajánlat.

– Arra gondoltam, hogy a nászutunk is lehetne ez az utazás. Mi a véleményed kincsem?

– Nézd, te csak menj és dolgozz nyugodtan. Én másra gondoltam.

– Azt hittem te is örülsz, majd neki.

– Örülök kedves a sikerednek. Az utazástól én félek, nem érezném jól magam. A Titanic elsűlyedése óta eszem ágában sincs hajóra szállni.

– Megértelek angyalom, de őszintén sajnálom. Nekem muszáj ott lennem, mert nem mondhatom vissza a felkérést. Ez nagy előre lépést jelent a munkámban is.

– Semmi baj, én itt várok rád. Nászútra pedig, majd elmegyünk máshová.

– Jól van szerelmem, ha így jó neked.

A Britannicot 1914. február 26. – án bocsátották vízre. Mielőtt azonban megtehette volna a próba útját, kitört az első világháború. 1915 november 13. – án, az Admiralitás lefoglalta az óceánjárót, és kórházhajónak alakíttatta át. Azt a feladatot kapták, hogy a Földközi – tenger térségéből a sebesülteket szállítsák haza a frontról.

James így is vállalta, hogy felszáll a hajóra, és tudósításokat végez. Úgy gondolta, hogy a katonáktól ráadásul értékes információkat is be tud majd szerezni. Nehéz búcsúzás várt rá a szerelmétől, hiszen nem tudta, hogy mikor térhet majd vissza hozzá. Egy fotót Aineről a zubbonya jobb felső zsebében őrzött. Könnyek között egymást szorosan átölelték. A férfi az utolsó pillanatban ugrott fel a hajóra. Az óceánjáró lassan kifutott Belfast kikötőjéből, hogy először Liverpool felé vegye az irányt.  A lány ameddig csak látta a hajót fehér zsebkendőjével intett búcsút szerelmének.

A Britannic jól vizsgázott, hiszen több alkalommal is megtette az utat. Jamest a szerkesztősége felkérte, hogy folyamatosan tudósítson a katonák történeteiről. A lapszáma megnövekedett, mivel a lakosság türelmetlenül várta a friss híreket. A sebesültek, a megjelenő cikkek által üzentek sok esetben a hozzátartozóiknak.

James és Aine emiatt csak kevés időt tudtak együtt tölteni.

Az újabb, és újabb utazás megviselte a szerelmesek érzéseit. Egyre nehezebb lett az elválás. Aine, azonban türelmesen várta vissza minden alkalommal kedvesét. Megértette, hogy milyen sokat jelent a hozzátartozóknak hírt kapni a fronton harcoló, vagy éppen sebesült szeretteiktől. Tudta, hogy ez egy áldozatos szolgálat, ami ebben a helyzetben fontosabb mindentől.

A Britannic 1916 november 17. – én kötött ki Nápolyba, hogy pótolják a szén és az ivóvíz szükségleteiket. Az időjárás, közben viharosra fordult, emiatt várniuk kellett a továbbhaladással. Az égi háború lecsendesedését követően felszedték a horgonyt és elindultak a görög Lemnosz szigete felé.

November 21. – én, reggel 8 óra 12 perckor hatalmas robbanás rázta meg a hajótestet. Hirtelen kitört a pánik és a halálfélelem eluralkodott mindenkin. Nagy volt a zűrzavar. Aki tudott rohant a mentőcsónakok felé. Azt gondolták, hogy egy másik hajóval ütköztek. Később kiderült, hogy Kéosz szigetének közvetlen közelében aknára futott az óceánjáró.

Sajnos a hatalmas robbanás következtében a biztonsági rendszer igen komoly károkat szenvedett. A tengervize így rövidesen betört a hajótestbe. Az alsó szinteken a kabinablakok nyitva maradtak, ez elősegítette a hajó gyorsabb süllyedését.

A kapitány rögtön elrendelte a védőajtók lezárását, de azok annyira megrongálódtak, hogy szinte működésképtelenné váltak. Így a befolyó víz hamar elérte a kazánházat, ennek következtében a Kórházhajó pedig, a süllyedési szintjét.

A kapitány azonnal felmérte a helyzetet. Látta, hogy az utasszállító már nem fog a felszínen maradni, elveszítették ennek lehetőségét. Megpróbálta még a sziget felé kormányozni, majd leadták az S.O.S jelzést is. A matrózok eközben elkezdték a mentőcsónakok vízre bocsátását és az emberek kimenekítését.

James lelkében is elharapódzott a félelem, hogy többé nem láthatja, és már nem ölelheti magához a kedvesét. Leroskadt egy zsákra, elővette Aine fényképét és könnyes szemmel nézett rá. Mintha megszűnt volna egy pillanatra körülötte a világ. Az egyik orvos majdnem elesett benne.

– James! Maga meg mit csinál itt? Azonnal jöjjön, segíteni kell az embereknek! – karon fogta és magával ráncigálta.

A férfi felocsúdott révületéből, és folyamatosan segített mindenkinek beszállni a mentőcsónakokba. Már alig voltak a hajón, amikor a kapitány hozzászólt.

– Most már menjen maga is! Írja meg a lapoknak a Britannic krónikáját.

– Igenis Kapitány! – majd szalutálva belépett a közeli mentőcsónakba.

Leült az egyik szabadhelyre, majd ismét elővette zsebéből a kedvese fotóját.

– Mégis találkozunk angyalom – gondolta magában.

Ekkor hírtelen az óceánjáró tatja kiemelkedett a vízből és a hajócsavarja, a közelben lévő két mentőcsónakot egyetlen pillanat alatt bedarálta.

James a kezében fogta szerelme fotóját, és meredten nézte, miközben a tengermélye bocsátott örök álmot rá.

A kapitány ekkor adott utasítást a hajó gépének a leállítására, majd kiadta a végső parancsot a Britannic elhagyására. Utolsóként távozott a hajóhídról, amikor a víz már azt is elérte.

Az S.O.S. jelzésre érkezett a közelből két hajó a segítségükre, valamint a környék halászai is részt vettek a mentésben. A katasztrófát, így több mint ezren túlélték. Az áldozatok többnyire a hajó felemelkedésekor vesztették életüket. Az óceánjáró a robbanás után mintegy 55 perccel, a jobb oldalára dőlt, majd végleg elsüllyedt. Immár az Égei – tenger, száz méter mélyen adott otthont a Britannic roncsainak.

Debrecen, 2023. 11. 14.

Rejtély & Történelm

PALIKA KARÁCSONYA

Ez a történet az 1950 – es években játszódik, amikor nagy volt a szegénység az emberek között. Nem mindenki ünnepelhette méltón a karácsonyt. Az is nagy dolognak számított, ha valaki tudott fenyőfát vásárolni. Szaloncukorra csak a felső, gazdag rétegnek jutott. Többnyire, akinek lehetősége volt rá saját készítésű cukorka díszítette a fáját. Egész évben gyűjtögették a kis színes papírdarabkákat. A gyűrődést a körmükkel simogatták el. Cukorból, eszenciával különböző mázat készítettek, amit fél krumplik belsejébe öntöttek, mert ez adta a formát. A kicsit tehetősebbek kakaó porból is csináltak édességet.

Palika, olyan nyolc – tíz éves lehetett. Édesanyja, Sárika a gyárban dolgozott, három műszakban. Egyedül nevelte fiát, mert a férje otthagyta őket. Szegénységben, de tisztességesen éltek egy nádfedeles, kis vályogházban.

Közeledett a karácsony ünnepe. Megszokták, hogy nincs fenyőfájuk, sem cukorka. Szép csendben imádságosan ünnepeltek, nagyon szerényen. Előfordult, hogy valamelyik szomszéd vitt át nekik egy kis kalácsot, vagy egy tányér süteményt.

Az iskolában már tanítási szünetet tartottak. Palika édesanyja dolgozott és csak kora délután ért haza. A fiú szeretett a piactéren lófrálni. Nézelődött és sóvárogva nézte a sok fenyőfát. Imádta az illatát, gondolta néhány letört ágat összeszed. Örömöt szerez vele majd édesanyjának. Beleteszi a vázába, ahogy ilyenkor szokták, legalább az illata töltse be a pici szobájukat.

– Hé, te! – mordult rá az eladó.

– Én csak… – próbált könnyes szemmel válaszolni a fiú, de belefojtotta a szót az eladó.

– Takarodj innen, te mihaszna!

Egy középkorú férfi, aki épp fát vásárolt, fültanúja volt. Végig nézett a fiún és látta, hogy kopott nadrágja alól kivillan a bokája. Kezében egy letört ágat tart, majd leteszi és arcát törölgetve elindul.

– Várj fiam! – szólt utána.

Megsimogatta a fejét és leguggolt hozzá.

– Hogy hívnak?

– Palika vagyok.

– Mire kell neked a letört fenyőág?

– Tetszik tudni, nekünk még sosem volt karácsonyfánk, de ilyen kis letört ágat a vázába szoktuk tenni, hogy az illata betöltse a szobánkat.

– Értem Palika. Hát most lesz egy egész fenyőfa a szobátokban – válaszolta kedves mosollyal az arcán és kezén fogta a fiút.

A kisfiú, csak nagy szemek meresztett rá és nem értette.

– Gyere velem, nézd csak itt vannak olyan kisebbek, amit elbírsz hazáig. Válassz egyet, melyik tetszik neked?

Palika csak nézte és meg sem mert szólalni. A férfi több fát is megmutatott neki, amik szép formásak voltak.

Észrevette, hogy az egyiknél különösen felcsillant a gyermek szeme.

– Látom ez tetszik neked, igaz?

Palika csak bólogatott.

– Akkor ez, az én karácsonyi ajándékom neked Palika.

A fiú továbbra is nagy szemekkel nézett rá és óvatosan nyúlt a fáért, szinte el sem hitte. Majd hirtelen megszólalt.

– Angyalnak tetszik lenni?

– Nem, nem vagyok angyal. Ha az lennék, nem létezne szegénység. Boldog Karácsonyt fiam!

– Köszönöm szépen – mondta örömtől duzzadó arccal Palika.

Szinte szökellve vitte hazáig az első fenyőfájukat.

– Hogy meg fog örülni az én anyuskám ennek – gondolta magában.

Eközben a férfi választott magának is fát.

– Kérem! – szólt az eladónak.

– Igen uram?

– Számolja össze nekem a két db fát.

– Azonnal.

Az eladó elcsodálkozott a férfi viselkedésén, de nem szólt egy szót sem.

– Micsoda csodabogár ez? – gondolta magában.

Palika hazaérve látta, hogy édesanyja már otthon van.

– Anyuska! Anyuska! – nézd milyen szép fenyőfánk lesz.

– Jaj, te gyerek! – hát honnan van ez? – csapta össze a kezét a meglepetésétől.

– Anyuskám, képzeld találkoztam egy angyallal és ő adta nekem karácsonyi ajándéknak.

– Palika! A mindenedet, hát ne tréfálkozz már velem!

– Tényleg! De, amikor megkérdeztem tőle, hogy angyal – e, nem vallotta be.

– Mit mondott neked?

– Valami olyat, hogy ha az lenne, akkor nem lennének szegények, vagy ilyesmit.

– Na, most aztán mesélj el nekem mindent tövéről – hegyére – kérte az édesanyja.

A kisfiú már örömmel beszélt nem mindennapi kalandjáról. Sárának, könnybe lábadt a szeme, hogy vannak még ilyen jó emberek és látva gyermeke boldogságát.

Palika a szomszédoknak is elújságolta a hihetetlen történetét. Mindenkit meghatott ez az odaadó szeretet Marika néni vitt át egy pár szem általa készített cukorkát, hogy legyen a fára mit tenniük. Judit néni a kalácsukból adott. Terike néni egy tányér süteményt tett az asztalukra. Ilonka néni a fia kinőtt ruháiból válogatott. Szépen becsomagolta selyempapírba, hogy a karácsonyfa alá is kerüljön ajándék.

A kisfiú színes papírból csíkokat vágott, majd összefűzte láncszerüen és a fenyőfára tette. Az édesanyja némi megspórolt pénzéből vásárolt fiának ajándékba egy kis műanyag autót, amit becsomagolt, majd betette a fa alá.

Szenteste meghitten énekelték együtt, a fenyőfa mellett a Mennyből az Angyalt. Palika alig várta, hogy kibontsa az első ajándékait.

– Látod anyuska, hogy szeretnek minket az angyalok? Ilyen boldog karácsonyunk még soha nem volt.

– Igen, kisfiam! Nagy az Úr kegyelme – válaszolta, és könnyek között ölelték át egymást.

ÁLDOTT, BOLDOG KARÁCSONYT!

Debrecen, 2023. 11. 10.

Kaland

AMY A SORS KEGYELTJE

               Amy Dél–Amerikában, Santiagoban él férjével Gregoryval. Két éve házasodtak össze a karrierjüket építik. A feleség egy menő parfüméria vezetője, míg férje bányamérnök és neves cég vezérigazgatója. A családtervezéssel még pár évet várni akarnak.

Nagy érdeklődést mutatnak a művészet iránt. Sokat járnak megnyitókra és kiállításokra. Szeretik a társasági életet. Szinte hetente összejönnek a barátaikkal.   Néhányan irigylésre méltónak tartják kapcsolatukat. Az egymás iránti érzéseik, ki ülnek arcukra. Ritkaság, hogy két ember ennyire egy húron pendüljön.

Gregory legalább tíz évvel idősebb Amynél. A lány csillogó fekete szemei egy életre elvarázsolták. Igyekszik mindig a kedvében járni és meglepni valamivel. Amy hűséges, odaadó szerelemmel viszonozza párja figyelmességét.

– Szívem, nekem hétfőn Ausztráliába kell utaznom, de Péntek este legkésőbb megjövök.

–  Rendben drágám, ha muszáj…! Már most hiányzol! – és magához ölelte feleségét.

– Ez egy nagyon fontos tárgyalás lesz és nem küldhetek mást.

– Értem, nagyon várlak vissza. Hol szállsz meg?

– Sydneyben, ahogy megérkezem jelentkezem a szállodából.

– Ezt el is várom – mondta nevetve.

Az asszony lefoglalta a repülőjegyet és összepakolt pár holmit az utazáshoz. Hétfőn kora reggel indult útnak.

A repülőgépen az ablak mellett ült, csodálta a távoli tájat. Egészen lenyűgözte a látvány. A stewardess hozott kávét és szendvicset. Később kissé elszenderedett, mire felébredt már az Indonéziai szigeteket távolból látni lehetett. Az út háromnegyed részét megtették, majd hirtelen elkezdett rázkódni a légijármű. Sikoltozás és félelem töltötte meg a teret. A légi kísérők próbálták az utasokat megnyugtatni. A kétségbeesés, azonban kiült az arcukra. Amy, amikor hátra nézett látta, hogy lángol a hajtómű. Pont a Csendes – óceán felett repültek. A pilótafülkében, próbáltak mindent megtenni a katasztrófa elkerülése végett.

– Kigyulladt a hajtómű! Tartsuk az irányt és a magasságot – kiáltotta a kapitány.

– A műszerek nem ragálnak semmire – válaszolta a másod pilóta.

– Irányító torony…! Irányító torony…! Itt az E – 401 -es…!

–  S.O.S. …! S.O.S…! Zuhanunk…!

A repülő több mint száz utasával a Csendes – óceánba zuhant, közel az Új – Guinea szigetek közelében.

Az irányító torony hallotta és látta a radaron a gépet, de a válasz már nem érkezett meg. A koordináták alapján, azonnal mentő egységet küldtek a helyszínre. A légijármű darabjainak egy részét megtalálták és rengeteg holttestet. A televízió csatornáin megszakították az adásokat és beszámoltak a súlyos katasztrófáról.

Gregory éppen a vacsoráját készítette, amikor figyelmes lett a hírre. Amy ezzel a járattal utazott, villant fel az agyában. A kezéből kiesett a tányér és darabokra tört. A férfi szemei könnyel teltek és a fájdalomtól felordított.

– Amy…! Amy…! Ez nem lehet igaz…! Te nem halhattál meg…! – kiáltozta eszét vesztve.

A földre roskadt és zokogott. Kezét megvágta a törött tányér darabja, de ez sem érdekelte. Teljesen összetört a hír hallatán.

A legjobb barátja Diego a szomszédban lakott. Tudta, hogy Amy ezzel a járattal utazott és azonnal átrohant barátjához, amikor értesült a katasztrófáról.

– Gregory! Nyisd ki az ajtót én vagyok Diego – dörömbölt és kiabálta, mivel a többszöri csengetés hiába volt.

A férfi nagy nehezen kinyitotta az ajtót és mindjárt sírva borult a barátja nyakába.

– Amy…! Amy…! Nincs többé…! Érted…?

– Mi történt? Tiszta vér a kezed?

– Á… – legyintett a kezével, majd a kanapéra roskadt.

– Próbálj megnyugodni Gregory, lehetnek túlélők. Talán Amy is közöttük van.

Nyugtatta barátját, miközben ellátta a vérző kezét.

– Nézd csak! Gyorsan írjuk fel a telefonszámot. Azt kérik, hogy jelentkezzenek, akiknek ezen a járaton utazott hozzátartozójuk.

– Az utasok listája szerint még nem találtak meg több mint harminc személyt. A kutatást tovább folytatják a környező szigeteknél – folytatta a bemondó a tudósítást.

– Hallod? Van remény! Ne keseredj el.

Gregory, kissé összeszedte magát. Telefonált a megadott számra és kérték, hogy utazzon oda az azonosítás miatt.

Azonnal csomagolt és természetesen Diego is elkísérte az útra. Nem hagyta egyedül a legjobb barátját ebben a helyzetben sem.

A holttestek között hiába kereste egyetlen szerelmét, nem találta. Ez megnyugvást adott számára, hogy talán életben van.

A környező szigeteket a mentő egységek kiszélesített köre végig járta. Fotókat mutogattak, de semmi hír nem volt a többi eltűnt személyről. Pár hónap elteltével még néhány holttestre bukkantak, de Amy nem volt közöttük.

Gregory nem tudta elfogadni szerelme halálát, míg a holttestet meg nem találták. Maga indult felkutatására Diego segítségével. A szíve mélyén érezte, hogy él valahol. A szisztematikus, tudatos kutatásuk nem vezetett eredményre nekik sem.

– Gregory, menjünk haza. Saját szemeddel is láthattad, hogy sehol sem bukkant fel, a fénykép alapján sem ismerték fel.

– Nem…! Diego! Tudom, hogy él!

– Igen, végigjártuk a környező szigeteket. Talán, valamelyik kis falu kimaradt.

– A mentő egység sem találta. Pedig ők profik ebben.

– Nem adom fel…! Eddig a térképet böngészve szisztematikusan haladtunk. Most adok egy esélyt a szívemnek. Nem tudom, hogy merre fog vinni, de oda megyek ahová érzem, hogy vezet.

– Rendben barátom veled tartok – mondta sóhajtva Diego és átölelte barátját.

– Köszönöm. Holnap reggel indulunk és csak a szívem iránytűjére hallgatok.

Este Amy fotóját a párnája alá tette és azzal aludt el. Álmában beszélt vele, hogy mit? Reggelre elfelejtette. Megerősítésnek vélte, hogy szerelme él valahol.

Elindulás előtt még hosszasan nézte a fényképét és teljesen rá koncentrált. Hirtelen megszólalt.

– Mehetünk!

– Jó, de merre?

– Csak gyere velem.

Elindultak és Gregory maga sem tudta, hogy hová fog vezetni az útja. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz vezeti.

– Erre már jártunk, ismerősnek tűnik – szólalt meg Diego.

– Nem baj, arra – mutatott az ujjával.

Letértek egy kis ösvényen, sokáig gyalogoltak, mire egy kis faluhoz értek. Már sötétedett és marcona külsejű férfiak körbe fogták őket. Valami ismeretlen nyelven beszéltek, így nem tudtak szót érteni. Mutogatták nekik, hogy menjenek velük.

A kis falu középpontjába kísérték, ahol több sátorszerű kunyhó állt. Valamit kiabáltak, mire elő jött az elöljárójuk. Szerencsére ő tudott egy kicsit spanyolul és sikerült kommunikálniuk.

– Kik vagytok? Miért jöttetek?

– Gregory és Diego – válaszolta, majd elő akarta venni a zsebéből a fotót, hogy megmutassa.

Erre nagy kiabálás támadt és harcra készen álltak eléjük. A vezetőjük, lenyugtatta őket.

– Nem tenni hirtelen mozdulatot! – figyelmeztette őket.

– A feleségemet keresem, aki a lezuhant gépen volt. Csak a fotóját akartam megmutatni, talán látták valahol – válaszolta Gregory.

– Jó, de lassan vegye elő.

A képet feléjük fordította, hogy mindenki lássa. Erre ijedten meghátráltak. A főnök azonban elkérte és jól megnézte.

– Tegye vissza zsebébe. Itt nem ismerik a fotót és félnek tőle. Gonosz szellemnek gondolják.

– Értem – mondta és visszacsúsztatta a zsebébe.

Az ismeretlen nyelven elkezdett kiabálni valamit. A főnöknek póker arca volt semmilyen érzelmet nem árult el.

Az egyik sátorból elővezettek egy nőt. Gregory szíve repdesett az örömtől, hiszen megtalálta Amyt.

– Amy…! Amy…! – kiáltozta boldog arccal és oda akart szaladni hozzá.

A férfiak, azonban ezt megakadályozták és a főnök is feltartotta a kezét, hogy álljon meg. Odament az asszonyhoz és mondott neki valamit. Távolabb voltak Diegoval, így ebből semmit sem hallottak. Csak azt látták, hogy Amy a fejével int, hogy nem.

– Fotó…? – kérte el a főnök.

Gregory odaadta neki, aki megmutatta az asszonynak. Amy, csak döbbenten nézte pár másodpercig, majd újra intett a fejével, hogy nem. Ezután a vezető visszament Gregoryhoz és a fényképet is visszaadta.

– Asszony nem ismeri magát, ő nem Amy. A neve Napsugár.

– De hát én felismerem őt!

– Nem, ő! – mondta határozottan, ellentmondás nem tűrő hangon.

– Hagyd Gregory – szólalt meg Diego is.

– Hogy hagynám, amikor látom, hogy itt van és életben van!

– Nyugalom…- intette le a főnök.

– A Nap már elhagyta pályáját. Nem vagyunk vad emberek. Ott egy üres kunyhó, ott éjszakázhattok. Hozunk nektek enni és inni. Amikor a Nap újra pályájára lép ti elhagyjátok a falunkat. Megérteni?

Diego bőszen bólogatott, mert nem akart bajt. Megfordult, hogy induljon a kijelölt sátor felé és barátját is karon fogta, aki szinte kábultan figyelte az eseményeket. Egyszerűen hihetetlennek tartotta azt a helyzetet, amibe kerültek.

A kunyhó előtt két marcona őr ott maradt. A többiek hoztak ételt és italt bőven, még reggelre is maradt.

– Diego! Te érted ezt? Most mi történik? Foglyok vagyunk?

– Hát…, olyasféle.

– Amy…? Mi történt vele? Talán megfélemlítették?

– Nem hiszem, de lehet emlékezet kiesése van a baleset következtében.

– Azt hittem tudok vele beszélni, de ezek a közelébe se engednek!

– Napsugár…! Hát még ilyet…? – bosszankodott tovább Gregory.

– Barátom, próbálj meg pihenni, holnap hosszú napunk lesz azt hiszem. Ma már semmit sem tudunk tenni.

Nehezen, de nyugovóra tértek. Reggel a főnök megjelent a sátruk előtt.

– Idegenek! A Nap már felkelt. Ideje távozni. Testvéreim elkísérnek a falu széléig.

– Szeretnék beszélni Amyvel – kérlelte Gregory.

– Nem Amy! Ő Napsugár, nem akar veled beszélni, azt mondja nem ismer.

– De a férje vagyok…, láttad a fotót. Őt keresem hónapok óta – folytatta könyörögve.

– Napsugár nem régen van velünk. A halászok találták meg a parton. Elhozták ide, mert félájult volt. Hosszú ideig gyógyítottuk. Ő azt mondja nem ismer, nem engedhetem el veled. Megérted?

– Igen…, – válaszolta könnyes szemmel.

A törzs jószándékú volt, még ételt és italt is vihettek magukkal. Két marcona külsejű elkísérte őket a falu széléig. Ott békével elköszöntek egymástól.

Amy valóban, semmire nem emlékezett. Az egész múltja törlődött. Magához térve, ezek a kedves emberek vették körül, akik odaadóan ápolták. Hálából tanította őket spanyolul. A fotóval azonban egy rés nyílt az amnéziáján és nagyon lassan ugyan, de elkezdtek töredék emlékek előtörni a múltjából.

Az első egy rémálma volt, hogy lezuhant a repülővel. Borzasztóan megviselte, de kezdte összeilleszteni a mozaikot, hogyan is került a mostani helyzetébe. Már csak arra kellett rájönnie, hogy ki is ő és mi a foglalkozása. A férfi, aki kereste mit akart tőle.

Az egyik törzsbéli asszonnyal elmentek gyógyfüvet szedni, megtanította, hogy melyik növény mire alkalmas.

Sorba szagolgattak őket. Napsugár az egyik illatánál többet időzött mert ismerős volt neki. Tudta, hogy ez valamilyen összefüggésben van vele. Leszakított egy darabot belőle és később a párnája mellé tette.

Sokat gyötrődött amiatt, hogy az emlékezete nem akart visszajönni. Mindenképpen tudni szerette volna, hogy mit csinált mielőtt a törzshöz került. Megsajnálták és a vezetőjük elkísérte egy közeli városban lévő terapeutához. Napsugár rendszeresen járt hozzá, mert érezte, hogy használ neki, azonban nagyon lassan jöttek elő képek a múltból. A saját személye már kezdett felépülni, de nem volt teljes. A terapeuta egy év múlva őszintén megmondta neki, hogy nem tud többet segíteni. Ezért megadott neki egy másik ismert orvost Sydneyben.

Amy mindent meg akart próbálni, ezért hálatelt szívvel elbúcsúzott a törzstől. Sydneybe utazott, hogy felkeresse az adott személyt.

Charlie, az orvos végig hallgatta történetét, majd vizsgálatok sora következett Amy számára. Bevonta a rendőrséget is. Az eltűnt személyek adatai, valamint fotója alapján, az azonosítást követően kiderült a neve. Innentől már könnyebben ment a kutatás. Megtalálták a férjét és a fotót is megmutatták neki, de nem emlékezett.

Amyt egy erre specializálódott szanatóriumba utalták utó kezelésre. Lassan kezdtek visszatérni foltokban az emlékei.

Gregory ez idő alatt, a munkájába temetkezett. Évek teltek el és fogalma sem volt arról, hogy Amy vagy Napsugár hogyan éli mindennapjait. Azt tudta, hogy a törzshöz nem mehet vissza, azonban a tehetetlenség érzése mardosta.

A helyiek nem foglalkoztak vele, mert úgy gondolták nincs elég bizonyíték rá, hogy valóban a feleségét találta meg. Erőszakkal senkit sem hozhatnak el a törzsből. Csak abban reménykedhetett, hogy egyszer talán majd mégis visszatér Amy emlékezete. Bár ennek az esélye, ahogyan az idő mindinkább telt egyre csekélyebb lett.

Gregorynak fontos tárgyalás miatt kellett Sydneybe utaznia. A reptérről rögtön a szállodába vitette magát. A megbeszélés csak másnap délelőttre volt kitűzve. Kis pihenést követően a környéken sétálgatott, gyönyörködött a város esti fényeiben. Elég fáradtnak érezte magát, így visszament aludni. Reggel friss fejjel indult a cég vezérigazgatójához. Szinte egész délelőtt tartottak az egyeztetések. Végül sikerült mindkettőjük számára egy előnyös szerződést megkötniük.

A délután folyamán érdeklődéssel kutatta fel a nevezetességeket. Felfigyelt egy csodálatos szökőkútra, körbe vették padok és árnyas fák. Sokan üldögéltek ott, szabad hely nem igazán akadt. Az egyiken egy hölgy üldögélt magában. Gondolta talán nem zavarja, ha kicsit ő is oda ül.

– Pardon…, hölgyem! Szabad…?

Az asszony oda sem nézett, csak bólintott.

– Tessék – válaszolta halkan, egykedvűen.

Gregory látta rajta, hogy mélyen elgondolkodott. Nem zavarta elmélyülésében, ő is elmerengve nézett a távolba. Kis idő elteltével, a nő az órájára pillantott. Felállt és elindult, de egy pillantást vetett a férfira. Gregoryba hirtelen, mintha egy villám csapott volna.

– Amy…! Amy…! Hát te vagy az? Tényleg te vagy?

A nő dermedten bámult rá és hang sem jött ki a száján.

– Jaj…, bocsánat…, ha összekevertem volna valakivel – motyogta, mert már maga is azt hitte, csak képzelődik.

– Nem…, Gregory…? – szólalt meg végre, hitetlenkedve.

– Igen…, de hogyan…? El sem hiszem…!

A felismerés hevében egymás nyakába borultak. Potyogtak a  könnyeik, hogy végre annyi megpróbáltatás után a sors újra összehozta őket.

Amy teljesen visszanyerte az emlékezetét a szanatóriumi kezelés alatt. A padon ülve éppen azon gondolkodott, hogy ennyi idő elteltével a férje várja -e még. Boldogságuk határtalan volt. Együtt utaztak vissza Santiagoba.

Debrecen, 2023. 10. 12.

Kaland

PÉTER SIROK VÁRÁNÁL

Péter családja nagyon jól ismerte a Mátrát. Imádták a friss hegyi levegőt és a lenyűgöző tájakat. Egy hosszú hétvégén ismét elhatározták, hogy odamennek kirándulni. A Siroki vár volt most az elsődleges célpontjuk.

Ahogy közeledtek felé, mesébe illő látvány tárult a szemük elé. Egy magányos hegycsúcson a Siroki vár falai emelkedtek a magasba. Ez a Mátra legnagyobb várromja, festői környezetben. Egy sziklatömb belsejébe vájták és tetejére építették a vár felső részét. Korábban várromként tartották nyilván.

Az állami tulajdonba kerülés után 1994 – ben a nemzeti örökség részévé nyilvánították. Ezt követően pedig felújításra került. Hatalmas területen fekszik egy alsó és felső várrésze oszlik. Fentről fantasztikus panoráma nyílik a környékre és a hegy gyomrába vájt, szerteágazó alagútrendszer nagyon izgalmas. Az erődítmény legősibb része a felső várban található lakótorony, erre épült az öregtorony, amely az őrség lakhelye volt.

A gyerekeknek a Barát és Apáca sziklának nevezett, két egymástól távolabb, magányosan álló szikla alakzat tetszett a legjobban, amely a vár tetején áll. Az idők során több legenda is fűződött a várhoz.

A legismertebb, hogy itt a sziklás várhegyen állt az öreg tündér, Darnó vára. Vele élt szépséges tündérlánya, a halhatatlan Tarna. Nagyon féltette lányát, mindentől és mindenkitől, nem mehetett a várfalán kívülre. Azonban a kíváncsiság erősebb volt a szigornál.

Így a tiltás ellenére Tarna szarvassá változva elhagyta a várat. Éppen akkor járt arra egy deli Bodony vitéz, aki amikor meglátta a gyönyörű szarvast rögtön kilőtte rá nyilát. De a nyíl lepattant a szarvasról. A vitéz utána eredt és már a harmadik nyila is lepattant róla, amikor a varázsereje megtört. Ezzel visszaváltozott gyönyörű tündérlánnyá. A fiatalok rögtön szerelmesek lettek egymásba. Amikor ezt a király meglátta, irtózatos haragra gerjedt. Megfogta az íját és rálőtt Bodony vitézre. Tarna saját testével védte szerelmét, így a bűvös nyíl átdöfte mindkét szerelmes szívét. Azon nyomban kővé változtak mindketten. Azóta áll ott e két kőbálvány a hegygerincen. Darnó király megbánta tettét és felkiáltott, folyton csak ezt hajtogatva, hogy „sírok, csak sírok”! így, lett e hely neve Sirok.

A hatalmas kalandozás után és élményekkel tele elindultak tovább Recsk irányába.  Itt a község melletti kőbánya közelében működött a recski kényszermunkatábor, ami sajnos elég hírhedt volt. Bírósági ítélet nélkül hurcoltak ide fogvatartottakat a társadalom minden rétegéből. Minimális létfeltételek között, folyamatosan dolgoztatták őket. Sokszor vad kegyetlenséggel kínozták vagy éppen éheztették a foglyokat. Mindenkinek megvolt a saját története, hogy miért került Recskre a régi nemességből.

Majd 1953–ban nyomtalanul megsemmisítették. A feltételezett helyén 1996-ban emlékhelyet létesítettek. Akik 1953 szeptember végén élve tudták elhagyni a tábort, mindenkinek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia. Senki sem beszélhetett a táborban történtekről. Az ismert jelszó az volt, hogy „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba!”

A rendszerváltást követően, az egykori rabok visszaemlékezései alapján állították helyre egyes részeit a tábornak, hogy Recsk örök mementóként szolgáljon az utókor számára.

Nagyon nagy hatást gyakorolt rájuk látványa a tábornak és az, hogy valaha nem is olyan túl régen, mindez megtörténhetett. Kicsit lehangolóan, de tovább folyatták útjukat, a Vörösmarty Turistaház felé.

A kocsit a parkolóban hagyták és lelkesen indultak neki a piros színű keresztjelzésen a Pisztrángos – tó felé. Időközben nagyon meleg lett. Az út, hol az erdő sűrűjében a jó hűvösben, hol a tűző napon, kint a kocsiúton vezetett. Bár ettől volt izgalmas a túrázás. A Pisztrángos – tóhoz érkezve szépen kialakított szalonnasütő hely és menedékház fogadta őket. Ez egy kisebb tó, ami valószínűleg a jégkorszak felmelegedési szakasza óta létezik és 667 méteres tengerszint feletti magasságban. Ilyen keletkezési múlttal rendelkező állóvizeket általában, a nagy víztisztaság jellemzi, mely a pisztráng életfeltételeinek egyike. Innen származik a neve is. Ma már az elmocsarasodott állapota miatt, évek óta nem élnek benne halak.

– Gyertek, menjünk tovább egy kicsit, a Petőfi – forráshoz, ahol megtöltheti mindenki a kulacsát – szólalt meg édesapjuk.

A kiépített forrás tövétől, egy hosszú fatörzsből volt vályúforma készítve, aminek végén folyt ki a víz.

– Ez de érdekesen van kialakítva – jegyezte meg Péter.

– Én el sem érem – tette hozzá Kitti.

– Hagyd csak majd én megtöltöm neked – válaszolta az édesanyjuk.

Péter rögtön csinált pár fotót, majd miután mindenki megtöltötte a kulacsát mentek tovább.

– Most elmegyünk Mátraszentimrére és megmutatom nektek a három falu templomát – mondta édesapjuk.

– Ez azért érdekes, mert az egri érsek úgy határozott, hogy a három falunak közös templomot épített. Mivel nem tudtak megegyezni, hogy hol épüljön fel. A három falutól, Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászlótól egyforma távolságra, végül terméskőből építtette meg – folytatta az édesanyjuk.

– A védőszentje Szent István király – tette hozzá édesapjuk.

Kis hegyi faluk, de kedvesek az emberek. A templom sajnos zárva volt, így csak kívülről tudták megnézni. Nem sokat időztek itt, tovább mentek Fallóskútra. Itt egy meseszép kápolna áll, mely zarándokhely is egyben. Környezetében gyönyörű park, stációkkal, szobrokkal, kegyhellyel.

– A monda szerint, egy Hasznosi Klára nevű asszonynak többször is megjelent a Szűzanya. Kérte tőle építse ki a forrást ott, ahol megmutatta neki, az emberek gyógyulása érdekében. Ennek a forrásnak kiépítésében férje is segítségére volt. Majd később egy kis kápolnát is építettek mellé. Az évek során folyamatosan bővítették az építményt és szabadtéri oltár is épült hozzá – mesélte gyermekeinek az édesapa.

– Fallóskút sajátossága még az is, hogy 2011 – ig haláláig, itt élt Magyarország egyetlen fő állású remetéje, Szél Sándor Paszkál, aki mindig szívesen mesélt az odalátogatóknak a zarándokhely történetéről – tette hozzá édesanyjuk.

Az úton a kegyhely előtt több pavilon is állt, melyekben különböző kegytárgyakat, képeslapokat, gyertyákat és Hasznos Klára néniről egy kis könyvecskét is lehetett kapni. A család szétnézett és vásárolgattak maguknak egy – egy kis emléket.

Elindultak Galyatetőre, de útközben egy helyen megálltak, több kocsi is volt ott éppen. Ugyanis pazar kilátás nyílt az egész völgyre és környékére. Félkörben a hegyoldalon végig pompás panoráma látványát nyújtotta.

Először a galyatetői kápolnát nézték meg, ami a két világháború között épült. A kápolna igazi sajátosságát az adja, hogy a bejárattól balra emléktáblán olvasható, Kodály Zoltán a templom közelében komponálta a Csendes misét. Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, aki igen gyakran pihent meg Galyatetőn.

Tovább mentek a Galya – kilátóhoz, ahonnan gyönyörűséges kilátás nyílt körbe. Madártávlatból lehet rálátni a Mátra, a Bükk és a Tátra hegyvonulataira.

Innen elmentek a Piszkés – tetői Obszervatóriumhoz. Itt működik Magyarország legnagyobb, tudományos megfigyelésre használt távcsöve és ez a legjobban felszerelt csillagászati megfigyelőhely. Alapvetően ez egy kutató állomás, de sajnos csak kívülről tudták megnézni.

A nap már a horizonton állt. Sok élménnyel telve indultak haza. Szívükbe zárták a kellemes kirándulásaikat a Mátrában.

Debrecen, 2020. 07. 19.