David Új Mexikóban, Santa Fe-ben élt szüleivel és húgával, Sofiával. Az egyetemi éveket, azonban Kaliforniában, Los Angelesben töltötte, mivel orvosnak tanult. Kiváló sebész lett belőle, így rögtön felvették a helyi kórházba.

Hamar kivívta az elismerést és nagy szaktekintélynek számított. A kollegái és a betegek is nagyon szerették, mindenkihez volt egy jó szava. Lelkiismeretes, kedves és segítőkész, kivételesen empatikus sebésznek ismerték. Az emberek iránti szeretetét otthonról hozta a családjából.

Persze, akadt néhány olyan kollegája, akik irigykedtek rá a gyors sikerei miatt. Összesúgtak a hátamögött, de David nem törődött velük. Kerülte a konfliktust, amennyire csak lehetett. Hamar kinevezték osztályos főorvosnak. Sok időt töltött a kórházban és a betegeivel. Magánéletre szinte egyáltalán nem is maradt ideje.

Az egyik éjszaka éppen David látta el az ügyeletet, amikor egy idősebb hölgyet szállított be a mentő. Komoly gyomor fájdalomra panaszkodott.

– David főorvos vagyok – mutatkozott be.

– Csak szólítson Salmának – válaszolta fájdalmai között.

– Csinálunk néhány vizsgálatot. Kit értesíthetünk az állapotáról?

– Nincs már senkim, egyedül élek.

– Értem. Ne féljen, vigyázunk önre.

– Köszönöm.

A vizsgálatokat követően, a röntgen kimutatta, hogy jókora epeköve van, ezért azonnali műtétre került sor. A beavatkozás sikeres volt. Salmát bevitték a sebészeti osztály egyik kórtermébe. Az éjszaka további része csendesen telt.

Reggel David, mielőtt elhagyta volna a kórházat, még benézett az idős hölgyre.

– Hogy érzi magát kedves Salma?

– Köszönöm, már nem fáj a gyomrom, de kissé gyenge vagyok – válaszolt enyhe mosollyal az arcán.

– Ez természetes a műtét után. Higgye el óráról órára, erősebb lesz.

– Köszönöm főorvos úr.

– Holnap találkozunk.

David meghagyta a nővéreknek, hogy korára való tekintettel különösen figyeljenek rá és segítsenek neki, mert nincs hozzátartozója. Ezután hazament a bérelt lakásába, hogy lepihenjen.

Másnap reggel azzal fogadták, hogy az idős hölgy hajnalban belázasodott. David, rögtön a betegszoba felé vette az irányt.

– Salma! Hallom mi történt! Jobban van?

– Sajnos nem főorvos úr – válaszolta alig hallhatóan.

– Meggyógyítjuk, minden rendben lesz. Szükség lesz néhány vizsgálatra.

– Rendben – bólintott hozzá. – Azt ígérte, hogy óráról órára jobban leszek. Ehhez képest egyre rosszabbul vagyok – könny szökött szemeibe, majd becsukta őket.

David szíve összeszorult, hang nem jött ki hang a torkán, majd bíztatóan megszorította a hölgy kezét.

Intézkedett különböző vizsgálatokra. A műtét jól sikerült, a röntgen lelet szerint is. Arra gondolt, talán valami tampon bent maradt és az okozza a problémát, de nem. Több vizsgálat eredménye is negatív lett. Eközben a beteg láza azonban nem csillapodott. Az egyik véreredményre még várni kellett egy keveset. David többször benézett Salmához és tájékoztatta az eredményekről. Sajnos egyre gyengébb állapotban találta.

– Salma! Megjött a vér eredmény, amire vártunk. Egy fertőzés támadta meg a testét. Megfelelő gyógyszerekkel tudunk küzdeni ellene. Kérem tartson ki és ne adja fel!

– Kö…szö…nöm – mondta alig hallhatóan.

Davidnak ez volt az első esete, hogy a betege állapota súlyosbodott. Bent maradt a kórházban, mert nagyon aggódott miatta. Szinte óránként benézett hozzá, és az ágya mellé ült rövid időre. Biztatásként megfogta a kezét, hogy érezze fontos a gyógyulása. Ilyenkor halvány mosoly jelent meg Salma arcán. Folyamatosan kapta az infúziót. Ennek ellenére az állapota nem javult.

Alkonyatkor, ismét odaült az ágyához David és megfogta a hölgy kezét. Várta, hogy egy halvány mosoly legalább átsuhanjon az arcán, de hiába. Egyszer résnyire kinyitotta szemeit és alig hallhatóan megszólalt.

– David, ön mindent megtett, de kérem hagyjon elmenni. Engem már odaát várnak a szeretteim – kissé elmosolyodott, majd behunyta szemeit és egy utolsó sóhaj hagyta el száját az alkonyati csendben.

David a tehetetlen dühtől ordítani bírt volna, amiért nem tudta megmenteni Salma életét.

Lassan elengedte a kezét és lekapcsolta az infúziót. Fáradt, meggyötört volt. Mélyen magába roskadt az orvosi szobájában. Csak ült a fotelban és nézett maga elé.

– Talán mégis jobb lett volna, ha zongorista lesz belőlem – motyogta félhangosan.

Tudta, hogy minden tőle telhetőt megtett az asszonyért, de mégis a lelkiismeret-furdalás nem hagyta nyugodni. Folyton e körül jártak a gondolatai. Úgy érezte, hogy itt a vége az orvosi munkájának. Egy szemhunyásnyit sem tudott aludni a fájdalom hevítette testét és csalódás gyötörte önmagával, az orvosi hivatásával szemben.

Reggel az egyik kollegája, Carlos hallotta mi történt és bement hozzá.

– Sajnálom David! Tudom neked ez az első, hogy a praxisodban elveszítettél valakit. Mindnyájan átéljük ezt.

– Ez borzasztó! – válaszolta hevesen David.

– Tudom nem könnyű, de talán egy kis szabadság a családod környezetében jót tenne.

– Igen…, azt hiszem igazad van. Köszönöm Carlos.

– Amikor úgy érzed már regenerálódtál, várunk vissza.

– Rendben…, meglátjuk.

– David! Tudom ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében, de ne dobd el messzire a kalapács nyelét. Kiváló sebész vagy és sok emberen fogsz még tudni segíteni. Szükségünk van rád!

– Rendes vagy Carlos! Nagyon köszönöm.

David összepakolta a holmijait és elhagyta az orvosi szobáját. Kivette a szabadságát, majd elköszönt a kollegáitól. Hazautazott Santa Fe-ba. Egyenlőre fogalma sem volt arról, hogy meddig lesz távol a kórháztól, vagy visszamegy-e egyáltalán.

A családja nagy szeretettel fogadta, régen nem találkoztak. Csak a technikai eszközökkel tartották a kapcsolatot. Tudta, hogy húga írónő lett és ő vette át a könyvesbolt vezetését a szüleitől, mivel nyugdíjba vonultak. Jóleső érzés töltötte el a szerettei körében. Ám, vágyott a magányra is, hogy átértékelje az életét. Ezért, összepakolt néhány holmit és felment a hegyekbe a faházukba, hogy elmélkedjen a jelenéről és jövőjéről. Nagyon megrendítette, hogy nem tudott segíteni a betegén. Nehéz volt elfogadnia, hogy ő csak egy orvos, aki megteszi, amit lehet, azonban nem ő az élet és halál ura.

Több hete fent volt már David és a szülei kezdtek aggódni. Ott nincs térerő, így telefonon sem érték utol.  A kórházból, viszont már többször keresték és érdeklődtek felőle.

— Már aggódom David miatt – mondta az édesanyja.

— Tudod drágám, gyermekkorában is félre vonult mindig, ha valami bántotta. Ez egy nehéz helyzet most. Le- jön, ha már tisztázott magában mindent és túl van rajta – válaszolta az édesapja.

— Majd én felmegyek hozzá, ne aggódjatok – szólalt meg Sofia.

— Az jó lesz – válaszolta édesanyjuk.

Már besötétedett, mire a húga felért a faházhoz. David éppen lefekvéshez készülődött. Nagyon meglepődött, amikor kopogtattak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor? – gondolta magában, de ajtót nyitott. Legnagyobb meglepetésére Sofi állt ott.

— Be is engedsz, vagy állunk még itt egy darabig? – kérdezte nevetve.

— Persze! Gyere! Csak annyira meglepődtem, hogy ilyenkor?

— Anyáék már nagyon aggódtak miattad.

— Nem kell tudhatnák, de igazán örülök neked húgi – majd megölelte testvérét.

— Na, hogy állsz a feldolgozással? Hogy döntöttél, mikor mész vissza?

— Nem megyek vissza…!

— Ne bomolj már David! Valami Carlos nevű többször is keresett a kórházból. Azt üzeni, hogy feltétlen hívd vissza.

— Rendben köszönöm.

— Ugye ez most nem komoly?

— De, ez a végleges döntésem. Nehéz a lelkemnek, hogy küzdesz valakiért és csak úgy itt hagy.

— Ez a hivatásod, ez előfordul.

— Ez az! Mindig lesz valaki, aki nem éli túl és elmegy, bármit teszel is. Ehhez az én lelkem gyenge.

— Szakmai hátrány ér emiatt?

— Nem, mert nem az én hibámból történt, de ettől még a tény, az tény.

— Akkor, mihez akarsz kezdeni?

— Még nem tudom. Talán mégis zongorista leszek, az ujjaim jók hozzá – mondta kissé ironikusan.

— Ó, bátyó…! Nem adhatod fel!

— Már eldöntöttem. Itt legalább, ti itt vagytok nekem, ott nem vár senki sem.

— Santa Fe-ban is van kórház.

— Nem húgi, nem megyek kórházba. Feladom a sebészetet. Későre jár, pihenjük kicsit.

— Jó, holnap gyere le velem. Carlos várja a hívásodat.

— Rendben, persze, úgy is gondoltam, hogy szólok nekik.

David, amint másnap lementek a hegyről, rögtön hívta Carlost. Bejelentette neki, hogy nem megy vissza. Közölte, hogy a felmondását majd elküldi postán. Carlos mindent elkövetett, hogy meggyőzze, de hiába.

David úgy érezte, hogy szüksége van még egy kis magányra, így rövid időn belül, újra visszatért a hegyi házba. Órákat sétálgatott a fenyvesben, szerette az illatát. Nem messze tőle egy puffanásra lett figyelmes, majd kiabálásra.

— Segítség…! Segítsen valaki…!

Rögtön futott a hang irányába, majd meglátott egy fiatal lányt. Odasietett és kérdezte tőle;

— Mi történt hölgyem?

— A lábam…, nem tudok a lábamra állni – mondta sírva.

— Rendben, nyugodjon meg! Orvos vagyok, David a nevem. Hadd nézzem meg.

— Micsoda szerencsém van, hogy éppen erre járt. Jana vagyok – mondta.

— Jana, lábszárcsont törése van. Be kell vinnem a kórházba. Várjon, rögzítem azonnal…, ez fájni fog!

A lány összeszorította fogát a fájdalom leküzdésére. Az első ilyedtség után már megnyugodott, hogy jó kezekben van. David keresett egy szál fát, amivel rögzíteni tudta a lány lábát, majd a derékszíjával megkötözte.

— Így ni! Na most kapaszkodjon belém.

— Köszönöm.

— Nincs mit. Itt van a közelben a faházam, előbb odamegyünk, hogy eltudjam látni a horzsolásait is. Hogy kerül ide egyedül?

— Turista vagyok és a térkép után mentem, de sajnos megbicsaklott a bokám és ráestem arra a sziklára. A többit már tudja.

— Hová való?

— Los Angelesből jöttem.

— És mit csinál ott?

— Földrajzot tanítok az egyik gimnáziumban.

Eközben, már lefertőtlenítette a hámsérüléseket. Fájdalomcsillapítót is adott neki és szakszerűen ellátta, már a körülményekhez képest.

— Sajnos a telefon nem működik, nincs térerő. Főzök egy teát, hogy kicsit összeszedje magát, aztán együtt kell lemennünk. Menni fog?

— Persze. Nagyon kedves, köszönöm.

Ahogy leértek, David hívott egy mentőt és bekísérte a kórházba. Ott volt vele végig a vizsgálatoknál. A kórház főorvosának feltűnt a szakszerű ellátás.

— David! Ön hol dolgozik jelenleg?

— Most éppen szabadúszó vagyok, de Los Angelesben voltam sebész főorvos.

— Jöjjön már be hozzám kérem. Itt lenne hely az ön számára.

— Nagyon köszönöm, de most adtam fel a sebészi munkámat.

— Hogyhogy?

David elmesélte a történteket. A korház főorvosa több szempontból próbálta meggyőzni, hogy dolgozzon náluk. Reménytelennek tűnt az agitálása.

— Higgye el majd eljön, azaz idő, amikor túl lesz ezen a traumán. Mindenki másképpen dolgozza fel. Én bármikor szívesen fogadom önt, ha elhatározta magát.

— Nagyon köszönöm.

Jana ez idő alatt teljes ellátást kapott és ott is kellett maradnia a kórházban. David értement a csomagjaiért a panzióba és elvitte neki. A lány nagyon hálás volt érte. David tudta, hogy nincs itt senkije, így többször is meglátogatta és mindig vitt neki valami apróságot. Eleinte sajnálatból, de a későbbiekben észrevette magán, hogy vonzódik a lányhoz.

Sokat beszélgettek és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jana szépen gyógyult, már sétálgathatott egy keveset. A kórház parkjában leültek az egyik padra. A Nap már lemenőben volt, amikor az alkonyati csendben először csókolták meg egymást.

A lány jó hatással volt Davidra. Kezdett felengedni nála a trauma. Bár kórházban továbbra sem akart sebészként dolgozni.

Az egyik éjszaka álmában megjelent Salma.

— Ne gyötörd magad tovább David! Te nem tehetsz erről, nekem már eljött az én időm. Te egy csodálatos orvos vagy. Szüksége van rád az embereknek. Térj vissza, és segíts azokon, akiken még lehet. Kérlek, tedd meg értem, és a többi szenvedőért – majd mosollyal az arcán távozott.

David rémülten ébredt.

— Mi az? Hol vagyok? – kérdezte félhangosan.

Lassan kinyitotta szemeit és látta, hogy az ágyában fekszik. Ez kissé megnyugtatta, de elgondolkodott azon, amit Salma mondott neki. Szeretetteljes és valóságnak tűnő álom volt.

Tudta, hogy valóban Salma lelke látogatta meg. Ezek az érzések és gondolatok járták át egész lényét aznap.

Jana közben már felgyógyult és visszatért Los Angelesbe. Tartották a kapcsolatot Daviddal, de irtózatosan hiányoztak egymásnak. A szerelem a legmagasabb hőfokon izzott közöttük. Fél év elteltével végül Jana ott hagyta Los Angelest és visszaköltözött Santa Fe-ba, ott vállalt tanári állást.

A városi rendelőben nyugdíjazás miatt megüresedett egy hely. David megpályázta, és sikeresen elnyerte. Jól érezte magát ebben a közegben. A betegek nagyon szerették. Mindenkihez volt egy-két kedves szava. Janával rövid időn belül házasságot kötöttek.

Debrecen, 2024. 05. 09.