Valahol a Földön létezik egy kis ősi kápolna a fenyvesek között. Kissé távolabb vezet egy főút, amely bevisz a településre. Pár százan lakják csak, de nyílt és barátságos, segítőkész emberek.

A kápolnába belépve a többszáz éves ódon falak illata érződik. Egyszerű, fehérre meszelt falakon, kiemelkednek Jézus és Szűz Mária képei. Középen az oltár a maga egyszerűségében is az alázat érzését kelti a látogatóban. A régi, kopott imapadok két sorban húzódnak a falak mellet. Egyszerre talán százan, ha beférnek. Azonban, soha sincs tele.

Az itt szolgáló Atya, már a hatvanas éveit tapossa. Egy szoba, konyhás kis gondoki lakásban lakik, mely közvetlen a kápolnából nyílik. Édesapja is itt szolgált, szinte belenőtt a hivatásába. Neki nincs utódja, egyedül tengeti az életét. Néha a településről segít egy – két asszony a takarításban. A karácsony közeledtével erre különösen figyelnek. Az egyik asszonyságnak a férje minden évben gondoskodik egy kis fenyőfáról, amit közösen feldíszítenek.

Hirtelen jött a tél, még nem számítottak rá. Napokon keresztül csak havazott. A félméteres hóban nehéz volt egy kis ösvényt vágni, hogy a településről eljussanak a hívek a közös imádságra szenteste. Az Atya nem is számított nagy létszámra. A délutáni órákban ugyanis a havazást még tetőzte a tomboló viharos szél. A fenyvesek között hamar sötétedett, ezért az Atya gyertyákat gyújtott. A pislákoló gyertyalángok félhomályában kezdett el imádkozni.

Az elmélyültségéből a kápolna nyikorgó ajtaja zökkentette ki. Hangfoszlányok ütötték meg a fülét, ugyanis a szél zúgása minden mást elnyomott. Gyorsan keresztet vetett és befejezte az imádságát, majd elindult az ajtó felé. – Ugyan ki lehet az ilyen ítéletidőben…? – morfondírozott magában. Ahogy közeledett a bejárathoz látta, hogy egymás után többen is igyekeznek befelé. Havasan, átfagyva, dideregve köszöntötték az Atyát.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus!

– Mindörökké, Ámen! – hangzott a válasz.

– Bocsásson meg Atyám, hogy így önre törünk! A távolsági buszunk megcsúszott és az elejével az árkot célozta meg. Ebben a zord időben csak reggel tudnak másik járatot küldeni, mivel ez volt a mai napon az utolsó. Láttunk egy kis fényt az útról és ide jöttünk, mert különben az éjszaka folyamán mindannyian megfagytunk volna! Én a buszsofőr vagyok, Anton a becsületes nevem.

– Isten háza, mindenkinek nyitva áll! Sérült van-e önök között? – kérdezte az Atya.

– Nem…, úgy tudom nincs!

– Rendben, gyorsan segítsenek, hozzunk plédeket! Itt nincs fűtés, de ezeket körbe tekerhetik magukon.

A sofőr és még két férfi kiosztották a meleg takarókat. Mindannyian beburkolóztak vele és leültek az imapadokba szétszóródva.

– Kérem…, üljenek egymáshoz közelebb, hogy egymást is tudják melegíteni – szólalt meg az Atya.

Meglátott egy asszonyt a kisfiával, aki láthatóan kimerült és elcsigázott volt.

– Kérem hölgyem…, a kisfiúval…! Jöjjön, van egy öreg heverőm a szobában, ott megaludhatnak reggelig.

– Nagyon köszönjük Atyám!

Mindenki próbált kicsit elbóbiskolni, ám ezek a padok erre kényelmetlenek voltak. Az Atya is magára terített egy vastag takarót és visszament a kápolnába a többiekhez.

– Nézzék…, ahogyan észrevették ezek az imapadok nem alkalmasak pihenésre. Hosszú lesz az éjszaka, talán egy kis beszélgetéssel hamarabb telik az idő. Feltettem egy nagy kondér teát, hamarosan elkészül, az segít felmelegedni.

– Igazán hálásak vagyunk Atyám! Köszönjük szépen! – szólalt meg az egyik férfi.

– A hála az Urat illeti, hogy éppen itt történt a közelben önökkel ez baleset – válaszolta. – Jöjjön segítsen kihozni a teát.

A nagy fazekat letették az Úr asztalára, kiosztották a poharakat és mindenki annyit mert belőle, amennyit szeretett volna.

– Csak nyugodtan igyanak belőle…, ha elfogyna készítek másikat – bíztatta őket az Atya.

Mindenkinek jól esett a forró tea, még a kezüket is átmelegítette. Egyszer csak újra megcsikordult a kápolna ajtaja. Egy középkorú házaspár lépett be rajta, összefagyva.

– Isten hozta önöket! Jöjjenek csak bátran! – szólalt meg az Atya.

– Elnézést, ha megzavartunk volna valami imádságot – mondta a férfi.

– Az autónkkal elakadtunk ebben a nagy hóban, már egy jó ideje ott ülünk, de annyira dermesztő hideg van, hogy majd megfagytunk. Láttuk a fényt itt és gondoltuk hátha kapunk segítséget – folytatta a felesége.

– Természetesen! Anton…! Hozna még egy – egy takarót a házaspárnak?

– Igen Atyám…, máris!

– Itt egy kis forró tea, talán segít átmelegedni – kínálta őket az Atya.

– Nagyon köszönjük Atyám – szólalt meg az asszony, és közben gyorsan magára terítette a takarót is.

– Ha kérnek még, szolgálják ki magukat bátran! Ebben az ítéletidőben nem tudnak tovább haladni. Reggelre remélhetőleg elcsitul a hóvihar. Akkor segítünk a hótorlaszból kiásni az autójukat – tette hozzá az Atya.

– Igen…, köszönjük – szólalt meg a férje.

Ők is leültek az egyik imapadba, kissé távolabb a többiektől.

– Kérem…, jöjjenek közelebb, így egymást is tudják melegíteni. Ők egy busz utasai, akik szintén menedéket találtak Isten házában – mesélte az Atya.

A házaspár egymásra nézett, a férfinak nemigen akaródzott, de az asszony felállt és eleget tett a kérésnek, a férj követte.

– Arra gondoltam, hogy talán elrebeghetnénk közösen egy hálaimát az Úr dicsőségére, amiért nem hagyta önöket megfagyni valahol az úton. A szeretet jegyében, így szenteste a házába terelte bárányait – szólalt meg az Atya.

Ezután hangosan elkezdett imádkozni, nem nyújtotta hosszúra. Nagy csend következett, majd néhányan még szedtek poharukba a gőzölgő teából. Az Atya feltett a sparheltre egy újabb adagot.

– Ha nincs ellenükre…, talán kicsit megismerhetnénk jobban egymást – vetette fel az Atya, hogy megtörje a nagy csendet.

Senki nem mert megszólalni elsőnek.

– Anton…! Önről már tudom, hogy a busz vezetője. Várja otthon család? – kérdezte az Atya.

– Igen a feleségem és a két gyermekem. Biztosan aggódnak, hogy miért nem érkeztem meg időben. Ebben a viharban még telefonálni sem lehet.

– Igazán sajnálom…! – válaszolta az Atya.

– Én Kate vagyok. Mi a lányomékhoz igyekeztünk volna, ha nem akadunk el – szólalt meg az asszony.

– Értem…, sajnos már csak holnap tudnak találkozni, de segítünk, amint jobbra fordul az idő – mondta az Atya.

– Köszönjük Atyám…! Gondolni sem mertem volna, hogy a szentestét egy kápolnában fogom tölteni idegenekkel a gyermekem és az unokáim helyett – válaszolta keserűen a férj.

– Igen…, Isten útjai kifürkészhetetlenek! Ezért javasoltam, hogy beszélgessünk, hamarabb eltelik az éjszaka. Önt, hogyan szólíthatom? – kérdezte az Atya.

– Marko vagyok!

– Köszönöm Marko.

– Engem Henrinek hívnak, és ha már itt tartunk, őszintén mondom, hogy életembe nem hittem, hogy egyszer is át fogom lépni egy templom küszöbét.

A munkámat be kellett fejeznem és most mentem volna haza a családomhoz én is.

– Kedves Henri! Nincsenek véletlenek – mondta az Atya némi mosollyal az arcán.

– Engem szólítsanak csak Bennek! A húgommal a városban dolgozunk és a szüleinkhez igyekeztünk volna.

– Igen…, én Sofia vagyok, de nagyon hálás azért, hogy az Úr idevezetett minket.

– Örülök, hogy itt vannak…! Persze tudom a körülmények mostohák és mindenki szívesebben lenne a családja körében. Képzeljék, hosszú évtizedek óta ez az első szentestém, hogy nem egyedül töltöm – fűzte hozzá az Atya.

– És a hívek? – kérdezte Henri.

– A hívek…? Isten áldja meg őket…! A délutáni közös imádságra néhányan eljönnek, ha nem ilyen zord az idő. Azonban az este…? Egyedül…, imádságosan telik.

– Nincs családja, vagy rokonai? – kérdezte Marko.

– Nincs…, másképpen alakult az életem.

– Atyám! Mi szeretettel várjuk hozzánk! Kérem tiszteljen meg minket a jelenlétével, ha már járhatóak lesznek az utak – szólalt meg Ben.

– Nagyon kedves, köszönöm! Tudják nem igazán hagyhatom itt a kápolnát. Nincs, aki helyettesítsen, és mindig jöhet valaki, úgy ahogyan most önök is.

– Ez a baj ezzel a vallással! Nem engedi, hogy családot alapítsanak! – kelt ki magából Henri.

– Téved…, lehetséges, van rá mód. A szüleimmel itt nőttem fel, csak az én életem alakult így.

– Értem Atyám! Bocsásson meg! Tudja nem vagyok vallásos – válaszolta Henri kicsit elszégyellve magát tudatlansága miatt.

– Mindannyian Isten bárányai vagyunk! Mivel foglalkozik Henri? – kérdezte az Atya.

– A cipőgyár igazgatója vagyok. Sok családért felelős, hogy legyen miből megélniük. Tudja Atyám nekem nincs időm templomba járni. Amikor gyerek voltam, alig jutott az asztalra valami. Az édesapám bányász volt, édesanyám otthon gondoskodott a háztartásról. Ekkor én megfogadtam, hogy mindent elkövetek azért, hogy majd a családomat jólétben el tudjam tartani. Feleségem és két fiam van. Taníttatom őket, hogy ne kelljen mindazt átélniük, amit nekem. Reménykedem, hogy majd átveszik tőlem a gyár vezetését egykor.

– Még sosem gondolt arra, hogy ezeket a lehetőségeket az Úr tette ön elé? – kérdezte az Atya.

– Ne haragudjon Atyám, de nem…! Abban hiszek, amit látok. Amiket előteremtek magamnak és a családomnak.

– Igen…, én szégyellem is magamat egy kicsit! Vallásos családban nőttem fel, de elhanyagoltam az Isten dolgait. A munka, a család…, nehéz mindenütt helytállni ebben a világban. Mégis…, milyen kegyelmes az Isten, hogy ebben a pokoli időben is menedéket nyújt számunkra – folytatta Anton elérzékenyülve.

– Mi a húgommal vallásos nevelést kaptunk. Engem mindig különösen foglalkoztatott a túlvilág, a létezés titkai. Meg akartam ismerni Istent és belevetettem magam a Biblia tanulmányozásába. A tudomány által bebizonyított tényeket sem hagytam figyelmen kívül. Sőt több vallást is áttanulmányoztam. Azt vettem észre, hogy a különböző vallások között vannak átfedések, ami erősítette a bizonyságaimat – mesélte Ben lelkesen.

– Ez nagyon dicséretes – szólalt meg elismerően az Atya.

– És volt rá ideje …!– tette hozzá Henri kissé pökhendien.

– Az ember mindig arra szakít időt, amire szeretne. Úgy látom nem véletlen, hogy nekünk itt kellett találkoznunk. Semmi nem történik ok nélkül ebben a világban – szólalt meg Sofia.

– Ugyan Kisasszony…! Hagyjuk már ezt a dogmatikus szöveget! Tartogassa máskorra, vagy hagyja meg az Atyának! – szólalt meg indulatosan Marco.

A felesége oldalba bökte és csitította, mert látta, hogy nagyon eltalálták az érzékeny pontját a férjének.

– Az Istenre szánt idő mindig megtérül. Én büszke vagyok a bátyámra, sokat tanultam tőle. Középiskolai tanár vagyok, magántanulóim is vannak. Igazán kevés szabadidőm van. Reggeli ébredéskor csak pár perc az ima és este elalvás előtt a nap lezárása, a hálaadással szintén nem sok azért a kegyelemért, amiben nap, mint nap részesülünk – szólalt meg Sofia.

– Jó maguknak! Komolyan irigylem a hitüket – mondta Marko.

– Az élő hit Isten ajándéka azoknak, akik keresik az ő országát – szólalt meg az Atya.

– Úgy látom egyedül én vagyok itt, aki semmilyen formában nem tájékozott ebben a témában. Lenne néhány kérdésem, mert érthetetlen számomra egy – két dolog – szólalt meg Henri.

– Csak kérdezzen barátom, mert én sem értek több mindent! Ez az idő, pont alkalmas rá, hátha okosabb leszek én is – tette hozzá Marko.

Az Atya csak somolygott magában, mert megértette, hogy az Úr miért vezette őket ebbe a kápolnába.

– Hallgatjuk Henri! – szólalt meg az Atya.

– Atyám…! Az imént azt kérdezte tőlem, hogy nem gondoltam-e arra, hogy a mostani lehetőségeket az Úr tette elém. Kérem magyarázza el ezt nekem – folytatta Henri.

– Isten mindenkit egyformán szeret. Olyanok vagyunk neki, mint szülőnek a gyermekei. Ki szeretne a gyermekének rosszat? Isten mindent megtesz azért, hogy a legjobbat kapjuk a földi körülményeink között. Látja, hogy nem vagyunk tökéletesek és sajnos nem figyelünk eléggé az intő szavaira. Ahogyan a gyermekeink sem fogadnak szót, és akkor annak mindig megvannak a maga következményei. Azonban az angyalai segítségével próbál segíteni. Önnek például a lehetőséget megmutatni, de a döntést mindig az ember hozza meg, mivel szabadakarattal teremtett minket. Sajnos nem minden esetben hozunk jó döntéseket és ennek meg van a maga ára.

– Igen…, kell lennie valaminek, ami ezt a tökéletes univerzumot mindenestől létrehozta, csak nem magától jött létre igaz…? De hát…, ha Isten mindenkit egyformán szeret, akkor miért van az, hogy már születéskor eldől, hogy valaki szegény családba, vagy gazdag családba születik? Vagy beteg, vagy egészséges? Van, aki fiatalon már meghal, van, aki szép idős kort ér meg? És még folytathatnám a sort, amit nem tudnak nekem megmagyarázni sem a Biblia, sem a papok, sem a tudomány! Akkor miben is kellene, hogy higgyek, ha nem a saját erőmbe…? – kérdezősködött tovább Henri.

– Helyes…! Na erről beszélek! – mondta ismét indulatosan Marco, aki nem bírta türtőztetni magát. – ne bökdöss már asszony! Igaza van ennek a férfinak!

– Atyám! Kérem ne haragudjon a férjemre, hogy kissé indulatos. Hálásak vagyunk, hogy itt lehetünk. Tudja valamikor ő is hitt Istenben, csak elfordult tőle – mentegetőzött Kate.

– Ez érdekes…! Elmeséli, hogy mi történt? – kérdezte az Atya.

– Nem…! A feleségem egy szent asszony, de engem már úgysem tudnak meggyőzni!

– Atyám…! Henri…, igaz önt kérdezte, de megengedi, hogy én válaszoljak a kérdéseire?

– Csak tessék fiam! Érdeklődéssel várom!

– A kérdésére csak egyetlen szót mondok reinkarnáció, ami mindent megmagyaráz.

Az Atya összehúzta a szemöldökét.

– Reinkarnáció nincs fiam!

– Atyám…, kérem bocsásson meg, de ellenkezek önnel. Tudom, hogy hivatalosan nem tanítják szándékosan, vagy amennyiben igen, akkor meg van tiltva, hogy az igazságot elmondják.

– De Ben…!

– Kérem…, hadd magyarázzam el az én verziómat. Úgy gondolom, hogy sokan a Henri által feltett kérdések érthetetlenségei miatt nem fogadják el Istent!

– Rendben – válaszolta az Atya belenyugodva.

– Több vallásban is elismerik a reinkarnációt, sőt erre épül a tanításuk. A buddhizmusban azt vallják, hogy nincs köztes lét és 40 napon belül visszaszületik akár növénybe vagy állatba az ember lelke. Ők ezt lélekvándorlásnak nevezik. Ez azért nem igaz, mert a tudomány bebizonyította, hogy az evolúció során, akinek a lelki fejlettsége elérte az emberré válást, már nem fog alacsonyabb létbe visszaszületni. De nem akarok, most más vallásokról többet beszélni, csak egy példaként említettem. A tudomány azt is bebizonyította, hogy nem csak a földi testünk létezik, hanem a lelkünk is, aminek a súlya a halál beálltakor eltávozik és megmérték ez 21 gramm.

Tehát létezik! Nem látjuk és mégis létezik, ahogyan Isten is. Hiszen ő az egyetlen, aki ilyen tökéletes világot tudott teremteni.

– Érdekes, amiket itt elmondtál barátom, de ezzel nem győztél meg – szólalt meg Henri.

– Tudom…, folytatom – válaszolta mosolyogva Ben.

– Hát engem is kíváncsivá tettél, hogy mi fog ebből kisülni – mondta Marko.

– Amit szintén tudunk, hogy a Bibliai fordítások nem pontosak és ez bizony sokszor más értelmet ad a szövegnek. Az akkori időkben a papság a hatalmat a kezében tartotta és mindent elkövetett, hogy ez így is maradjon. Amit nem értettek, vagy nem ismertek, illetve veszélyesnek tartották, azt egyszerűen kihagyták a szentírásból. Azóta kiderült, hogy több apokriff irat is létezik és több evangélium is – folytatta Ben.

– Akkor a Biblia nem teljes és nem tökéletes? – kérdezte Henri.

– Igen…, és ez a probléma – válaszolta Sofi.

– Csak gondoljunk vissza arra, hogy abban az időben, amikor Jézus élt voltak próféták, angyalok. Higgyük el ma is vannak! Csak az ember annyira eltávolodott Istentől, hogy már nem hallja meg az intő szavaikat. Nekik természetes volt, hogy velük kommunikálnak, sőt a reinkarnáció is. Emlékezzünk arra, amikor Jézus megkérdezte a tanítványokat, hogy kinek gondolnak engem az emberek? Az egyik azt mondta, hogy Illés, a másik, hogy Keresztelő Jánosnak. Akkor már mindkettő halott volt. Nekik természetes volt, hogy valamelyik próféta inkarnációja. Több helyen is felfedezhető a Bibliában, ahol véletlen benne maradt – tette hozzá lelkesedéssel Sofi.

– A másik, ami nekem eszembe jutott, hogy amikor a vak embert meggyógyítja Jézus, azt kérdezte tőle Péter, hogy Mester ő vétkezett, avagy a szülei? – folytatta Ben.

Ez is ékes bizonyíték a reinkarnációra. Képzeljék…, az egyik pap egy alkalommal, ezt azzal magyarázta, hogy Péter hülyeséget kérdezett, mert ugyan hogyan vétkezhetett volna az anyja hasában? – magyarázta tovább  Ben.

– Igen, ezek valóban problémák elismerem – tette hozzá az Atya.

– Na és…? Ha van is reinkarnáció, hogyan magyarázza a kérdésemet? – kérdezte Henri.

– Létezik a karma törvénye. Ez az ok-okozat törvénye, ami azt jelenti, hogy aki vét a szeretet törvénye ellen, az visszakapja valamelyik életében. A legfontosabb törvény, amit Jézus hirdetett a szeretet törvénye, aki ebbe beleütközik, az érzi annak érdes oldalát – válaszolta Ben.

– Ha az emberek tudnák azt, hogy a jelen életükkel alapozzák meg a következő életüket, akkor másképpen viszonyulnának egymáshoz – szólt közbe Sofi.

– Hm…! Kedveseim…!  Érdekes filozófiát vázoltak itt fel nekem – szólalt meg az Atya.

– Ezen azért érdemes eltöprengenem…, így már más megvilágításba helyezik a történteket. Úgy gondolom…, hogy el fogok olvasni pár könyvet ezzel kapcsolatban. Még a végén én is keresztény leszek – mondta Henri mosolyogva.

– Nézzék…, a Bibliát sokan sokféleképpen magyarázzák! Ezért is alakult ki ennyiféle vallás – szólalt meg ismét az Atya.

– Belátom…, érdemes ezzel mélyebben foglalkozni, hogy erősítsük vele a hitünket és kicsit jobban megismerjük Isten akaratát. A földi élet elmúlik…, és utána…? Én nem hiszek abban, hogy vége mindennek…! Sokan mondják, hogy csak egyszer élünk! Ennek így nem lenne semmi értelme! Azonban, Ben által mondottak, sok mindenre adnak magyarázatot számomra is – fogalmazta meg gondolatait Anton.

– Igen bevallom, hogy én is törtem a fejemet ezeken a kérdéseken, de egészen mostanáig nem találtam rá magyarázatot. Már tudom miért akadt el az autónk. Köszönöm Istenem, hogy ismét tanítottál nekem valamit – folytatta Kate.

– Asszony…, asszony…! Te már így is szent vagy! – morogta Marko.

– Ugyan Marko…! Ne légy már ilyen! Inkább gondolkozz el a hallottakon! Talán így végig gondolva, te is megkapod a magyarázatot a történtekre! – válaszolta a felesége.

– Hagyjál már! – dörmögte az orra alatt kelletlenül.

– Marko…! Talán mégis elmondhatná, hogy miért fordult el Istentől, akkor esetleg, lehet tudnánk segíteni – szólalt meg Sofia.

– Nem…! Már mondtam! Ez csak rám tartozik! – válaszolta szinte kiáltozva.

– Sajnálom…, nézzék el neki kérem – mentegette a felesége.

– Semmi baj! – válaszolta Sofia.

– Köszönjük! Már ezzel is sokat segítettek – tette hozzá Kate.

– Én azt mondom, hogy mindenkinek legyen hite szerint! Az Úr látja a mi lelkeinket és megvilágítja, ahogyan a hajnali fény a látóhatárt – szólalt meg az Atya.

– Tényleg…! Már hajnalodik! – tette hozzá Anton.

Az ég alján a Nap egyre feljebb kúszott. A hóviharnak már nyoma sem volt. Az Atya kinyitotta a kápolna ajtaját, hogy megnézze az időjárási viszonyokat. A lehullott hó vakítóan csillogott a napsugarak fényében. Friss, párás illat hatolt be a nyitott ajtónál.

– Megkérem a férfiakat, hogy segítsünk a házaspárnak az autójukat kiszabadítani – kérte az Atya.

Mindenki segítőkészen ment az elakadt gépkocsihoz. Miután sikerült az akadályt elhárítani elbúcsúztak egymástól és a házaspár elindult a családjához.

A buszsofőr arról értesült, hogy félóra múlva érkezik a mentesítőjárat. Így ők is megköszönték az Atya vendégszeretetét, majd kigyalogoltak a buszig.

Az Atya térdre borult és hálát adott az Úr kegyelméért.

Debrecen, 2026. 01. 18.

Dávid szegény családba született. Édesapja gyári munkásként kereste a kenyeret. Édesanyja a háztartást vezette és gondoskodott a családról. Időnként néhány órában besegített a szomszédasszonyának, aki varrodában dolgozott. Akadtak olyan ruhadarabok, amelyeket kézzel kellett összevarrni. Ezt Sára könnyedén megtudta oldani Dávid mellett, amikor aludt. Így némi kevés pénzt ő is hozott a konyhára.

Előfordult, hogy a szomszédasszony az anyagi juttatás mellett vitt a kisfiúnak mesekönyvet, vagy éppen egy kifestőt, színes ceruzákkal. Sáráék ezeket nem tudták megvenni a felcseperedő Dávidkának, aki egészen az iskola megkezdéséig otthon volt az édesanyjával, mivel akkoriban nem volt még bölcsőde és óvoda.

A kisfiú boldog volt és órákat elnézegette a mesekönyveket, vagy éppen ült az asztal mellett és élvezettel festegetett. Édesanyja ezt az időt nagyon jól ki tudta használni a bedolgozói munkájára.

Egy idő után azonban a gyermeknek hiányzott a beszélgetés, a másokkal való játszás. Ezért különböző neveket adott a színesceruzáinak és a mesekönyveinek. Ők voltak a társai, akikkel jókat játszott.

Dávid legnagyobb meglepetésére egyszer csak azon kapta magát, hogy ezek a tárgyak megelevenednek. A fejében a gondolatok sziporkáznak közöttük. Már nem érezte magát egyedül.  

Néha hangosan felnevetett, amikor vicces történeteket mesélt neki az egyik – másik ceruza. Máskor olyan különböző szituációkat hoztak létre az elnevezett könyvek, mintha valódi gyermekek lennének. Dávid jókat mulatott velük.  

            Az idő gyorsan elszaladt és számára is megkezdődött az iskola. Egyre kevesebbet játszott már a ceruzáival és könyveivel, hiszen valódi osztálytársai felváltották őket. Sok barátot szerzett és lekötötte figyelmét a tanulnivalók sokasága. Élte az életét, mint minden más fiatal. Fokozatosan feledésbe merültek a gyermekkori emlékei.

HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB

            Dávid mélabúsan üldögélt a kedvenc foteljében a kandalló előtt. A tűz ropogása néha kizökkentette mély gondolataiból. Ilyenkor végtelen szomorúsággal beletúrt a fekete hajába és szétmorzsolt egy – egy leguruló könnycseppet az arcáról. A fájdalom megtörte ifjúságát. Magányosan töltötte napjait a szülői házban, amely nagy súllyal nehezedett lelkére. Édesapját már korábban elvesztette, de édesanyja tragikus halála különösen megrázta. Csak ült némán és nem törődött semmivel.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki szólongatja.

– Dávid…! Dávid!

El nem tudta képzelni, hogy ki lehet az, hiszen a ház ajtaja zárva volt. Felállt és kinézett az ebédlő ablakán, de onnan sem látott senkit. Ezért felvette a kabátját és kiment az udvarra, hogy körülnézzen.

            – Nem értem…, sehol senki…! – motyogta hangosan.

            Majd visszament a házba és leült a foteljába. Közben a kandallóban a parazsat felizzította.  

– Úgy látszik, már hallucinálok is – folytatta a monológját.

Kis idő elteltével, amikor ismét mély gondolataiba merült megismétlődött.

– Dávid…! Kérlek figyelj rám!

            – Ki vagy te…? Honnan szólsz hozzám? Nem látlak sehol! – kérdezte hangosan.  

            – Dávid…, csak a szíveddel láthatsz. Én az Őrangyalod vagyok!

            – Hogyan…? – kérdezett vissza értetlenül.

            – Hunyd be a szemedet és erősen koncentrálj rám, akkor megláthatsz. Így, gondolati úton bármikor tudunk kommunikálni egymással.

Dávid követte a kérését és legnagyobb meglepetésére egy erős fényt látott, olyan angyal szerűt a lelki szemei előtt. Hirtelen meghökkent és kiesett ebből az idilli állapotból.

– Próbáld megtartani ezt a fajta koncentrációt, vagy ahogy ti nevezitek meditációt, hogy ne zökkenjél vissza. Ez egy másik sík, amit így érhetsz el.

Dávid újra megpróbálta és az előbbi fényes angyal szerű kép elkezdett fokozatosan előtte letisztulni. Újra kizökkent, majd újra próbálta. Kezdte elveszteni a türelmét.

– Ez nekem nem megy…! Tulajdonképpen mit akarsz tőlem…?

– Dávid! Kérlek légy türelmes magaddal szemben, hiszen ez egy folyamat. Gyakorolni fogjuk mindennap és egyre jobb lesz meglátod. Már mondtam neked az Őrangyalod vagyok és segíteni akarok neked.

– Rajtam nem tudsz segíteni!

– De igen! Tanítani foglak, hogy megértsd a földi helyzetedet. Be tudd teljesíteni a felvállalt utadat. Kérlek engedd, hogy segítsek.

– Rendben, egy próbát megér…! Érdekes dolgokat mondtál most nekem.

– Dávid! Kérlek emlékezz vissza a gyermekkorodra!

– Semmire nem emlékszem csak arra, hogy a szüleim sokat dolgoztak a megélhetésért.

Ekkor az őrangyal egy képet vetített elé.

– Emlékszel?

– Igen…, dereng valami. Unatkoztam és a könyvekkel, ceruzákkal játszottam. Talán már akkor is volt egy kattanásom, meg most is, hogy veled beszélgetek. Lehet jobb lenne meginnék egy felest és lefeküdnék aludni.

– Ne…! Az alkohol árt az asztrál síknak.

– Mi az az asztrál sík?

– Egy fizikai szemmel láthatatlan dimenzió, ami lehetővé teszi a kommunikációnkat.

– Értem…, amúgy sem szeretem az italt.

– Tudod…, visszatérve…, azok a játszópajtásaid a te segítő angyalaid voltak. Nem tudatosan, de azzal, hogy megnevezted őket, és vágytál játszótársra, egyben segítségül hívtad a segítőidet.

– Ezért elevenedtek meg? Ezért tudtam velük játszani?

– Igen. Ők most is körülötted vannak velem együtt és bármikor segítségedre lesznek, csak szólnod kell hozzájuk.

– Ez hihetetlen!

– Majd, ha megismered az élet miértjét és célját, mindent meg fogsz érteni. Ezért vagyok itt, hogy megtanítsam neked.

– Elfáradtam…, ezt még meg kell emésztenem, de köszönöm neked.

– Igen látom rajtad, most pihenj le. Holnap folytatjuk.

Az őrangyal mindennap kommunikált Dáviddal, mindig tanított neki valamit. A férfi teljesen megváltozott, kijött a melankóliájából és újra magára talált. Már más szemmel nézte a világot és megértette az összefüggéseket a létezés célja és a földi halandóság között. A szívéből eltűnt a szomorúság és helyett kapott a végtelen egyetemes szeretet.  Dávidot élete végéig vezette és segítette a láthatatlan tanító .

 Debrecen, 2025. 11. 09.