Charlotte, Osloban él és már a hatvanas éveit tapossa. Elgondolkodott, hogy a nyugdíjas éveit mivel fogja tölteni. Talán majd utazgat és felfedezi a világot, amire eddig nem volt lehetősége. Jelenleg egy előkelő magazin főszerkesztője és társtulajdonosa.
Éppen indulni készült, amikor megcsörrent a telefonja.
– Jó napot kívánok kedves Charlotte. Jenny vagyok az egyetemről.
– Üdvözlöm.
– Elnézést kérek a korai zavarásért, csak szeretnék kérni öntől egy lehetőséget, hogy riportot készíthessek. Ez lenne a vizsgamunkám.
– Értem, természetesen segítek.
– Ma délelőtt esetleg jó lenne önnek?
– Á, az nem. Délelőtt mindig feltorlódnak az események. Esteleg délután három óra és utána bármeddig ráérek.
– Az nekem is jó. A Fuglen kávézó megfelelne?
– Rendben, ott találkozunk.
– Nagyon szépen köszönöm.
A megbeszélt időben és helyen találkoztak. Jenny nagyon izgult, sokat jelentet neki ez a riport.
Charlotte-ról, rengeteg cikk jelent meg korábban és mindet elolvasta. Úgy érezte, hogy egészen sikerült felkészülnie az eddigi életéről.
– Kedves Charlotte! Hálásan köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet.
– Szeretettel, hiszen mindig szívesen segítek a kezdőknek. Tudom, hogy ez egy különösen nehéz pálya és mindenért meg kell küzdeni az életben.
– Van olyan tabu témája, amiről nem szeretne beszélni?
– Azt hiszem nincs, de ha kérdez, majd szólok – válaszolta mosolyogva.
– Sokat írtak már önről és az életéről.
– Igen, ez velejár az ismertséggel. Hozzá tartozik a munkámhoz. Kedves Jenny, ha nincs ellenére megkérem, hogy tegeződjünk, hiszen úgy közvetlenebb a beszélgetés.
– Köszönöm szépen, ez megtisztelő számomra. A felnőtt koroddal kapcsolatban már szinte mindent leírtak. Én olyat szeretnék, amiről még nem írt senki.
– Jó választás, hallgatom a kérdéseidet.
– A diák éveidről kérdezhetek?
– Igen, nincs titkolni valóm.
– Annyit tudok, hogy műszaki végzettséged van. Hogyan esett erre a választásod, hiszen a jelenlegi pozíciódtól igen távol áll?
– Ehhez legalább jó ötven évre vissza kell menni az időben – szólalt meg Charlotte, nagyot sóhajtva.
– Látom rajtad, hogy elszomorodtál.
– Igen, nagyon nehéz időszak volt lelkileg.
– Azért elmeséled?
– Persze, ami volt elmúlt, hiszen régen történt, az akkori harag már megbocsájtást nyert szívemben.
Abban az időben nyilvántartották az iskolákban, hogy a szülők mivel foglalkoztak. Fizikai munkás, szellemi vagy vezető beosztású. Az általános iskola utolsó évében meg kellett jelölni, hogy melyik iskolában szeretnénk tovább tanulni. Apámnak egyértelmű volt a műszaki képzés. Tizenhárom éves gyermekként, nemigen szólhattam bele. Az őszinteséget megvallva szükséges is, hogy a szülő irányt mutasson. Ebben a korban még senki sem tudja helyesen elképzelni a jövőjét. Az akkori osztályfőnököm, amikor ezt megtudta kitért a hitéből.
Eljött a lakásunkra, családlátogatás címén. Szó szerint a fejem felett vitatkozott apámmal. Tisztán emlékszem rá.
– Charlotte nem való oda – mondta indulatosan.
– Már pedig a lányom oda fog járni és erről nem akarok önnel vitatkozni én vagyok az apja – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.
Apám szigorú, határozott ember volt. Ebbe az iskolába felvételizni kellett és számított a tanulmányi eredmény is.
– Bebizonyítom, hogy sikertelen lesz a jelentkezése. Jobb, ha másikat jelölnek meg – kiabálta haragosan.
– Tegyen, amit akar! Ezt az iskolát fogja elvégezni és részemről befejeztem ezt a diskurzust – majd kitessékelte az ajtón.
Féltem, kétségbeesett voltam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Sejtettem, hogy ennek következményei lesznek majd az iskolában. Próbáltam elmondani ezt az apámnak.
– Ne félj semmit, ha bármi bántódásod esne, csak szólj nekem – mondta és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.
Persze másnap a tanáriban elmesélte az osztályfőnök a történteket. Az összes kollegáját sikerült ellenem hangolnia. Ettől a perctől kezdve, a jegyeim csak úgy csúsztak lefelé. A négyesekből kettes lett, az ötösökből pedig hármas. Sírva panaszoltam el apámnak, hogy milyen igazságtalanul bánnak velem. Szándékosan rontják le az értékelésemet.
– Ne idegeskedj emiatt. Az a lényeg, hogy a felvételid sikerüljön – mondta apám biztatóan.
Gyomorideggel mentem be minden áldott nap azzal, hogy vajon ma mi fog történni. Alig vártam, hogy vége legyen az évnek és végleg kiléphessek ennek az iskolának a kapuján. Hamar meg kellett tapasztalnom, hogy milyen igazságtalan a világ.
– Ez borzasztó, hogy ilyen megtörténhetett – szólalt meg elképedve Jenny.
– Hogyan sikerült a felvétel az iskolába, ilyen eredmények után?
– Az apám ismerte az iskola igazgatóját és elmesélte neki, hogy milyen inzultus ért.
Megkérte, hogy a tanulmányi eredményemet ezért legyenek szívesek figyelmen kívül hagyni, amennyiben ez lehetséges. A felvételim jól sikerült, így nem volt akadálya a műszaki iskola megkezdésének.
– Innen már egyenes út vezetett az egyetemig ugye?
– Hm…, nem egészen – válaszolta keserű mosollyal az arcán.
– Miért? Mi történt? – kérdezte Jenny meglepődve.
– Úgy félév elteltével az egyik tanár kifogott magának.
– Elmeséled?
– Igen.
Alul osztályozta a rajzaimat és ha kellett, ha se osztogatta az egyeseket. Ilyet csinált például, hogy odasétált a padomhoz és kezébe vette a ceruzámat.
– Nem elég hegyes, egyes – mondta és még mosolygott is hozzá.
Ez nem volt igaz persze, mert mindig ügyeltem a precízségre. Az is előfordult, hogy odanyomta a padhoz és kitörte a hegyét.
– Na, hegyezd ki rendesen, egyes – mondta.
Láttam rajta, ahogy ment vissza a tanári asztalhoz, elégedetten mosolyog magában.
Nem értettem miért csinálja ezt, hiszen sohasem voltam tiszteletlen. A magatartásom mindig példás volt. Igyekeztem mindent megtenni, hogy javítsak ezeken a jegyeken.
Egyszer négyszemközt azt mondta nekem.
– Akármit csinálhatsz, úgyis meg foglak buktatni. A nyaradat azzal fogod tölteni, hogy az egész éves rajzokat megismétled a pótvizsgára, de tudd, hogy nem foglak átengedni ott sem – mondta fenyegető hangnemben.
Nekem elkerekedtek a szemeim és azt hittem álmodom. Ilyen nincs, mit vétettem én ennek a tanárnak, merült fel bennem a kérdés. Egyértelmű volt, hogy ki akart velem szúrni, de sajnos az okát a mai napig sem tudom.
– Nem panaszoltad be az igazgatónak? – kérdezte Jenny.
– Nagyon végig kellett gondolnom, hogy mit tegyek ezután. Megfordult a fejembe, de aztán eszembe jutott, hogy ugyan már, ki hinne egy tini lánynak egy érett tanárral szemben. Ő, úgyis letagadná az egészet.
Talán elmondhatnám az apámnak, ő biztos hinne nekem, mert tudja, hogy soha nem hazudok, hiszen erre nevelt. Tovább gondolva ezt a variációt sem engedhettem meg magamnak. Az előző iskolai tapasztalatból kiindulva, csak rosszabb lenne. Lehet, hogy kirúgnák a tanárt, de akkor a többi is ferdeszemmel nézne rám. Nem maradt más választásom csak az, hogy mélyen magamba zárjam és hallgassak róla, mind a mai napig.
– Hogyan alakult ezután? – kérdezte érdeklődéssel Jenny.
– Azért nem hagytam magam, hogy teljesen kiszúrjon velem. Jó, hogy közölte, úgy sem enged át. Tehát mindenképpen osztályismétlés a vége, ez egyértelmű volt számomra.
Innentől, még néhány tárgyból hagytam, hogy romoljanak a jegyeim. Nem fogom az egész nyaramat rajzolással tölteni úgy, hogy semmi értelme.
A dolgozatokra csak a nevem és az osztályt írtam rá, ha felszólítottak felelni meg sem szólaltam, vagy kijelentettem, hogy nem készültem.
A többi tanár nem értette, hogy hirtelen mi történt velem. Egyik – másik próbált segíteni, de nem mondhattam el senkinek az igazat.
Ez sajnos azzal is együtt járt, hogy a rossz eredményeim miatt a szülők nem engedtek további edzésekre és meccsre sem természetesen. A városi sport egyesület hiába tartott tehetségesnek, az életemnek ez az iránya elúszott.
– Lehetséges, hogy pótvizsgán mégis átengedett volna? Talán nem kellett volna a sporttól megválnod?
– Á, kizárt. Láttam a szemében az elszántságot és a gonosz tekintetet. Mindenképpen osztályt ismételtem volna.
– Szóval elvette tőled ezt fajta karriert?
– Igen, így is mondhatjuk, mert mindenem volt a tanulás mellett és az edző szerint ígéretes voltam.
– Hogyan lett ezután?
– Nagyon megviselt lelkileg ez az egész szituáció.
Arról nem is beszélve, hogy a következő évben, mint bukott tanuló kellett beilleszkednem egy új osztályba és új tanári karba. Nem volt könnyű az előítéletek miatt, sok küzdelemmel járt. Mindig a futottak még kategóriába tartoztam.
A második évfolyamtól ugyan enyhült ez a légkör, de a mosoly mögött négy éven át, ott volt a lenézés az osztálytársaim felől. Persze, tisztelet a kivételnek.
– Őszintén sajnálom, de köszönöm, hogy megosztottad velem ezeket a történeteket és a nehéz diákéveidet.
– Tudod Jenny, akkoriban nagyon fájt. Ma már tudom, hogy minden okkal történik. Hiszed vagy nem, de nem haragszom erre tanárra, hanem hálás vagyok neki érte. Ezzel a bukással kerülhettem egy olyan új tanári karhoz, akik a legkiválóbbak voltak mind szakmailag, mind emberileg. A mai napig hálával és szeretettel gondolok rájuk és őrzöm őket a szívemben, mert kárpótoltak mindenért. Az igazi megbocsájtás az, amikor már indulat nélkül tudsz beszélni a történtekről és harag helyett szeretet van a szívedben az elengedés teljességével.
– Ha tehetnéd, újra ezt az iskolát választanád?
– Igen, hálás vagyok apámnak, hogy harcolt az elveiért és értem. A legjobb iskolába íratott be. Ez egy nagyon szép és sokrétű szakma, amellyel gyarapodott a tudásom. Hosszú éveket töltöttem el benne – válaszolta meghatottan.
– Kedves Charlotte, nagyon köszönöm neked ezt az interjút. Kívánok neked további sok sikert a munkádban és nagyon jó egészséget.
– Köszönöm szépen, én pedig sok sikert kívánok a vizsgáidhoz.
Debrecen, 2022. 11. 22.