Táncoló hópihék,
Szikrázó fehérek,
Parányi tündérkék,
Hullnak pelyhekként.

Tisztuló felhőkből,
Ragyogó égboltról,
Szállnak libegőn,
Csodaszép takarón.

Suhanó szánkóval,
Jött a télvarázsló,
Hideg fuvallattal,
Dér fagyott a fákon.

Debrecen, 2016.

Szomorú a felhő,
Szél fújja homlokát,
Gondterhelt ráncai,
Csillognak könnyei.

Hull, csak hull a zápor,
Haragszik az ég is,
Nagy villámokat szór,
Vele sírok én is.

Sötét, zord, gomolygó,
Dübörgő ágyúszó,
Fák süvítő lombja,
Csak úgy törik az ága.

Tépáz, zúz, rombolja,
A viharnak mindegy,
Mi marad utána,
Ha elvonul innen.

Gyorsan jön, gyorsan megy,
Csak átvonul itt lent.
A sötét fergeteg,
Többé nem fenyeget.

Amott már Nap fénylik,
Mosolyog az ég is,
Aranyló sugarával,
Szivárvány felfénylik.

Borúra jön derű,
Az élet ily nedű,
Örömre, bánatra,
Csak a könny áradna.

Debrecen, 2017.

Túrázni indul egy vidám csapat,
Élükön túravezető halad.
Zizeg a falevél lábuk alatt,
Fáradhatatlan a csipet – csapat.

Néha meg – meg állnak gyönyörködnek,
Mily csodás látványban részesülnek.
Széjjel nyílnak erdő lombjai,
Csalogatnak tisztás kék fürtjei.

Mámorító Menta s Levendula,
Út szélén szeder, málnabokorban.
Frissítő csemege túrázóknak,
Kis időre sétával fel is hagynak.

Megjelenik az égnek királya,
Sasok köröznek vitorlázva.
Kicsinyjeiket így védik, óvják,
Látványuk meghatóan csodás.

Sziklák között bandukolva tovább,
Láthatjuk a természet, mily vidám.
Hatalmas békát faragott kőből,
Ki arra jár megcsókolja rögtön.

Királyfivá ugyan nem változik,
De mindenki reménnyel távozik.
Sudár fáknak különbözősége,
Az erdők mélyének nagy rejtélye.

Körül öleli arra haladót,
Nyugalmával és szeretetével
Árasztja el a kirándulót,
S csendjében néha halkan susog.

Sötét, sűrű fák lombjai között,
Úgy cikázik a napnak sugara,
Mint fel – fellobbanó gyertyaláng,
Őszi, alkonyati éjszakán.

Az útnak végén egy szirthez érve,
Túrázók álmélkodva megpihennek.
Hegy nyelve nyúlik a levegőbe,
Alatta tátong szakadék mélye.

Hegyoldalak arca körülötte,
Zöld, piros, sárga, barna árnyai,
Pompáznak szín kavalkádjai,
S szédítő, varázslatos szépsége.

Lelket bűvölő e táj ereje,
Aki egyszer látja s megcsodálja,
Örökké visszhangzik lelkében,
A hegy ormának hívó szava. 

Db. 2019.06.

Sas az égnek királya,
Éles szemnek nincs párja,
Légtérben szabadsága,
Sehol nincsen hazája.

Fáknak ágán megpihen,
Tovasuhan egy szirten,
Vijjognak a kicsinyek,
Hamar ők is repülnek.

Csodálatos világuk,
Föld és ég a határuk,
Sivatag vagy óceán,
Nincs előttük akadály.

Tollaival betakar,
Oltalmat ad szárnyával,
Pajzs és páncél ereje,
Sehol nincs ellenfele!

Debrecen, 2016.

Sárguló levél a fán,
Búcsút intett már a nyár,
Égen szürke felhő jár,
Sűrű eső hull alá.

Hideg pára, őszi szél,
Minden madár útra kél,
Nyíló tavaszra visszatér,
Fészküket őrzi a tél.

Ébredő hajnal fényét,
Ködfátyol takarja el,
S beborít a szürkeség,
Ez itt, az őszutó- jel.

Földön avar takaró,
A fagytól védő, óvó,
Az idő oly változó,
Gyorsan pergő, elmúló.

Elcsendül majd a világ,
Alussza téli álmát,
Mélyen, hallgatóan vár,
S éled újév tavaszán.

Debrecen, 2021. október 2.

Köszön hűvös őszi szél,
A fákon sárgult falevél.
Felhőkön áttör a napfény,
S Földre árasztja melegét.

Még mielőtt lenyugodna,
Évszakát a télnek adva,
Felizzik Napnak korongja,
Vörösen hull horizontra.

Különleges őszi fények,
Megcsillannak falevélen,
Tündökölnek víz felett,
Átszínezik természetet.

Nyarat váltja ősz ruhája,
Tüneményes színpompája,
Búcsút int majd önmagának,
Megpihen a tél havába.

Debrecen, 2021. október 22.

Oly gyönyörű vagy nekem,
Kedvenc sziklám,
Méltón állsz a hegy ormán.
Nemsokára megyek hozzád,
S te szikla hűséggel vársz reám.
Elpihenve foteledben,
Csodálhatom szépségedet.
Megható csendben,
Meséled történeted.
Évek során nem változol,
Körülötted szép táj honol.
Rajtad élő dús mohákról,
Szeretettel gondoskodól.
Kékes törzsű fák árnyéka,
Szolgál neked hűsitőül.
Lélegzeted nyugodt, tiszta,
Békés tőle a levegő áramlata.
Itt minden szív nyugalmat talál,
Elhozod nekik a lelkük szavát.

Debrecen, 2015.

Földanya táplálja gyökerét,
Míg lombkoronája égig ér.
Égi áldás napsugarával földet ér,
Tiszta áramlása éltető fény.
Azonos ősi gyökerük,
Szoros évgyűrű kötelékük.
Szeretet hullámát követve,
Csavarodnak egymáson fatörzsek.
Majd kettéválnak ők is,
Megtapasztalják egyedül is.
Fájdalomtól recseg – ropog águk,
Emelkedik ég felé vágyuk.
Erős érzelmi vonzódásukban,
Találkoznak meghatározott magasságban.
Női ág befogadja a férfi adó felet,
Találkozásukat csókkal pecsételik meg.
Lombkoronájuk egy egységben,
Fényáradat felé törnek szédítően.

Debrecen, 2015.

Hideg őszi napok után,
Még egy utolsó hőhullám,
Mit felhevít a napsugár,
Majd végleg elköszön a nyár.

Színpompázó falevelek,
Hullanak őszt jelezve,
Fák vetkőzik ruhájukat,
Kérgeikbe burkolódznak.

Felkészülnek ők a télre,
Ám, még fürödnek a fényben,
Indián nyár melegében,
Elsuhanó lágy szellőben.

Természetnek nagy csodája,
Szivárványos őszi tájban,
Nyári meleg kacsintása,
Pillanatnyi vidámsága.

Db. 2019.10.                                 

Sirályok, sirályok,
Hófehér királyok.
Víz felett repülve,
Élelmet keresnek.

Halak, algák, kagylók,
Létére vadásznak,
Szempillantás alatt,
Őrájuk lecsapnak.

Jegesmedve után,
Éberen kutatnak,
Övék tudják jól,
A lehulló falat.

Fészkeiket magas,
Sziklafalra rakják,
Szénából, mohából,
Hol hó, elolvadt már.

Hófehér gyöngysorként,
Óceán kékjében,
Messze tovaszállnak,
Vagy őrzőként állnak,
A szikla szirteken.

Debrecen, 2020.10.