A HEGYMÁSZÓK

Sebastian, a Pireneus hegység lábánál nőtt fel az Andorra nevű városban. A szülei hamar elváltak, ő az édesanyjával és húgával maradt. Szegényesen éltek, nehéz gyermekkora volt.

Édesapjára alig emlékezett, ami megmaradt belőle, hogy folyton veszekedtek az édesanyjával. Az ittasság különböző fokainak hatása alatt állt állandó jelleggel. Nem látott maga előtt igazi férfi példaképet. Ez arra ösztönözte, hogy az erő és a bátorság domináljon jellemében.

A legodaadóbb és legdrágább anyai szeretet sem tudta ezt pótolni számára. Hamar el kellett mennie dolgozni és munka mellett végezte a további tanulmányait. A szabadidejét túrázással és hegymászással töltötte. Egyszerűen imádta a természetet.

Édesanyjával és húgával szoros, szeretetteljes kapcsolat alakult ki, hiszen tudták, hogy csak egymásra számíthatnak. Sebastian eleinte kisebb túra csoportokat vezetett, majd egyre inkább a hegymászás lett az élete. A családja nagyon féltette, de a fiú elhivatott volt a csúcsok meghódításában. Barátai is ebből a társaságból kerültek ki.

Különösen közel állt hozzá Alan, aki orvosnak tanult és Diego a filozófus. Sokszor hármasban vállaltak különböző kisebb csúcsokat. Időnként velük mászott Lizzy, Alan húga, aki férfi szívet megdobogtató, csinos, bájos barna lány. Diego, nem is tudott neki ellenállni, azonban Lizzy nem vette komolyan a próbálkozásait.

Az ő lelkét Sebastian érintette meg, de titokban tartotta, mivel látta a fiú nem akar közeledni hozzá.

A három barát eltervezte, hogy neki indulnak egy magasabb csúcs meghódításának. A térkép előtt ülve szervezgették az expedíciójukat, amikor Lizzy betoppant a szobába.

– Hát ti? Mi az újabb tervetek?

A srácok összenézett, nem akarták elárulni a lánynak. Lizzy, azonban ahogyan a térképre vetett egy pillantást rögtön tudta.

– Na, ne! Tényleg ki akartatok hagyni belőle?

– Ez veszélyes, húgi! Ide te nem jöhetsz velünk.

– Pont ezért! Nem gondoltátok, hogy nélkülem elmehettek! – majd leült közéjük és kezébe vette a szervezést.

A fiúk csak bámulták és nem mertek vele tovább ellenkezni. Egy hónap múlva már elindultak az első komolyabb megmérettetésre.

A terep elég nehéznek bizonyult. Az első szakasz után tábort építettek. Szerencsére az éjszaka nyugodt volt, így kipihenve kezdhették meg útjukat a következő táborhelyig. A Nap erősen sütött, de hideg szél nehezítette a haladásukat. Holt fáradtan, kimerülten érkeztek meg a következő szakaszhoz.

Hóból forraltak vizet és a meleg tea kissé felüdítette őket.

– Nézzétek ott egy szikla hasadék, nézzük meg talán jó lesz éjszakára – mondta Sebastian.

– Nem is tudom…, lehet jobb lenne itt a szabadban – szólalt meg Diego.

– Meglátjuk, menjünk – válaszolta Alan.

– Nem túl tágas, de biztonságosnak tűnik, nekem mindegy – mondta Lizzy.

– Maradjunk a sátornál, azért az kényelmesebb – tette hozzá Diego.

– Jó legyen, akkor gyorsan készüljünk el, mert hirtelen sötétedik – folytatta Alan.

Nehezen jött álom a szemeikre, de végül sikerült elszenderedniük. Hajnaltájban Sebastian halk morajlásra ébredt. Kiment a sátor elé, hogy megnézze mi az.

– Lavina veszély! Ébredjetek! Gyorsan – gyorsan! Gyerünk a hasadékba – kiáltozta.

Alan gyorsan talpra ugrott, de a többiek sem késlekedtek. Sietve összekapták a holmijukat és rohantak a szikla bejáratához, ahogy csak bírtak. Diego megcsúszott és elesett. Sebastian hátra nézett és meglátta. Ledobta a felszerelését, majd gyorsan visszaszaladt Diegoért és felsegítette. Utolsó pillanatban értek a sziklához a hó már szinte a nyakukba zúdult. A bejáratot betemette a lavina. Összelapulva egymást melegítették.

Több óra elteltével, próbálták magukat kiásni a szikla hasadékból.

– Nem maradhatunk itt. Tovább kell mennünk. – mondta Alan, amikor kiértek.

– Diego, hogy vagy?  Menni fog? – kérdezte Sebastian.

– Nem tudom…, eléggé fáj a lábam – válaszolta.

– Had nézzem – kérte Alan.

– Ez csúnya lett Diego. Ezzel nem jöhetsz tovább.

– Gondoltam.

– Mindjárt ellátlak.

– Mit tegyünk? – kérdezte Lizzy.

– Egyedül nem maradhat itt. Mégiscsak jó, hogy jöttél Lizzy – mondta mosolyogva Alan.

– Te vagy az orvos, maradj te és én megyek tovább Sebastiannal – válaszolta.

– Na arról ugyan szó sem lehet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a bátyja.

– Egyébként vicceltem. Diegonak kórházban a helye, mindjárt szólok a hegyimentőknek, azonban amíg megérkeznek sem hagyhatjuk magára.

– Alan, menjetek tovább nyugodtan és én megvárom a hegyimentőket. Később utánatok megyek, nem lesz gond – szólalt meg Sebastian.

– Rendben, de későn már ne indulj el. A szikla hasadékban töltheted az éjszakát, ha úgy alakulna. Mi megvárunk a következő táborhelyen – válaszolta az orvos.

Alan és Lizzy tovább indultak, hogy még sötétedés előtt eljussanak a következő táborhelyre. A hegyimentőknek igen sok dolga akadt a lavina miatt.

Így a várakozás hosszúra sikerült, Sebastian már nem tudott aznap a barátai után menni.

A testvérpár egy nagyon veszélyes szakaszhoz érkezett, csak igen lassan tudtak haladni előre.  Alan elől mászott és Lizzy utána. A lány megcsúszott és a bátyja alig bírta megtartani.

– Alan! Vágj le!

– Azt már nem húgi tarts ki!

– Így mindketten lezuhanunk!

– Sebastian nemsokára utolér minket, csak tartsd magad, amennyire tudod!

A rádió nem működött, így a segítség kérés lehetetlenné vált. Lizzy a levegőben lógott, a fagy és a kimerültség miatt már az ájulás környékezte. Alan is alig tudta tartani magát. Alattuk egy hasadék tátongott. Hirtelen egy rántást érzett a férfi és sikítástól visszhangzott a táj. Mindketten a szakadékba zuhantak. Szerencsére egy szikla párkány megfogta őket.

– Lizzy! Lizzy! Térj magadhoz! – kiabálta Alan.

A lány nagyon lassan kinyitotta a szemét, de nem bírt mozdulni.

– Mi történt?

– Lezuhantunk, de egy kis párkány megfogott.

– Nem bírok megmozdulni.

– Jól van húgi, ne beszélj, csak maradj ébren.

– Veled mi van?

– Sajog mindenem, de ne aggódj.

– Alan! Vérzik a fejed!

– Jól van, mindjárt megoldom valahogy, de nagyon keskeny ez a hely.

– Így, nem fog minket megtalálni Sebastian.

– Bízz bennem. Kitalálok valamit.

Sebastian, korán hajnalban elindult a barátai után. Az idő barátságosnak tűnt, egészen jól haladt. Alannak nagy nehezen sikerült a hátizsákból elővennie a jelzőrakétákat. Egyet mindjárt ki is lőtt. Sajnos Sebastian ezt még nem vette észre, mivel távolabb járt a tőlük. Az orvos várt egy ideig, de nem történt semmi.

– Hol tarthat Sebastian? – kérdezte Lizzy.

– Nem tudom, ezt nem vette észre valószínű. Ha időben utánunk tudott indulni, már látnia kellett volna.

– Mi van, ha már el is hagyott minket?

– Ha nem talál a táborhelyen tudni fogja, hogy valami baj történt. A keresésünkre indul majd, csak tartsunk ki.

– Vajon milyen messze lehetünk onnan?

– Nem tudom húgi – válaszolta gondterhelten.

Minden perc óráknak tűnt. Sérülten és kimerülten várták a segítséget. Csak remélni merték, hogy nem jön túl későn. Alan elővette a második jelzőrakétát, hogy kilője, de fagyott kezéből kicsúszott és a szakadékba zuhant. Egyetlen egy maradt és vége. Kicsit várt, megpróbálta rugalmassá tenni az ujjait, majd újra megpróbálta. Ezt sikerült kilőnie.

Sebastian a távolban egy rózsaszín füstfelhőre lett figyelmes. Tudta, hogy bajtársai bajban vannak. Az eddiginél is még gyorsabban igyekezett a helyszín felé. Rögtön értesítette a hegyimentőket és megadta a körülbelüli koordinátákat. Nem jött több jelzőrakéta, de úgy érezte már a közelükben lehet. Nem látta őket sehol. Ezért elkezdett kiabálni.

– Lizzy…! Alan…! – kiáltotta többször is.

Nem jött válasz, borzasztóan aggódott. A helikopter megérkezett és intett nekik. Rádió kapcsolatot felvették egymással.

– Én sehol nem látok embereket – szólt a pilóta.

– Itt kell lenniük a környéken – válaszolta Sebastian.

– Nem volt most lavina, hogy betemesse őket. Lejjebb megyek amennyire lehet – mondta a pilóta.

– Sebastian! Ott, tőled jobbra van egy szakadék. Talán lezuhantak. Én nem tudok már közelebb menni.

– Megnézem.

Óvatosan lépkedett és közben a nevüket kiáltozta. Nagyon halkan egyszer csak meghallotta.

– Se…bas…tian…!

– Szakadékba… zuhantunk…

– Itt vagyok a mentő egységgel tartsatok ki! – kiáltotta.

Sebastian a szakadék széléhez érkezett, de nem látott semmit sem, a hangot már közelről hallotta. Tudta, hogy ott kell lenniük. Biztosította magát és hason próbált közelebb csúszni. A szikla széle takarta a párkányt. Egészen alá kellett hajolnia, amikor végre sikerült megpillantania őket. Látta, hogy nagy baj van, Lizzy nem mozdul. Alan a kezét erőtlenül emelte fel. Felvette a kapcsolatot a helikopterrel és beszámolt nekik a tapasztaltakról.

Nem messze sikerült leszállniuk, majd gyalogosan közelítették meg a helyszínt. Előbb Alant emelték ki, hogy jobban hozzáférjenek a lányhoz. Valószínűsítették, hogy neki gerinc sérülése lehet. Ezért hordágyat kellett leereszteniük, viszont nagyon keskeny volt a párkány. Veszélyes manővereket kellett végrehajtaniuk, mire sikerült Lizzyt kiemelniük. Kórházba szállították őket, ahol jó esélyük volt a felépülésükre.

Sebastian hűen látogatta barátait. Diego, amikor értesült a balesetről teljesen oda volt. Felgyógyulását követően minden nap látogatta Lizzyt és bátorította a végleges gyógyulásáig. Időközben a szerelem lángjai elérték a lány szívét. Összeházasodtak és családot alapítottak. Alan a hivatásának élt és sosem nősült meg. Sebastian, nem hagyott fel a hegymászással. Később egy lavina betemette és fagyhalált halt.

Amikor átkerült a fátyolon túlra látta, hogy sokadik életét éli hasonlóképpen. Nem tudott feljebb emelkedni, mert hit nélkül nem lehet.

Debrecen, 2023. 09. 27.