Amy Dél–Amerikában, Santiagoban él férjével Gregoryval. Két éve házasodtak össze a karrierjüket építik. A feleség egy menő parfüméria vezetője, míg férje bányamérnök és neves cég vezérigazgatója. A családtervezéssel még pár évet várni akarnak.

Nagy érdeklődést mutatnak a művészet iránt. Sokat járnak megnyitókra és kiállításokra. Szeretik a társasági életet. Szinte hetente összejönnek a barátaikkal.   Néhányan irigylésre méltónak tartják kapcsolatukat. Az egymás iránti érzéseik, ki ülnek arcukra. Ritkaság, hogy két ember ennyire egy húron pendüljön.

Gregory legalább tíz évvel idősebb Amynél. A lány csillogó fekete szemei egy életre elvarázsolták. Igyekszik mindig a kedvében járni és meglepni valamivel. Amy hűséges, odaadó szerelemmel viszonozza párja figyelmességét.

– Szívem, nekem hétfőn Ausztráliába kell utaznom, de Péntek este legkésőbb megjövök.

–  Rendben drágám, ha muszáj…! Már most hiányzol! – és magához ölelte feleségét.

– Ez egy nagyon fontos tárgyalás lesz és nem küldhetek mást.

– Értem, nagyon várlak vissza. Hol szállsz meg?

– Sydneyben, ahogy megérkezem jelentkezem a szállodából.

– Ezt el is várom – mondta nevetve.

Az asszony lefoglalta a repülőjegyet és összepakolt pár holmit az utazáshoz. Hétfőn kora reggel indult útnak.

A repülőgépen az ablak mellett ült, csodálta a távoli tájat. Egészen lenyűgözte a látvány. A stewardess hozott kávét és szendvicset. Később kissé elszenderedett, mire felébredt már az Indonéziai szigeteket távolból látni lehetett. Az út háromnegyed részét megtették, majd hirtelen elkezdett rázkódni a légijármű. Sikoltozás és félelem töltötte meg a teret. A légi kísérők próbálták az utasokat megnyugtatni. A kétségbeesés, azonban kiült az arcukra. Amy, amikor hátra nézett látta, hogy lángol a hajtómű. Pont a Csendes – óceán felett repültek. A pilótafülkében, próbáltak mindent megtenni a katasztrófa elkerülése végett.

– Kigyulladt a hajtómű! Tartsuk az irányt és a magasságot – kiáltotta a kapitány.

– A műszerek nem ragálnak semmire – válaszolta a másod pilóta.

– Irányító torony…! Irányító torony…! Itt az E – 401 -es…!

–  S.O.S. …! S.O.S…! Zuhanunk…!

A repülő több mint száz utasával a Csendes – óceánba zuhant, közel az Új – Guinea szigetek közelében.

Az irányító torony hallotta és látta a radaron a gépet, de a válasz már nem érkezett meg. A koordináták alapján, azonnal mentő egységet küldtek a helyszínre. A légijármű darabjainak egy részét megtalálták és rengeteg holttestet. A televízió csatornáin megszakították az adásokat és beszámoltak a súlyos katasztrófáról.

Gregory éppen a vacsoráját készítette, amikor figyelmes lett a hírre. Amy ezzel a járattal utazott, villant fel az agyában. A kezéből kiesett a tányér és darabokra tört. A férfi szemei könnyel teltek és a fájdalomtól felordított.

– Amy…! Amy…! Ez nem lehet igaz…! Te nem halhattál meg…! – kiáltozta eszét vesztve.

A földre roskadt és zokogott. Kezét megvágta a törött tányér darabja, de ez sem érdekelte. Teljesen összetört a hír hallatán.

A legjobb barátja Diego a szomszédban lakott. Tudta, hogy Amy ezzel a járattal utazott és azonnal átrohant barátjához, amikor értesült a katasztrófáról.

– Gregory! Nyisd ki az ajtót én vagyok Diego – dörömbölt és kiabálta, mivel a többszöri csengetés hiába volt.

A férfi nagy nehezen kinyitotta az ajtót és mindjárt sírva borult a barátja nyakába.

– Amy…! Amy…! Nincs többé…! Érted…?

– Mi történt? Tiszta vér a kezed?

– Á… – legyintett a kezével, majd a kanapéra roskadt.

– Próbálj megnyugodni Gregory, lehetnek túlélők. Talán Amy is közöttük van.

Nyugtatta barátját, miközben ellátta a vérző kezét.

– Nézd csak! Gyorsan írjuk fel a telefonszámot. Azt kérik, hogy jelentkezzenek, akiknek ezen a járaton utazott hozzátartozójuk.

– Az utasok listája szerint még nem találtak meg több mint harminc személyt. A kutatást tovább folytatják a környező szigeteknél – folytatta a bemondó a tudósítást.

– Hallod? Van remény! Ne keseredj el.

Gregory, kissé összeszedte magát. Telefonált a megadott számra és kérték, hogy utazzon oda az azonosítás miatt.

Azonnal csomagolt és természetesen Diego is elkísérte az útra. Nem hagyta egyedül a legjobb barátját ebben a helyzetben sem.

A holttestek között hiába kereste egyetlen szerelmét, nem találta. Ez megnyugvást adott számára, hogy talán életben van.

A környező szigeteket a mentő egységek kiszélesített köre végig járta. Fotókat mutogattak, de semmi hír nem volt a többi eltűnt személyről. Pár hónap elteltével még néhány holttestre bukkantak, de Amy nem volt közöttük.

Gregory nem tudta elfogadni szerelme halálát, míg a holttestet meg nem találták. Maga indult felkutatására Diego segítségével. A szíve mélyén érezte, hogy él valahol. A szisztematikus, tudatos kutatásuk nem vezetett eredményre nekik sem.

– Gregory, menjünk haza. Saját szemeddel is láthattad, hogy sehol sem bukkant fel, a fénykép alapján sem ismerték fel.

– Nem…! Diego! Tudom, hogy él!

– Igen, végigjártuk a környező szigeteket. Talán, valamelyik kis falu kimaradt.

– A mentő egység sem találta. Pedig ők profik ebben.

– Nem adom fel…! Eddig a térképet böngészve szisztematikusan haladtunk. Most adok egy esélyt a szívemnek. Nem tudom, hogy merre fog vinni, de oda megyek ahová érzem, hogy vezet.

– Rendben barátom veled tartok – mondta sóhajtva Diego és átölelte barátját.

– Köszönöm. Holnap reggel indulunk és csak a szívem iránytűjére hallgatok.

Este Amy fotóját a párnája alá tette és azzal aludt el. Álmában beszélt vele, hogy mit? Reggelre elfelejtette. Megerősítésnek vélte, hogy szerelme él valahol.

Elindulás előtt még hosszasan nézte a fényképét és teljesen rá koncentrált. Hirtelen megszólalt.

– Mehetünk!

– Jó, de merre?

– Csak gyere velem.

Elindultak és Gregory maga sem tudta, hogy hová fog vezetni az útja. Úgy érezte, hogy egy láthatatlan kéz vezeti.

– Erre már jártunk, ismerősnek tűnik – szólalt meg Diego.

– Nem baj, arra – mutatott az ujjával.

Letértek egy kis ösvényen, sokáig gyalogoltak, mire egy kis faluhoz értek. Már sötétedett és marcona külsejű férfiak körbe fogták őket. Valami ismeretlen nyelven beszéltek, így nem tudtak szót érteni. Mutogatták nekik, hogy menjenek velük.

A kis falu középpontjába kísérték, ahol több sátorszerű kunyhó állt. Valamit kiabáltak, mire elő jött az elöljárójuk. Szerencsére ő tudott egy kicsit spanyolul és sikerült kommunikálniuk.

– Kik vagytok? Miért jöttetek?

– Gregory és Diego – válaszolta, majd elő akarta venni a zsebéből a fotót, hogy megmutassa.

Erre nagy kiabálás támadt és harcra készen álltak eléjük. A vezetőjük, lenyugtatta őket.

– Nem tenni hirtelen mozdulatot! – figyelmeztette őket.

– A feleségemet keresem, aki a lezuhant gépen volt. Csak a fotóját akartam megmutatni, talán látták valahol – válaszolta Gregory.

– Jó, de lassan vegye elő.

A képet feléjük fordította, hogy mindenki lássa. Erre ijedten meghátráltak. A főnök azonban elkérte és jól megnézte.

– Tegye vissza zsebébe. Itt nem ismerik a fotót és félnek tőle. Gonosz szellemnek gondolják.

– Értem – mondta és visszacsúsztatta a zsebébe.

Az ismeretlen nyelven elkezdett kiabálni valamit. A főnöknek póker arca volt semmilyen érzelmet nem árult el.

Az egyik sátorból elővezettek egy nőt. Gregory szíve repdesett az örömtől, hiszen megtalálta Amyt.

– Amy…! Amy…! – kiáltozta boldog arccal és oda akart szaladni hozzá.

A férfiak, azonban ezt megakadályozták és a főnök is feltartotta a kezét, hogy álljon meg. Odament az asszonyhoz és mondott neki valamit. Távolabb voltak Diegoval, így ebből semmit sem hallottak. Csak azt látták, hogy Amy a fejével int, hogy nem.

– Fotó…? – kérte el a főnök.

Gregory odaadta neki, aki megmutatta az asszonynak. Amy, csak döbbenten nézte pár másodpercig, majd újra intett a fejével, hogy nem. Ezután a vezető visszament Gregoryhoz és a fényképet is visszaadta.

– Asszony nem ismeri magát, ő nem Amy. A neve Napsugár.

– De hát én felismerem őt!

– Nem, ő! – mondta határozottan, ellentmondás nem tűrő hangon.

– Hagyd Gregory – szólalt meg Diego is.

– Hogy hagynám, amikor látom, hogy itt van és életben van!

– Nyugalom…- intette le a főnök.

– A Nap már elhagyta pályáját. Nem vagyunk vad emberek. Ott egy üres kunyhó, ott éjszakázhattok. Hozunk nektek enni és inni. Amikor a Nap újra pályájára lép ti elhagyjátok a falunkat. Megérteni?

Diego bőszen bólogatott, mert nem akart bajt. Megfordult, hogy induljon a kijelölt sátor felé és barátját is karon fogta, aki szinte kábultan figyelte az eseményeket. Egyszerűen hihetetlennek tartotta azt a helyzetet, amibe kerültek.

A kunyhó előtt két marcona őr ott maradt. A többiek hoztak ételt és italt bőven, még reggelre is maradt.

– Diego! Te érted ezt? Most mi történik? Foglyok vagyunk?

– Hát…, olyasféle.

– Amy…? Mi történt vele? Talán megfélemlítették?

– Nem hiszem, de lehet emlékezet kiesése van a baleset következtében.

– Azt hittem tudok vele beszélni, de ezek a közelébe se engednek!

– Napsugár…! Hát még ilyet…? – bosszankodott tovább Gregory.

– Barátom, próbálj meg pihenni, holnap hosszú napunk lesz azt hiszem. Ma már semmit sem tudunk tenni.

Nehezen, de nyugovóra tértek. Reggel a főnök megjelent a sátruk előtt.

– Idegenek! A Nap már felkelt. Ideje távozni. Testvéreim elkísérnek a falu széléig.

– Szeretnék beszélni Amyvel – kérlelte Gregory.

– Nem Amy! Ő Napsugár, nem akar veled beszélni, azt mondja nem ismer.

– De a férje vagyok…, láttad a fotót. Őt keresem hónapok óta – folytatta könyörögve.

– Napsugár nem régen van velünk. A halászok találták meg a parton. Elhozták ide, mert félájult volt. Hosszú ideig gyógyítottuk. Ő azt mondja nem ismer, nem engedhetem el veled. Megérted?

– Igen…, – válaszolta könnyes szemmel.

A törzs jószándékú volt, még ételt és italt is vihettek magukkal. Két marcona külsejű elkísérte őket a falu széléig. Ott békével elköszöntek egymástól.

Amy valóban, semmire nem emlékezett. Az egész múltja törlődött. Magához térve, ezek a kedves emberek vették körül, akik odaadóan ápolták. Hálából tanította őket spanyolul. A fotóval azonban egy rés nyílt az amnéziáján és nagyon lassan ugyan, de elkezdtek töredék emlékek előtörni a múltjából.

Az első egy rémálma volt, hogy lezuhant a repülővel. Borzasztóan megviselte, de kezdte összeilleszteni a mozaikot, hogyan is került a mostani helyzetébe. Már csak arra kellett rájönnie, hogy ki is ő és mi a foglalkozása. A férfi, aki kereste mit akart tőle.

Az egyik törzsbéli asszonnyal elmentek gyógyfüvet szedni, megtanította, hogy melyik növény mire alkalmas.

Sorba szagolgattak őket. Napsugár az egyik illatánál többet időzött mert ismerős volt neki. Tudta, hogy ez valamilyen összefüggésben van vele. Leszakított egy darabot belőle és később a párnája mellé tette.

Sokat gyötrődött amiatt, hogy az emlékezete nem akart visszajönni. Mindenképpen tudni szerette volna, hogy mit csinált mielőtt a törzshöz került. Megsajnálták és a vezetőjük elkísérte egy közeli városban lévő terapeutához. Napsugár rendszeresen járt hozzá, mert érezte, hogy használ neki, azonban nagyon lassan jöttek elő képek a múltból. A saját személye már kezdett felépülni, de nem volt teljes. A terapeuta egy év múlva őszintén megmondta neki, hogy nem tud többet segíteni. Ezért megadott neki egy másik ismert orvost Sydneyben.

Amy mindent meg akart próbálni, ezért hálatelt szívvel elbúcsúzott a törzstől. Sydneybe utazott, hogy felkeresse az adott személyt.

Charlie, az orvos végig hallgatta történetét, majd vizsgálatok sora következett Amy számára. Bevonta a rendőrséget is. Az eltűnt személyek adatai, valamint fotója alapján, az azonosítást követően kiderült a neve. Innentől már könnyebben ment a kutatás. Megtalálták a férjét és a fotót is megmutatták neki, de nem emlékezett.

Amyt egy erre specializálódott szanatóriumba utalták utó kezelésre. Lassan kezdtek visszatérni foltokban az emlékei.

Gregory ez idő alatt, a munkájába temetkezett. Évek teltek el és fogalma sem volt arról, hogy Amy vagy Napsugár hogyan éli mindennapjait. Azt tudta, hogy a törzshöz nem mehet vissza, azonban a tehetetlenség érzése mardosta.

A helyiek nem foglalkoztak vele, mert úgy gondolták nincs elég bizonyíték rá, hogy valóban a feleségét találta meg. Erőszakkal senkit sem hozhatnak el a törzsből. Csak abban reménykedhetett, hogy egyszer talán majd mégis visszatér Amy emlékezete. Bár ennek az esélye, ahogyan az idő mindinkább telt egyre csekélyebb lett.

Gregorynak fontos tárgyalás miatt kellett Sydneybe utaznia. A reptérről rögtön a szállodába vitette magát. A megbeszélés csak másnap délelőttre volt kitűzve. Kis pihenést követően a környéken sétálgatott, gyönyörködött a város esti fényeiben. Elég fáradtnak érezte magát, így visszament aludni. Reggel friss fejjel indult a cég vezérigazgatójához. Szinte egész délelőtt tartottak az egyeztetések. Végül sikerült mindkettőjük számára egy előnyös szerződést megkötniük.

A délután folyamán érdeklődéssel kutatta fel a nevezetességeket. Felfigyelt egy csodálatos szökőkútra, körbe vették padok és árnyas fák. Sokan üldögéltek ott, szabad hely nem igazán akadt. Az egyiken egy hölgy üldögélt magában. Gondolta talán nem zavarja, ha kicsit ő is oda ül.

– Pardon…, hölgyem! Szabad…?

Az asszony oda sem nézett, csak bólintott.

– Tessék – válaszolta halkan, egykedvűen.

Gregory látta rajta, hogy mélyen elgondolkodott. Nem zavarta elmélyülésében, ő is elmerengve nézett a távolba. Kis idő elteltével, a nő az órájára pillantott. Felállt és elindult, de egy pillantást vetett a férfira. Gregoryba hirtelen, mintha egy villám csapott volna.

– Amy…! Amy…! Hát te vagy az? Tényleg te vagy?

A nő dermedten bámult rá és hang sem jött ki a száján.

– Jaj…, bocsánat…, ha összekevertem volna valakivel – motyogta, mert már maga is azt hitte, csak képzelődik.

– Nem…, Gregory…? – szólalt meg végre, hitetlenkedve.

– Igen…, de hogyan…? El sem hiszem…!

A felismerés hevében egymás nyakába borultak. Potyogtak a  könnyeik, hogy végre annyi megpróbáltatás után a sors újra összehozta őket.

Amy teljesen visszanyerte az emlékezetét a szanatóriumi kezelés alatt. A padon ülve éppen azon gondolkodott, hogy ennyi idő elteltével a férje várja -e még. Boldogságuk határtalan volt. Együtt utaztak vissza Santiagoba.

Debrecen, 2023. 10. 12.

Péter családja nagyon jól ismerte a Mátrát. Imádták a friss hegyi levegőt és a lenyűgöző tájakat. Egy hosszú hétvégén ismét elhatározták, hogy odamennek kirándulni. A Siroki vár volt most az elsődleges célpontjuk.

Ahogy közeledtek felé, mesébe illő látvány tárult a szemük elé. Egy magányos hegycsúcson a Siroki vár falai emelkedtek a magasba. Ez a Mátra legnagyobb várromja, festői környezetben. Egy sziklatömb belsejébe vájták és tetejére építették a vár felső részét. Korábban várromként tartották nyilván.

Az állami tulajdonba kerülés után 1994 – ben a nemzeti örökség részévé nyilvánították. Ezt követően pedig felújításra került. Hatalmas területen fekszik egy alsó és felső várrésze oszlik. Fentről fantasztikus panoráma nyílik a környékre és a hegy gyomrába vájt, szerteágazó alagútrendszer nagyon izgalmas. Az erődítmény legősibb része a felső várban található lakótorony, erre épült az öregtorony, amely az őrség lakhelye volt.

A gyerekeknek a Barát és Apáca sziklának nevezett, két egymástól távolabb, magányosan álló szikla alakzat tetszett a legjobban, amely a vár tetején áll. Az idők során több legenda is fűződött a várhoz.

A legismertebb, hogy itt a sziklás várhegyen állt az öreg tündér, Darnó vára. Vele élt szépséges tündérlánya, a halhatatlan Tarna. Nagyon féltette lányát, mindentől és mindenkitől, nem mehetett a várfalán kívülre. Azonban a kíváncsiság erősebb volt a szigornál.

Így a tiltás ellenére Tarna szarvassá változva elhagyta a várat. Éppen akkor járt arra egy deli Bodony vitéz, aki amikor meglátta a gyönyörű szarvast rögtön kilőtte rá nyilát. De a nyíl lepattant a szarvasról. A vitéz utána eredt és már a harmadik nyila is lepattant róla, amikor a varázsereje megtört. Ezzel visszaváltozott gyönyörű tündérlánnyá. A fiatalok rögtön szerelmesek lettek egymásba. Amikor ezt a király meglátta, irtózatos haragra gerjedt. Megfogta az íját és rálőtt Bodony vitézre. Tarna saját testével védte szerelmét, így a bűvös nyíl átdöfte mindkét szerelmes szívét. Azon nyomban kővé változtak mindketten. Azóta áll ott e két kőbálvány a hegygerincen. Darnó király megbánta tettét és felkiáltott, folyton csak ezt hajtogatva, hogy „sírok, csak sírok”! így, lett e hely neve Sirok.

A hatalmas kalandozás után és élményekkel tele elindultak tovább Recsk irányába.  Itt a község melletti kőbánya közelében működött a recski kényszermunkatábor, ami sajnos elég hírhedt volt. Bírósági ítélet nélkül hurcoltak ide fogvatartottakat a társadalom minden rétegéből. Minimális létfeltételek között, folyamatosan dolgoztatták őket. Sokszor vad kegyetlenséggel kínozták vagy éppen éheztették a foglyokat. Mindenkinek megvolt a saját története, hogy miért került Recskre a régi nemességből.

Majd 1953–ban nyomtalanul megsemmisítették. A feltételezett helyén 1996-ban emlékhelyet létesítettek. Akik 1953 szeptember végén élve tudták elhagyni a tábort, mindenkinek titoktartási nyilatkozatot kellett aláírnia. Senki sem beszélhetett a táborban történtekről. Az ismert jelszó az volt, hogy „Hallgatsz a sírig, vagy te kerülsz a sírba!”

A rendszerváltást követően, az egykori rabok visszaemlékezései alapján állították helyre egyes részeit a tábornak, hogy Recsk örök mementóként szolgáljon az utókor számára.

Nagyon nagy hatást gyakorolt rájuk látványa a tábornak és az, hogy valaha nem is olyan túl régen, mindez megtörténhetett. Kicsit lehangolóan, de tovább folyatták útjukat, a Vörösmarty Turistaház felé.

A kocsit a parkolóban hagyták és lelkesen indultak neki a piros színű keresztjelzésen a Pisztrángos – tó felé. Időközben nagyon meleg lett. Az út, hol az erdő sűrűjében a jó hűvösben, hol a tűző napon, kint a kocsiúton vezetett. Bár ettől volt izgalmas a túrázás. A Pisztrángos – tóhoz érkezve szépen kialakított szalonnasütő hely és menedékház fogadta őket. Ez egy kisebb tó, ami valószínűleg a jégkorszak felmelegedési szakasza óta létezik és 667 méteres tengerszint feletti magasságban. Ilyen keletkezési múlttal rendelkező állóvizeket általában, a nagy víztisztaság jellemzi, mely a pisztráng életfeltételeinek egyike. Innen származik a neve is. Ma már az elmocsarasodott állapota miatt, évek óta nem élnek benne halak.

– Gyertek, menjünk tovább egy kicsit, a Petőfi – forráshoz, ahol megtöltheti mindenki a kulacsát – szólalt meg édesapjuk.

A kiépített forrás tövétől, egy hosszú fatörzsből volt vályúforma készítve, aminek végén folyt ki a víz.

– Ez de érdekesen van kialakítva – jegyezte meg Péter.

– Én el sem érem – tette hozzá Kitti.

– Hagyd csak majd én megtöltöm neked – válaszolta az édesanyjuk.

Péter rögtön csinált pár fotót, majd miután mindenki megtöltötte a kulacsát mentek tovább.

– Most elmegyünk Mátraszentimrére és megmutatom nektek a három falu templomát – mondta édesapjuk.

– Ez azért érdekes, mert az egri érsek úgy határozott, hogy a három falunak közös templomot épített. Mivel nem tudtak megegyezni, hogy hol épüljön fel. A három falutól, Mátraszentimre, Mátraszentistván és Mátraszentlászlótól egyforma távolságra, végül terméskőből építtette meg – folytatta az édesanyjuk.

– A védőszentje Szent István király – tette hozzá édesapjuk.

Kis hegyi faluk, de kedvesek az emberek. A templom sajnos zárva volt, így csak kívülről tudták megnézni. Nem sokat időztek itt, tovább mentek Fallóskútra. Itt egy meseszép kápolna áll, mely zarándokhely is egyben. Környezetében gyönyörű park, stációkkal, szobrokkal, kegyhellyel.

– A monda szerint, egy Hasznosi Klára nevű asszonynak többször is megjelent a Szűzanya. Kérte tőle építse ki a forrást ott, ahol megmutatta neki, az emberek gyógyulása érdekében. Ennek a forrásnak kiépítésében férje is segítségére volt. Majd később egy kis kápolnát is építettek mellé. Az évek során folyamatosan bővítették az építményt és szabadtéri oltár is épült hozzá – mesélte gyermekeinek az édesapa.

– Fallóskút sajátossága még az is, hogy 2011 – ig haláláig, itt élt Magyarország egyetlen fő állású remetéje, Szél Sándor Paszkál, aki mindig szívesen mesélt az odalátogatóknak a zarándokhely történetéről – tette hozzá édesanyjuk.

Az úton a kegyhely előtt több pavilon is állt, melyekben különböző kegytárgyakat, képeslapokat, gyertyákat és Hasznos Klára néniről egy kis könyvecskét is lehetett kapni. A család szétnézett és vásárolgattak maguknak egy – egy kis emléket.

Elindultak Galyatetőre, de útközben egy helyen megálltak, több kocsi is volt ott éppen. Ugyanis pazar kilátás nyílt az egész völgyre és környékére. Félkörben a hegyoldalon végig pompás panoráma látványát nyújtotta.

Először a galyatetői kápolnát nézték meg, ami a két világháború között épült. A kápolna igazi sajátosságát az adja, hogy a bejárattól balra emléktáblán olvasható, Kodály Zoltán a templom közelében komponálta a Csendes misét. Az egyik legnagyobb magyar zeneszerző, aki igen gyakran pihent meg Galyatetőn.

Tovább mentek a Galya – kilátóhoz, ahonnan gyönyörűséges kilátás nyílt körbe. Madártávlatból lehet rálátni a Mátra, a Bükk és a Tátra hegyvonulataira.

Innen elmentek a Piszkés – tetői Obszervatóriumhoz. Itt működik Magyarország legnagyobb, tudományos megfigyelésre használt távcsöve és ez a legjobban felszerelt csillagászati megfigyelőhely. Alapvetően ez egy kutató állomás, de sajnos csak kívülről tudták megnézni.

A nap már a horizonton állt. Sok élménnyel telve indultak haza. Szívükbe zárták a kellemes kirándulásaikat a Mátrában.

Debrecen, 2020. 07. 19.

 

Vasárnap reggel korán keltek, hogy ki tudják használni a ragyogó napsütéses időt. Péter a szálloda egyik szobájában az édesapjával aludt, míg a másik szobában húga az édesanyjával.

A szomszéd szobából, hirtelen hatalmas visítás hallatszott. Gyorsan kiszaladtak az erkélyre megnézni mi történt. Két mókus rohangált, fel az erkély korlátjára, le a kőre, zavarták egymást a dióért.

– Mi történt? Kitti, miért visítozol? – kérdezte Péter.

– Képzeljétek reggel, amikor kinyitottuk az erkélyajtót, rögtön berohant a szobába két mókus. Az egyik felugrott az ágy szélére, a másik a székre. Ezután az egyik felmászott az asztalra és a zacskóból kilopott egy diót, majd rögtön kiszaladt vele. Mire az ágyon lévő mókus meg uzsgyi utána, és azóta kergetik egymást a dióért – mesélte Kitti.

– Az igen, mókás lehetett! – nevetett Péter.

– Kislányom, azért egy kicsit vegyél vissza a hangerődből, mert ez egy szálloda és mások is vannak itt. Menjünk reggelizni.

Már éppen menni készültek lefelé, amikor Péterék szobájába is megjelent egy mókus. Persze, azonnal adott neki diót, hogy ő se maradjon ki a jóból.

– Csukd be az ajtót Peti, mert mire visszajövünk, ezek elhordják majd az összes diót, amit hoztunk. Még nekik is reggel van, úgy látszik éhesek – szólt nevetve apukája.

– Nagyon virgoncok ezek a mókusok, de annyira kedvesek.

Amikor becsukta az erkélyajtót, éppen visszaért az egyik. Két lábra állva a mancsait az üvegajtóra szegezte és nézett befelé, hogy most mi történt, nem tud bejönni. Rögtön le is fotózta Péter. Ezt a pillanatot meg kellett örökítenie.

Reggeli után mindjárt elindultak a Sástó – Kőbányán lévő kalandparkba. Az egész délelőttöt ott töltötték. Volt bob pálya, nagy hinta és erdei kalandpark. Hatalmas létesítmény az egész. Nagyon izgalmas volt, kitűnően érezték magukat és gyorsan elszaladt az idő.

– Ha már itt vagyunk, mit szólnátok hozzá, hogy  ha visszamennénk Sástóra egy kicsit és ott meg is ebédelhetnénk? – kérdezte édesapjuk.

– Szuper! – válaszolták a gyerekek.

Ebéd után végig sétáltak a tanösvényen, a kilátóhoz és csónakáztak a tóba.

– Menjünk vissza, a parkolóval szemben, a másik oldalból indul a sárga színű keresztjelzés. Azon le tudunk menni Mátrafüredre. Ott meg is tudunk vacsorázni, remek pizza van az egyik pavilonban. – javasolta édesanyjuk.

– Várjatok! Addig is hűsítjük magunkat egy kis jégkrémmel – szólalt meg édesapjuk és mindenkinek vett egyet.

Ezután elindultak a túra útvonalon. A talaj elég terepes, de egy ideig az autóúttal párhuzamosan halad. Ahogy egyre beljebb értek az erdőbe úgy változott egyre pompásabbra a táj. Elérkeztek a Rákóczi – forráshoz, ami szépen ki volt építve, gyönyörű környezetben.

Rögtön fotózkodtak és a kulacsokat is megtöltötték a forrás kiváló vizével. Innen két lehetőségük nyílt az út tovább folytatására. A sárga színű vonaljelzésen a Muzsla – tető felé a gerincen tovább, vagy a sárga színű keresztjelzésen a Máriácska felé.

– Szerintem a Muzsla – tető felé menjünk, arra nagyon szép a kilátás és a Máriácskához el tudunk menni Mátrafüredről is, mert közel van – szólalt meg az édesapjuk.

Mindenki egyetértett vele, így azon az ösvényen indultak el. Fantasztikus kilátás nyílt az út során több helyről is a hegygerincről a völgyre. Meg – meg álltak gyönyörködni a tájban és sok fotót is készítettek. Elérkeztek a Muzsla – kilátóhoz, ahonnan széles körbe lehetett belátni a környéket. Innen már hamar leérkeztek Mátrafüredre. A finom pizza után elsétáltak a Máriácskához.

Nagyon szép út volt a Bene – patak mellett. Ez egy kegyhely, padok is voltak, ahol le lehetett ülni. Amikor odaérkeztek, éppen egy pár imádkozott, majd felálltak és elmentek. Nagyon sok kis táblát helyeztek oda, főleg márványból, de mindegyiken a gyógyulásért adtak hálát Máriának.

– Képzeljétek! Egy férfi az orvosa szerint gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, ám az itt elmondott fohászait követően, mégis teljesen felépült betegségéből. Ezért hálából családjával sziklaoltárt építtetett itt Máriának.  Ez a kegyhely története – mesélte édesapjuk.

– Holnap pedig túrázunk még az erdőben, mert megszeretném nektek mutatni a Sárkányost – tette hozzá édesanyjuk.

Másnap reggeli után mindjárt el is indultak, a hegytetőn az önkiszolgáló étterem mögötti kis ösvényen lefelé.

– Tudjátok, hogy Kékestetőt miért nevezték el, Kékestetőnek? – kérdezte az édesanyjuk.

– Mert Magyarország legmagasabb pontján van! – vágta rá Kitti.

– Jó, de miért pont Kékes? – faggatózott tovább moso – lyogva.

– Szabad a gazda! – válaszolta Péter.

– Most nézzetek be az erdő sűrűjébe úgy, hogy csak a fák törzseit figyelitek. Mit láttok? – tette fel a kérdést.

– Azta! Tényleg, de jó! Az egész ilyen kékesszürkés színű! – fedezte fel – Péter.

– Ugye – ugye! – mosolygott hozzá az édesanyjuk.

Amikor leértek a tisztásra, megcsapta őket a menta illata. Látványnak is szép volt. Az út szélét málna és szederbokrok szegélyezték. Megálltak csemegézni belőle. Majd a Tájvédelmi körzetet elhagyva, lefelé haladtak egy kis ösvényen. Ahogy kiértek belőle, a gyerekeknek még a szájuk is tátva maradt a látványtól, ami eléjük tárult.

Ez a sárkányrepülősök kifutó helye volt, azért hívták sárkányosnak. Páran éppen a sárkányrepülőjüket szerelték össze. Ott maradtak egy kis ideig és várták, hogy futnak ki. Egy fa rámpa vezette őket a szakadék felé, addig gurultak a lejtőn egyre gyorsuló tempóban és a végénél, a szél örvénye felemelte őket. Elbűvölő látvány volt, ahogyan vitorláztak fent a levegőben.

–  Ó, micsoda élmény! – kiáltott fel Kitti.

Amikor mind elmentek, édesapjuk elővette a távcsövét. Az egész völgyre rá lehetett látni, benne a falukat fel lehetett ismerni szabad szemmel is, de a távcső körbe – körbe járt. Miután kigyönyörködték magukat, visszaindultak az önkiszolgáló étteremhez ebédelni.

Kint fogyasztották el az ebédjüket a teraszon, hogy közben csodálhassák a pazar tájat és élvezzék a jó hegyi levegőt. Ebéd után még tettek egy kisebb túrát a Som bokor felé.

A Tájvédelmi körzet kis tisztásáig ugyan az volt az útvonal, csak itt elfordultak balra a sárga színű vonaljelzésre. Sűrű, hatalmas fák között vitte az ösvény őket. Rengeteg taplógombát láttak. Ezek a gombafajták a fatörzsére nőnek rá, nagyon szépek, leginkább kagyló alakúak.

Az édesapjuk a séta közben elmesélte a gyerekeknek, hogy ezekből készítik az úgy nevezett taplósapkákat vagy más dísztárgyakat. Egy kis darab ott feküdt a földön. Péter felvette, hogy közelebbről is megnézze. Nagyon meglepődött, mert méretéhez képest, módfelett nagy súlya volt. Nagyon sűrű és szinte kőkemény.

Amikor kiértek az ösvény végéhez, félkörívben tárult eléjük a környék meghitt szépsége. A mátraházai sí sáncot is lehetett látni, ami Magyarország legnagyobb sí sánca. Régen még világbajnokok is versenyeztek itt. Azóta sajnos már az enyészeté lett, régen nem használják. Ettől függetlenül nagyon szép volt a kilátás.

Péter és Kitti csodálatos élményekkel gazdagodtak a hétvége folyamán. Megérezték a Mátra hívószavát.

Elhatározták, hogy máskor is eljönnek erre a csodálatos helyre.

Debrecen, 2020. 09. 29.

Péter szülei úgy tervezték, hogy hétvégére felmennek a családdal Kékestetőre kirándulni. Meleg nyár volt és vágytak a hűvös erdei levegő után. Jó programnak ígérkezett egy hosszú hétvége. Pénteken késő este értek a szállásra. Gyönyörködtek az égbolt csillagösvényében. A városból ezt nem látni.

Másnap reggel nyolc órakor már ott várakoztak az étkező előtt, hogy kinyisson. Nemsokára be is mehettek, svédasztalos reggeli várta őket. Evés közben megbeszélték a napi programukat.

Káprázatos napsütéses idő volt, tiszta derült ég, bár kissé még hűvös a levegő, de túrázáshoz éppen jó. Reggeli után nem sokkal elindultak a közeli forrásokat felkutatni.

– Itt van nem messze a Disznós – forrás, a piros színű vonaljelzésen kell menni, először odamegyünk és mindenki megtöltheti a kulacsát forrásvízzel – mondta az édesapja.

Ő ment elől, hogy mutassa az utat. Kis idő múlva letértek balra egy kis ösvényre, amely lefelé vezetett. Hirtelen megállt és az ujját a szájához emelte. Csendre intette a családját, miközben lefelé mutatott.

Egy őz csapat volt ott, éppen a forrás vizéből oltották szomjukat. Igazán pazar látványt nyújtottak. Megtorpantak és csak csendben nézték őket. Egy perc és már el is illantak az erdő mélyébe. Tovább folytatták útjukat lefelé egy keskeny ösvényen. Jobbról egy meredek sziklafal, majd a baloldalon szakadék, szerencsére nem volt mély, de azért óvatosan kellett haladni.

A sziklát vastagon, meseszép zöld, dús moha borította. Kitti, a húga meg is simogatta, majd felkiáltott.

– Olyan, mint a maci bunda! – simogassátok meg ti is, de csak óvatosan!

– Tényleg, nagyon kellemes érzés – válaszolta Péter.

Ahogy tovább haladtak az út alján jobbra egy fa tövénél hatalmas termesz hangya kupacra hívta fel a figyelmüket édesapjuk.

– Nézzétek ez már húsz évvel ez előtt is itt volt és az óta csak nőtt.

Álmélkodva nézték, hogy egy méter magas is lehetett talán. A hangyák legalább egy centisre megnőttek. Sokáig nem állhattak körülötte, mert rögtön rájuk másztak. Nem győzték leseperni magukról.

A Disznós forrás, ki volt építve, könnyen meg tudták tölteni a kulacsukat. Magával ragadó az egész táj, hatalmas meredek sziklafalak és sűrű fák lombjai szédítően lenyűgöző látványt nyújtottak. A fenyő illata járta be az egész környéket.

Ezután visszamentek a főútra, a piros jelzésre és ott sétáltak tovább az erdő belseje felé. Kellemes hűvös és tiszta volt a levegő, melyből jó nagyokat lélegeztek be. A Nap már magasan járt. A fák lombjai között csak egy – egy fénysugár sütött be. Tovább sétálva, éppen egy ritkább részhez érkeztek. Itt a tiszta kék égbolt kikandikált a sűrű fák közül.

Ekkor meglátták, hogy két sas köröz a levegőben kicsit távolabb, majd eltűnik. Megálltak és csendben mozdulatlanul vártak.

Újabb két sas vitorlázva repült visszafelé. Fantasztikus élményt nyújtottak.

Egyszer csak Kitti elkezdett hátrálni szép lassan óvatosan. Péter kérdően nézett rá. A húga fejével a közeli viszonylag alsó ágra mutatott. Annyira az égboltot figyelték nem vették észre közben, hogy egy sas ült az ágra és figyelte őket. Óvatosan megfogta az édesapja vállát és a fejével jelezte neki. Ő bólintott és intett, hogy szép lassan induljanak el visszafelé.

– Hú, kicsit félelmetes volt ilyen közelről! – szólalt meg Péter.

– Valószínű ott lehetett a fészkük a közelben és a fiókákat jöttek etetni, egyben védelmezték is, mert nem ismerték a szándékainkat – válaszolta az édesapja.

Dél elmúlt, így fel sétáltak a hegycsúcsra, az önkiszolgáló étterembe ebédelni.

– A természet lélegzetelállító és nagyon kellene rá vigyázni, hogy ez így is maradjon – szólalt meg Péter édesanyja.

–  A Mátrában hatalmas területek vannak kijelölve Tájvédelmi körzetnek azért, hogy semmilyen beavatkozás ne zavarja meg a Mátra eredeti állapotát és ne tudjon természeti károkat okozni. Az északi sípályáról fantasztikus kilátás nyílik. Tiszta időben még a Magas – Tátra havas csúcsai is látszanak – folytatta édesapja.

Ebéd után Kitti hintázott egy kicsit és csodálták a festői kilátást. Shoppingoltak a pavilonsoron, majd felmentek a TV – toronyba.  Pompás panoráma nyílt körbe a tájra. Visszafelé az úton jobbra letértek a sárga színű, kör alakú presszóhoz.

Itt egy hatalmas terasz volt, mely a déli sípályára engedett ragyogó kilátást. A gyerekek egy – egy jégkrémet kaptak a szülők pedig kávéztak. Élvezték a friss levegőt és a pazar látványt, ami a szemük elé tárult.

Később a Szanatórium parkja felé vették az irányt. Szépen kialakított terület a pihenni vágyóknak. Ezen keresztül haladva, ismét a piros jelzésű turista útvonalon mentek tovább. Ugyanis onnan vezet az út a Pezső forrás felé. Úgy száz méter után jobbra nyílik a zöld színű túraútvonal.

– Mostantól viszont, csak a zöld színű vonaljelzéseket figyeljétek gyerekek. Ezek első sorban a fán vannak, de ahol nincs megfelelő közelségben, ott az alkalmas kőre is szokták festeni – hívta fel a figyelmet az édesapjuk a tájékozódásra.

– Nagyon fontos, hogy ha nem láttok jelzést, akkor ne menjetek tovább, nehogy eltévedjetek az erdőben, mert az könnyen megesik. Ilyenkor vissza kell menni a következő jelzésig és ott tájékozódni – folytatta az édesanyjuk.

Ezen a túraúton, még sűrűbb és sötétebb az erdő. Hiába sütött a Nap ezerrel, olyan szürkület volt, mintha már legalább este öt óra lenne. Teljesen más hatást gyakorolt rájuk ez az erdő rész. Jobbra – balra hegyoldal, ahogyan emelkedik majd lankásodik. Ezáltal más minőségű a levegő is.

– Már nemsokára ott vagyunk, jobbra lefelé keressétek a forrást, mert nehéz észrevenni és a kulacsot is majd itt megtölthetitek, ha szükséges – szólalt meg édesapjuk.

Alig emelkedett ki a földből, de kővel körbe, kiépített forrás volt. Kicsit megpihentek és fotózkodtak. Ezután tovább folytatták útjukat a Vályús – kútig, ami eléggé romokban hevert.

Így visszafordultak és egy erdei kocsi úton sétáltak tovább a piros színű turistaút felé. Ahogy rákanyarodtak a piros jelzésre, Péter édesapja hirtelen megállt és intett, hogy maradjanak csendben. Először csak azt látták, hogy mozog a bokor és valami nagy testű állat lehet. Ekkor előbukkant hatalmas agancsával, egy jól megtermett csodaszép szarvas. Egy pillanatra ő is megállt, majd hátat fordított és elsomfordált.

Rövid ideig még vártak, hogy távolabb menjen a szarvas, majd elindultak visszafelé. A parkban ismét megpihentek és a gyerekek nagyon élvezték a mókusok etetését. Besötétedés után felmentek a szobába, hogy lepihenjenek.

Debrecen, 2020. 02.18.

Sebastian, a Pireneus hegység lábánál nőtt fel az Andorra nevű városban. A szülei hamar elváltak, ő az édesanyjával és húgával maradt. Szegényesen éltek, nehéz gyermekkora volt.

Édesapjára alig emlékezett, ami megmaradt belőle, hogy folyton veszekedtek az édesanyjával. Az ittasság különböző fokainak hatása alatt állt állandó jelleggel. Nem látott maga előtt igazi férfi példaképet. Ez arra ösztönözte, hogy az erő és a bátorság domináljon jellemében.

A legodaadóbb és legdrágább anyai szeretet sem tudta ezt pótolni számára. Hamar el kellett mennie dolgozni és munka mellett végezte a további tanulmányait. A szabadidejét túrázással és hegymászással töltötte. Egyszerűen imádta a természetet.

Édesanyjával és húgával szoros, szeretetteljes kapcsolat alakult ki, hiszen tudták, hogy csak egymásra számíthatnak. Sebastian eleinte kisebb túra csoportokat vezetett, majd egyre inkább a hegymászás lett az élete. A családja nagyon féltette, de a fiú elhivatott volt a csúcsok meghódításában. Barátai is ebből a társaságból kerültek ki.

Különösen közel állt hozzá Alan, aki orvosnak tanult és Diego a filozófus. Sokszor hármasban vállaltak különböző kisebb csúcsokat. Időnként velük mászott Lizzy, Alan húga, aki férfi szívet megdobogtató, csinos, bájos barna lány. Diego, nem is tudott neki ellenállni, azonban Lizzy nem vette komolyan a próbálkozásait.

Az ő lelkét Sebastian érintette meg, de titokban tartotta, mivel látta a fiú nem akar közeledni hozzá.

A három barát eltervezte, hogy neki indulnak egy magasabb csúcs meghódításának. A térkép előtt ülve szervezgették az expedíciójukat, amikor Lizzy betoppant a szobába.

– Hát ti? Mi az újabb tervetek?

A srácok összenézett, nem akarták elárulni a lánynak. Lizzy, azonban ahogyan a térképre vetett egy pillantást rögtön tudta.

– Na, ne! Tényleg ki akartatok hagyni belőle?

– Ez veszélyes, húgi! Ide te nem jöhetsz velünk.

– Pont ezért! Nem gondoltátok, hogy nélkülem elmehettek! – majd leült közéjük és kezébe vette a szervezést.

A fiúk csak bámulták és nem mertek vele tovább ellenkezni. Egy hónap múlva már elindultak az első komolyabb megmérettetésre.

A terep elég nehéznek bizonyult. Az első szakasz után tábort építettek. Szerencsére az éjszaka nyugodt volt, így kipihenve kezdhették meg útjukat a következő táborhelyig. A Nap erősen sütött, de hideg szél nehezítette a haladásukat. Holt fáradtan, kimerülten érkeztek meg a következő szakaszhoz.

Hóból forraltak vizet és a meleg tea kissé felüdítette őket.

– Nézzétek ott egy szikla hasadék, nézzük meg talán jó lesz éjszakára – mondta Sebastian.

– Nem is tudom…, lehet jobb lenne itt a szabadban – szólalt meg Diego.

– Meglátjuk, menjünk – válaszolta Alan.

– Nem túl tágas, de biztonságosnak tűnik, nekem mindegy – mondta Lizzy.

– Maradjunk a sátornál, azért az kényelmesebb – tette hozzá Diego.

– Jó legyen, akkor gyorsan készüljünk el, mert hirtelen sötétedik – folytatta Alan.

Nehezen jött álom a szemeikre, de végül sikerült elszenderedniük. Hajnaltájban Sebastian halk morajlásra ébredt. Kiment a sátor elé, hogy megnézze mi az.

– Lavina veszély! Ébredjetek! Gyorsan – gyorsan! Gyerünk a hasadékba – kiáltozta.

Alan gyorsan talpra ugrott, de a többiek sem késlekedtek. Sietve összekapták a holmijukat és rohantak a szikla bejáratához, ahogy csak bírtak. Diego megcsúszott és elesett. Sebastian hátra nézett és meglátta. Ledobta a felszerelését, majd gyorsan visszaszaladt Diegoért és felsegítette. Utolsó pillanatban értek a sziklához a hó már szinte a nyakukba zúdult. A bejáratot betemette a lavina. Összelapulva egymást melegítették.

Több óra elteltével, próbálták magukat kiásni a szikla hasadékból.

– Nem maradhatunk itt. Tovább kell mennünk. – mondta Alan, amikor kiértek.

– Diego, hogy vagy?  Menni fog? – kérdezte Sebastian.

– Nem tudom…, eléggé fáj a lábam – válaszolta.

– Had nézzem – kérte Alan.

– Ez csúnya lett Diego. Ezzel nem jöhetsz tovább.

– Gondoltam.

– Mindjárt ellátlak.

– Mit tegyünk? – kérdezte Lizzy.

– Egyedül nem maradhat itt. Mégiscsak jó, hogy jöttél Lizzy – mondta mosolyogva Alan.

– Te vagy az orvos, maradj te és én megyek tovább Sebastiannal – válaszolta.

– Na arról ugyan szó sem lehet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a bátyja.

– Egyébként vicceltem. Diegonak kórházban a helye, mindjárt szólok a hegyimentőknek, azonban amíg megérkeznek sem hagyhatjuk magára.

– Alan, menjetek tovább nyugodtan és én megvárom a hegyimentőket. Később utánatok megyek, nem lesz gond – szólalt meg Sebastian.

– Rendben, de későn már ne indulj el. A szikla hasadékban töltheted az éjszakát, ha úgy alakulna. Mi megvárunk a következő táborhelyen – válaszolta az orvos.

Alan és Lizzy tovább indultak, hogy még sötétedés előtt eljussanak a következő táborhelyre. A hegyimentőknek igen sok dolga akadt a lavina miatt.

Így a várakozás hosszúra sikerült, Sebastian már nem tudott aznap a barátai után menni.

A testvérpár egy nagyon veszélyes szakaszhoz érkezett, csak igen lassan tudtak haladni előre.  Alan elől mászott és Lizzy utána. A lány megcsúszott és a bátyja alig bírta megtartani.

– Alan! Vágj le!

– Azt már nem húgi tarts ki!

– Így mindketten lezuhanunk!

– Sebastian nemsokára utolér minket, csak tartsd magad, amennyire tudod!

A rádió nem működött, így a segítség kérés lehetetlenné vált. Lizzy a levegőben lógott, a fagy és a kimerültség miatt már az ájulás környékezte. Alan is alig tudta tartani magát. Alattuk egy hasadék tátongott. Hirtelen egy rántást érzett a férfi és sikítástól visszhangzott a táj. Mindketten a szakadékba zuhantak. Szerencsére egy szikla párkány megfogta őket.

– Lizzy! Lizzy! Térj magadhoz! – kiabálta Alan.

A lány nagyon lassan kinyitotta a szemét, de nem bírt mozdulni.

– Mi történt?

– Lezuhantunk, de egy kis párkány megfogott.

– Nem bírok megmozdulni.

– Jól van húgi, ne beszélj, csak maradj ébren.

– Veled mi van?

– Sajog mindenem, de ne aggódj.

– Alan! Vérzik a fejed!

– Jól van, mindjárt megoldom valahogy, de nagyon keskeny ez a hely.

– Így, nem fog minket megtalálni Sebastian.

– Bízz bennem. Kitalálok valamit.

Sebastian, korán hajnalban elindult a barátai után. Az idő barátságosnak tűnt, egészen jól haladt. Alannak nagy nehezen sikerült a hátizsákból elővennie a jelzőrakétákat. Egyet mindjárt ki is lőtt. Sajnos Sebastian ezt még nem vette észre, mivel távolabb járt a tőlük. Az orvos várt egy ideig, de nem történt semmi.

– Hol tarthat Sebastian? – kérdezte Lizzy.

– Nem tudom, ezt nem vette észre valószínű. Ha időben utánunk tudott indulni, már látnia kellett volna.

– Mi van, ha már el is hagyott minket?

– Ha nem talál a táborhelyen tudni fogja, hogy valami baj történt. A keresésünkre indul majd, csak tartsunk ki.

– Vajon milyen messze lehetünk onnan?

– Nem tudom húgi – válaszolta gondterhelten.

Minden perc óráknak tűnt. Sérülten és kimerülten várták a segítséget. Csak remélni merték, hogy nem jön túl későn. Alan elővette a második jelzőrakétát, hogy kilője, de fagyott kezéből kicsúszott és a szakadékba zuhant. Egyetlen egy maradt és vége. Kicsit várt, megpróbálta rugalmassá tenni az ujjait, majd újra megpróbálta. Ezt sikerült kilőnie.

Sebastian a távolban egy rózsaszín füstfelhőre lett figyelmes. Tudta, hogy bajtársai bajban vannak. Az eddiginél is még gyorsabban igyekezett a helyszín felé. Rögtön értesítette a hegyimentőket és megadta a körülbelüli koordinátákat. Nem jött több jelzőrakéta, de úgy érezte már a közelükben lehet. Nem látta őket sehol. Ezért elkezdett kiabálni.

– Lizzy…! Alan…! – kiáltotta többször is.

Nem jött válasz, borzasztóan aggódott. A helikopter megérkezett és intett nekik. Rádió kapcsolatot felvették egymással.

– Én sehol nem látok embereket – szólt a pilóta.

– Itt kell lenniük a környéken – válaszolta Sebastian.

– Nem volt most lavina, hogy betemesse őket. Lejjebb megyek amennyire lehet – mondta a pilóta.

– Sebastian! Ott, tőled jobbra van egy szakadék. Talán lezuhantak. Én nem tudok már közelebb menni.

– Megnézem.

Óvatosan lépkedett és közben a nevüket kiáltozta. Nagyon halkan egyszer csak meghallotta.

– Se…bas…tian…!

– Szakadékba… zuhantunk…

– Itt vagyok a mentő egységgel tartsatok ki! – kiáltotta.

Sebastian a szakadék széléhez érkezett, de nem látott semmit sem, a hangot már közelről hallotta. Tudta, hogy ott kell lenniük. Biztosította magát és hason próbált közelebb csúszni. A szikla széle takarta a párkányt. Egészen alá kellett hajolnia, amikor végre sikerült megpillantania őket. Látta, hogy nagy baj van, Lizzy nem mozdul. Alan a kezét erőtlenül emelte fel. Felvette a kapcsolatot a helikopterrel és beszámolt nekik a tapasztaltakról.

Nem messze sikerült leszállniuk, majd gyalogosan közelítették meg a helyszínt. Előbb Alant emelték ki, hogy jobban hozzáférjenek a lányhoz. Valószínűsítették, hogy neki gerinc sérülése lehet. Ezért hordágyat kellett leereszteniük, viszont nagyon keskeny volt a párkány. Veszélyes manővereket kellett végrehajtaniuk, mire sikerült Lizzyt kiemelniük. Kórházba szállították őket, ahol jó esélyük volt a felépülésükre.

Sebastian hűen látogatta barátait. Diego, amikor értesült a balesetről teljesen oda volt. Felgyógyulását követően minden nap látogatta Lizzyt és bátorította a végleges gyógyulásáig. Időközben a szerelem lángjai elérték a lány szívét. Összeházasodtak és családot alapítottak. Alan a hivatásának élt és sosem nősült meg. Sebastian, nem hagyott fel a hegymászással. Később egy lavina betemette és fagyhalált halt.

Amikor átkerült a fátyolon túlra látta, hogy sokadik életét éli hasonlóképpen. Nem tudott feljebb emelkedni, mert hit nélkül nem lehet.

Debrecen, 2023. 09. 27.

Dél – Amerika, Paraná állam kis hegyi falujában él Scott a családjával. Szülei, Pedro és Mayra vezetik a panziót. Húga, Cindy a könyvelő és menedzser. Ő maga pedig a programszervező. Gyermekkorában rengeteget kirándultak a környék pompás erdőjében. Eveztek a Paraná folyóban és túráztak a közelben lévő vízesésekhez. Tudja, hogy a turistákat hová vigye el, mit mutasson meg a maradandó látvány és élmény reményében.

Az épület földszintjén a család lakik és az emeleti szobákat adják ki, ahonnan pazar kilátás nyílik a tájra. A kertben hatalmas lombos fák díszelegnek és az árnyékban padok, valamint függőágyak várják a hűvösben pihenni vágyó vendégeket. A mély csendet csak a közeli vízesés zuhataga töri meg. Itt egészen átszellemül a test és lélek. A turisták igazi paradicsoma. A folyó túloldalán rezervátum található, egy függőhídon lehet megközelíteni a víz felett félelmetes magasságban.

Tíznapos turnusban váltják egymást a kirándulók, de néha előfordul, hogy valaki tovább is marad, mert nem tudja elhagyni a lenyűgöző helyet. Scott egy kis busszal megy be értük a közeli városba és ott szedi össze az érkezőket. Mindent ott szereznek be, amire szükségük lehet. A papírforma szerint jelenleg hat érkezőre vár a megbeszélt helyen és időben.

Elsőként egy középkorú hölgy és fiatal lány közeledett az autóhoz.

– Szia! Te vagy Scott? – kérdezte a fiatalabb.

– Igen – válaszolta mosolyogva.

– Akkor megtaláltunk. Én Jana vagyok, ő az édesanyám, Glenda – mutatkoztak be.

A lánynak rögtön megakadtak szemei a férfin. Nem csoda, hiszen magas, izmos testalkatú és a kékszemei egyszerűen igézően hatottak rá. A vagány, temperamentumos lány, azonban visszafogta magát és igyekezett zárkózott maradni. Ezt a kirándulást, olyan búfelejtőnek szánta, mivel nem régen szakított a barátjával négy év után. Az édesanyja pedig osztozott csalódottságában és szívesen elkísérte erre a csodálatos útra. A csomagjaikat bepakolták és beültek az autóba.

Nem sokat kellett várniuk, egy fiatal pár érkezett. Yasmin és Diego. Nagyon szimpatikus kedves embereknek tűntek már első pillanattól. Látszott, hogy igaz szerelem lángjai izzanak közöttük.

Alig helyezkedtek el és már jött is egy filigrán nő. Dafne a fotós, ez rögtön látszott rajta, mert egy pillanatra sem vette le a nyakából a fényképezőgépet. Vállig érő szőke haja csak úgy lobogott a szélben. Barátságos, kedves mosolyával és egyéniségével mindenkit rögtön levett a lábáról.

– Már mindenki itt van? Indulunk? – kérdezte Dafne.

– Nem, még egy srácnak érkeznie kellene – válaszolta Scott.

– Jaj, én már olyan izgatott vagyok, annyira vártam ezt a kirándulást – szólalt meg Jana.

Scott csak a visszapillantó tükörben mosolygott rá szélesen. A lány érzete, hogy nem közömbösek számára ezek az átható kék szemek és gondolta jobban teszi, ha kerüli a tekintetét. Hiszen a csalódást még nem dolgozta fel és nem akart újabb érzelmi szálba bonyolódni. Rögtön elkapta szemeit és lehajtotta a fejét. Jó negyedórát vártak csendben, mindenki elmerült a gondolataiban. Fárasztó útjuk volt.

– Ő lesz az! A hátizsákos fiú – szólalt meg Scott.

Hirtelen kizökkentek az elmélyülésükből és várakozó figyelmet szenteltek az új jövevénynek. Lassan elindultak a kocsival eléje, aki már messziről integetett nekik.

– Bocsánat a késésért, de az előző csatlakozást lekéstem. Carlos vagyok – mutatkozott be.

– Semmi baj! Kalandra fel! – válaszolta Scott nevetve.

Alig tettek meg párszáz métert, újra megálltak. Egy idősebb férfi integetett.

– Szervusz fiam! Van nálad esetleg még egy hely? Pár napot nálatok töltenék szokás szerint – kérdezte.

– Szervusz Paul bátyám! Persze, csak pattanj fel hozzánk – válaszolta Scott.

Végre megérkeztek a hegyi, kis panzióhoz. Pedro, mint jó házigazda egy – egy pohár pezsgővel fogadta őket.

– Kedveseim! Érezzétek jól magatokat ittlétetek alatt. A szoba kulcsokat feleségemtől, Mayrától átvehetitek. Félóra múlva várunk titeket egy közös vacsorával. A tányérja mellett mindenki talál majd egy program füzetet, ami alapján eldöntheti, hogy melyikre szeretne elmenni. Tudnotok kell, hogy egy héten egyszer megyünk be a városba. Amennyiben valamire szükségetek lenne kérlek írjátok össze és a lányomnak, Cindynek adjátok át. Arra is van lehetőség, hogy vele tartsatok és ott egy kis időt eltöltsetek, ha igényetek van rá. Egyébiránt, bármiben tudunk segíteni forduljatok hozzánk bizalommal. Szeretném nektek bemutatni az orvos barátomat Pault, ő is a szolgálatotokra lesz – mondta mosolyogva.

A nagyon kedves fogadtatást követően a vendégek elfoglalták a szobájukat és kicsit megpihentek a hosszú út után. A közös vacsora igen jól sikerült. Ismerkedtek és vidáman társalogtak. Dafne nem hazudtolta meg magát rengeteg fotót készített. Egyetlen különös pillanatot sem hagyott ki amelyik megihlette. Hamar lefeküdtek aludni, mert reggel korán kellett kelniük a kirándulás miatt. Dafnenak nem jött álom a szemére. Magára terítette a ponchóját, majd kiment a kertbe. A teraszon ült Scott és észre sem vette, csak ment volna tovább.

– Dafne! – Szólította meg Scott.

– Hát te? – kérdezte a lány meglepetten.

– Szeretek esténként kicsit kint üldögélni és a csillagokat nézni – válaszolta a férfi.

– És te mi járatban vagy? – kérdezett vissza.

– Gondoltam kicsit kifekszem a függőágyba, mert nem tudtam elaludni – válaszolta.

– Gyere ülj ide le – kérte.

– Egyébként jó, ha tudod, hogy villanypásztorral körbe van ugyan kerítve a terület, de vannak állatok, amiket nem akadályoz meg a bejöveteltől. Ilyenkor már biztonságosabb a házban lenni, vagy legalábbis csak itt a közvetlen közelben. – hívta fel a figyelmét Scott.

– Értem, köszönöm – válaszolta Dafne mosolyogva.

– Jössz holnap velünk, vagy miért választottad ezt az utazást? Látom sokat fényképezel.

– Persze megyek. Egy kiállításra készülök, ami a természet szépségeiről szól – válaszolta.

– Ebben a sportcipőben akarsz majd velünk jönni, vagy hoztál túrabakancsot is?

– Csak ez van. Azt gondoltam jó lesz – válaszolta meglepetten.

– Holnapra jó, de később megyünk olyan terepre, ahol ez kevés lesz és balesetveszélyes. Majd menj be a húgommal a városba és vegyél egy rendes túrabakancsot – javasolta.

– Rendben, köszönöm.

– Nézd milyen gyönyörűen lehet innen látni az egész égboltot. Az a sok fénylő csillag varázslatos.

– Fantasztikus látvány valóban. Melyik a kedvenc csillagképed?

– A sas, ott az égi egyenlítőn.  A legfényesebb csillaga az Altair. Látod? – és egészen a lányhoz hajolva mutatta.

– Igen, nagyon szép! Ezt még nem is fedeztem fel – válaszolta.

– Figyeld ott a fák között a sötét erdőfelé, láthatod az éjjel világító bogarakat, ahogyan különböző formákat alkotva röpködnek.

– Tényleg, nagyon izgalmasak – és már fotózott is.

– Ez a hobbid, vagy a munkád is?

– Mindkettő – válaszolt mosolyogva.

– Imádom elkapni a lencsével azokat az értékes pillanatokat, amik csak egyszer vannak. Megihletnek és sok irányúan fotózok. Feltudom használni őket pályázatra vagy kiállításra. Kérnek tőlem képeket magazinok és egyéb cégek – válaszolta lelkesen.

Scott nagy érdeklődéssel figyelt a lányra. Egészen magával ragadta, ahogyan a szakmájáról beszélt. Csodálta, megérintette a lány lelke. Még egy ideig beszélgettek, azután nyugovóra tértek.

Reggeli után mindnyájan gyülekeztek a földszinten, senki sem akart lemaradni a kirándulásról. Amikor Scott előlépett puskával a vállán, kissé meglepődtek.

– Látom erre nem gondoltatok, de itt ebben az őserdőben sokféle állattal találkozhatunk. Megkérlek benneteket, hogy maradjunk együtt szorosan a biztonság kedvéért. Erre a túránkra Paul és édesapám is elkísér minket. Én megyek elől és ők zárják a csoportot – adta ki a tájékoztatást.

A másik két férfi is előlépett puskával a vállukon és Paulnál volt egy elsősegély táska is.

– Mivel csak estére érkeztek meg, egy kis útravalót csomagoltam nektek – szólalt meg Mayra mosolyogva és átadta mindenkinek.

Az útirányuk a hegyen lefelé vezetett egy kis ösvényen a lankás oldalon, egészen a folyó partjáig. Lassan haladtak, hiszen rengeteg látnivaló volt és sokszor megálltak. Dafne fotózott, ahol és amikor csak lehetett, ezért hol elől, hol hátul haladt. Őrá külön figyelni kellett emiatt. Yasmin és Diego, elől mentek Scott után rögtön, őket követte Carlos, Jana és Glenda, végül Paul, Pedro a megbeszéltek szerint. Nagyon meleg, párás idő volt, de a pókok és egyéb rovarok miatt szükséges volt a zárt öltözék, széles karimájú kalap. Egyszer csak megállt a túravezető, mert egy széles, gyors sodrású hegyi patakhoz értek.

– Fiúk! Arra kérlek benneteket, hogy segítsetek a hölgyeknek itt átkelni. Vigyázat a kövek csúsznak, csak óvatosan.

Ő maga Dafnenak segített, hosszasan és mélyen néztek egymás szemébe. Megfogta a kezét és hirtelen, mintha egy áramütés érte volna. Úgy érezte, hogy ezt a kezet soha többé nem szabad elengednie. A furcsa pillanatnak sokáig hatása alatt maradt. Ettől a perctől kezdve szükségét érezte a lány közelségének, bár magának sem tudta megmagyarázni. Sikeresen átértek a többiek is. Az ösvénytől kissé balra, pompás színes virágok tárultak a szemük elé.

– Ezek itt gyógynövények és vannak közöttük mérgezőek is – figyelmeztetett Scott.

– Milyen csodás illatok vannak erre – szólalt meg Glenda.

– Ez a tűzpiros! Szerelmem pont a hajadba illik – kiáltott fel Diego és már nyúlt, hogy leszakítsa.

– Neee! – szólt rá erőteljesen Scott.

– Nem szabad! Mérgező! – folytatta.

– Ne nyúljatok egyikhez sem és közelről sem szabad őket szagolni, mert van amelyiknek az illata is kábító hatású – magyarázta tovább.

– Milyen furcsa, hogy ilyen csodálatosak és mégis alattomos a hatása – mondta elgondolkodva Jana.

– Hmm. Olyanok, mint egyik – másik ember – tette hozzá Carlos motyogva.

– De a fotón, majd jól mutatnak – válaszolta mosolyogva Jana.

– Menjünk tovább – kérte Scott.

Eszményi futónövényeket és kakaófák ültetvényét is megcsodálhatták útközben. A madárvilága fantasztikus. A különböző énekhangoktól az egész, zenélőerdő hatását keltették bennük. Több színű papagájok és kolibrik. A lepkék fajtái szinte megszámolhatatlan, méretük, mintázatuk és tarkaságuk egészen különös látványt nyújtottak.

Nagy sikoly a levegőben és Yasmin szinte sokkot kapott, meg sem mert mozdulni. Egy óriási kígyó nézett vele farkasszemet. A csapat lemerevedett egy pillanatra, de Pedro odalépett, közben a botján megnyomott egy gombot és egy villaszerű fém csillant elő. Ezzel a kígyót lenyomta a földre, majd ártalmatlanná tette.

– Várj csak barátom, megcsapolom. Még jól jöhet nekünk, ellenanyagra mindig szükség lehet és sosincs belőle elég – szólt Paul.

Az elsősegély táskáját elővette és pár perc múlva elégedetten mutatta egy fiolában.

– Most már folytathatjuk az utunkat – mondta széles mosollyal az arcán.

Dafne szinte folyamatosan fotózott a látványokban gazdag területen. Persze az útitársak sem maradtak ki. Igazi portrékat is készített egy – egy egyéni jellemző pillanatot elkapva. Már délfelé járt az idő.

– Itt letáborozunk – jelentette ki Scott.

Egy kis tisztás terült el, ami kifejezetten pihenőhelynek volt kialakítva. Farönkökkel, tűzrakóhellyel és turista menedékkel. Nagyon hangulatos és romantikus érzéseket váltott ki belőlük. A kapott kis csomagot elővéve jóízűen falatoztak.

– Erre fogunk visszamenni? – kérdezte Glenda.

– Nem. Egy kis kerülővel ugyan, de másik terepen. Ott még változatosabb a táj és a növényzet. Sötétedésre mindenképpen visszaérünk – válaszolta Scott.

– Ott vége az ösvénynek és arra látom a folyót. Olyan meleg van, nem lehetne megfürödni benne? – kérdezte Jana.

– Nem ajánlom – mondta a férfi, és kivette nyakából a távcsövet.

– Nézd csak meg jobban, hogy mik sütkéreznek a parton.

– Azta! Ezek krokodilok.

– Bizony és azért itt álltunk meg, hogy kellő távolságban maradjunk tőlük. Ilyen messzire nem éreznek meg minket.

A távcső kézről kézre járt, látni akarták mindannyian. Úgy félóra múlva elindultak a tisztáson át egy sziklásabb terep felé. Jó pár száz méter után vadleshez érkeztek.

– Ide kettesével felmehettek és adom a távcsövet, hogy környéket tudjátok kémlelni – mondta Scott.

– Dafne, arra figyelj, hogy a vakut most ne használd.

– Értem, rendben.

A magaslatról messzire el lehetett látni és fantasztikus táj tárult a szemük elé. Láttak kondorkeselyűt és alpakát. Körülöttük majmok ugráltak a fákon, egyikről a másikra és fura hangokat hallattak. Igazán fantasztikus élményben volt részük. Miután mindnyájan kigyönyörködték magukat indultak tovább. Már majdnem hazaértek, amikor a lágy szellő fura illatot hozott magával. Pedro rögtön felkapta rá a fejét és felnézett az égre.

– Fiam! Nézd!

– Látom apa.

– Barátaim kérlek benneteket, hogy igyekezzünk, mert nagy vihar közeledik és nem lenne jó, ha itt érne minket – szólalt meg Scott határozott hangon.

A szinte fekete vihar felhő, félelmetes sebességgel közeledett és a szél is viharossá fokozódott. Alig bírtak menni, mert szemből kapták az erős áramlatot.

A távolból hallották az ég morajlását és a rájuk boruló sötétséget, villámok fénye világította meg. Már látták a panziót és éppen beértek, amikor leszakadt az ég.

– Srácok! Gyerünk segítsetek! Az ablakokat gyorsan be kell fedni – kiálltot Scott.

Pedroék már tudták mit kell tenniük, minden elő volt készítve, sejtették mi vár rájuk, hiszen nem ez volt az első komoly vihar, amit átéltek. Gyorsan el kellett barikádozniuk magukat. Jól jött a fiúk segítsége, pillanatok alatt elkészültek. A lányok megvoltak rémülve, mert még ilyet nem éltek át. A földszinten a kandallót begyújtották. Az ég folyamatosan és egyre hangosabban morajlott. Lehetett érezni a közelségét. Ki nem láttak, mivel minden nyílást bedeszkáztak. Mayra, hogy oldja a feszültséget asztalhoz invitálta őket.

– Gyertek, meleg vacsorával vártunk benneteket. Jó étvágyat kívánok.

Már kialakult közöttük egy ülésrend és helyet foglaltak. Jólesett a finom étel az egész napos túra után.

– Ááá! – sikoltott fel hirtelen Jana és a füléhez kapott.

Mindenkinek csengett a füle a hatalmas csattanástól és abban a pillanatban kialudt a villany. A lány ösztönösen a mellette üllő Carlos nyakába ugrott és úgy szorította, hogy majd meg fulladt.

– Nyugalom! – kérte Scott és már gyújtotta is meg a gyertyákat.

Jana remegett a félelemtől, sírógörcsöt kapott. Carlos lassan kihámozta magát a karjaiból, de továbbra is átölelte a lányt. Próbálta megnyugtatni. Lassan oldódott a riadalom okozta ijedtség mindenkiben és folytatták a vacsorát.

– Kedveseim, biztosan nagyon fáradtak vagytok, nyugodtan menjetek fel a szobátokba, ott is találtok gyertyákat. Ez a vihar sajnos még el fog tartani egy darabig – szólalt meg Mayra.

A férfiak felkísérték vendégeiket a szobájukba és segítettek gyertyát gyújtani. Mayra és Cindy elmosogattak és rendberakták az ebédlőt, majd ők is pihenni tértek. Scott, az édesapja és Paul a társalgóban ültek le beszélgetni.

– Szerencse, hogy időben hazaértünk – mondta Paul.

– Az biztos, jó ideje annak, hogy ilyen erős vihar volt – folytatta Pedro.

– És még csak most vagyunk a közepénél, éppen felettünk tombol – szólt közbe Scott.

– Szegény lány nagyon megijedt – említette Paul.

– Hát, ilyen viharban a városiaknak nincs része az biztos – szögezte le Scott.

Carlos jött le hozzájuk a lépcsőn, kezében gyertyával.

– Nem zavarok?

– Dehogy, ülj csak le közénk és erősítsd a férfi társaságot – bátorította nevetve Scott.

– Tudok segíteni valamiben? A villany helyreállításában?

– Köszönjük szépen, de most még nem. Épp felettünk van a vihar, addig felesleges – válaszolta Pedro.

– Neked mi a foglalkozásod? Mi vezérelt ide? – kérdezte Paul.

– Mérnök vagyok, de amolyan világjáró – válaszolta nagy könnyedséggel.

– Családom európai, én még nem állapodtam meg. Szeretnék megismerni minél több országot. Kihasználom, amíg fiatal vagyok, hogy nincsenek kötöttségeim.

– A foglalkozásod, most azt hiszem jól fog jönni nekünk – tette hozzá nevetve Pedro.

Hallatszott, ahogyan a szél tombol odakint és a fák ágai recsegnek – ropognak. Megállás nélkül dörgött és csattogott.

– Ne haragudjatok, de féltem egyedül a szobámba – szabadkozott Dafne és lehuppant Scott mellé.

– Semmi baj, velem biztonságban vagy – és átölelte.

– Tudom – válaszolta mosolyogva, láthatóan jólesett, hogy odabújhatott a férfihoz.

Kis idő múlva Glenda és Jana is megjött a társasághoz. Carlossal nagyon szimpatizált a lány. Magas vékony testalkata ellenére izmos volt. Fekete, rövidre vágott frizurája, jól kiemelte az arcvonásait. Borostásra hagyott divatos szakálla férfias megjelenést biztosított külsejének. A fiú, azonban nagyon titokzatosan viselkedett. Kedves, segítőkész, de tartotta a három lépés távolságot és a magánéletéről semmit sem árult el.

Jana úgy érezte, hogy a szíve mélyén lakozik egy lány, amit hétpecsétes titokként őriz.

Lassan alábbhagyott a vihar, majd Scott, Carlos és Pedro az elektromos szekrényhez mentek, hogy visszaállítsák az áramforrást. Miután sikerült mindenki nyugovóra tért és álomra hajtották fejüket.

Hajnalban minden irányból iszonyatos üvöltésre ébredtek.

– Sörényes farkasok! – szólalt meg Scott.

– Azonnal elő a puskákat – mondta Pedro.

Scott felrohant az elemeletre Carloshoz és Diegohoz.

– Értetek a puskához?

– Persze – válaszolták.

– A vihar után sörényes farkasok prédát keresnek és a villanypásztor nem mindig állítja meg őket. Ha közelebb merészkednek le kell lőni őket – mondta izgatottan Scott.

Az erre a célra kialakított lőrésekhez vezette a fiúkat és maguk is elfoglalták helyüket. Körülvették a panziót és egyre közelebbről hallatszott a vonításuk. Feszült csendben figyelték az eseményeket. A lányok, hogy elfoglalják magukat el kezdtek segíteni Mayranak a reggeli készítésben. Megjelent a vezérfarkas és egyenesen a házfelé száguldott. Eldördült az első lövés, majd még egy és még egy. Ezzel megállították a rohamot és a többi farkas rávetette magát a lelőtt tetemekre. Az egyik ott hagyta őket és megindult a házfelé, majd újabb lövés következett. Ez szerencsére végleg elvette a kedvüket és visszahúzódtak. Közben a Nap is felkelt és elhagyták a területet.

– Hát nem mondanám, hogy unalmas nálatok – szólalt meg Carlos.

– Köszönjük a segítséget fiúk – válaszolt Scott.

– Mi van, ha épp nem vagyunk? – kérdezte aggódó hangon Diego.

– Akkor a húgom és édesanyám áll a helyetekre és később van a reggeli – fogta viccesre válaszát a férfi.

Carlos a szeme sarkából féltőn nézett Cindyre, de ezt a pillantást csak a lány vette észre. Nagyon vigyázott, hogy ne árulja el magát. Nem akart kellemetlenséget neki, hiszen nem tudott róla semmit. Ő egy igazi Dél – Amerikai külsejű vidám, bájos arcú lány. Ében fekete hosszú haj, csillogó fekete szemek, ívelt gyönyörű piros ajkak. Nincs olyan férfi, akinek ne tetszene meg rögtön.

– Mivel elég izgalmas volt az esténk és a hajnal is, így a mára tervezett kirándulást elhalasztjuk – jelentette be Scott.

– Cindy! Mi lenne, ha ma mennétek be a városba? Dafne szeretne egy túrabakancsot vásárolni, segíthetnél neki – kérte a testvére.

– Természetesen, aki még szeretne csatlakozzon hozzánk – válaszolta.

– Mi Paullal, kimegyünk a közeli tóra horgászni, oda is jöhet, aki akar – vetette fel Pedro.

– Én szívesen elmennék veletek, a volt férjemmel sokat jártunk horgászni – jelentkezett Glenda.

– Remek – örvendezett Paul.

Jana és Carlos bementek a városba Cindyvel. Yasmin és Diego, úgy döntöttek, hogy inkább ott maradnak és pihennek.

– Én megyek és ellenőrzöm a villanypásztort a területen – közölte Scott.

– Esetleg van kedvetek velem jönni? – kérdezte Yasminékat.

– Persze – válaszolták egyszerre.

Több helyen is megsérült a kerítés a vihar következtében, amit kijavítottak közösen.

– Ezért tudtak a farkasok olyan könnyen bejönni – állapította meg Scott.

Ezzel végezve még néhány javítási munkát a házon is meg kellett csinálni, amiben Diego nagy segítségére volt a férfinak. Yasmin addig a konyhában szorgoskodott Mayraval.

A horgászás jó hangulatban telt és fogtak több halat is. Glenda és Paul nagyon összebarátkoztak. Az orvos egyedül él, mert feleségét már tíz éve elvesztette. Pedro és családja az egyetlen baráti kötelék számára. Ezért sok időt tölt náluk. Gyermekkorukban együtt nőttek fel és azóta olyanok, mintha testvérek volnának.

Glenda lányával él, férje nem régen távozott az élők sorából. Még nem dolgozta fel a történteket, emiatt kísérte el lányát az útra, hogy kicsit kizökkenjen a mindennapokból.

A fiatalok nagyon jól érezték magukat a városban. Cindy jó idegenvezetőnek bizonyult.

Késő délutánra érkeztek vissza. Az idő kellemes volt, ezért estére tábortüzet raktak és halat, kolbászt, szalonnát sütöttek. A jó vörösbor is előkerült a kannából. Vidáman beszélgettek és dalolásztak. Scott pedig nagyszerűen pengette a gitárját.

– Yasmin, rólatok mit lehet tudni, olyan csendesek vagytok? – kérdezte Carlos.

– Az egyetemen ismertük meg egymást és az idén házasodtunk össze, ez a nászutunk – válaszolta mosolyogva.

– Az igen! Én lehet nem ilyen kalandos helyet választottam volna nászútnak – tette hozzá Carlos.

– Miért erre esett a választásotok? – kérdezte Scott.

– Mi régész szakon végeztünk és ott tanítunk az egyetemen. Végig néztük a lehetséges helyeket a prospektusokban, de erre voksoltunk. Szeretünk kirándulni és a kalandokat, mert a tanítási időszak elég egyhangú – tette hozzá Diego nevetve.

– Hát kaland van itt elég, azt hiszem erre nem panaszkodhattok – mondta Carlos.

– Na, tegyük el magunkat holnapra. Ha ilyen szép idő lesz elmegyünk az egyik közeli vízeséshez. Fürdőruhát hozzatok majd magatokkal – szólalt meg Scott.

Eléggé fáradtak voltak ahhoz, hogy nem kellett kétszer mondani.

Reggel korán elindultak a vízeséshez, ide Cindy is velük tartott.

Jó egyórányi járás után az ösvény tisztásba torkollott. Óriási ovális alakú tó terült el, melynek vize csodálatos kékeszöld színű volt. Balra egy hatalmas vízesés a magasból zuhogott alá. Mellette jobbra a sziklák között, másik vízesés, mely csendesebben, lágyabban hullott a tóvizébe. A területet magasnövésű bokrok díszitették. A fiatalok ezt kihasználva gyorsan átöltöztek és már csobbantak is.

– Gyertek, erre – szólt, majd a kezével is intett Scott.

– Itt alámerülünk és a vízesés alatt átúszva, emelkedünk majd ki újra – folytatta az instrukciót.

A vízesés mögött alagútszerű barlangot találtak. Igazi gyöngyszem volt számukra. Yasmin és Diego rögtön elindultak a barlang felfedezésére, de ehhez szükséges felszerelés hiányában, csak rövid sétát tettek.

– Nézd Diego! Itt, látszanak a rajzok töredékei – hívta fel a figyelmet Yasmin.

– Igen! Ezt még nem fedezték fel. Szívem, ide vissza kell majd jönnünk feltárni – folytatta Diego.

– Scott! Hatalmas felfedezést tettünk azt hiszem. Köszönjük neked, hogy megmutattad ezt a helyet – szólalt meg Yasmin.

– Sokszor jártam itt, de nekem nem tűntek fel. Hiába a szakavatott szemek azt is észreveszik, amit más nem – mondta elcsodálkozva Scott.

A barlangban hűvös volt, így nem tartózkodtak ott sokáig.

Visszaúsztak a Nap sugarától felmelegített tó vizébe és élvezték a pancsolás adta lehetőséget. Később a parton megszárítkoztak, majd elindultak hazafelé.

Paul nem ment a társasággal, hanem Pedroval és Mayraval töltötte az idejét.

– Feltűnt, hogy Scott nagyon sokat legyeskedik Dafne körül. Máskor is jönnek ide szép lányok, de ilyennek még nem láttam a fiadat – mondta Paul.

– Igen én is észrevettem, hogy másképpen néz rá – válaszolta Pedro gondterhelten.

– Mi lesz veletek? A lány városi, nem hiszem, hogy ide jönne. A fiatok egyetemet végzett, ő bárhol talál majd munkát – folytatta Paul.

– Nem tudom, Scott is ebből él. Talán nem komoly – mondta Pedro.

– Kedves barátom, had ne emlékeztesselek, hogy milyen is a szerelem – szólt nevetve Paul.

– Igazad van, én is otthagytam mindent Mayra miatt – emlékezett vissza Pedro.

– A lányod se biztos, hogy sokáig marad veletek. Csak arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig. Úgy látom lassan megérik a helyzet az ajánlatomra. Tudjátok, hogy nálam bőven van hely és ti ott mindig otthonra leltek.

– Köszönjük szépen, drága barátom. Egyszer biztosan élni fogunk az ajánlatoddal. Szeretünk itt lenni és egyenlőre kivárunk, ameddig csak lehet. Addig viszont téged mi is szívesen látunk bármikor – válaszolta Pedro.

Mayra finom, ízletes ebédet készített ez idő alatt. A túrázók érkezését követően együtt fogyasztották el.

– Nagyon örülök, hogy megismerhettelek benneteket, de sajnos nekem lejárt a szabadidőm és vissza kell térnem a városba. Kívánok további kellemes időtöltést és vigyázzatok magatokra – búcsúzott el Paul tőlük.

– Örülök, hogy megismertem, jó utat kívánok – lépett hozzá Glenda.

– Találkozunk még? – kérdezte Paul mosolyogva.

– Talán – válaszolta meghatottan.

– Scott bevinnél a városba?

– Természetesen Paul bácsi.

– Dafne! Velünk tartasz? – kérdezte Scott.

– Igen, úgyis kell film a fényképezőgépembe – válaszolta.

A városba érve elköszöntek Paultól és megvették a filmtekercseket, majd beültek egy cukrászdába sütizni.

– Dafne, lenne kedved tovább maradni? Számtalan lenyűgöző helyet tudnék még neked mutatni, amit lencsevégre kaphatnál.

– De, jó lenne – válaszolt lelkesen.

– Nem vár otthon senki?

– Nem, egyedül lakom, bár egy városban a szüleimmel és a húgommal – mondta széles mosollyal  az arcán.

– Hogy lehet, egy ilyen csodálatos lány egyedül?

– Sok a munkám és a világ minden tájára utazom fotózni. Keveset vagyok egy helyben, nem alkalmas a párkapcsolat építésére.

– És? Te is egyedül vagy nem? – kérdezett vissza Dafne.

– De, igen. Egy hegyi vadászt, ugyan ki választana párjául. Turisták jönnek és mennek, csak én maradok – mondta kissé lehangoltan.

– Az, aki őszintén szeret téged – válaszolta a lány és mélyen a szemébe nézett.

– Ez jól esett, épp erre várok – válaszolta és boldog mosoly suhant át az arcán, mert remélte, hogy Dafne is úgy érez iránta, ahogyan ő.

Ebéd után a többiek felmentek a szobájukba pihenni. Egyedül Carlos sétált le a parkba és egy lombos fa árnyékában a padon mélyen elgondolkodott.  Cindy ült le mellé.

– Nem zavarlak? Látom nagyon elgondolkodtál.

– Nem, dehogy zavarsz. Éppen te jártál az eszemben.

– Tényleg? Vagy csak bókolsz?

– Tartozom egy vallomással. Jó, hogy így végre kettesben vagyunk. Amióta megláttalak egyedül rád tudok gondolni. Véletlen jöttem erre a kirándulásra. Képzeld ráböktem a térképre és ezt a helyet találtam.

– Carlos, nincsenek véletlenek. Minden okkal történik ebben a világban. Akiknek dolga van egymással, azok találkoznak. Rövidebb, vagy hosszabb időre, ezt a sors mutatja meg.

– Cindy, szeretnék még maradni, jól érzem itt magam. Nagyon sok helyet bejártam, de még soha nem éreztem azt, hogy maradnom kellene. Úgy érzem megszakadna a szívem, ha arra gondolok, hogy pár nap és el kell mennem.

– Beszélj a bátyámmal. Szerintem lehetséges, ő tudja az érkezők létszámát. Örülök, hogy itt vagy és annak is, ha maradsz. Most mennem kell – válaszolta kedves mosollyal.

Megérkezett Dafne és Scott, a lány felment a szobájába és a fotóival kezdett el bíbelődni. A férfit lefoglalta Carlos.

– Scott, várj! Szeretnék még maradni egy ideig, ha lehetséges. Nagyon varázslatos a hely és még szeretnék többet kirándulni veled, megismerni jobban a tájat.

– Van ennek valami köze a húgomhoz is? – kérdezte kaján mosollyal az arcán.

– Igen, bevallom nagyon tetszik és szeretném őt is jobban megismerni – válaszolta.

– Jól van, még időben szóltál. A megmaradt üres szobákat töltöm majd csak fel – mondta és a vállára tette a kezét bátorításul.

– Nagyon köszönöm, ennek fejében segítek nektek bármiben – ajánlkozott.

– Ezt el is várom – válaszolta nevetve.

Az egyik napon medvelesre kalauzolta a turistákat. A férfiak kaptak egy – egy puskát a vállukra, biztonság kedvérét. Sok pápaszemes medve él ezen a vidéken. Alapvetően ragadozó, de főleg növényekkel, gyümölcsökkel táplálkoznak, azonban az otthagyott tetemeket sem vetik meg.

Óriási méretük eléri a két métert és a fára is felmásznak. Az erdő szélén, kifejezetten erre a célra épült egy kis fa kunyhó, ahonnan kényelmesen nézhették az állatok mozgását.

Nem kellett sokat várniuk, amikor megjelent egy hatalmas medve lomha mozgásával. Lehetett vagy két mázsa. Barna szőre és apró szemei körül kis folt díszelgett. Beleszagolt a levegőbe, hogy érez -e veszélyt, mordult egyet és erre előbújtak a kicsinyei. Három apró bocs, még egy méterek sem voltak talán. Követték anyjukat, majd ugrándoztak, játszottak és birkóztak egymással a fűben. Nemsokára elő lépett a sűrűből az apa medve, aki rögtön rendet teremtett közöttük. Még hatalmasabb, erőteljesebb volt. Ehető bogyókat kerestek és csemegéztek.  Egy ideig ott tébláboltak, a bocsok fára is felmásztak. Az apa medve azonban két rövidebb morgással véget vetett az ottlétüknek. A kicsiket letessékelte a fáról és visszavonultak az erdő mélyére.

Hatalmas élményben részesültek a kirándulók, Dafne tömérdek fotót készített róluk. Elindultak visszafelé pár száz méter után Scott felemelte a kezét, hogy álljanak meg. Intett Carlosnak és Diegonak, hogy halkan menjenek hozzá.

– Ott, arra valami nagytestű állat lehet – mutatta az irányt.

– Diego, te maradj itt és vigyázz a többiekre, ha erre jönne ne tétovázz lőjj – adta ki az utasítást.

– Carlos te arról, én erről és bekerítjük – mondta és közben a távcsövével figyelte a mozgást.

– Vaddisznó csörtet és éppen felénk tart – közölte.

Mindenki döbbenten, csendben állt és várta a fejleményeket. A magas aljnövényzet sokáig takarásban tartotta, csak a növények mozgásából lehetett látni az irányát, mely egyre közelebb hozta. Hirtelen ott termett, majd Scott puskája eldördült, a Carlosé rögtön utána. A vaddisznó visítását és egy tompa dübbenést lehetett hallani, ahogy a földre esett. A két férfi közelebb ment, hogy megvizsgálja.

– Ez rendben van, jó lesz a búcsú vacsorára – szólalt meg Scott.

– Segítsetek, azokból a kúszó növényekből egy hordágy szerűt fonni, hogy könnyebben hazavihessük – kérte a túravezető.

Sok ügyes kézzel, hamar elkészültek és indulhattak haza. Pedroék hallották a lövéseket és már messziről látták, hogy valamit húznak maguk után. Hirtelen megijedtek, hogy talán valaki megsérült. Szaladt eléjük.

– Mi történt fiam? –  kérdezte izgatottan.

– Semmi baj apa, csak meghoztuk a búcsúvacsorát – mondta nevetve.

– Ez igen! Jó nagy példány – szólt elismerően.

A feldolgozásában mindenki segített. Jó ízű vaddisznó pörköltöt főzött belőle Mayra. Vidám beszélgetéssel telt az esti vacsora. Hamar elköszöntek, még csomagolniuk kellett, mert korán reggel indultak vissza a városba Scottal. Carlos, viszont nem sietett és kiült a teraszra.

– Carlos, te nem jössz? – kérdezte Jana.

– Nem, maradok még megbeszéltem Scottal – válaszolta.

– Hogyhogy? Dafne is marad, csak nem ő miatta?

– Nem, dehogy! Látod ő Scottal van.

– Akkor? – értetlenkedett tovább.

– Jól érzem itt magam. Tudod, engem nem vár senki – válaszolta.

– Értem, akkor további jó kirándulást és vigyázz magadra – köszönt el Jana.

– Nektek jó utat kívánok hazafelé – búcsúzott el Carlos.

Másnap reggel Glenda, Jana, Yasmin és Diego elköszöntek a kedves vendéglátó családtól.

– Mi még találkozunk – szólalt meg Scott.

– Igen, jövünk a csoportunkkal – válaszolt Yasmin.

– Szóljatok előre, hogy abban az időpontban csak ti legyetek – kérte.

– Természetesen kapcsolatban maradunk és egyeztetünk. Nagyon köszönünk mindent fantasztikus utazás és nászút volt – mondta nevetve Diego.

Carlos folyamatosan hosszabbította meg a turnusát és egyre közelebb kerültek Cindyvel. Szerette az e fajta életmódot. Scottnak is jól jött a fiú segítsége és nagyon megkedvelte tiszta, vidám jellemét.

A későbbiekben Dafne egy rövid időre visszatért a városba, ahol lakott. Felszámolta lakását és a panzió közelében lévő városban vett szép házat.

Megnyitott egy galériát, ahol fotó kiállításokat szervezett. Együtt képzelték el az életüket Scottal, így a panzióban is sokat segített. Két év múltán megtartották a közös esküvőjüket. A nagy mulatságra Glenda is hivatalos volt, hiszen Paullal tartották a kapcsolatot. Jana férjhez ment egy kollegájához, így Glenda az orvoshoz költözhetett. A szülők nagyon boldogok voltak, hogy ilyen kedves fiatalokkal bővült a családjuk.

Debrecen, 2022. 10. 31.

András és családja sokat nyaraltak víz mellett. Ám, most elhatározza, hogy gyermekeinek megmutatja a Mátra titkait és legendáit. Megtanítja őket az erdő és természet szeretetére, hogy felelősséget érezzenek az anyatermészet és környezetvédelem iránt. Ő fiatal korában sokat kirándult a Mátrában, ezért nagyon jól ismeri a terepet. A baráti család, jó ötletnek tartotta a felvetést, így csatlakoznak hozzájuk.

– Szervusztok, Péter vagyok! Képzeljétek a nyáron hatalmas kalandok sorában volt részem a Mátrában. Két hetet töltöttünk ott, most az egyik napomat szeretném veletek megosztani.

Először ismerkedjetek meg a családommal. Anyát, Annának hívják tanárnő egy középiskolában. Apa, András és az egyik mezőgazdasági cégnél osztályvezető. Én Péter vagyok, már tudjátok, tizenöt éves, informatikát tanulok. Igazából újságíró szeretnék lenni. Van két nyafogós húgom, de azért nagyon szeretem őket, csak hát lányok. Kitti még tizenegy éves, Orsi pedig nyolc.

Még az a szerencse, hogy a szomszédjaink nagyon jófejek. Régi barátság van a két család között, sok időt töltünk együtt. Pisti tizennégy éves, most fog ballagni. A környezetvédelem érdekli, ebben az irányban fog tovább tanulni. Van egy nővére Réka, aki már tizenhat és most gimnáziumba jár, állatorvos szeretne lenni. Az öccsük, Marci még csak tizenegy éves. A húgommal, Kittivel, egy osztályba járnak. Olyan mintha ők is a testvéreim lennének. Kriszti néni, az édesanyjuk sokat vigyázott ránk, ő óvónő. Geri bácsi az édesapjuk, testnevelő tanár az általános iskolában, ahová jártam.

Ezen a reggelen is fényűző napsütésre ébredtünk. A tegnapi fáradtság miatt kicsit elaludtunk. Így nagyon igyekeznünk kellett összeszedni magunkat, hogy nyolc órára lent legyünk az étkezőben, bár nem egészen sikerült.

– Jó reggelt fiatalok! Kialudtátok magatokat? – kérdezte apa mosolyogva.

– Igen! De még igazából csak látszat, hogy itt vagyunk, a reggeli majd felébreszt – válaszoltam én is mosolyogva.

– Látom kicsit hosszú volt a tegnapi nap. Na, majd ma lazulhattok egy kicsit. De csak egy kicsit! – mondta Geri bácsi és kajánul mosolygott hozzá.

Kérdően néztünk rájuk, hogy akkor ma mi lesz a program.

– Andrásékkal, azt beszéltük meg tegnap este, hogy ma kocsival megyünk le Parádfürdőre és délután túrázunk is egy kicsit, a többit majd meglátjátok, legyen meglepi – mondta Kriszta néni.

– Parádfürdő? Nem hoztam fürdőruhát! – kiáltott fel Réka.

– Az nem is kell! Nyugodjatok meg, de hátizsák annál inkább! Majd a kocsinál találkozunk – szólt közbe anya.

Fél óra elteltével már el is indultunk. Autókázás közben gyönyörködtünk a lélegzetelállító tájban. Először Parádon álltunk meg, ahol megnéztük a Cifra Istállót és Kocsimúzeumot. Fagerendás, vörös téglás, díszes külsejű, belül vörös márvány burkolatú épület. A külsője miatt kapta a Cifra nevet. A kiállítás, kerék feltalálásától, díszes főúri hintókig ad egy átfogó képet a kocsi készítés történetéről. Ezeken belül a bognár, lakatos és kovácsmesterségekről, valamint a különböző lószerszámok is a kiállítás tárgyát képezték. Volt itt hajtó és városi szán, különböző használatra alkalmas hintók, díszhintók, vadászkocsi, fiáker és konflis. Szemet gyönyörködtető látványban volt részünk. Nagyon élveztük ezeket a régi szebbnél – szebb hintókat. Hirtelen úgy éreztük magunkat, mintha az idő kereke visszaforgatott volna minket egy korábbi idősíkba. Rengeteget fotóztunk is. Ez a múzeum kitöltötte az egész délelőttünket, de nagyon örültünk neki sok élménnyel gazdagodtunk.

Vele szemben, végig sétáltunk a pavilonsoron, nézelődtünk és meg is ebédeltünk. Ezután elindultunk Parádfürdőre, ami egy völgyben fekszik és a gyógyvizéről híres. Megérkezésünkkor, legelőször a szépséges parkját látogattuk meg. Épült itt egy kórház, ami gyógyvíz hatását kihasználva elősegíti a gyógyulást az arra rászoruló betegeknek. Tovább haladva egy hatalmas kocsányos tölgyfát pillantottunk meg. Körül volt kerítve, mint védett fa, II. Rákóczi Ferencről nevezték el. Az a legenda fűződött hozzá, hogy a fejedelem, lovát ehhez a fához kötötte miközben a Felvidékre tartott és hűs koronájának árnyékában pihent meg. A fa több mint 300 éves, kerülete 9,5 méter, lombkoronája 40 méter. Én még nem is láttam ekkora fát. Mindannyian megcsodáltuk. Ez az út tovább vezetett a Sándor – rét irányába. Hatalmas tisztáson terült el, teljesen kiépítve szalonnasütőkkel és padokkal, asztalokkal. Még egy régi kút is akadt, amiből vödörrel lehetett felhúzni a vizet. Nagyon tetszett, hangulatos kis hely volt.

– Apa, itt süsünk mi is szalonnát! – kiáltott fel Kitti.

– Majd sütünk szalonnát is kislányom, csak most túrázunk egy kicsit még. Megnézzük az Ilona vízesést – válaszolta apa.

Elindultunk az Ilona vízesés felé. Hatalmas gesztenyefasor szegélyezte az utat. Pazar látványt nyújtott ez önmagában is. Ahogy elértük az Ilona – patakot, kis fahídon mentünk át. A vize olyan kristály tiszta, hogy az alján lehetett látni a kavicsokat.

Hol jobbról, hol balról kanyargott az útvonalunkon. Vadregényes, mesés festői táj tárult a szemünk elé. Végig magas hegyoldal meredt ránk. Hirtelen olyan kicsinek éreztem magam benne a viszonylag szűk völgyben. Fák gyökerei kidomborodtak a talajból, néhol kapaszkodónak is szolgált. Az út mellett szakadékok, mély medrek tátongtak. Elég veszélyes volt itt – ott, nagyon kellett figyelni egymásra. Sok kidőlt fát is kerülgettük vagy éppen átmásztunk rajta. Sziklás terep nehezítette a túrát. Az út oda – vissza körülbelül tizenhárom kilométer. Annyira varázslatos a táj, hogy teljesen magával ragadja az arra járót. Láttunk egy festőt, aki mindezt éppen megörökítette művészi alkotásában. Ahogy egyre beljebb haladtunk mindinkább szűkült a völgy. A végén egy katlanban, körülbelül tíz méter magasságból hatalmas, meredek sziklafalon zúdult alá a vízesés. Valami eszméletlen élmény volt. A nagy szikladarabok felhalmozódása miatt elég nehezen tudtuk megközelíteni. Viszont mindannyian alá akartunk állni, legalább egy fotózás erejéig. Ez Magyarország legmagasabban fekvő vízesése.

Visszafelé a Sándor – réten megálltunk a szalonnasütés miatt. Meglepődtem, azt hittem apu csak úgy mondja Kittinek. Nem gondoltam, hogy tényleg erre is felkészültek.

– Na, segítsetek gyerekek a kocsiból idehozni a kellékeket! – szólt apa.

Mindent kipakoltunk az egyik asztalra. Apa és Geri bácsi hozzá fogtak nyársakat faragni.

– Fiúk! Ti menjetek, keressetek és hozzatok ide kellő mennyiségű tűzifát – kérte Geri bácsi.

– Lányok! Gyertek csak! Segítsetek a hagyma pucolásában és zöldségek aprításában. Mi meg Kriszta nénivel elkészítjük és bevagdaljuk a szalonna darabokat – mondta anya.

– Ó, anya! Nekem csípi a szememet a hagyma!

– Nem baj Orsikám, tisztulnak a könnycsatornáid! – mosolygott hozzá anya.

– Az enyémet is! – kiáltott Kitti is.

– Kislányok! Elég legyen a nyafogásból! A kezetek járjon! – szólalt meg Kriszti néni is.

Réka csak mosolygott a két kicsin és közben a zöldségek aprításával foglalatoskodott.

Amikor minden készen állt, apáék szép nagy tábori tüzet csináltak. A szalonnasütés közben pedig, aznapi élmények hatásairól beszélgettünk. Jó volt kicsit pihenni. A hosszú túra után meg is éheztünk, így nagyon jólesett a hagymás zsíros kenyér és a sült szalonna, egyenesen fenséges volt.

– Anna! Még valami ott maradt a csomagtartóban nem? – kérdezte mosolyogva Kriszti néni.

– Hű, tényleg! Már hozom is! – szólt anya és ezzel elrohant.

Mi nagy érdeklődéssel vártuk, hogy mi az. Szinte már besötétedett, csak közelről ismertük fel a dobgitárját.

– Azt a mindenét, de jó! – kiáltottam fel.

Ám, a többiek is üdvrivalgásban törtek ki örömükben. Anya nagyon jól gitározott és sokat szoktunk együtt énekelgetni, különböző összejöveteleken. Ez most is nagyon jól jött! Annyira jó volt a hangulat, hogy egy másik társaság is csatlakozott hozzánk, akik szintén ott voltak szalonnát sütni. Hatalmasat buliztunk!

Már egész későre járt, így mi elbúcsúztunk a frissen megismert barátainktól. Majd elindultunk vissza a bázisunkra. Szuper volt ez a nap is! Azért jólesett a puha ágyikó, mely gyorsan álomba ringatott.

Debrecen, 2021.

László és Márta, két gyermekükkel elhatározták, hogy nyári szünetben elutaznak a tengerpartra Bulgáriába. Lányuk, Réka tizenkét éves, már nagyon várta a vakációt, még nem látta a tengert. Öccse, Nándor még csak hat éves és ősszel kezdi meg az iskolát.

               A szállásukat Albenában foglalták le, egy kis faházat béreltek a tengerpart közelében. Kocsival tették meg a hosszú utat. Amint közeledtek, már megcsapta őket a tenger jellegzetes sós, frissítő illata. A nyári melegben jólesett a part felől érkező hűsítő szellő. Egyre közelebb érve, hallani lehetett, ahogyan a hullámok szelíden érkezve a víz felszínére, egy folyamatos morajlást hallatnak. A faháztól mintegy hetvenméternyi távolságra volt a csodaszép homokos part, az erdőn keresztül vezetett egy ösvény oda.

Megérkezésüket követően, rögtön kimentek gyönyörködni a lenyűgöző tájban. A vörösen izzó nap éppen lemenőben volt és visszatükröződött a vízfelületén. Bokáig süppedtek a puha homokban. Itt nagyon sekély volt a tenger és kristálytiszta. Mindannyiukat eltöltötte a boldogság nyugalma. A tengerpart mindkét irányában sziklás hegyvonulat tárult szemük elé. A végtelen csendet, csak a többméteres hullámok zúgása törte meg. Félelmetes volt, ahogyan egymást követve felemelkedtek sötétzöldesen, majd megnyugodtak fehér habjaikban, a homokos partra sodorva ki, más – más formájú kagylókat. Lélegzetelállító élményt nyújtott mindnyájuknak. Ezzel nem lehet betelni eléggé.

A napjaik nagy részét itt töltötték, ebben az idilli környezetben labdáztak, homokvárat építettek a gyerekekkel. Vízimentők is sétálgattak a parton figyelve, kell – e valakinek segítséget nyújtani, így biztonságban érezték magukat.

– Várna, úgy harminc kilométerre lehet, holnap menjünk át oda, nagyon szép város és egy napot ott is eltölthetnénk – vetette fel Laci.

– Remek gondolat, szívunk egy kis városi levegőt is – válaszolta mosolyogva Márti.

– Apa! Ott mit nézünk meg? – kérdezte Nándi.

– Elsétálgatunk az egész városban, Régészeti Múzeum nagyon érdekes lehet, aztán a Dzsarnavara parkban állnak még egy ókori bazilika romjai is, valamint a leglátványosabb műemléke az ortodox katedrális. Ezen kívül a várnai csata emlékparkját is megtekinthetjük majd. Nem utolsó sorban a meglepi nektek, amit a legjobban fogtok élvezni az aquarium.

– Nagyon szuper program, már alig várom! – kiáltott fel Réka.

A következő napon, mindezt végig is nézték és nagyon sok élménnyel gazdagodtak. Aztán másnap ismét a végtelen tenger kerítette hatalmába őket. A sirályok látványa egyszerűen lenyűgözte őket. Elsétáltak a kikötő felé, ahol egy függőhíd vezetett át a rezervátumba. Nagyon szerettek volna átmenni, de éppen felújítás alatt állt a híd és le volt zárva. Azonban meglátták, hogy bizonyos időközönként szárnyashajó visz át Neszebárba.

– Ma már későre jár, de holnap elmehetnénk, hogy ott is szétnézzünk – mondta Márti.

– Persze, ha már itt vagyunk, nézzünk meg mindent, amit csak lehet. Különben egy ilyen hajókirándulás, már önmagában élmény lehet – válaszolta Laci.

Másnap reggel, irány a kikötő és szárnyashajóval Neszebár! Remek idő volt, a hajóút pedig igen csak fantasztikus élményt nyújtott, főleg a gyerekeknek. Amikor megérkeztek pazar látvány tárult a szemük elé. Ez egy kis félsziget, ami a tengerbe nyúlik és végig a parton különböző árusok a portékáikat kínálták. A tömeg hömpölygött ugyan, de a táj lenyűgözte őket. A műemlékekben gazdag ókori építményeket látván még szavuk is elakadt. A félsziget bejáratánál mindjárt, egy török korban épített szélmalom fogadta őket. A 4. –5. századi bizánci kapubástyák, különböző műemlék házak és több templom romjai, olyan hatást keltettek bennük, mintha egy másik korba érkeztek volna egy dimenzióváltással. Néhány említésre méltó közülük, az Eleuszi Szűz Mária templomának romjai 5. – 6. századból, Keresztelő Szent János templom 10. – 11. századból, Mihály és Gábriel arkangyal templom 12. – 14. századból, Szent János templom a 14. századból, Megváltó templom 17. századból.

Az árusoknál nézelődtek éppen, hogy valami emléket vegyenek. A gyerekek nagyon élvezték a különböző kagylóformákat, melyet a fülükhöz emelve hallhatták benne a tenger zúgását. Sokféle csecsebecse volt, karkötők, nyakláncok, mind különböző anyagból és megmunkálással. Annyira elmerültek a nézelődésbe, mire felnéztek, hogy induljanak tovább, Nándi sehol nem volt. Hiába keresték mindenhol, egyszerűen eltűnt a tömegben. Kétségbeesetten kiáltozták a nevét, de nem vezetett eredményre. Bementek a közelben lévő rendőrségre, ahol tolmács segítségével megérttették magukat, hogy a kisfiú eltűnt mellőlük. Adtak fényképet is róla. A rendőrök nyugtatták őket, hogy meglesz, ne féljenek. Azonban Márti, már az ijedtségtől és sírástól, szinte alig tudott megszólalni.

Elindultak mindannyian a szélrózsa minden irányába, hogy Nándit mielőbb megleljék, hiszen két óra múlva indult vissza az utolsó szárnyashajó Albenába. Abban egyeztek meg épp ezért, hogy a hajónál találkoznak.

Hiábavaló keresés után Márti, Laci és Réka a megbeszélés szerint reménykedve ment a kikötőbe, hátha a rendőrség már ott várja Nándival őket. A hajó megérkezett és indulásra készen állt, megkezdődtek a beszállások. Kétségbeesetten néztek egymásra, hogy mitévők legyenek.

Ez idő alatt Nándi a félsziget belsejében valahol egy árnyas fa alatt ülve sírdogált, amiért eltévedt. A nyelvet nem értette, így senkivel sem tudott kommunikálni. Egy idős asszony ment arra, de nem tudott vele szót érteni. Kézen fogta és a rendőrségre bevitte, látta nem odavaló, és gondolta, hogy biztosan eltévedt.

A hajó kürtje megszólalt, hogy fejezzék be a beszállást, mert indul tovább. Mártiék tétován, reményvesztetten, elkeseredetten álltak továbbra is a beszállóhely mellett. Eközben a rendőrök telefonáltak a hajó kapitányának, hogy várjanak, még ne induljanak el.

Kis idő elteltével egy rendőr, kézen fogva szaladt Nándival a kikötő felé. Könnyes szemmel ölelték át egymást, majd köszönetet mondtak a rendőrnek. Ahogy felszálltak a hajóra, azonnal el is indult Albena felé.

Még két napjuk volt a hazaindulásig, melyet már az elbűvölő tengerparton töltöttek. Ezt a kis izgalmas kalandot leszámítva, sok csodálatos élménnyel gazdagodtak a vakáció alatt.

Debrecen, 2021. március 14.

Louis már betöltötte a tizenhármat és utolsó évet járta általános iskolájában, amikor családja szétesett. Az utóbbi időben szülei sokat veszekedtek. Húga hatodik osztályba járt, kitűnő tanuló volt végig. Louist inkább gyakorlatias dolgok kötötték le, az édesapjával sokat vitorláztak.  Elhatározta, hogy hajóépítő lesz. Egyszerűen imádta, ahogyan szélben dagadtak a fehér vitorlák és szelték hajójukkal a tenger habjait.

               Egyik este meghallotta, amikor szülei a vagyonmegosztás miatt vitatkoztak. Édesanyja két gyermekével városba akart költözni. Ragaszkodott ahhoz, hogy a jelenlegi villájukat és vitorlás hajójukat eladják. Édesapja a vitorlás hajóhoz ragaszkodott és gyermekeit sem akarta elengedni. Louis az életét és jövőjét látta a hajóban, nagyon megijedt.

Húga, Sarah már aludt, de gyorsan felköltötte. Tanakodtak mitévők legyenek. Sarah sem akart a városba költözni, szerette jelenlegi környezetét. Azonban elegük volt a sok vitatkozásból, kiabálásból, mindketten féltették a vitorlást. Az utóbbi fél év nagyon megviselte őket. Előtte egy igazi boldog családban éltek.

Hirtelen megszólalt Louis, – Gyerünk Sarah, elő a hátizsákot, pakolj gyorsan te is, ruhát, konzervet, mindent, amire csak szükségünk lehet. Elmegyünk innen, irány a vitorlás! – a húga meredten nézett rá.  – Jó, de most este tíz óra és vak sötétség van! – Louis nem engedett hirtelen döntéséből. – Értsd meg, vagy most megyünk, vagy hidd el nekem, már késő lesz! – Sarah látta, hiába mondana bármit. Valahol igazat adott Louisnak, azonban félelme is nagy volt. Ennek ellenére elkezdett gyorsan szedelőzködni. A hátsó ajtón surrantak ki, hogy ne vegyék őket észre. Nem volt nehéz, még mindig tartó heves vitában szüleik se nem hallottak, sem nem láttak.

Kint kellemes hűvös szellő fújt. Tengerpart sötétjében csak a Hold és csillagok világítottak. Mindketten jól ismerték az utat, így minden gond nélkül találtak a vitorlásukhoz. Konkrét tervük nem volt, csak el onnan, megmenteni a vitorlást. Kissé távolabb több kis sziget is létezett a sziklák között. Csak az öbölből kellett kijutniuk, ez viszont elég veszélyesnek tűnt a látási viszonyok és sok kisebb – nagyobb szikla miatt. Sarah jobbnak látta volna, ha a hajón aludnak és csak hajnalban indulnak el, amikor már világosodik. Louis attól félt, felfedezik az eltűnésüket és még el sem indulnak, amikor már megtalálják őket. Így nem volt sok választásuk elindultak.

Csendes szél kedvező volt és a hajólámpa kellően megvilágította a vizet. Lassan, de biztosan haladtak kifelé a parttól. Már majdnem elértek az öböl széléig, amikor hirtelen az ég elsötétült és viharos szél támadt. Villámok cikáztak az éjben, folyamatos dübörgés félelmetes volt. Hajójukat a hullámok csak úgy dobálták mintha papírból lenne. Louis, gyorsan leeresztette a vitorlát, Sarah a vizet merte ki a hajóból, mert az eső, úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A vihar tombolt egész éjszaka. Nagyon féltek, már nem tudtak tájékozódni sem, hogy merre lehetnek. A hullámok ugyanis teljesen elsodorták őket. Megadták magukat a sorsnak. Fáradtak, kimerültek voltak és kimerültségükben elaludtak.

A felkelő Nap fénye megcsillant az árbóc rúdján. Louist és Saraht ébresztette e gyönyörű Napsugár. Éjszakai viharnak nyoma sem volt, szélcsend honolt nyugodt hullámok felett. Sehol szárazföld látványa csak a tenger, kék sziluettje. Sirályok köröznek víz felett, táplálékot keresve. Ekkor ijedtek meg igazán hova, merre tartsanak tovább. Élelmük egy pár napig elég, de gyorsan szárazföldet kell találniuk. Louis előkapta távcsövét és minden irányban a horizontot kémlelte. – Ott, talán arra, mintha szárazföld vonala húzódna északra, nézd te is Sarah. –Igen! Vitorlát fel! – kiáltotta. Sikerült egész nap a hajójukat irányban tartani, az idő is kegyes volt hozzájuk. Mire besötétedett partot értek. Gyorsan tüzet raktak és mellette leheveredtek.

Másnap felderítették a szigetet. Nem tudták, hogy mennyi ideig kell majd ott maradniuk. Gyönyörű erdős, sziklás terület volt. Hatalmas vízesés zuhogott alá a hegy csúcsáról, mely egy kis tóban talált nyugalmat. Vízesés mögött egy barlangot fedeztek fel. Visszafelé úton az erdő közepén találtak forrást is, ahol feltölthették készleteiket. Louis látta, hogy hajójukat a nagy vihar megtépázta. Tudták pár napot biztosan maradniuk kell, így igyekeztek erre berendezkedni. Sejtették, azóta keresik őket, már felfedezték eltűnésüket a vitorlással együtt.

Szüleik több hajót is útnak indítottak keresésükre, de a környező szigeteken nyomuk sem volt. Kétségbeesetten álltak egymás előtt. Megértették, hogy önző módon csak saját érdeküket vették figyelembe. Gyermekeiket, akik már serdülő korban voltak meg sem kérdezték arról, hogy ők mit gondolnak. Fájdalom könnyei peregtek megtört arcukon. Semmi reményük nem volt arra, hogy élve viszontlássák őket, hiszen már két hét is eltelt eltűnésük óta.

Mégis, minden áldott nap kimentek a partra, minden pillanatban azt várták, hogy meglátják közeledni vitorlásukat, fedélzetén gyermekeikkel. Egy napon a távolban, lenyugvó Nap és tenger horizontján feltűnt egy fehér vitorla.

Debrecen, 2020. 10. 04.

A 7/a osztályos tanulók, osztályfőnökükkel egynapos  osztálykirándulást szerveztek a Mátrába. Kora reggel indultak autóbusszal Kékestetőre, majd onnan egy hosszabb túrát terveztek. Pompás időnek ígérkezett, a tündöklő napsugár beragyogta a tájat.

               Az éles, tiszta magaslati levegőt szinte harapni lehetett. A buszt a parkolóban hagyták, míg ők elindultak a Saskő irányába. Az osztályfőnökük Gergő bácsi, ismerte az utat, már többször túrázott a Mátrában, így tudta merre érdemes menni.

A meteorológiai intézet felé indultak, melyet megcsodáltak, majd, tovább haladtak a Rákosi villa felé. Itt szomorú látvány tárult a szemük elé. Elhagyatott és szinte romokban hevert. Fénykorában, azonban gyönyörű épület lehetett. Még kis kápolna is volt az emeletes lakótér mellett. Gergő bácsi elmesélte a gyerekeknek, hogy a Csonka család építette ezt, és a Szanatóriumot is. Azonban az államosítás után Rákosi fenntartotta magának, azért lett Rákosi villa a neve. Halála után az Önkormányzathoz került, bölcsőde és óvoda volt az itt dolgozók gyermekeinek. Aztán hagyták lepusztulni sajnos.

Ezután elindultak az erdő mélyébe. Mindjárt jobb kéz felé, az osztályfőnök mutatott nekik egy hatalmas fát, aminek a gyökerei nagyon vastagok voltak és egy sziklacsoport tetején állt. Különleges látványt nyújtott, úgy nézett ki, mint egy piramis. Ahogy tovább haladtak, egy másik sziklacsoporthoz érkeztek, ami felőlük laposabb volt, de a másik oldalán hatalmas, mély szakadék tátongott.

– Gyerekek! Itt egy kicsit gyönyörködhettek a tájban és meg- pihenhettek a sziklákon, ha gondoljátok. Lehet fotózkodni is, még hosszú út vár ránk.

– Tanár úr! – szólt halkan Réka és meglökte a könyökével Pétert, aki ikertestvére. A szemével felfelé mutatott, épp a feléjük feletti faágára.

Alig lehetett őket észrevenni, annyira tudtak rejtőzködni. Két bagoly volt, ott ültek mozdulatlanul és csak a nagy szemeikkel néztek le rájuk. A többiek figyelmét is felhívták rá óvatosan, hogy el ne riasszák őket.

A hegygerincen folytatták tovább útjukat, kék és sárga színű vonaljelzésen. Elég meredek, nehéz sziklás terep volt. Óvatosan haladtak lefelé, néhol a fákba kapaszkodtak, lábaikat pedig a gyökereikbe támasztották meg.

 Amikor leértek egy szélesebb, könnyebb területen sétáltak tovább. Az osztályfőnökük elmesélte, hogy ehhez az úthoz egy monda is fűződik. Mindjárt ott állt előttünk egy fakereszt, melyet a Szentimrevárosi Egyesület 1999-ben állított fel, a kereszten egy tábla is jelzi Szent Erzsébet emlékét.  Ez egy kisebb sziklacsoport és az oldalán a szakadék felett látható két ló fejformája, melyben a szemeik és sörényeik is kirajzolódnak élesen. Nem sokkal mellette egy hatalmas szikla oszlop emelkedik fel a szakadék felől, mintha ki lenne faragva. A monda szerint a királyfi és a királykisasszony lovainak sziklában megdermedt formája, valamint az oszlop maga a királyfi. Mindezt, egy rosszindulatú boszorkány művelte velük bosszúból. A királykisasszonynak még volt annyi lélek jelenléte, hogy tovább futva meneküljön, ám a boszorkány varázsa őt is utolérte. Az út jobb szélén egy nagyméretű szikladarab látható mely egy varangyos békát ábrázol. A királykisasszony itt vált kővé. Azóta is várja, hogy valakinek a csókjától feléledjen! Az arra járó túrázók, akik ismerik a mondát, mind megcsókolják a békát. A boszorkány ezután találkozott egy jóindulatú varázslóval, aki meg akarta büntetni ezért a tettéért. Majd megszüntette volna a gonosz varázslatot a kőbe dermedtek felett. A boszorkány, azonban ezt nem hagyta. Sajnos egy hajszállal gyorsabb volt. Így a varázslóból teknősbéka lett, melyet az út baloldalán láthattunk. Ám, mielőtt a varázsló kővé dermedt volna, még sikerült eldobnia a boszorkány felé varázstőrét, ami eltalálta. Így feje törzsétől leválva elgurult, majd szintén kővé dermedt. Nem messze a teknősbékától az út baloldalán található. Azóta is kőszoborként díszelegnek az arra járó turisták csodájára.

– Hát ez nagyon érdekes volt Gergő bácsi! – kiáltott fel Péter.

– Micsoda természeti látvány! – fűzte hozzá Réka is.

– Peti, mi csókoljuk meg a békát! Hátha valami széplány lesz belőle és csak mireánk várt! – szólalt meg Pisti, a barátja mosolyogva.

A történet felcsigázta az ifjúkat. Egymás után versengve, nevetve csókolgatták a békát.

– Én meg akkor megyek, a teknősbékát csókolom meg! Hátha a varázsló is életre kell, vagy varázsol egy jó bizonyítványt! – kiáltotta Marci hangosan nevetve.

– Úgy van Marci! Minden lehetőséget ki kell használni – tette hozzá a tanár és ő is jót mosolygott a gyerekeken.

Nagyon vidáman, jól érezte magát az osztály. Rengeteg fotót készítettek egymásról és a sziklaképződményekről. Ahogy tovább haladtak, egy nagyon meredek, csúszós szakasz jött felfelé. Gergő bácsi előrement és szólt, hogy segítsenek egymásnak felkapaszkodni, ő fentről húzta, egyesével fel a gyerekeket. Elérkeztek egy kőből épült emlékműhöz, körülbelül 900 méteren lehettek. A kőrakétára hasonlító emlékoszlop, az I. világháborúban elesett turista hősöknek állít emléket. Alapzata kereszt formájú, ívesen csúcsosodik felfelé. Majd kissé távolabb, egy keskeny szírt nyúlik bele a semmibe. Alatta hatalmas mély szakadék tátong, minden oldaláról. Ez Saskő, a kilátás innen egyszerűen pazar panorámát nyújt, félkörívben belátni az egész völgyet és hegyormokat. Kissé lejjebb, jobbra van az úgynevezett Kis – Saskő, ami arról kapta a nevét, hogy korábban ott hosszú ideig sasfészek volt. A szirten megpihentek és gyönyörködtek a lenyűgöző tájban.

– Na, gyerekek! Induljunk el visszafelé, mert nagyon eltelt az idő – szólt az osztályfőnök.

A visszaúton újra megcsodálták a formás kőszikla alakzatokat.

– Segítség! – kiáltotta Réka.

– Mi történ? – kérdezte Gergő bácsi.

De ekkor Réka, már a szakadék felett lógott egy faágon, amit szerencsére elkapott, mert megcsúszott.

– Tarts ki! – kiáltotta Péter rémülten.

Mindenkit a félelem érzése kerített hatalmába. Sajnos olyan távol volt az úttól, hogy nem tudták kihúzni. Azonnal telefonálni próbált a tanár, de minimális térerő miatt szakadozott a vonal. Nehezen, de végül is sikerült értesíteni a hegyimentőket. A lány ereje már fogytán volt, a társai az útról biztatták és próbáltak erőt adni neki. Egyszer csak recsegés, ropogás és a fa ága a mélybe zuhant Rékával. Síri csend lett úrrá egy pillanatra. Majd visítás és sírás tört elő a gyerekekből.

– Réka! Hallasz? – kiáltott le Péter.

Azonban nem jött válasz. A sziklafal oldalától, azt sem látták, hogy hová zuhant. Megérkeztek a hegyimentők és speciális felszereléssel lementek érte. A diáklány eszméletlenül feküdt, egy kiemelkedő rámpán. A helyszínen szállítható állapotba hozták és helikopterrel vitték a legközelebbi kórházba.

Az osztály szomorúan indult visszafelé egy erdei kocsiúton, mely teljesen sima, egyenes, könnyű útszakasz volt, de hosszú. Hirtelen megtorpantak, mert egy mufloncsapat száguldott át előttünk a hegygerinc felől, lefelé a szakadék irányába és eltűntek az erdő mélyében. Aggódtak az osztálytársuk miatt. Bár már magához tért, amikor a szakadékból felhozták, ez némi reményt adott nekik. A muflonok látványa, pedig kicsit felvidította őket. Péter, ahogy lehetett azonnal értesítette szüleit a történtekről, akik késlekedés nélkül igyekeztek a kórházba Rékához.

Közben ők is visszaérkeztek az ország legmagasabb pontjára, ahol még készítettek néhány fotót és a pavilonsoron vásároltak egy kis emléket. Ezután a busszal elindultak hazafelé, de útközben Pétert kitették a kórháznál. Réka, már mosolyogva várta az ágyán ülve, begipszelt lábbal. Megúszta a balesetet néhány zúzódással és lábszárcsonttöréssel.

Debrecen, 2021. február 19.