Romantikus kategória bejegyzései

KRISZTINA ÚJ ÉLETE

Krisztina a húszas éveiben járt, egy építőipari cégnél dolgozott. A hatalmas épület- komplexumban kolléganőjével, Anikóval ültek egy irodában. Nagyon jó volt a viszonyuk, szinte baráti. A munkájuk során többször helyettesítették, segítették egymást.

Kriszta éppen magához vette a mappáját, hogy az anyagot átvigye a szomszéd irodába. Az ajtóban állva, ahogy megfogta a kilincset, az hirtelen lenyomódott.  Így óvatosan, résnyire nyílt ki az ajtó, és úgy is maradt. Egy 180 cm magas, vékony testalkatú, fekete hajú férfi volt, aki úgy nézett ki, mint akit a divatlapból húztak elő. Öltöny, nyakkendő és barna, igéző szemek. Csak álltak mozdulatlanul és elmerültek egymás tekintetében. Krisztinának a szíve is belesajdult. Talán ez a fizikai fájdalom zökkentette ki őt ebből a révületből. Szinte alig tudott megszólalni. Félreállt, majd beengedte az ügyfelet, aki a kolléganőjéhez ment. Igyekezett a dolgát gyorsan elvégezni, hogy még ott találja a férfit az irodában. Sohasem érzett még ehhez hasonlót. Tudta, hogy még látnia kell, beszélnie kell vele. Szinte eszét vesztette a vulkánként kitörő érzés hatása alatt. – Talán ezt hívják első látásra szerelemnek – gondolta magában.

Ahogy visszaért, le sem tudta venni szemeit a férfiról, bár ez kölcsönösnek tűnt. Nagyon zavarban érezte magát, ezért úgy tett, mintha dolgozna. Persze fülei a férfi hangjára mágnesként tapadtak, mert ellenállhatatlanul vonzotta. Igazi mély, kellemesen csengő férfihang, teljesen kész volt tőle, nem is tudott a munkájára figyelni. Az ügyfél távozásakor hosszan tartották a szemkontaktust. Ani persze mindent észrevett, hiszen jól ismerte kolléganőjét.

– Fog még jönni többször – szólalt meg mosolyogva.

– Tényleg? Ennek nagyon örülök! Legközelebb mikor? – kérdezte Kriszta izgatottan.

– Két nap múlva, így délután.

– Akkor mindenképpen itt kell lennem! Mondd már, hogy hívják, hol lakik? Mit lehet róla tudni? – érdeklődött tovább.

–  Kiss Róbert, nőtlen és a Latinovits Zoltán utcában lakik. Látom, teljesen lenyűgözött.

– Én még ilyet az életben nem éreztem. Most is hallom a hangját és látom magam előtt. Ani ez egy őrület!

– Na, azért vigyázz magadra! Bár úgy látom, hogy kölcsönös lehet.

– Mintha ezer éve ismernénk egymást, alig várom, hogy újra láthassam – válaszolta sóhajtozva.

– Talán összejön, majd egy randi vele. A többi meg rajtatok múlik.

– Nem élném túl, ha nem.

Kriszta kissé megkönnyebbült, hogy tudta újra látni fogja.

Nehezen telt minden óra és perc. Nagyon várta már, azt a pillanatot, hogy belépjen az irodájuk ajtaján. Amikor ez megtörtént, még a levegő is megállt. Krisztina minden porcikájában elkezdett remegni. Rögtön szemkontaktusba kerültek, majd a férfi leült a kolléganője elé. Látszott rajta, hogy zavarban van, az érzéseit ő sem tudta leplezni. Ani a hivatalos megbeszélést lazára fogta, hogy legyen alkalom közvetlenebb beszélgetésre hármójuk között. Ez meghozta az eredményt. Róbert távozásakor, Kriszta felállt és megfogott egy mappát, hogy ő is megy. A férfi előre engedte.

– Kriszta, ugye szólíthatom így? – kérdezte Róbert, miközben megérintette a vállát.

– Igen, persze – válaszolta röviden, mert alig jött ki hang a torkán az izgalomtól.

A férfi érintésére borzongott az egész teste.

Szeretném elhívni vacsorázni, ha megengedi.

– Köszönöm, örömmel – válaszolta, alig hallhatóan.

– Hétre Önért megyek, ha kapok egy címet – kérte mosolyogva.

Kriszta átnyújtott egy névjegykártyát, ám a kezük összeért és a jóleső borzongás ismét végig futott rajta.

A randi remekül sikerült, végig egy hullámhosszon voltak. Első látásra szenvedélyes szerelem lángolt fel mindkettőjük szívében. A munkájuk eléggé lefoglalta őket, de minden szabadidejüket együtt töltötték. Ilyenkor többnyire elmentek valamerre kirándulni. Így derült ki, hogy Robi kissé féltékeny természet. Egyik alkalommal az étteremben már kikérték az italt. A szomszédos asztalnál három férfi ült és egyfolytában Krisztinát bámulták. Robit ez nagyon idegesítette, először csak feszengett, de aztán így szólt;

– Gyere menjünk – ezzel felállt, megfogta a lány kezét és elhagyták az éttermet.

Persze Krisztina nagyon helyes, csinos, fiatal lány és a férfiak rendszerint megbámulták. Emiatt néha keletkezett egy kis affér közöttük. Kriszta titkon kissé örült neki, hogy ennyire félti Robi. Soha senki sem figyelt rá még ennyire. Boldog, jóleső érzés töltötte el ennek a férfinak a karjaiban. Biztonságban érezte magát vele. Végre a nőiessége is előtérbe kerülhetett, ilyen karizmatikus férfi mellett.

Többször időztek Robinál, a hétvégi házának gyönyörű kiskertjében. A csodálatos sok színes virág közül a lilaakác mindig lenyűgözte Krisztát. Csak üldögéltek a kispadon és a bódító illata átjárta őket, míg a fák egymásba borulva velük együtt ölelkeztek. A Nap sugara vidáman sütött le rájuk, ruhájukat lágy szellő fodrozta. Hosszasan, elmerengve üldögéltek ebben a gyönyörű létben.

Az idő hamar elszaladt és Krisztinek még át kellett olvasnia egy anyagot hétfőre. Robi pedig másnap külföldre utazott üzleti ügyben két hétre. Nehéz elválás volt a szerelmeseknek, hogy egy ideig nem láthatják egymást. Robi búcsúzóul egy kis lilaakácot vágott le szíve hölgyének.

Krisztina ekkor nem sejtette, hogy ez lesz az utolsó emléke tőle. Néhány nappal később

éppen a napilapot olvasta. Hirtelen elsápadt, az újság kiesett a kezéből. Zokogva tört fel belőle;

– Nem…! Ez nem lehet igaz…! Robi nem halhatott meg! – kiáltott fel hangosan.

Az újságok lehozták a tömegszerencsétlenség áldozatainak nevét. Sajnos az ő szerelme is közöttük volt.

Krisztina élete romokban hevert. Élő halottként járt – kelt, a gyötrő fájdalom tépte szívét. A lelkének egy része Robival meghalt. Már ő sem akart élni és nem érdekelte semmi. Jó pár évig küzdött a lelki fájdalmával, mely szinte teljesen kiégette.

Végül fogott egy papírt és tollat, versbe foglalta a lángoló szenvedély parazsát. Egyik verset írta a másik után. Az évek során több verseskötetet tudhatott magáénak. Sikeres költőként számos elismerésben részesült. Az írásban megtalálta önmagát és a saját kis lelkivilágát. Folyamatosan innen merített ihletet a további alkotásaihoz. Krisztina újjáéledt és feltámadt, mint hamvaiból a Főnix madár. Teljesen új életet kezdett és elismert költő lett. Így hagyott nyomot a csodás költészetével az utókornak.

 

Debrecen, 2024. 03. 06.

NEM ÁLLOK KÉSZEN…

Gregory, egy borpalackozó üzem vezérigazgatója Franciaországban. Családi vállalkozás és hagyománya, hogy mindig apáról fiúra száll az üzem vezetése. A fia, Victor és a lánya Lucie. Boldog volt, mivel biztosítottnak látta az üzem jövőjét gyermekeiben.

Victor elvégezte a jogiegyetemet, ámbár csak édesapja iránti tiszteletből. Szíve közepében a zene állt. Nem sok kedve akadt a cég vezetéshez majdan. Zene iránti rajongása háttérbe szorult kissé, de minden szabadidejét a zongoránál töltötte. Ilyenkor a lelke megtelt szeretettel, úgy érezte, hogy lebeg a Föld felett és a világ megszűnik körülötte.

Lucie, közgazdasági egyetemet végzett. Ő szívesen lépett volna az apja helyére, de Victoré az elsőbbség. Sokat dolgozott az üzemben és szinte teljesen átvette a könyvelést, valamint a menedzselést. A két testvér nagyon szerette egymást, így a rivalizálás szóba sem jött közöttük.

Victor most is a zongoránál ült és átszellemülve játszott. Lucie az ajtófélfánál támaszkodva hallgatta bátyja játékát.

– Ó, Victor olyan csodásan játszol, teljesen lenyűgözöl mindig – szólalt meg, amikor befejezte.

– Köszönöm neked, drága kis húgom. Kár, hogy más nem értékeli ennyire.

– Tudod, hogy apa milyen…

– Nem csak rá gondoltam.

– Hanem?

– Sarah sem – mondta gondterhelten.

– Tényleg,  mi van veletek?

– Semmi, mi lenne.

– Jaj Victor! Ne légy már ilyen. Sarah imád téged és alig várja, hogy megkérd a kezét.

– Hát…, arra még várnia kell.

– Történt valami köztetek?

– Nem, de értsd meg, hogy én erre nem állok készen.

– Hiszen gyermekkorotok óta ismeritek egymást és olyan jól elvagytok.

– Igen, mint barátok. Tudom, mindenkinek egyértelmű, hogy mi egy pár vagyunk, de nekem nem.

– Sosem beszéltél erről…

– Nem akartam megbántani sem őt, sem mást. Tudom, hogy számít rám és nagyon szeret. Belőlem viszont hiányzik az a lángolás, ami kellene a házassághoz. Még sosem voltam szerelmes azt hiszem.

– Akkor viszont beszélj vele, úgy tisztességes.

– Már többször próbáltam, de nem megy. Tudod, nem arról van szó, hogy nem szeretem, vagy más lenne. Jaj, ez így annyira nehéz, de a házassághoz kevésnek érzem.

– Édes bátyám! Nagyon sajnálom – majd átölelte.

– Jó, hogy vagy nekem Lucie. Apropó! Veled és a dokival mi a helyzet?

– Miért? – kérdezte meglepődve a húga.

– Ugyan…! Látom, hogy odavagy érte.

– Előtted semmi nem maradhat titokban?

– Bizony nem! Én vagyok a te földi őrangyalod – válaszolta nevetve.

– Igen, tényleg nem bánnám, ha udvarolna nekem. Annyira megnyerő sármos férfi ez a Thomas. Ő azonban észre sem vesz. Nagyon udvarias, figyelmes, de úgy érzem, hogy távolságtartó.

– De jó, hogy itt vagytok mindketten! – vágott közbe édesapjuk.

– Mond apa… – szólalt meg Lucie.

– Kislányom! Kérlek a távollétemben vezesd az üzemet, mert váratlanul holnap el kell utaznom egy fontos tárgyalásra. Victor! Te pedig készülj össze, mert velem jössz – mondta és ezzel már ment is tovább.

– Hát a magánéletről ennyit – szólalt meg Victor búskomoran.

– Na! Ne lógasd már az orrod! Lehet jól is fog jönni egy kis távolság köztetek Sarah – val.

– Talán tényleg jó lesz, beszélnem kell apával is. A saját életemet szeretném élni. El akarok menni Párizsba a zeneakadémiára.

– Hogyan? Ezt eddig nem is mondtad?

– Sokat gondolkodtam rajta. Most döntöttem el. Nem akarom az egész életemet úgy leélni, hogy mindig mindenkinek megfeleljek. Akkor, ebben a történetben én hol vagyok?

– Erre nem is gondoltam…, megértelek. Tégy ahogy jónak látod, én mindenben támogatlak. Rám mindig számíthatsz.

– Köszönöm Lucie. Na, megyek pakolni.

Thomas, fiatal orvosként került a kisvárosba, mert az elődje nyugdíjba vonult. Éppen az egyik betegétől tartott visszafelé. Az erdőn át a szokásos ösvényén bandukolt, amikor hirtelen kiáltozás ütötte meg a fülét.

– Segítség…, valaki…, segítség…!

A tó felől jött a hang, de nem látott senkit. Közelebb ment a part szélére. Egészen messze megpillantott egy felborult csónakot. Azonnal vízbe vetette magát. Látta, amint egy kéz nyúl felfelé, majd elsüllyed. Már egészen a közelében volt és sikerült felhoznia. Kiúszott vele a partra. Az újra élesztés után szerencsére magához tért.

– Boldog születésnapot! – mondta az orvos és ott felejtette szemét a gyönyörű fiatal lányon. Olyan, mint egy  sellő – gondolta magában.

– Köszönöm – válaszolta röviden, enyhe mosollyal az arcán.

– Thomas vagyok az itteni orvos.

– Elena.

– Még sosem láttam…, hogy kerül ide? Mi történt?

– A nagynénémet látogattam meg és gondoltam evezek egy kicsit. Az egyik evező a vízbe eset, ahogy megpróbáltam utána nyúlni, a csónak felborult. Mire ki tudtam jönni alóla, már nem maradt erőm az úszáshoz.

– Értem. Na jöjjön, nehogy megfázzon – majd ráterítette a zakóját.

Útközben, összetalálkoztak Victorral.

– Szevasz Thomas! Mi történ? Talán most húztad ki a vízből ezt az ismeretlen lányt?

– Eltaláltad, majdnem megfulladt – válaszolta az orvos.

– Elena vagyok – és kezet nyújtott, miközben mélyen, hosszan nézett a fiú szemébe.

– Victor – válaszolt röviden.

– Most megbocsáss, de sietünk kell, nehogy még beteg legyen – szólalt meg Thomas.

– Persze…, persze! Jobbulást.

Thomas hazakísérte a lányt.

– Vegyen egy meleg fürdőt és pihenjen. Ha bármiben tudok segíteni, itt a telefonszámom hívjon fel.

– Köszönök mindent. A zakója…, nyújtotta oda az orvosnak.

– Nincs mit, ez természetes.

Thomas, teljesen belegabalyodott a lány igéző fekete szemeibe. Minden gondolata nála járt. Várta, hogy megcsörrenjen a telefonja. Reménykedett, hogy Elena majd felhívja. Semmit sem tudott róla, szenvedélyesen vágyódott utána. Azon gondolkodott, hogy meglátogatja, de nem akart tolakodó lenni. A tópart felé vitt az útja és látta, hogy a domb tetőn ott ül a lány. Szinte repült felé.

– Elena! Hogy van?

– Thomas…, hogy kerül ide?

– Sokszor vágok át itt az ösvényen, mert rövidebb az út és csodás a panoráma. A minap is itt hallottam meg a kiáltását.

– Milyen szerencsém volt.

– Látom szomorú…, segíthetek?

– Nem…, ezt nekem kell megoldanom, de köszönöm.

– Meddig marad a nagynénjénél?

– Azt hiszem a nyarat itt töltöm. Csak az évkezdésére megyek vissza Párizsba.

– Mit csinál ott?

– A zeneakadémiára járok.

– Szereti Párizst?

– Ó, igen! Csak most egy kis csendre és magányra vágytam. Gyermek koromban sokat nyaraltam a nagynénémnél. Semmi nem változott, most is olyan káprázatos hely.

– Én is megszerettem. Először kicsit féltem tőle, hogyan fogadnak majd el a helyiek. Ám, nagyon barátságosak. Várja valaki vissza?

– Hm…, már nem. Szakítottunk Flavioval, a barátommal.

– Bocsásson meg, ha túl személyes volt a kérdésem.

– Nem…, nem…, semmi baj.

– Hogyan lehet egy ilyen csodálatos lányt otthagyni?

– Évek teltek el mire rájöttünk, hogy mindketten másvilághoz tartozunk. Én nem éreztem jól magam az ő baráti társaságában, ő pedig az enyémben. Lassan jöttek elő a problémák és egyre csak nőtt a feszültség közöttünk.

– Sajnálom, de talán jobb így mint házasság után elválni.

– Igen, ezért bontottam fel az eljegyzésünket. Ettől függetlenül nem könnyű, hiszen éveket töltöttünk együtt. Azt hittem, hogy ő az igazi.

– Megértem.

– Thomas, ön nagyon kedves, de most mennem kell.

– Örülök, hogy találkoztunk és kicsit megismerhettem. Holnap lenne kedve folytatni a beszélgetést?

– Talán…, – majd mosolyogva búcsút intett.

Az orvossal madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt. Bár nem mondta biztosra Elena, hogy eljön másnap. Mégis szíve mélyén úgy érezte, nem hiába reménykedik.

Másnap igyekezett, hogy minél előbb a tópartra érjen. Vitt magával egy kis piknik kosarat. Bízott abban, hogy tovább beszélgetnek és közelebb kerülnek egymáshoz. Szinte futva tette meg az utat. Ahogyan közeledett, látta a lány már ott van, de nem egyedül. Egy férfi éppen átöleli és megcsókolja.

Thomas, gyorsan visszafordult és haza indult. Gyötrő, keserű fájdalom járta át a szívét. A piknik kosarat indulatosan a sarokba dobta, majd töltött magának egy jó adag Whiskyt. Minden álma oda lett és romokban hevertek érzései.

Victor késő délután felkereste Saraht. A lány boldogan ugrott a nyakába. A fiú azonban kibújt az öleléséből.

– Mi a baj Victor?

– Sarah! Beszélnünk kell.

– Mond, látom valami történt.

– Holnap apámmal el kell utaznom egy üzleti tárgyalásra, még nem tudom, hogy meddig leszünk távol.

– De…, máskor is volt már ilyen. Én nem szaladok el itt leszek, amikor visszajössz.

– Pont erről akarok veled beszélni. Ne haragudj rám, már régen el kellett volna mondanom neked.

– Mit…? Megijesztesz…!

– Apámmal is beszélni fogok az utazás során. Régen gondolkozom róla, de ma hoztam meg a végleges döntést. Párizsba költözök és beiratkozok a zeneakadémiára.

– Tessék…? Mi lesz velünk…? Mi lesz a céggel…? Szerinted apád ebbe bele fog egyezni…? Te megőrültél…!

– Sarah! Kérlek ne nehezítsd meg a dolgomat. Tudom, hogy számodra a zene csak egy bolondos hobbi. Nekem azonban az életem!

– Nem értelek, olyan jól elvoltunk…! Van valakid?

– Nincs, nem erről van szó. Nem akartalak megbántani sem téged, sem mást. Mindenkinek meg akartam felelni. Gyáva voltam, ahhoz, hogy a saját életemet éljem.

– És most…?

– Rájöttem, hogy nem akarok így élni tovább. A saját utamat fogom járni, úgy ahogy én szeretném.

– Értem, akkor én ebbe nem férek bele. Igaz?

– Szeretném, ha barátságban tudnánk elválni. Ismeretlen utam világába lépek. Nem tudom, hogy mi vár rám és ennek nem akarlak téged kitenni.

– Victor…! Én szeretlek és azt hittem, hogy egy pár leszünk…– tört ki a sírás a lányból.

– Én is szeretlek Sarah, de nem úgy ahogy te.

Meg akarta ölelni a lányt, azonban ő dühösen eltaszította magától.

– Most menj…, és nem is akarlak többé látni.

Victor megfordult és távozott. Sarah becsukta mögötte az ajtót. Napokig sírt, nem evett. Ki sem mozdult a lakásból, nem akart beszélni senkivel.

Gregory, amikor meghallotta fia további szándékait, szintén nem repdesett az örömtől.

– Sajnálom Victor, hogy így döntöttél. Kissé csalódott vagyok. Tényleg azt gondoltam, hogy neked is természetes, hogy a nyomdokaimba lépsz és a zene csak hobbi nálad. Azonban megértelek, ha így gondolod és remélem sikerül megvalósítani az álmodat.

– Köszönöm apa!

– Egyet ígérj meg nekem fiam!

– Igen…?

– Néha meglátogatsz minket és ha mégsem jönne be a művészvilág, akkor végleg hazatérsz. Itt mindig lesz helyed a cégünknél.

– Természetes! Hálásan köszönöm a támogatásotokat – majd átölelte édesapját.

Victor egy hónappal hamarabb elutazott Párizsba, hogy lakást keressen és beiratkozzon az akadémiára.

Thomas szégyellte magát Elena előtt, igyekezett elkerülni a találkozást és beszélgetést. Ő abban reménykedett, hogy kölcsönösek lehetnek az érzéseik. A csalódás, hogy mással látta csókolózni mély nyomot hagyott lelkében.

A lánynak fogalma sem volt arról, hogy akkor látta őt és nem értette, a változás okát. Úgy érezte, hogy Thomasban egy jó barátra talált. Ez bántotta, ezért több alkalommal kereste a lehetőségét beszélgetésüknek. Az orvos azonban mindig talált ürügyet, hogy éppen miért nem ér rá.

Elena, már készült a visszautazáshoz, de nem szerette az elvarratlan szálakat. Írt Thomasnak egy levelet, hogy várja a tóparton késő délután. A férfi sokáig gondolkodott, de végül elment.

– Thomas! Köszönöm, hogy eljött.

– Meglepődtem a levélen. Mit tehetek önért?

– Nem tudtuk folytatni a megkezdett beszélgetést… és nem tudom az okát.

– Jah…, igen. Nem akartam betolakodni az életébe.

– Ezt most nem értem…? Nekem úgy tűnt, hogy kedves barátság kezd kialakulni közöttünk.

– Barátság…?

– Igen.

– Elena! Én szenvedélyesen beleszerettem magába. Soha, senki iránt nem éreztem így. Alig vártam, hogy láthassam újra a tóparton.

– De hát én ott voltam.

– Igen…! Csak nem egyedül…!

– Ó, persze…! Hát innen a félreértés.

– Azt nem lehetet félreérteni!

– Thomas! Ő Flavio volt! Kiakart velem békülni, ezért utánam jött.

– Úgy láttam, hogy sikerült, mert megcsókolta.

– Hát persze…! Akaratom ellenére. Azt gondolom már nemlátta, amikor pofon vágtam és ellöktem magamtól.

– Elena, őszintén sajnálom.

– Semmi baj, hiszen nem állok még készen egy új kapcsolatra. Azonban, nagyon jólesett a közeledése. Holnap elutazom és nem tudom mikor jövök vissza.

– Talán, megbocsátás képpen elfogadná a barátságomat, az jólesne.

– Igen, Thomas. Ez nekem is megfelel.

Egy baráti ölelés után, a férfi visszakísérte a lányt. Thomas érezte, hogy Elena barátságától többet nem várhat a jövőben sem. Pláne a történtek után, hiszen jól elszúrta a lehetőségét. Ki tudja mikor találkoznak újra. Ráadásul mindkettőjüknek más az élettere. Megpróbálta túltenni magát a lány iránti érzéseken.

Elena visszatért a zeneakadémiára. Imádott hegedülni és gyönyörűen játszott. Az elektromos hegedű volt a mindene. Tanulmányait kiegészítette a hárfával és a zongorával. Több helyre hívták koncertet adni.

Victor zseniálisan haladt a tanulmányaival, szinte minden idejét az akadémián töltötte. Az elmaradását folyamatosan sikerült pótolnia. Lassan utolérte a korosztályát. Éppen csak ebédelni ment el a közeli büfébe. Visszatérve, ahogyan szaladt fel a lépcsőn, összeütközött egy lánnyal. Nem figyelt rá, csak igyekezett gyorsan segíteni neki összeszedni a kezéből kihullott kottákat.

– Bocsánat…! Nem figyeltem…!

A lány csak állt és mosolygott. Várta, hogy végre ránézzen a férfi.

– Szia, Victor!

– Szia, de ismerjük egymást?

– Tudod a tóparton találkoztunk.

– Ja…, a vizes lány…! Ne haragudj, de nem ismertelek meg.

– Nem csoda! Most száraz vagyok – válaszolta mosolyogva.

– Hát…, igen. Mi tagadás másképpen festesz – mondta nevetve.

– Te…? Hogy kerülsz ide?

– Én itt tanulok.

– És mi van a családi vállalkozással?

– A húgom és apám viszi tovább. Nekem ez itt az életem… – mondta széttárt karokkal és boldogan.

– Úgy látom te is itt tanulsz, a kottákból ítélve – folytatta széles mosollyal az arcán.

– Igen, hegedű, hárfa és zongora. Az utóbbi kettőt nem régen vettem fel a repertoáromba.

– Az csodálatos. Nekem zongora a mindenem és most az orgonát is szeretném felvenni mellé. Jaj, de elszaladt az idő! Ne haragudj, most sietnem kell. Viszont szívesen találkoznék veled, ha neked is megfelel. Mit szolnál egy közös vacsihoz, ahol folytathatnánk a beszélgetést?

– Szívesen – válaszolta mosolyogva Elena.

A vacsora vidám beszélgetéssel telt és igyekeztek minél jobban megismerni egymást. A lánynak már a tóparton szimpatikus volt Victor, de az csak egy pillanat volt szinte. Nagy örömmel töltötte el, hogy a fiú itt tanul Párizsban és igen jól megértették egymást.

Victorban olyan érzések lángoltak fel, Elena iránt, amit addig nem ismert. Minden pillanatot vele szeretett volna tölteni. Kölcsönösen arra törekedtek, hogy minél többet legyenek egymás társaságában. A közös koncertek még jobban erősítették a kapcsolatukat.

Közeledett a karácsony. Victor hazautazott a családjához, Elena pedig a nagynénjéhez. A fiú elmesélte, hogy megtalálta élete szerelmét és Párizsban fognak letelepedni. Elhatározta, hogy az ünnep estéjén a vacsoránál megkéri a lány kezét. Húga, mindig is támogatta bátyját mindenben. Édesapja pedig elfogadta a döntését és örült, hogy boldognak látja a fiát.

Debrecen, 2023. 09. 04.

A PUSMOGÓ

Andrei, a város szélén lakott. A szüleitől egy óriási tanyát örökölt meg. Itt nőtt fel, imádta az állatokat és a lenyűgöző tájat. A környezet pazar látványt nyújtott. Az egész terület egy völgyben feküdt. Gigantikus sziklás hegyek vették körbe, égig érő fenyvesekkel és dús növényzetű hatalmas legelővel. A farm végében a tó vize kékesen csillogott.

Néha bement a városba, hogy a barátaival találkozzon. Futó kalandjai akadtak, de egy lány sem akart a tanyán élni. Pedig igencsak elfért volna a segítség.

Többféle mezőgazdasági géppel rendelkezett, így sokszor kérték fel bérmunkára. Az egyik alkalommal aratáshoz igényelt segítséget a szomszédja.  Már pár napja dolgozott nála, amikor felfigyelt egy szőke, hosszú hajú lányra, aki éppen a széna összerakásával bajlódott. Leállította a gépet és odament hozzá.

– Kisasszony! Segíthetek?

A lány csak bámult rá. Pár másodpercig megszólalni sem tudott. Ahogy a fiú tengerkék szemébe nézett megszűnt körülötte a külvilág. Karakán arcvonásai, barna kissé borzos haja, legszívesebben mindjárt beletúrt volna.

– Igen…! Köszönöm. Ana vagyok.

– Elnézést, be sem mutatkoztam. Elkápráztatott a lénye – mondta kedves mosollyal az arcán.

– Köszönöm ezt bóknak veszem – mosolygott vissza Ana.– Hogy szólíthatom?

– Ja, persze! Andrei vagyok – és nyújtotta a kezét.

Amikor kezet fogtak az érintés szikrájára valami különös érzést indított el mindkettőjükben.

– Még sosem láttam itt – jegyezte meg Andrei.

– Agrár egyetemre járok és a bácsikámnál vagyok gyakorlaton – válaszolta nevetve.

– Én is azt végeztem. A szomszédban van a farmom, itt csak segédkezek, mert a bácsikája megkért.

– Nagyon rendes öntől. Szegény egyedül van és ilyenkor sok a munka. Bár állattenyésztő szakon tanulok és a bácsikámnak csak kutyája van, de szívesen dolgozom a gazdaságban.

– Ennek nagyon örülök. Ha mégis úgy gondolja, hogy állatokkal is szeretne foglalkozni a gyakorlata közben, akkor az én farmomon megteheti. Nem csak kutyám és macskám van, hanem libák, tyúkok, marhák és lovak is.

– Magának vannak lovai?

– Igen. Szeretne lovagolni?

– Hú…, az nagyon jó lenne. Imádom a lovakat.

– Akkor szeretettel várom – invitálta a lányt.

– Azt hiszem majd szaván fogom – válaszolta kaján mosollyal az arcán.

Eközben végeztek a széna pakolásával. Ana elindult, hogy ebédet főzzön. Andrei pedig visszaült a gépre, hogy folytassa a betakarítást.

– Ma én főzök! Jöjjön ebédeljen velünk – kiáltotta oda a lány.

– Köszönöm!

Az ebéd ízletes volt és jó hangulatban telt el.

– Ana! Szeretném viszonozni ezt a fantasztikus ebédet. Kérem jöjjenek át a nagybátyával vacsorára és megbarátkozhat közben az állataimmal.

– Nagyon szépen köszönjük Andrei – válaszolta a nagybácsi.

A két fiatal csak egymásra tudott gondolni. Nagyon várták, hogy este újra láthassák egymást. Érezhető volt közöttük a szerelem lángja.

Vidám beszélgetéssel folyt az este. Andrei megmutatta az állatait Anának. Megbeszélték, hogy a nyáriszünetben majd lovagolnak és segít viszonzásul az állatok gondozásában. A nagybácsi örömét lelte a két fiatal egymásra találásában. Sok időt töltöttek együtt és egyre jobban elmélyült a kapcsolatuk.

Anának visszakellett mennie az egyetemre, de már csak egy szemeszter volt hátra. A szüneteket a nagybácsinál töltötte. Ana és Andrei elhatározta, hogy az egyetem elvégzését követően összeházasodnak. Egy évvel később megtartották az esküvőt és a lány odaköltözött a fiúhoz. Szeretetteljes, boldog életet éltek együtt.

Kis idő elteltével, közös örömükre megszületett Elena a kislányuk. Olyan volt, mint egy igazi kis tündér. Göndör szőke haja és nagy kerek, kék szemeivel mindenkit elbűvölt.

Ahogy növekedett egyre több időt töltött az állatokkal. Nagyon szeretett velük játszani. Azt vette észre, hogy gondolati úton tud velük kommunikálni. Sokszor a fülükbe suttogott valamit és az állat megcsinálta.

Lefeküdt, vagy leült, avagy éppen forgott. Főleg a kutyával és a cicával játszott többet. A libák legeltetésénél elég volt, ha az egyiknek odasúgta, hogy jöjjenek vissza. Nagyon élvezte ezt a helyzetet. Édesanyja messziről figyelte, hogy milyen ügyesen bánik az álatokkal. Elena elmondta szüleinek, hogy beszél velük, de persze nem hittek neki.

Amikor, már nagyobbacska lett a lovakat is csutakolta és megtanult lovagolni. Fecske, nagy kedvence lett. Kifejezetten gyönyörű volt. Egy fekete csődőr, igazi vad ló. Az édesapja féltette Elenát tőle. Azonban senki mást nem tűrt meg a közelében. A lány mindig adott egy almát vagy répát neki és megsimogatta, majd suttogott valamit a fülébe. Olyan szelíd lett, mint egy kezes bárány.

– Ana! Létezik, hogy a lányunk tényleg beszél az állatok nyelvén?

– Én még ilyenről nem hallottam, de tény, hogy ügyesen bánik velük és valamiért szót fogadnak neki.

– Már megfigyeltem, mereven néz rájuk mintha nem is itt lenne vagy közel hajolva suttog nekik – jegyezte meg Andrei.

– Igen én is megfigyeltem, nagyon különös az biztos – válaszolt Ana.

– Próbáltam kérdezni, hogy ilyenkor mit csinál, de csak mosolygott és nem válaszolt – folytatta Andrei.

– Sajnos, amikor először mondta nekem, nem hittem neki és kinevettem. Azt hiszem ezzel elrontottam mindent. Azóta nem beszél róla, ha kérdezem sem – válaszolta Ana.

– Őszintén mondom, eleinte még az is megfordult a fejemben, hogy orvoshoz kellene vinni – azóta is nagyon szégyellem magam emiatt – mondta Andrei.

– Talán valami különös tehetséggel áldotta meg a Jó Isten.

Elena, tényleg nem beszélt róla senkinek ez az ő kis titka maradt. Félt attól, hogy kinevetik és úgysem hinne neki senki.

Egyik este, hirtelen megdermedt és feszülten figyelt. Nagyon szenzitív volt a hallása. Mélységes csend ült a farmon, de ő hirtelen kirohant.

– Elena! Hová szaladsz? – kérdezte az édesanyja.

A szülei nem tudták mi történt, de a következő pillanatban felnyerítettek a lovak.

– Valami baj van! A lovakhoz gyorsan! – kiáltotta Andrei.

Amikor az istálló közelébe értek látták, hogy néhány farkas betört a tanyára. Már éppen lövésre emelték a puskájukat, amikor Elena felemelte a kezeit. A farkasok előtt állt széttárt, felemelt kézzel, mereven. Az állatok fog vicsorgatva néztek szembe vele. A szülők meg sem mertek mozdulni, de lövésre készen álltak a puskájukkal. Pár perc telt el csak, de egy örökkévalóságnak tűnt.

A farkasok megfordultak és elmentek. Majd a lovak fülébe suttogott és megnyugtatta őket. Elena, mintha mi sem történt volna a legnagyobb nyugalommal ment vissza a házba.

– Kislányom, ez veszélyes! Ezek vadállatok. Kérlek ne csinálj többet ilyet – szólalt meg édesanyja, majd magához ölelte lányát.

– Anya! Lehet, hogy vadállatok, de ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a háziállatok – válaszolta a legnagobb természetességgel.

– Ne féltsetek engem. Ha nagy leszek állatorvosnak fogok tanulni, hogy segíthessek rajtuk – tette hozzá mosolyogva.

Elena öntudatosan követte a kijelölt útját. Szorgalmasan és kitűnő vizsgaeredményekkel. Egyértelmű volt számára, hogy ez a tehetség nem mindenkinek adatott meg. Tudását bővítette a spirituális világ felé és igyekezett átadni az ismereteket. Nem csak kiváló állatorvos lett belőle, hanem az egyetemen is elismert professzornő.

HOLDROMÁNC

Harry, Skócia tengerpartján fekszik a homokban és elbűvölve nézi a csillagokat. Melankolikus hangulatba kerülve elmélkedik a múlton. A Hold fénye visszatükröződik a tenger lágy hullámain. A lenyűgöző látványt emeli a mindent elárasztó tengeri sós illat.

Szívét csalódás mardossa, ugyanakkor tele van várakozással. Holnap reggel indul Londonba az egyetemre. Most búcsúzik a part meghitt látványától és a múltjának egy részétől. Tanácstalan, nem tudja mit tartogat számára az új élet. Itt nőt fel és boldog volt az első nagy szerelmével sokat üldögéltek ezen a helyen. A hulló csillagokat bámulva tervezték közös jövőjüket Mollyval.

A lány szakított vele egyik napról a másikra telefon üzenetben. Sosem fogja elfelejteni – „Ne keress többé!!!!” – Az értetlenség fájdalmával küszködve köszön el most e kisvárostól. Semmi nem tartja már itt, hiszen szüleit egy autóbalesetben elvesztette még gyermekkorában és a nagyszülei nevelték fel. A nagyapja két éve halt meg és pár hónapja a nagymamája is követte az égi világba. A ház, ahol felnőtt egy ingatlanos által kerül eladásra. Mindent újra kezd Londonban.

Amikor felült, hogy induljon vissza, a kezébe akadt egy kagyló. Füléhez tette és hallotta benne a tenger zúgását.

– Ezt magammal viszem. Bárhogyan alakul az életem, mindig emlékeztetni fog erre az elbűvölő tájra, az otthonomra és Mollyra – gondolta magában.

A part széléről még visszanézett a Holdra, de már csak árnyékát látta. Az egész életét, múltját és jövőjét most homály takarja.

Az egyetemen gyorsan beilleszkedett. A tengerparti ház árából vett egy kis lakást és a tanulmányai mellett dolgozott. Tájépítésznek tanult, jól meg fizették a munkáját. Hamar bekerült az úgynevezett „elitbe”. Az egyik kollegája, Rian az előléptetése alkalmából hatalmas ünnepséget szervezett. Harrynak is akadt néhány ismerős, akikkel vidáman társaloghatott.

– Harry! Te vagy az? Hogy kerülsz ide? – szólította meg egy ismerősnek tűnő női hang.

A férfi megfordult, mire a megdöbbenéstől hirtelen meg sem tudott szólalni, csak bámult, mintha szellemet látna.

– Molly…?! – ez hihetetlen! Semmit sem változtál, épp oly gyönyörű vagy, mint évekkel ezelőtt.

–  Te viszont megférfiasodtál azóta! – mondta kacér mosollyal az arcán.

Ekkorra odalépett hozzá egy férfi.

– Drágám! Talán régi ismerősöd? Mi még nem találkoztunk.

– Harry, bemutatom a férjemet, Fionnt.

Mollynak látszólag kellemetlen volt a jelenet. A férje karon fogta és elvezette.

Harry értetlenül nézett utána, felelevenedett benne a múltjuk és szívében a fájó érzés, amit Molly hagyott.

– Hoztam neked egy pohár pezsgőt, úgy látom rád fér barátom – zökkentette ki révületéből Rian.

– Nagyon köszönöm, tényleg különösen jól esik most.

– Látom téged is elbűvölt a csodás Molly, de vigyázz vele.

– Régről ismerem, egy városban éltünk.

– Á…! Értem – válaszolta mosolyogva Rian.

– Miért mondtad, hogy vigyázzak vele?

– Amint láthattad, a férje különös ékszerként bánik vele, de rabláncon tartja szegénykét.

– Hogyhogy? Nem értem?

– Hú barátom! Olyan féltékeny, hogy másnak rá sem szabad nézni! Társalogni…? Pláne! Megközelíthetetlen! Bezzeg Fionn, csalja fűvel – fával. Mostanában éppen a legújabb titkárnőjével, ráadásul nem is nagyon titkolják. Ez nyílt titok, itt mindenki számára.

– Hogy lehet így élni? Miért nem válik el, ha boldogtalan?

– Jah…! Biztosan nem erre vágyott! Tudod a pénz…, a hatalom…, no és a társadalmi helyzet…!

– Elképesztő…! Nem így ismertem.

– Hát az emberek változnak, ahogyan emelkednek a ranglétrán.

– Köszönöm Rian a meghívást és mindent! – mondta Harry kényszeredett mosollyal az arcán, majd elindult haza.

Egész éjszaka alig aludt valamit, folyton Mollyn és a Rian által mondottakon járt az esze.

Pár nap elteltével Molly felhívta Riant.

– Rian?

– Igen, én vagyok. Molly? Mi történt?

– Ne haragudj, hogy zavarlak, de megszeretnélek kérni egy szívességre.

– Mit tehetek érted?

– Tudod Fionn, most elutazik hétvégére a legújabb barátnőjével. Segíts kérlek, hogy találkozhassam Harryval.

– Molly, mégis hogyan gondolod? A sofőrötök őriz ilyenkor és jelent Fionn – nak. Ezt te is tudod és én nem szeretnék bajba kerülni emiatt. Ismerem a férjedet.

– Igen tudom, de nem nálad gondoltam, mert én sem akarom, hogy bajod legyen.

– Akkor mi a terved?

– Te csak megkérnéd őt, már ha egyáltalán akar még velem találkozni. A helyet és az időpontot közvetítenéd kettőnk között.

– Rendben ez menni fog, azonban féltelek benneteket.

– Nem akarok bajt Harrynak sem, majd úgy intéznénk, mintha véletlen találkoznánk. A belvárosi parkban. Egy padra leülök fagyizni, ő meg odajönne hozzám. Ha meglátom, a sofőrt majd elküldöm valamilyen ürüggyel és addig tudunk beszélni egy keveset.

– Te tudod Molly.

– Nézd egy városban nőttünk fel és…, mindegy muszáj vele beszélnem! Kérlek Rian segíts nekem ebben – mondta könyörgő hangon.

– Jó meglátom mit tehetek.

– Köszönöm! Holnap ilyenkor hívlak a válaszért.

– Rendben Molly, vigyázz magadra.

Rian, azonnal hívta a barátját és elmesélte a telefonbeszélgetésüket Mollyval. Harry nagyon megörült ennek és természetesen vállalta a találkozást. Azon az áron is, hogy tudta a későbbiekben lehetnek majd következményei.  Gondolta, végre lezárhatja ezt a dolgot Mollyval.

Szombaton délután a megbeszélés szerint találkoztak. Molly elküldte a sofőrt a közeli cukrászdába süteményért, ameddig ő jóízűen ette a fagylaltot egy árnyékos padon. Harry megvárta amíg a sofőr befordul a kis utcába és már nem láthatja őket. Majd gyorsan odaült Molly mellé.

– Köszönöm, hogy eljöttél és beszélhetek veled Harry.

– Örülök neked Molly, de mesélj mi ez az egész? Hogy kerültél ennek az embernek a hallójába és miért vagy még vele? Mi történt veled? – záporoztak a kérdések.

– Kevés időnk van Harry. Szeretném, ha tisztán látnál, mert nyomaszt a lelkiismeret.

– Rendben, hallgatlak.

– Az sms – t nem jó szántamból írtam. Apám, emlékszel milyen zsarnok volt. Ő kényszerített rá.

– De, miért? Tudta, hogy együtt töltünk minden időnket és nem ellenezte.

– Persze! Addig míg gyerekek voltunk. Úgy gondolta, legalább vigyázol rám. Megbízott benned.

– Akkor mi történt?

– Látta, hogy kezd komollyá válni a dolog kettőnk között és ez már nem volt ínyére. Tudod a társadalmi különbség miatt. Nem akarta, hogy egy – „senki” – legyen a férjem. Bocsánat, csak a szavait idéztem.

– Értem.

– Sokáig sírtam, mert tudtam, hogy nem fogod érteni és szerettelek. Ugye tudod?

– Igen, Molly én is nagyon.

– Azt sem engedte, hogy elmagyarázzam neked a helyzetet. Azonnal ide küldött a nagynénémhez. Azt a parancsot kapta apámtól, hogy őrizzen. Olyan volt, mint a börtönőr. Nagyon jól teljesítette a feladatát. Borzasztó körülmények közzé kerültem, hiába vett körül a gazdag csillogás. Ugye érted?

– Igen és nagyon sajnálom, ha tudom…, talán megszökhettünk volna.

– Igen, épp ezért tette ezt velem az apám. Nem akart erre esélyt adni nekünk.

– Fionn, tudod már milyen. Róla csak annyit, hogy hozzá kellett mennem az apám és a nagynéném hatására. Nem vállhatok el, hiába pokol az életem.

– Miért?

– Olyan házassági szerződést kellett aláírnom, ami nem teszi lehetővé.

– Már jön a sofőr. Kérlek bocsáss meg nekem és ne haragudj rám. Veled mi történt azóta?

– Tájépítészként végeztem és itt dolgozom. Köszönöm, hogy mindezt elmondtad nekem drága Molly. Nem haragszom, de nagyon sajnálom. Hogyan tudnék neked segíteni?

– Elég, ha megbocsájtasz, hogy a lelkem végre békét leljen.

– Nyugodj meg, minden rendben. Az emlékek szépek és életünk végéig elkísérnek.

– Megnősültél? Vannak gyermekeid?

– Nem…, még nem  találtam meg azt a nőt, akit elvennék.

– Találd meg Harry! Tiszta szívemből kívánom. Most menj, nem akarok bajt neked.

– Köszönöm, vigyázz magadra.

– Asszonyom! Mehetünk? Ki volt ez a fiatalember?

– Mehetünk, persze. Nem tartozik rád, de egy városban nőttünk fel és még gyerekkorunkból ismerjük egymást.

– Értem, bocsásson meg a tolakodó kérdésemért.

– Jól van! Tudom, Fionn.

– Sajnálom.

Néhány nap múlva, estefelé kopogtattak Harry lakásának ajtaján. Az ajtóban Fionn állt, legnagyobb meglepetésére.

– Harry?

– Igen.

– Fionn vagyok.

– Tudom ki maga, nem emlékszik találkoztunk már Rian estélyén.

– Ah…, vagy úgy! Tényleg, már emlékszem.

– Mondja, mit akar a feleségemtől? Titokban találkoztak, tudok róla.

– Titokban? Ne vicceljen már, a parkban legalább még százan voltak rajtunk kívül! Csak megláttam, hogy ott ül a padon és odamentem hozzá üdvözölni. Talán pár percet beszélgettünk. Tudja, egyvárosból valók vagyunk és gyerekkori pajtásak.

– Ez nem érdekel! Maradjon is így! Ajánlom kerülje a feleségemet, ha jót akar magának! Különben az embereim ellátják a baját. Megértette?

– Hát persze – válaszolta gúnyosan Harry.

– Helyes!

Majd sietős léptekkel távozott.

Pár hónap elteltével Harry egy nagyobb megbízást kapott Anglia északi részén Silloth – ban. Kicsit hasonlított a skóciai kis városkára, ahol felnőtt.

Hamar beilleszkedett és nagyon jól érezte magát. Egymás után több projekttel is megbízták. Így már több mint egy éve annak, hogy folyamatosan Silloth – ban él. Úgy döntött, hogy végleg elhagyja Londont. Ez a kisvárosi élet inkább megfelelő számára, mint a nagy zsúfolt város. Gondolta a lakását eladja és itt telepedik le.

Layla, házak eladásával és felújításával foglalkozik. Nagyon csinos, fiatal barna lány. Ő segített Harry londoni házának eladásában és az itteni megvásárlásában. Sokat dolgoznak együtt, mert a felújításoknál többnyire Harry a megbízott tájépítész. A munkájuk során ismerkedtek meg egymással. Mindketten érezték a vonzódást, de a lány már menyasszony volt. A viszonyuk megállt a barátság szintjén. A vőlegénye Sean, aki elismert hajóépítési mérnök.

Az egyik este Layla később ért haza. Sean egy gyertyafényes vacsorával várta.

– Sean! Mire ez a különös meglepetés?

– Drágám, ma ünnepelünk!

– Na mond már, mi történt?

– Képzeld az én pályázatomat fogadták el.

– Hiszen ez csodálatos! Gratulálok szívem – átölelte és megcsókolta a férfit.

Az asztalhoz ültek vacsorázni.

– Na! Mi lesz már? Mesélj a részletekről.

– Édesem, van egy rossz hírem is. Itthonról nem tudom levezényelni, oda kell utaznom Franciaországba.

– Értem, de mennyi időre?

– Ez egy hosszú projekt és arra gondoltam, hogy odaköltöznénk, mivel várhatóan lesz több megbízásom egymás után.

– Na, nem…! Ezt nem teheted velem!

– Szívem, ott is tudsz majd dolgozni, a te munkád olyan, hogy bárhol kivitelezhető.

– Nem a munkám Sean! A szüleim! Nem hagyhatom itt őket! Te is tudod, hogy már idősek. Nincs senkijük rajtam kívül.

– Igen, gondoltam rájuk is. Ha mindent eladunk vehetünk, ott egy nagyobbat és velünk élnének.

– Nem tudom…! Ez nagyon váratlanul ért, át kell gondolnom és velük is meg kell beszélnem.

– Persze, természetes. Lesz rá időd, akkor jöttök utánam, amikor akartok.

– Mikor kell indulnod?

– A jövő héten.

– Tessék…?

– Sajnálom szívem, de te is tudod erről nem én döntök.

– Igen tudom.

A lány felment a szobájába, mert egyedül akart maradni a gondolataival. Sean egy hét múlva elutazott Franciaországba, hogy felvegye a munkát.

A szülők már idős korukra tekintettel nem akartak költözni, ami érthető volt. A lányukat biztatták, hogy menjen Sean után. Nem tudta mitévő legyen. Harry látta rajta, hogy szomorú és gondterhelt. Azt gondolta, csak a vőlegénye hiánya miatt és próbálta felvidítani. Layla elmesélte neki, hogy mi nyomasztja annyira.

– Megértelek, nem könnyű döntened. Amennyiben az segít én megígérem neked, hogy vigyázok a szüleidre.

– Nagyon kedves vagy, nem is tudom mit mondjak.

– Semmit, csak légy boldog Layla – és átölelte a lányt.

– Talán utána megyek, egy kis időre, hogy lássam mi a helyzet.

– Tedd, ahogy jónak látod. Bízz bennem, jól elleszünk a szüleiddel, már úgyis olyan vagyok nekik azt mondták, mintha a fiuk lennék.

– Tudom, nagyon megszerettek téged, de nem akarok ekkora terhet róni rád Harry. Jól esett a felajánlásod, hiszen látom, hogy mindenben számíthatok rád.

– Ez természetes. Menj el, légy egy kicsit vele és meglátjátok.

– Megbeszélem a szüleimmel, talán ez egy kis időre kivitelezhető. Két hónap múlva, amikor a projektet befejezzük meglátogatom.

– Rendben, nekem jó. Mi lenne, ha együtt beszélnénk a szüleiddel?

– Megtennéd?

– Hát persze!

A szülők, nagyon örültek ennek a köztes megoldásnak. Harryba megbíztak és talán a lányuk is kicsit összeszedi magát a vőlegénye karjaiban.

Sean örömmel várta Laylát, aki egy hónapot töltött nála. Végig kalauzolta az egész városon. Nagyon jól érezték magukat.

– Ugye megtudnád itt szokni?

– Sean! Kérlek, tudod nem ezen múlik.

– Jól van. Sajnálom, hogy a szüleidet nem tudjuk rábeszélni, hogy ide költözzenek.

– Rendes Harrytól, hogy átvállalta a szüleim felügyeletét erre az idő szakra.

– Igen, igaz barát.

– Mi lenne, ha időnként így meglátogatnálak?

– Szerelmem, te is tudod, hogy hosszú távon ez nem működne.

– Igen, de ha vége van ennek a munkádnak, akár vissza is jöhetnél.

– Layla! Én már nem akarok visszamenni. Itt képzelem el a jövőmet, de veled szeretném.

– Jaj Sean! Nem tudom mi lesz velünk – és eleredtek a könnyei.

– Sajnálom kedvesem! Ha így áll a dolog semmit nem ígérhetek.

– Ezt komolyan mondod?

– Igen. Kérlek gondold végig.

– Rendben megértettem. Akkor felbontjuk az eljegyzést?

– Szeretlek Layla! Próbálj megérteni.

– És Te? Te megértesz engem?

– Tudod mit? Gondoljuk át mindketten a továbbiakat, hagyjunk időt magunknak.

– Jó, a holnapi géppel visszamegyek.

– De még van egy heted itt?

– Talán most elég volt ennyi Sean. Még ma este visszacserélem a jegyet.

– Ahogy gondolod.

Másnap mindketten megkönnyezték a búcsúzást. Olyan érzésük volt, mintha örökre búcsúznának egymástól.

Seant elhalmozták munkával, aminek az anyagi következményei sem maradtak el. Gyönyörű lakást vásárolt, ahol igazán otthonosan érezte magát. Sokat gondolkodott kapcsolatukon, de erre vágyott egész életében. Nem akarta feladni, akkor sem, ha szakítania kell mennyasszonyával. Bár fájt a szíve Layla után, hiszen őszintén szerette. A szíve és az agya mást akart. Sokat tépelődött, mire elhatározta, hogy felbontja az eljegyzésüket. Persze időközben ehhez a döntéséhez hozzá segítette az észbontóan gyönyörű Ruby. A vezérigazgató lánya, aki kiszemelte magának Seant. Folyton körülötte legyeskedett. Bevetette a csábításnak minden trükkjét.

Nem volt könnyű dolga a férfival, de annál inkább izgatta. A szőke díva, végül legyőzte Sean ellenállását. Egy év múlva már házasok voltak.

Layla nehezen heverte ki a szakítás gyötrelmeit. Minden idejét szüleivel és Harryval töltötte, vagy a munkájába temetkezett. Az eljegyzés felbontása után teret adtak érzelmeiknek, mely első perctől kezdve őszinte vonzódás volt. Harry számára Layla az első nő, aki feledtetni tudta vele a múltat és Mollyt. Nem kellett alakoskodniuk egymás előtt, hiszen barátokként mindent tudtak egymásról. A kapcsolatukban felemelő volt, hogy önmaguk lehettek. A szülők örömmel konstatálták egymásra találásukat. Sokkal inkább összeillettek. Seant is elfogadták, mert a lányuk szerette és boldognak tűnt mellette. Azonban az idős, bölcs szemek látták, hogy nem egy húron pendülnek.

– Layla! Mit szolnál hozzá, ha ma elmennénk vacsorázni?

– Jó ötlet, rendben.

– Mikorra végzel? Héttől jó lesz?

– Igen, az megfelel.

Harry foglaltatott egy asztalt a kedvenc éttermükben és kért egy csokor vörösrózsát, valamint pezsgőt. Este, amikor megérkeztek az étterembe Layla meglepődött, hogy milyen különlegesen feldíszített asztal várja.

– Jaj Harry, nagyon figyelmes vagy, de kicsit dejavu  érzésem van – szólalt meg kissé gondterhelten.

– Ne ijedj meg kedves – mondta széles mosollyal az arcán.

Vacsora közben Layla látta Harryn, hogy kissé feszült.

– Na bökd már ki! Látom, hogy valami aggaszt.

– Aggaszt? Hát így is lehet mondani. Tudod kedvesem latolgattam, hogy mikor lenne alkalmas. Csak remélni tudom, hogy érzéseink kölcsönösen komolyak. Layla! Én annyira szeretlek! Nem tudom az életemet elképzelni nélküled! Hozzám jönnél?

A lány szemei elkerekedtek és boldog mosoly tükröződött az arcán. Szemei könnybe lábadtak.

– Már azt hittem sosem kérsz meg! Igen…, és nagyon boldog vagyok.

– Köszönöm szívem, míg élek szeretlek és vigyázni fogok rád! Azt szeretném, hogy olyan gyűrűt vegyek neked, ami tetszik. Holnap elmehetünk választani?

– Igen, életem egyik legfontosabb napja lesz.

– Este pedig a szüleiddel tarthatnánk egy eljegyzést, hogy ők is részesei legyenek a boldogságunknak.

– Ez ragyogó ötlet, én is ezt szerettem volna.

Másnap kiválasztották a gyűrűt és megtartották hivatalosan is az eljegyzést a szülőkkel.

– Aztán gyermekeim ne várjatok sokat az esküvővel sem – szólalt meg Layla édesapja.

– Bizony! Az unokákkal is szeretnénk még egy kis időt eltölteni – tette hozzá a mama.

– Úgy gondolom jövő nyárra meg tudjuk szervezni – válaszolta Harry.

– Igen, az jó lesz – mondta Layla.

Az idő gyorsan elszaladt. Az esküvő után a  szülőknél laktak a fiatalok, mivel egyre nehezebben látták el magukat. Párhónappal később a papa rosszul lett és a kórházban lelke visszatért az Őshazába. Nagyon nehéz időszak következett az életükben. Szeretettel és egymás kölcsönös segítésével sikerült átvészelniük. A mama nem váratta túl sokáig a papát az Újvilágban.

Layla egy komolyabb megbízást kapott, ám ez Skóciában volt. Régi kastély szerű ház eladásával bízták meg. A fotók, amiket kapott róla és a környezete nagyon megfogta, bár igencsak ráfért a felújítás. Elgondolkodott, hogy milyen jó lenne nekik, hiszen nem sokára többen lesznek. Elhatározta, hogy mindenképpen elutazik a helyszínre. Megnézi közelebbről, felméri a lehetőségeket. Megkérte Harryt, hogy hétvégén menjen el vele.

A célhoz közeledve a férfinak egyre ismerősebbnek tűnt a táj, hiszen itt nőtt fel. Amikor megálltak a ház előtt, Harry felkiáltott.

– Na, nem! Ez nem lehet igaz!

– Mi történt szívem?

– Ez…, a nagyszüleim háza!

– Tényleg? Micsoda véletlen.

Ekkor kivett egy kagylót a zsebéből, ami mindig nála volt.

– Nézd Layla!

– Ez egy kagyló, tudom nagy becsben tartottad és nem volt szabad hozzányúlnom.

– Igen, az utolsó este találtam a tengerparton. Ott vettem magamhoz, hogy mindig emlékezzem arra, honnan származom. A kagyló visszahozott! Ó, de boldog vagyok! – majd magához ölelve felemelte feleségét úgy forgott vele.

– Jaj, tegyél már le, szinte szédülök. Azt hiszem, akkor már nem is kérdés, hogy magunknak fogjuk felújítani. Szeretném megragadni az alkalmat, hogy fokozzam az örömödet drágám.

– Mond életem, ezt még tudod fokozni?

– Talán…! Ide, már hárman költözünk be.

– Apa leszek! Apa leszek! – kiáltotta és újra magához ölelve forgott vele.

– Na, akkor lássunk munkához minél előbb Harry.

A felújítási munkálatok szépen haladtak. Akadt olyan terület, ahol Harry az eredeti állapot visszaállítását kérte. Már mindennel elkészültek, Silloth – ban eladták a házakat. A beköltözésre megszületett fiú gyermekük. Boldog házasságban éltek. Két év múlva egy édes kislánynak adott életet Layla. Ahogyan elkezdtek felcseperedni a nebulók, már több ideje maradt. Lassan visszatért a munkájához. Ha a szükség úgy kívánta, akkor a szomszédban vigyáztak rájuk.

Az első megbízása mindjárt ott helyben akadt. Szintén egy öregház eladása, vagy felújítása. A megbízó még nem döntötte el, így személyes találkozást és véleményt kért tőle.

Szeretett sétálni, így gyalog ment a megadott címre. A hölgy már várta és látszott rajta, hogy jómódú.  Layla nagyjából felmérte a lakás állapotát és szóban tájékoztatta a lehetőségekről.

– Mindezt dokumentálni is fogom önnek és elküldöm pár nap múlva.

– Nagyon köszönöm. Át fogom gondolni, nem a pénz miatt, az nem számít. Jöjjön haza viszem szívesen, látom nem kocsival jött.

– Rendben, köszönöm szépen.

Layla előbb a gyermekeiért ment a szomszédba, így ott kérte, hogy álljon meg. Kicsit elidőzött a családdal.

– Na gyertek! Most már menjünk gyerekek, apa vár minket.

Legnagyobb meglepetésére a házuk előtt találta a gazdag hölgy kocsiját. A teraszon beszélgetett a férjével. Majd látta amint átöleli Harryt és a következő szófoszlányokat.

– Pedig azt hittem, hogy a szerelmünk örök és újra kezdhetjük. Fionn már nem állhat az utunkban, motor balesetben meghalt.

– Molly, nem lehet! Én boldog vagyok a házasságomban és van két csodálatos gyermekem – eközben a nő kezét eltávolította magától.

–  Sajnálom, pedig nagyon bíztam benned, így már nincs értelme az életemnek.

– Még megtalálhatod te is a boldogságot. Emlékszel mit kívántál nekem, amikor utoljára találkoztunk?

– Igen…, és te megkaptad az élettől.

– Molly! Most én is ugyanazt kívánom neked.

– Köszönöm Harry. Azt hiszem jobb, ha többé nem találkozunk.  A házat most már biztosan eladom, nincs értelme felújítanom. Soha többé nem akarom látni ezt a várost – megfordult és lassan elindult a kapu felé.

Layla, a gyermekeivel a kert hátsó részébe igyekezett, nem akarta kompromittálni őket.

Molly távozását követően, megkérdezte a férjét, hogy mi volt ez.

– Ne félj kedves, te többet jelentesz nekem mindennél és magához ölelte. Ma este, majd mindent elmesélek neked, ha elaludtak a gyermekeink.

– Rendben szívem.

Már alkonyodott, az eget beborították a csillagok ragyogó fényei. A kagylót magához vette Harry és kézen fogta szeretett feleségét. Kifeküdtek a homokos partra. A Hold teljes pompájában tükröződött vissza a tenger víz felületén.

Elmesélte Laylának, a Mollyval való kapcsolatát tövéről hegyére.

– Tudod, amikor elmentem Londonba ugyanígy feküdtem a parton. Akkor mindentől búcsúztam, most szeretnék örökre itt maradni veletek.

– Álomszép a táj és ez a környezet. Boldog vagyok itt veled és a gyermekeinkkel Harry – majd odabújt férjéhez és csókban forrt össze ajkuk.

– Köszönöm, hogy visszahoztál kedves kagyló. Hazaérkeztünk mindketten – mondta meghatottan.

Ekkor a férfi megfogta a kagylót és vissza helyezte a homokos part szélére.

Debrecen, 2023. 07. 16.

KÜLÖNÖS KARÁCSONY

                    Enzo, már megette a kenyere javát. Nyugdíjas éveit egyedül éli. Annyira jól tartja magát, senki sem tudná eltalálni, az életkorát. Franciaországban, Dole városában lakik, de nem túl messze a hegyekben van egy kis csinos víkendháza. Sok időt tölt ott, szereti a természetet és elsétálgat az erdőben. Felesége már régebben egy más dimenzióban létezik.

                  Diákszerelemből lett házasság. Nagyon boldogan éltek, bár gyermekük nem születhetett, mégis teljesnek érezték életüket. A magány azonban nehéz lelki terhet jelentett számára. Próbált társat keresni magának, de az imádott feleségét senki sem pótolhatta. Felhagyott az ismerkedéssel, mert nem akart másoknak bánatot és csalódást okozni. Rá kellett jönnie, hogy nem áll készen egy új kapcsolatra bármennyire is szeretné a magányát enyhíteni. Minden a szerelmére emlékeztette, így hát az emlékeivel élt tovább. 

Advent előtt már felköltözött a víkendházába és csak az új év kezdetével tért vissza a lakásába. Nejével minden évben ott ünnepelték a karácsonyt és a szilvesztert. Ezt a hagyományukat is megtartotta.

A csendet csak a hóvihar zúgása törte meg. Óriás pelyhekben hullott a hó, napok óta havazott. Előfordult, hogy az áramellátás is szünetelt, de erre az esetre felkészült gyertyákkal.

Feldíszítette a karácsonyfát, ami nem volt nagy, de éppen beleillett a szoba hangulatába, majd a kandallót és az asztalt. Úgy terített, mintha a kedvese is ott lenne két személyre. Beleült a kedvenc foteljába a kandalló előtt és a fotó albumot nézegetve elmerengett a boldog múlton. Néha szemeibe könny szökött, melyet felesége zsebkendőjével itatott fel. Kissé talán el is szendergett.

Éktelen kopogásra riadt, valaki az ajtó üvegén zörgetett.

– Ki az? – kiáltotta elcsodálkozva, hiszen erre még a madár sem jár ilyen időben gondolta.

Halk hangfoszlányokat hallott csak, mert a szél dübörgése elnyelte a szavakat. Kinyitotta hát az ajtót és egy átfázott, elcsigázott, pléddel betakart idősebb hölgy állt ott.  Az arcából alig látszott valami. A hó rátapadt a plédre, a kezei szinte megfagytak, amivel átfogta a takarót magán.

– Jöjjön be gyorsan – kérte Enzo felismerve a helyzetet.

Az ajtót alig bírta visszacsukni a rettentő szél erőssége miatt.

– Bocsánat, ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom önt. Képzelje ebben a hóviharban elakadtam a kocsival, de akárhogy próbáltam kiszabadítani, csak még jobban elsüllyedt. A végén feladtam és amikor megláttam a házának fényeit ideindultam, hogy segítséget kérjek.

–  Értem, semmi baj. Jöjjön csak ide a kandallóhoz és melegedjen fel, mert látom teljesen átfagyott.

– Igen, köszönöm szépen.

– Hozok forró teát, az majd segít – ajánlotta fel Enzo.

– Jó lesz, nagyon köszönöm, jaj még be sem mutatkoztam Leane vagyok – és odanyújtotta a már félig átmelegedett kezét.

– Enzo, a tisztességes nevem – válaszolta mosolyogva.

Mindkettőjüknek vitt egy – egy csésze forró teát és a kandalló előtti kis asztalra helyezte, majd leült a másik fotelbe.

– Hol jár erre, ilyen zimankós időben? – kérdezte Enzo.

– A lányomékhoz indultam, hogy a szentestét együtt tölthessük mindannyian. Egészen idáig jó volt az út, csak itt akadtam el –  és könnybe lábadtak szemei.

– No, ne sírjon segítek, azonban meg kell várni, hogy csendesedjen a vihar. Különben nem jutna sokkal tovább.  Honnan jön?

– Dijonból.

– És hová tartott volna?

– Belfortban laknak a lányomék.

– Hát akkor már nem is sok kellett volna, hogy odaérjen.

– Igen, még az a szerencse, hogy az ön házának közelében akadtam el, különben biztosan megfagytam volna az országúton. Van itt térerő? – kérdezte Leane.

– Ebben a viharban nehézkes lesz, de próbálja meg nyugodtan.

– Szólnom kell, hogy ne aggódjanak miattam. Nem…, sajnos szakadozik. Pedig, nagyon várnak az unokáim – mondta és újra könnybe lábadtak a szemei.

– Talán biztosabb, ha egy üzenetet küld, az megérkezik, ha egy pillanatra is van térerő.

– Igaza van.

– Nyugodjon meg kedves Leane, ma már késő van a kiszabadításhoz és a tovább utazáshoz. Ebben hóviharban és sötétségben nem biztonságos. Van helyem bőven az egyik szobában megágyazok önnek, hogy kipihenhesse magát és reggelre talán már előnyösebb idő lesz.

– Nagyon kedves, de nem zavarom? Látom két személyre terített.

– Nem, nem semmiképpen. Legalább nem töltöm egyszer egyedül a szentestét.

Leane, érthetetlenül nézett a férfira. Egyedül?  Akkor miért terített két személyre gondolta magában. Enzo észrevette rajta, hogy kérdően néz rá.

– Ja, hogy mégis miért két személyre terítettem? Ez egy hosszú és szomorú történet. Azt is mondhatnám, hogy önre vártam – próbálta oldani a hangulatot és mosolygott hozzá.

– Van időm, sőt jelenleg csak az van – folytatta az asszony.

– Jöjjön, vacsorázzunk – kérte, majd kiment, hogy tálaljon.

Leane, elcsodálkozott, hogy hirtelen milyen terülj – terülj asztalkát varázsolt elő a férfi. Hagymalevest és borjúpörköltöt tálalt fel körettel.

– Ezt mindet egyedül ön készítette? – kérdezte ámulatba esve.

– Igen, én ugyanis Doleban lakom és ez a víkendházam. Adventkor mindig felköltözök ide és csak az új évben megyek haza – válaszolta.

– Ha nem lenne itt valószínű, hogy a reggelt már nem éltem volna meg. Nagyon köszönöm a segítségét.

– Tudja, semmi sem véletlen. Azt hiszem, az őrzőangyala jól vigyáz magára – folytatta mosolyogva. – Meséljen nekem a családjáról és arról, hogy egy ilyen bájos, intelligens hölgy miért egyedül vág neki az útnak szenteste?

– Én egyedül élek, mert a férjem jó pár évvel ezelőtt itt hagyott minket, és még nem tudtam feldolgozni a hirtelen halálát.

– Igazán sajnálom – szólalt meg átérzően.

– Hiába vártam haza, ő nem jött. Helyette a rendőrség érkezett meg és közölték, hogy baleset következtében elhunyt. Képzelheti mit éltem át – mesélte még most is könnyek között.

– Igen, megtudom érteni. Az én feleségem is így halt meg. Az újságban is benne volt, hogy mindkét sofőr életét vesztette a helyszínen az ütközést követően. Én sem tudtam még elfogadni, olyan mintha most is itt lenne. Ezért terítettem két személyre. Szívem legmélyén őrzöm emlékét és ez egy rituálé számomra, hogy minden évben idejövök karácsonykor.

– Már értem – válaszolta megértően az asszony.

A vacsora közben egy üveg vörös bort is felszolgált Enzo. A beszélgetést a kandalló előtt folytatták. A hóvihar nem csendesedett, már későre járt. Mindketten nyugovóra tértek a szobáikban és csak reménykedtek, hogy másnapra javul az idő annyit, hogy Leane tovább indulhat.

Az asszony nagyon kimerült és ez a váratlan esemény is megviselte. Hamar elaludt, reggel a telefonjának hangjára ébredt, lányától Julinétől kapott sms – t. Gondolta, ha már van térerő beszélhet is vele. Felhívta és mindent elmesélt neki a történtekről. Azt is, hogy milyen hálás Enzonak, mert megmentette az életét.

– Anya, viszonzásul hívd el Enzot, jöjjön el veled hozzánk. Ne töltse egyedül a karácsonyt – vetette fel a lány.

– Hát…, nem is tudom. Köszönöm, majd megemlítem neki – válaszolta és elköszöntek.

Amikor az ebédlőbe ment már terített asztal várta. Kis idő múlva Enzo is előkerült. A vihar lecsendesedett és a havazás megállt.

– Jó reggelt kedves – köszöntötte Enzo mosolyogva.

– Kint minden rendben, kiszabadítottam az autóját – folytatta reggeli közben.

– Nagyon köszönöm a segítségét. Beszéltem a lányommal és meghívta önt is karácsonyra hozzájuk – vetette fel.

– Nagyon kedvesek, de nem akarom önöket zavarni ismeretlenül – válaszolta Enzo.

– Ugyan! Mi már ismerjük egymást és szeretném meghálálni, hogy ilyen kedves, segítőkész volt velem – mondta mosolyogva Leane.

– Ez természetes, nem kell megköszönnie.

– Kérem, jöjjön velem. Megismerheti a családomat, itt pedig egyedül lenne. Élvezze velünk a karácsony melegségét.

Enzo tétovázott, nem tudta mitévő legyen a szíve azt súgta fogadja el a meghívást. Először érezte felesége halála után azt a közelséget nő iránt, ami megérintette. Ugyanakkor a megszokás emléke marasztalta.

– Na, ne gondolkodjon ennyit! Jöjjön – kérte Leane.

Végül nem tudott ellenállni és az asszonnyal mégis elment Belfortba.

A lányáék úgy fogadták őt, mintha mindig is ismerték volna és megköszönték a segítségnyújtását. Jól érezték magukat együtt. Leane szívét megdobogtatta a férfi közvetlensége és az a szeretet, melyet kisugárzott magából. Kora este indultak vissza Enzo víkendházához.

– Köszönöm ezt a szép napot, rég nem volt részem ilyenben. A családja elragadóan kedves. Ma már ne induljon vissza Leane, ossza meg velem az estét kérem. Reggel biztonságosabb lesz az utazás – szólalt meg a férfi.

– Igaza lehet, nagyon köszönöm Enzo – válaszolta.

                    Kellemes, baráti hangulatban telt az este további része. Arra jutottak, hogy szívesen folytatják majd az ismerkedést és barátkozást az elkövetkezendő időben. Leane meghívta magához Enzot Dijonba.

Hirtelen a férfinak furcsa gondolat fészkelte be magát a fejébe és szinte váratlanul kérdezte meg az asszonyt.

– Leane, hol történt a baleset?

– Dijon és Dole között – válaszolta meglepődve a különös kérdésen.

Ekkor Enzot, mintha szíven ütötte volna a balsejtelem. Felállt és az íróasztal fiókjából elővett egy újságot, majd oda nyújtotta Leanenak.

– De…, hiszen… ez, ez lehetetlen – képedt el, szinte belesápadt az asszony.

– Igen…, ők voltak…. Ezt a sors keze intézte így – válaszolta Enzo, miközben átölelte Leanét.

           

Debrecen, 2022. 12. 29.

 

 

 

 

UTOLSÓ ESÉLY

A történet Svédországban játszódik. Ella és Molly Malmöben élnek, pár háznyira laknak egymástól.  A szépkorúak társaságát bővítik. Ella már több mint tíz éve özvegy, egyedül él. A barátnője Molly régen elvált, volt egy – két kapcsolata, de mind meghiúsult különböző okok miatt. Ez olyannyira kiábrándította, hogy már nem is akart ismerkedni. A szerelem számára nem létezett, csak hiú ábrándnak tartotta. A szívét teljesen bezárta a férfiak előtt. Barátságos, nyitott és vidám természete miatt, ennek ellenére nagy baráti köre volt. Jól érezte magát egyedül is a bőrében. Ella, azonban sokat szenvedett a magányossága miatt. Sok évet élt a férjével együtt jóban – rosszban. Nehezen teltek mindennapjai, főleg az esték. Másik párkapcsolatról hallani sem akart természetesen.

            Molly sokat győzködte Ellát, kérte ne betegedjen bele a magányába. Idősebb korban is sokan találnak egymásra. Adjon magának egy utolsó esélyt. Nehezen mozdult ki otthonából, nem járt társaságba. A barátnője sokszor hívta, de nagyon ritkán tartott vele. Molly nagyon félt attól, hogy teljesen magába fordul és depresszióba fog esni.

Az egyik napon, postaládájában talált egy prospektust.  Stockholmban egy nevezetes hotel hirdetett fél áron egyhetes szállási lehetőséget programmal együtt szezonzáróként. Gondolt egyet és gyorsan átszaladt vele barátnőjéhez.

– Nézd Ella, mi volt bedobva a postaládába – mondta lelkesen.

– Tudom, én is láttam, de kidobtam – válaszolta egykedvűen.

– Figyelj már! Ez annyira jó lehetőség, fél áron egy hetet tölthetünk a fővárosban – folytatta Molly.

– Hívj mást Molly drágám, nekem nincs kedvem utazni – mondta lehangoltan.

– Ne viccelj velem, hol voltál utoljára?

– Ah, még a férjemmel régen.

– Édes Ellám, hidd el olyan jó lenne kicsit kimozdulni Malmöből. Egy teljesen más környezetben kicsit feltöltődni. Itt olyan egyformák a napjaid, neked is jót tenne – győzködte tovább.

– Nem is tudom, talán igazad van, még átgondolom – enyhült meg.

– Rendben, de ne sokat gondolkozz rajta, mert holnap le kell foglalni a szállást és a jövő héten már utazunk – válaszolta nagy örömmel.

Jól ismerte Ellát, tudta, hogy ez nála igent jelent, csak még meg akarta erősíteni a gondolatában az utazás tényét.

Egy hét múlva már Stockholm klímáját élvezték. Sok időskorú használta ki ezt a feláras lehetőséget. Az érkezéskor mindenki kapott programfüzetet. Mollynak és Ellának egész lakosztály állt rendelkezésükre. Az ablakok a tengerre néztek. A kikötőben különleges vitorlások és hajók sorakoztak. Igazán pazar látványt nyújtottak.

Az érkezésük estélyén a  vacsorát követően, zenés – táncos ismerkedési estet tartottak. Négyszemélyes asztaloknál ültek és hozzájuk két férfi foglalt helyet.

– Oscar vagyok – mutatkozott be illedelmesen.

– Frank – mutatkozott be ő is a hölgyeknek.

A két férfi nem ismerte egymást, csak a pincér odavezette őket. Az étkezés vidám, laza beszélgetéssel telt. Próbáltak néhány alap dolgot megtudni egymásról, ha már egy héten keresztül mindig ennél az asztalnál fognak közösen étkezni. Mindketten jóképű sármos, intelligens és szimpatikus férfiak voltak. Kiderült, hogy Frank szintén Malmöben lakik és egyedül él. Oscar pedig Borastól nem messze, egy lovasfarmon. A lovakat idomítja és versenyezteti. Sok díjat nyert már velük. Mollynak jó volt látni, ahogy Ella fokozatosan feloldódik a vidám beszélgetésben. Persze a tánc sem maradhatott el. Nagyon jól érezték magukat. A hosszú nap után kellemes pihenés várt rájuk. Az éjszaka csendjét a tenger zúgása törte meg, akár egy meditációs élmény.

Stockholm Európa egyik legszebb fővárosa. Több mint 50 híd köti össze a 14 szigetre épült székhelyet. Csodálatos az óvárosa több középkori, reneszánsz, gótikus, barokk építészeti stílus képviselteti magát és számtalan gyönyörű park terül el a városban. A svéd királyi család lakhelyeként szolgáló Drottningholm – palota, valamint Svéd Királyi Opera épülete kiemelkedő építészeti gyöngyszem. Számottevő múzeuma van és a fegyvertár is nagyon izgalmas. Itt királyi öltözékek, fegyverek, páncélok, koronázási hintók és néhány eszményien szép lovaskocsi található.  Nem lehet kihagyni a katonai őrségváltást sem, ami rendkívüli. 

A színház, templomok és a Skanzen is fantasztikus maradandó élményt hagynak az odalátogató kirándulókban. A kikötőből rendszerint indulnak hajók a város bemutatására.

Molly és Ella felszabadultan, boldogan nézték végig ezeket a káprázatos helyeket a csoporttal együtt. A két asztaltársuk persze mindig a  közelükben voltak. A hét lenyűgöző programjai és látnivalói annyira feltöltötte őket, úgy érezték, hogy szinte megfiatalodtak.

– Molly, én nagyon köszönöm neked, hogy rábeszéltél erre az útra. Sokat jelentett nekem – mondta lelkesen.

– Örülök kedves barátnőm, hogy jól érezted magad – válaszolta mosolyogva.

– Vajon az életem mit szól mindehhez odaát?

– Kedvesem, Gustav nagyon szeretett téged. Éppen ezért, amikor azt látja, hogy szomorú és boldogtalan vagy, akkor ő is az. Most viszont, úgy gondolom, ő is nagyon boldog, hogy végre vidámnak lát, mint egykor.

– Bár így lenne – sóhajtott nagyot Ella.

– Csak gondolj bele, ha fordítva lenne. Te azt szeretnéd, hogy az itt maradt párod boldogtalanul, sótlanul élje le a hátra lévő éveit azért, mert a sors őt szólította el hamarabb?

– Nem, biztosan nem szeretném, hogy miattam szenvedjen – válaszolta határozottan.

– Tudod, kettőtök közül ő vállalta fel azt, hogy előre menjen és várjon téged odaát a legteljesebb szeretetével.

– Köszönöm Molly! – mondta, miközben könnyes szemmel ölelte át barátnőjét.

– Gyere menjünk le és töltsük el az utolsó esténket itt, aztán még csomagolnunk is kell. Holnap irány a megszokott otthon – mondta nevetve.

Vacsora után Oscar elhívta Mollyt sétálni a parkba. Olyan igazi indián nyári este volt. Több mint két órát beszélgettek. A férfi szerette volna, ha közelebbi kapcsolatot építhetne ki vele.

– Nézd Oscar, te egy nagyon szimpatikus ember vagy. Köszönöm, hogy megismerhettelek. A baráti kapcsolaton kívül, azonban más nem működne közöttünk. Te a farmot nyilván nem hagyhatod, az én életem a városhoz kötődik. A távkapcsolatok pedig sohasem működtek – mondta Molly határozottan, de barátságos hangnemben.

– Sajnálom, de igazat kell, hogy adjak neked. Persze én abban gondolkodtam, hogy talán hozzám költözöl, ha későbbiekben úgy alakulna. Látom a városi életedet nem adnád fel soha – válaszolta szomorúan.

– Tudod, igaz az a mondás, hogy öreg fát már nem lehet átültetni, mert belehalna. A barátságunkat ápolhatjuk, ha te is szeretnéd és majd meglátogatunk Ellával.

– Ezt el is várom tőletek. Annyira jó hangulatban telt veletek ez a hét. Muszáj, hogy legyen folytatása. Frankot is nagyon megkedveltem, igazi barátság szövődött közöttünk. Ő már jelezte nekem, hogy majd meglátogat – válaszolta mosolyogva.

– Persze, mi is szeretettel látunk téged, ha egy kis időre el tudsz szabadulni a farmodtól.

– Drága Molly, nagy öröm számomra, hogy megismertelek benneteket, a reggelinél még találkozunk – majd kezet csókolt és elköszönt.

Ez idő alatt Ella és Frank az étteremben maradtak és hosszasan beszélgettek.

– Édes Ella, nagyon sajnálom a veled történteket. Tudod nekem sem könnyű. A családom számomra némi gyógyír, de ahogyan te mondod az esték magányosak. Jó lenne valakivel megosztani egy film, vagy koncert élményét, akár csak beszélgetni. Egy városban lakunk és ha nem vennéd tolakodásnak, néha megosztanád velem a magányos estéket? Mi lenne, ha adnánk magunknak egy utolsó esélyt?

– Kedves Frank, nagyon megtisztelő, hogy így gondolkodsz felőlem. Most nem tudok neked mit mondani, azt hiszem még gyógyulnia kell ennek a sebnek.

– Természetesen megértelek.

– Idővel, talán. Bízzuk a sorsra ezt az utolsó esélyt.

– Köszönöm Ellám ezt a rendkívüli estét – a szobájáig kísérte, majd kézcsókkal kívánt jó éjszakát.

            A hazatérést követően, sokat találkoztak Frankkal. Időnként kártyapartit rendeztek Ellánál vagy Mollynál. Jó néhányszor Frank hívta meg őket szerény hajlékába. Oscart is közösen látogatták meg és nagyon jól érezték magukat. Őszinte barátság szövődött négyöjük között. 

Debrecen, 2022. 11. 20.

HAZAÉRKEZVE

              Aria Svájcban, Paradisoban nőtt fel. Kisközség a Lugano – tó partjánál. Itt az emberek többnyire túristák vagy a mezőgazdaságban dolgoznak. A tó két gleccser összetalálkozásánál keletkezett az ország déli csücskében. Meseszép környék és csodálatos hangulatú. A faluban élők odafigyelnek egymásra, barátságosak és segítőkészek.

             A lány első nagy szerelme Hans, akivel a tizenéves korukat együtt töltötték. Ők hatalmas területen szőlőt termelnek. Borászattal foglalkozik a családjuk már több generáció óta.

Az iskola elvégzését követően Hans a Berni egyetemen tanult tovább, míg Aria a Zürichi egyetemre nyert felvételt. A kapcsolatuk idő múltával teljesen megszakadt. A fiú, tanulmányait követően ott maradt, mert egy nagy cégnél kapott vezetői állást. Aria Zürichben él és egy előkelő lapnál újságíró.

Mindketten ritkán látogatnak haza, mert a munkájuk lefoglalja őket. Hosszú éveken át nem találkoztak és így nem is tudtak egymásról semmit.

Hans édesapja szeretné, ha a borászatukat a fiaik vezetnék majd tovább. Hiszen ez a családi vállalkozás mindig apáról fiúra szállt. Az öccse Lukas a szülői háznál maradt és segíti őket a munkájukban. A lakásukat idővel átalakították panzióvá, melyet édesanyja vezet.

Aria anyukája már korábban eltávozott az élők sorából. Édesapja egyedül viszi a gazdaságot, persze segítsége mindig akad, hiszen nagyon összetartanak a szomszédok.

Reggel, amikor beérkezett az irodájába Aria, az asztalán talált egy hivatalos levelet. Gyorsan felbontotta, mert látta, hogy Paradisoból érkezett. Elkezdte olvasni, és közben egyre jobban megteltek szemei könnyel. Felpattant székéről és futva rohant a főszerkesztő irodájáig.

– Luis! Azonnal haza kell utaznom, kérlek add át a  cikk megírását másnak. Nem tudom mikor jövök vissza – mondta zaklatott állapotban.

– Aria! – de hát mi történt?

A sírástól nem tudott megszólalni, csak átnyújtotta a levelet.

– Sajnálom, részvétem – mondta lehangoltan Luis, miután elolvasta és átölelte a lányt.

– Tudod, hogy mindenben számíthatsz ránk. Kérlek szólj, ha tudunk segíteni valamiben. A fiam, Florian majd elvisz. Ne vezess ilyen állapotban – ajánlotta fel.

– Nem, nem! Köszönöm, majd megoldom – válaszolta.

A lány gyorsan hazament a bérelt lakásába és összeszedett pár dolgot, aztán útnak indult. Kis idő múlva csörgött a telefonja Florian hívta.

– Édesem, hát miért nem szóltál nekem? Most tudtam meg apámtól, hogy mi történt. A tárgyalást nem tudom már lemondani, de holnap utánad megyek, hogy segítségedre legyek.

– Köszönöm Florian, de nem szükséges. Intézem a dolgokat és majd jelentkezem – válaszolta.

Régen nem volt otthon a kis szülőfalujában és több minden megváltozott, az épületek, üzletek csak az emberek egymás iránti szeretete és segítőkészsége maradt ugyanaz. Amikor a házhoz megérkezett a szomszéd fiát Luganot találta ott, aki nem hagyta felügyelet nélkül az édesapja portáját. Alig ismert rá, egészen megférfiasodott.

– Az utóbbi időben sokat gyengélkedett apukád és én voltam a jobb keze – mondta.

– Tudom, úgy szeretett téged, mintha a saját fia lennél. Nekem mindig azt mondta, hogy jól van és minden rendben van – válaszolta Aria.

– Nem akarta, hogy aggódj miatta, a szíve nem bírta és egyszerűen csak összeesett. Már nem tudtak segíteni rajta.

– Nagyon köszönök neked mindent.

– Nincs mit. Itt vagyok és segítek neked mindenben, de azt hiszem most jobb, ha magadra hagylak.

Aria pár hetet maradt, amíg elintézte a temetést. Ez idő alatt visszatértek lelkébe a régi idők emlékei. Átjárta szívét a kis faluját körül lengő szeretet, amit csak ott érzett. A csend, nyugalom és az a pazar látvány, amit Paradiso nyújtott. A munkája ugyan visszahívta a nagy város zajába, de fájt otthagynia az otthonát. Ekkor érezte először igazán, hogy mit is jelent számára az – otthon –.

Az ifjú hölgy ott tartózkodása alatt nagy segítségére volt Lugano és ezért hálás volt neki. Elég sok időt töltöttek együtt. A fiú szívesen udvarolt volna neki, mert nagyon megszerette a személyiségét. Tudta azonban, hogy a lány szerelme Florian, várja őt vissza. Igazán jó baráti viszony alakult ki közöttük, mivel a hasonló gondolkodásmód közel hozta őket egymáshoz.

Aria, úgy határozott, hogy nem tartja meg a farmot, mivel őt a munkája és Florian is a városhoz köti. Felajánlotta Luganoéknak megvételre, mivel ők a közvetlen szomszédok. Pár nap gondolkodási idő után megkötötték a szerződést, majd visszatért Zürichbe.

Hirtelen idegennek érezte magát ebben a nagy városban. A dinamikus lüktetés túl sok volt neki. Elmaradt a munkájával és Florian is sürgette az eljegyzésüket. Szeretett írni, már korábban hozzáfogott egy regényhez, de a munkája miatt lassan haladt vele. Csendre, békére és nyugalomra vágyott maga körül. Az eljegyzéssel járó ceremónia nem segített lelkiállapotán. Úgy döntött, hogy később visszamegy Paradisoba, aminek a szeretetteljes légköre egyre inkább hiányzott számára. Gondolta, ott nyugodtan befejezi majd a félbemaradt regényét.

Hans szülei felett is eljárt az idő. Lukas sokat segített, de egyedül már kevésnek bizonyult. A bátyja végül feladta a Berni munkáját és hazaköltözött a család örömére. Mindig szeretett túrázni az impozáns környéken. Az édesanyja által fenntartott panzió vendégeit rendszeresen csoportos túrákra invitálta. Ezzel megnövelte az odalátogatók körét és egyre népszerűbbé tette a magánszállásuk nívóját. 

Florian átvette a főszerkesztői munkát az édesapjától, mert Luis elment nyugdíjba. Mindenáron ragaszkodott ahhoz, hogy minél hamarabb megtartsák az esküvőt, de Aria ezt túl gyorsnak tartotta. Érezte, hogy magához akarja kötni teljesen és ez zavarta őt. Egyre bizonytalanabbá vált, hogy valóban Florian e az igazi. Alig találkoztak, a sok munka miatt és az is sokszor vitával végződött. Eleinte csak a szép és a jó fátyla burkolta be szerelmüket. A későbbiekben fokozatosan kezdtek kibontakozni a különbözőségeik. Ez abból adódott főleg, hogy Florian a városban nőtt fel és a neveltetési körülmények is mások voltak. A közösen szőtt terveik kezdtek eltérő irányt venni.

Aria szabadságra vágyott, egyedül akart lenni. Elérkezettnek látta az időt arra, hogy befejezze az álom regényét. Leadta a munkáját és felvette a kapcsolatot Hans édesanyjával, Ellával. Természetesen a panzió legszebb szobáját kapta meg. Nagy örömmel fogadta az asszony, lányaként szerette. Fáradtan, kimerülten érkezett meg, így rögtön lepihent egy kicsit.

Pár óra elteltével, már gyönyörködött a pazar kilátásban. Az ablak a tóra nézett és a lenyugvó nap fénye megcsillant a vízen. Lement az étkezőbe, hogy egyen egy pár falatot. Meglepte, hogy milyen sokan vannak a panzióban. Pont gyülekeztek egy közös kirándulásra. Ekkor még a lélegzete is elállt. Hans jelent meg, mint túravezető.

– Hans! Ez nem lehet igaz! Te hogyan kerülsz ide? – kérdezte meglepetten.

A fiú, persze ugyanúgy meglepődött, hiszen legalább jó tíz éve nem látták egymást. Ő megnövesztette a haját és varkocsba fogta. Aria, pedig rövidre vágatta a szép hosszú fekete haját. Nagyon jól állt neki, filigrán termetével, bájos arcával 18 – nál nem nézett ki többnek. Hans, alig ismerte meg. Amikor felocsúdott ámulatából, átölelte a váratlan vendéget.

– Én is ezt kérdezem tőled? – válaszolta.

– Hú, ez nagyon hosszú történet – mondta Aria.

– Rendben, akkor később beszélünk – válaszolta.

– Merre mentek?

– Ó, csak ide a közeli forráshoz az erdőbe piknikezni. Emlékszel rá?

– Igen persze…, – válaszolta mosolyogva a lány.

– Gyere te is – hívta Hans.

– Most nem köszönöm, nincs is ilyen felszerelésem. Ezzel nem készültem. Talán máskor.

– Rendben, ha visszajöttem folytatjuk.

Ezzel elvonult a csoporttal. Aria, csak dermedten nézett utánuk.

– Ella néni! Nem is mondtad, hogy Hans hazajött – kérdezte.

– Nem is kérdezted kislányom. Láttam rajtad, hogy mennyire elgyötört voltál. Hagytam, hogy kipihend magadat – szólalt meg huncut mosollyal az arcán.

– Csak látogatóban van?

– Nem, feladta a munkáját és végleg hazaköltözött. Mi ennek nagyon örülünk, mert tudod igen sok itt a munka és Lukas már kevés volt hozzá.

– Tényleg, ő merre van?

– A szőlőben segít Max bátyádnak, este, majd biztosan találkozol velük is.

– Elbűvölő lett ez a panzió, nagyon jó ötlet. A szobám pedig egyenesen varázslatos – dicsérte Aria.

– Köszönöm lányom örülök, hogy jól érzed magad benne. Meddig maradsz most?

– Egyenlőre nem tudom, szeretném a regényemet befejezni ezen a lenyűgöző helyen.

– Nagyon ügyes vagy, sok sikert kívánok neked hozzá. Szólj bátran, ha valamire szükséged lenne.

– Köszönöm szépen – és átölelte az asszonyt.

Aria elindult, hogy megnézze a szülői farmot. Lugano kint tevékenykedett a földön.

– Szia Lugano! – köszöntötte.

– Aria! Micsoda meglepetés! Te itt? – kérdezte és örömmel engedte be a lányt a kapun.

– Igen, most egy ideig az Ella néni panziójában szálltam meg.

– Ide is jöhetsz bármikor, ugye tudod?

– Köszönöm Lugano kedves vagy, de jó ez így.

– Megkínálhatlak egy pohár borral? Gyere be beszélgessünk – invitálta a lányt.

– Köszönöm, de inkább egy limonádét innék.

– Az is van – mondta széles mosollyal.

Leültek az ebédlőbe és jót beszélgettek.

– Szinte semmit nem változtattál.

– Igen jó ez így, nekem pont megfelel – válaszolta jó kedvűen.

– Talán vannak az itt maradt holmijaimból is?

– Persze megőriztem őket, gondoltam egyszer talán visszajössz értük. Belepakoltam egy dobozba, gyere odaadom neked.

– Szuper! Nagyon aranyos vagy.

Aria átvette a csomagot és el is köszönt a fiútól. Visszaérkezve kipakolt és boldogan konstatálta, hogy meg van a régi túracipője és egyéb dolgok, amire ittléte alatt még szüksége lehet. Előkészült a regény folytatásának írásához, de elég fáradt volt hozzá, így úgy  döntött, inkább lefekszik és jól kialussza magát.

Másnap korán, frissen ébredt, már átjárta az ottani levegő klímája. Remekül érezte magát, rádöbbent, hogy szíve mélyén mindig erre vágyott. Nem nyomasztotta a határidő, és a város zaja. Nincs pörgés, frusztráció. Florian sem igazgatja, hogy éppen mit csináljon. Minden csendes és nyugodt, a lelke megtalálta a harmóniát.

Reggeli után meglátogatta a barátnőjét Miát, akinek a falu központjában egy kis ajándéküzlete volt. Óriási örömmel borultak egymás nyakába. Egészen elbeszélgették az időt. Kiderült, hogy neki tetszik Lukas és pár hónapja már egypárt alkotnak. 

– Igazán örülök nektek Mia! Legyetek nagyon boldogok!

– Köszönjük szépen. Én is azt kívánom nektek Floriannal.

Aria arca hirtelen elkomorult.

– Talán valami baj van köztetek? – kérdezte Mia.

– Nem tudom, most nem akarok róla beszélni – válaszolta, majd elköszönt és visszament a szállásra.

Ebéd után a kávéját felvitte magával és hozzáfogott a könyv írásához. Egészen jól haladt vele, miközben a kávéját kortyolgatta. Késő délutánra járt, a teraszról hangokat hallott. Lement és látta, hogy a család kint vacsorázik. Ő bent akart leülni, hogy falatozzon valami keveset. Max bácsi, Hans édesapja, azonban meglátta és bekiáltott;

– Gyere lányom ülj le ide hozzánk, úgyis régen láttalak.

Hans csinált maga mellett helyet gyorsan Arianak. A szeretetteljes kölcsönös üdvözlés után, jó étvággyal fogyasztották el közösen a vacsorát.

– Hálásan köszönöm ezt a meghitt estét, rég volt ilyenben részem – szólalt meg Aria, miközben szemei könnyel teltek meg.

– Drága kislányom! Tudod, hogy hozzánk mindig hazajössz, saját lányunkként szeretünk téged – vigasztalta Max bácsi.

Ella néni leszedte a terítéket és Lukas segített neki. Max bácsi is elköszönt, hogy lepihenjen. Hans és Aria kettesben maradtak a fénylő csillagok társaságában. Ezernyi megbeszélni valójuk akadt az elmúlt időszakról.

A fiú szerelme újra fellángolt, vagy inkább ki sem hunyt. Titkon parázslott végig a szíve mélyén. Ő sem volt tudatában, de ezért nem talált párt magának az eltelt idő alatt, mert végig Ariát kereste minden lányban.

Fájó érzés kerítette hatalmába, amiért már menyasszony. Ugyanakkor mégis boldogság járta át minden sejtjét, hogy a közelében lehet.

Aria a következő napokban sokat dolgozott a könyvén, már majdnem befejezte. Közeledett a szüret ideje és ilyenkor minden kéz elkell. Ő is kiment a szőlőbe segíteni Hans családjának. Vidáman teltek a napok. Annyira jól érezte magát, nem sietett befejezni a könyvet, mert nem vágyott vissza a városba. Egyre inkább kezdte észrevenni magán, hogy hazaérkezett, itthon van.  Benne is újra éledt a Hans iránti szerelem, de nem mutatta ki. Magában küzdött az érzelmek viharával. Menyasszonya volt Flóriánnak és ezt egy pillanatra sem felejtette el. Időnként beszéltek telefonon.

– Aria! Kedvesem! Kipihented már magad? Hogy állsz a könyveddel? Mikor jössz már vissza? – záporoztak a kérdések felé.

– Florian, szeretném, ha eljönnél ide pár napra. Olyan jó itt, neked is jót tenne egy kis pihenés és megismerhetnéd a szülőfalumat – kérte.

– Drágám, ne kérj tőlem ilyet. Tudod, hogy nem lehet, rengeteg a munka és különben is én mit csinálnék ott? Te mikorra tervezed a visszajöveteledet?

– Pár nap és ott vagyok – válaszolta lehangoltan.

Neki ült és másnap estére befejezte a regényét.

– Aria, hiányoltalak ma – mondta kedves mosollyal az arcán Hans.

Befejeztem a könyvemet és holnapután reggel megyek vissza Zürichbe.

– Ilyen hamar? – kérdezte döbbenten.

– Igen, akadt egy kis dolgom is, és el kell intéznem – válaszolta komoly arccal a lány.

– Azt hittem itt maradsz a szüreti bálra.

– Sajnos nem tehetem Hans.

– Akkor holnap van kedved még egyet kirándulni a kedvenc helyünkre mielőtt visszatérsz?

– Nem tudom, talán – válaszolta zavartan.

Hans látta Arián, hogy valami nagyon nincs rendben, de nem akart tovább faggatózni.

A lány éjszakája gondterhelten telt, mert vívódott azon, hogy mit tegyen. Egyre bizonytalanabb volt Floriannal kapcsolatban és Hansot egyre közelebb érezte magához, mintha mindig is vele lett volna. Másnap reggel túraruhát öltött magára és úgy döntött elmegy Hanssal kirándulni.

– Látom, döntöttél Aria – mondta széles mosollyal az arcán Hans.

– Igen, ezt a napot még a pihenésnek szentelem – válaszolta mosolyogva.

– Tegnap este, láttam bántott valami elmondod? – kérdezte.

– Nem akarok róla beszélni Hans, ne haragudj ezt magamban kell elrendeznem – mondta kissé gondterhelt arccal.

– Értem, de szólj, ha segíthetek – ajánlotta fel.

– Kedves vagy, köszönöm.

Ragyogóan sütött a Nap, és a sűrű fák lombjai közt megtört a fénye. Az óriás koronák néhol teret engedtek a kéklő égboltnak is. A levegő tiszta és hűvös volt. Csend honolt a tájon. Élvezettel lépkedtek a zöld gyepszőnyegen.

– Ez hiányzik nekem a városi forgatagban – szólalt meg Aria.

– Bármikor eljöhetsz, szeretettel látunk mindig, Floriant is hozd magaddal.

– Hm…,

– Mi a baj?

– Ő nem kívánkozik ide, már hívtam – mondta és újra elszomorodott.

– Sajnálom Aria.

Ekkor, hirtelen megbotlott a lány és Hans a derekánál fogva megtartotta. Hosszasan néztek egymás szemébe, majd ellenállhatatlanul megcsókolta Ariát.

– Ezt, nem lett volna szabad – mondta a lány, de a gyönyör az arcán jóleső érzésről árulkodott.

– Bocsáss meg kérlek – mondta Hans és elengedte.

Tovább haladtak az ösvényen és odaértek a kedvenc padjukhoz, itt leültek pihenni.

– Emlékszel? – kérdezte Hans, miközben a pad támasz részébe karcolt szívecskére mutatott.

– Igen – válaszolt mosolyogva.

– Aria! Tudnod kell, hogy az én érzéseim nem változtak irántad. Hiába volt annyi év és távolság. Én ma is igaz szerelemmel szeretlek téged. Egyetlen pillanatra sem feledkeztem meg rólad – vallotta be könnyek között.

– Köszönöm Hans, hogy ezt elmondtad. Én is így érzek irántad, bár nem lenne szabad – és szétmorzsolt egy könnycseppet.

– Aria! Szerelmem! Bontsd fel az eljegyzésedet és gyere vissza. Legyél a feleségem!

– Ó, Hans! – sóhajtott fel szomorúan és vállára hajtotta fejét.

Egy kis ideig még ott üldögéltek és elmerengtek a múlton, majd visszaindultak. Az este folyamán a lány összepakolt és elköszönt mindenkitől, mivel másnap korán szeretett volna indulni Zürichbe.  Reggel Hans már az ajtóban várta és segített a csomagokat kivinni a kocsihoz.

– Köszönöm.

– Aria, visszatérsz?

– Talán – mondta és beült a kocsijába.

Még egy utolsó pillantást vetett Hansra és a panzióra, majd elindult. A szíve a  fájdalomtól meghasadt és egy darabot ott hagyott belőle.

Először a bérelt lakásába ment, majd az irodába.

– Szia édesem! Hát megjöttél végre? – üdvözölte Florian.

Átölelte és megpuszilta.

– Képzeld itt annyi munka volt, hogy apámnak is be kellett segíteni. Örülök, hogy itt vagy. Gyere az irodádba, nézd itt vannak az asztalodon a dossziék. Nézegesd át őket – invitálta.

Aria, hirtelen nem tudott szóhoz jutni, csak lerogyott a székére. Mire felnézett Florian már nem volt sehol. Fejét kezeibe temetve ült egy darabig. A fejében csak az kattogott, hogy – Tényleg ezt szeretnéd csinálni? Tényleg erre vágysz életed végéig? Hirtelen felállt és bement Florian irodájába.

– Florian! Beszélnünk kell.

– Jó, szívem, de ne most, mert megbeszélésem van – hóna alatt a dossziéjával már indult az ajtó felé.

– Felbontom az eljegyzésünket és kilépek a cégtől.

– Tessék Aria? Mit mondtál? – fordult vissza megdöbbenve.

– Igen, jól hallottad.

– Ne viccelj velem, most nem érek rá.

– Soha nem érsz rá velem beszélni és ezt komolyan mondtam.

– Na, jó higgadjunk le mindketten. Munka után elmegyünk és a vacsoránál megbeszéljük – mondta, de már be is csukódott mögötte az ajtó.

Aria meghozta végleges döntését. Este Florian, mivel az irodában nem találta elment a lányért bérelt lakására és elvitte vacsorázni.

Sikerült néhány dolgot átbeszélniük. Florian végül megértette, hogy az ő útjaik nem egy irányba tartanak. Elfogadta a lány döntését és elengedte. Aria még pár nap alatt elintézte az ügyeit, majd összepakolt és elindult Paradisoba.

A kis faluban már elkezdődött a szüreti mulatság. Az első napon mindig nagy vásárt rendeznek a szőlő speciális termékeiből. A második napon must és bor versenyt tartanak. Este táncos mulatsággal zárják az ünnepséget. Igazi közösségi program, ahol mindenki ott van. Nagyon jól érzik magukat, beszélgetnek, mulatoznak és a jó zenére táncra perdülnek.

 Hans az utolsó pillanatig reménykedett abban, hogy Aria visszatér a szüreti bálra. Szomorúan egyedül ült az asztalnál. Nézte, ahogy mások boldogan szórakoznak. Az ajtó felé nézve, azt hitte csak látomása van. Aria ott állt boldog mosollyal az arcán. A fiú szinte futott a lány felé és karjaiba zárta.

– Soha többé nem engedlek el! – mondta.

– Hazaérkeztem Hans! Itthon vagyok! – és könnyeiket csókolták egymás arcáról. 

            Hamarosan megtartották az esküvőt, az egész kis- község ott volt a pompás ünnepségen. Aria a panzió vezetésében segített a továbbiakban Ella néninek. Közben persze írta a sikeresnél, sikeresebb könyveit. Gyökereihez visszatérve megtalálta önmagát. A boldogság virágainak szirmai harmóniában tartották lelkét.

Debrecen, 2022. 10. 11.

 

 

A NAGY DILEMMA

Amélia Floridában, Orlando városában lakik. Az egyetemen filozófiát tanít.  Két gyermekével egyedül maradt, mert tizenhárom év után a férje talált egy nála jóval fiatalabb nőt. Mary hat éves, George tíz éves.

A válás nagyon megviselte mindhármukat. Az ex- férje Európába költözött végleg az új barátnőjével, így a gyermekeit sem látogatja. Teljesen megszakított minden kapcsolatot velük.

Kolleganője Nancy, aki egyben a barátnője is, közvetlen szomszédságukban lakik, így sokat segít Améliának. Olyanok, mintha testvérek lennének. Marynek ő a keresztanyja.

– Nancy, nem tudom mitévő legyek – kezdte a beszélgetést Amélia és könnyeit törölgette.

–Miben segíthetek?

–  Nagyon sajnálom a gyerekeket. Sokat rontottak a tanulmányi eredményeiken, nem figyelnek, stresszesek. Nagyon nehéz velük – mondta elkeseredett hangon.

– Ne csodálkozz rajta, hiszen ez egy kegyetlen dolog volt az apjuktól.

– Igen, de ez nem mehet így hosszú távon. Arra gondoltam jó lenne egy pszichológus segítsége, hogy jobban feltudják dolgozni a történteket. Csak habozok, biztosan félnének, ha orvoshoz vinném őket. Lehet, hogy még rosszabb lenne a helyzet.

– Pedig, jónak tartom, én is észrevettem rajtuk, de gondoltam idővel jobb lesz – válaszolta Nancy.

– Én is ezt hittem, ám sajnos egyre rosszabb, mert mindinkább hiányzik nekik az apjuk. Máskor is volt, hogy elutazott a munkája miatt hosszabb időre, de hazajött. Azt várják, most is, hogy mikor jön már vissza. Nem tudják elfogadni, hogy ő lemondott róluk – mondta szomorúan.

– Figyelj, nekem támadt egy ötletem. A kollegánk Gary pszichológus és beszélhetnél vele. Biztosan segít, nagyon rendes – szólalt meg biztatóan, miközben átölelte barátnőjét.

– Tényleg igazad van, meg fogom keresni.

– Talán, az is megoldható lenne, hogy egyszer munka után eljönne velünk. Meghívjuk vacsira, mint egy kollégát és közben megismeri a srácokat. Valószínű megteszi, hogy időnként házhoz jön – folytatta Nancy.

– Ezt jól kitaláltad, de vajon mit szól majd hozzá Gary.  Mary és George szempontjából jó megoldás lenne valóban.

– Szerintem nem lesz probléma neki. Tudod egyedül él.

– Nem, nem tudok a magánéletéről semmit. Én nem ismerem közelebbről – válaszolta és kérdően nézett Nancyre.

– Fiatalon meghalt a felesége és családja sincs. Azóta csak a munkájának él.

– Sajnálom, nem lehet könnyű neki sem.

– Most mennem kell, de holnap beszélj vele feltétlen – kérte Nancy.

– Mindenképpen, utána beszélünk – mondta reménnyel telve Amélia.

Másnap, felkereste a kollégáját, aki éppen előadást tartott. Beült és végig hallgatta, nagyon tetszett neki. A diákok közözött is óriási sikert aratott. Az óra vége felé bemutatta az új könyvét, ami nem régen jelent meg. Éppen az elvált szülők gyermekeinek, az átélt traumájuk feldolgozásáról szólt.

Az előadás végén odament hozzá és elmesélte a problémáját. Rendkívül segítő kész, szimpatikus ember benyomását keltette Améliában. Gary egyből felajánlotta a segítségét és megbeszélték, hogy Péntek estére elfogadja a vacsorameghívást, hogy találkozzon Maryvel és Georgéval. Felméri az állapotukat és a továbbiakat majd megbeszélik.

Amélia boldogan számolt be barátnőjének a tapasztalatáról Garyvel kapcsolatban. Hálás volt azért, hogy őt ajánlotta neki. A vacsora és az este kiválóan telt, mindenki jól érezte magát, még a gyerekek is felengedtek egy kicsit. A férfi figyelte, minden rezdülésüket, testbeszédüket, arcmimikájukat. Sokszor nincs szinkronban a beszéd ezekkel a jelekkel. Sikerült külön – külön is kommunikálnia velük.

– Későre jár. Köszönöm szépen ezt a csodálatos estét – szólalt meg Gary.

– Örülök, hogy elfogadta a meghívást – válaszolta Amélia.

A hétvégén kidolgozott egy terápiát a gyermekek részére. Hétfőn egy ebéd mellett átbeszélték. Időnként elment hozzájuk, de olyan is volt, hogy hétvégén közös programot csináltak. Ezeken az alkalmakon Nancy is ott volt és hármasban gardírozták őket. Idővel egészen feloldódtak és lassan minden visszakerült a régi kerékvágásba. A tanulmányi eredményeik javulni kezdtek és Garyt nagyon megszerették. A terápia már befejeződött, azonban ez idő alatt olyan közeli baráti viszonyba kerültek, hogy továbbra is sok időt töltöttek együtt.

Amélia csinos és okos nő volt. Hosszú fekete haja a derekát érte. Mosolyával és kedves csillogó fekete szemeivel mindenkit elbűvölt. A férfi, már régen felfigyelt rá és rendkívül kedvelte. Jól esett neki, hogy hozzá fordult tanácsért. Az asszony válásuk után is viselte karikagyűrűjét. Ez Gary számára azt jelentette, hogy még nincs készen egy új kapcsolatra, mert még nem tudta érzelmileg elengedni a volt férjét. Emiatt nem is közeledett hozzá, ám titkon egész lényével szerette.

Amélia később elkezdett egy filozófiai szakkönyvet írni. Azért, hogy több ideje maradjon rá, Mary sokat volt Nancyvel. Gary pedig elvitte Georgét meccsre vagy valami fiús programra. A gyerekek egyre többet igényelték jelenlétét. A férfi lelke mélyén igazán örült ennek, mert vonzódott hozzájuk.  Mivel nem volt családja, Mary és George pótolták nála ezt az űrt.

– Na mit szólsz kedves barátnőm Garyhez? – kérdezte Nancy.

– Ő egy igazán kedves figura. Hálás vagyok, hogy őt ajánlottad. Egészen hozzászoktak a gyerekek. Nagyon jól megvagyunk, amikor itt van velünk.  Bárcsak a volt férjem lett volna ilyen.

– Ezt látom, na de te? – kérdezősködött tovább, kaján mosollyal az arcán.

– Jaj, Nancy! Nem tudom. Rendkívül helyes, figyelmes, udvarias és szeretetteljes.

– És? Mi a probléma?

– Nekem olyan fura, hogy nem nyit felém. Talán van barátnője, vagy nem tetszem neki. Nem beszélünk ilyenekről.

– Te szívesen vennéd az udvarlását?

– Azt hiszem, igen – mondta kissé bizonytalanul.

– Ameddig nem vagy biztos magadban, hogyan gondolod, hogy nyisson feléd? Szerinted ő ezt nem látja rajtad, hogy még nem állsz készen egy újabb kapcsolatra?

– Igazad lehet – válaszolta elgondolkodva.

– Na és a karikagyűrű, még mindig a kezeden van. Miért hordod?

– Tényleg, nem is figyeltem rá, már úgy megszoktam – mondta, miközben az ujját nézegette és a gyűrűt forgatta rajta. Talán majd leveszem.

– Na, akkor MAJD! Visszatérünk erre a beszélgetésre – szólalt meg Nancy nyomatékkal.

– Te is egyedül vagy, neked nem jön be?  – vágott vissza Amélia huncut mosollyal az arcán.

– Ha nem beléd lenne szerelmes, akkor talán. Rajtad kívül mindenki látja, hogy teljesen odavan érted és már régóta.

– Ez komoly? Tényleg nem vettem észre, jól titkolja – mondta jól eső mosollyal az arcán.

– Egyébként én régebbről ismerem. Nagyon tisztelem azért, amit és ahogyan csinálja. Tudod, hogy már annyit csalódtam, elég volt. A biológiai órámból kifutottam, így családom már nem lesz. Hozzászoktam az egyedülléthez, de ti, itt vagytok nekem és ez sokat jelent számomra. Azt viszont nagyon szeretném, hogy boldog legyél, hiszen a te helyzeted teljesen más. Két gyermekkel nagyon nehéz és még kicsik. Szükségük van egy apa pótlóra – tette hozzá mosolyogva.

– Igen, csak nehéz olyat találni, hogy a gyerekek is elfogadják. Meg egyébként is, még nem gondoltam így végig.

– Hát Gary, minden szempontból tökéletes, nagyon szeret benneteket.

– Na, majd látjuk. Az idő sok mindent megold. Megyek most dolgozni, mert sosem készül el a könyvem – zárta le a beszélgetést Amélia.

– Én meg leviszem magammal a srácokat, majd vacsi után hozom őket.

– Köszönöm neked!

Alig dolgozott egy órányit, amikor Gary hívta telefonon.

– Szia Amélia! Hogy telik a hétvégétek?

– Én dolgozom a könyvön, a gyerekeket pedig Nancy levitte magához.

– Szólj nyugodtan, ha tudok segíteni.

– Természetesen, nagyon köszönöm.

– Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek vacsorázni egy remek helyre? Talán jól jönne neked is egy kis kikapcsolódás.

– Igazad lehet. Elfogadom, köszönöm.

– Akkor hétre érted megyek.

– Rendben.

Amélia, gyorsan lement Nancyhez, ugyanis pont alatta lévő szinten lakott. Elmondta, hogy Garytől vacsora meghívást kapott. Megkérte, hogy a gyerekek hadd aludjanak nála. Éppen elkészült, amikor ránézett a gyűrűjére. Villámként cikázott elméjében az elmúlt évek történése. Újra átélte azt a fájdalmat, amit az exférje okozott neki és a gyermekeiknek. Szeme megtelt könnyel, majd lehúzta a gyűrűjét és a fiók melyére seperte.

Gary egy exkluzív étterembe vitte Améliát. Az asztalon gyertya és vörösrózsa csokor várta őket. A félhomályban andalító lágy zene szólt. Vacsora közben, természetesen észrevette, hogy már nem viseli a karikagyűrűt. Ez nagy előre lépés volt és megkönnyebbülten közeledett a választottjához. Végre kettesben lehettek és az este folyamán sokat beszélgettek életútjukról. Egyre közelebb kerültek egymáshoz.

Amélia igazából, most figyelte meg jobban Garyt. Az ősz haja ellenére, milyen fiatalos az arca. Fénylő kék szemeit kiemeli a kreol bőre. Nyílt, tiszta tekintete áthatolt a szíve hűvös páncélján és engedte, hogy ez az érzés felmelegítse teljes lényét.

– Köszönöm ezt a gyönyörű estét Gary – szólalt meg kedves mosollyal az arcán.

– Boldog vagyok, hogy megosztottad velem – és átölelte, majd búcsú csókot lehelt a homlokára.

Amélia, hamarosan befejezte a könyvét és meghívást kapott egy három napos konferenciára, ahol az előadása keretén belül bemutathatta. Nancy, mivel szakmabeli, szintén felkérték saját témájában felszólalásra. Gondban voltak, hogy mi legyen addig a gyerekekkel. Gary felajánlotta, hogy vigyáz rájuk és addig ott alszik velük. Ez nagy megkönnyebbülést jelentett számukra.

Amélia könyve nagy sikert aratott és voltak, akik jelezték felé, hogy majd szeretnének belőle egy – egy példányt. Az előadásokat követően közös vacsora és beszélgetés zajlott a hotel éttermében. Sokan gratuláltak személyesen is.

– Szia Amélia! Paul vagyok! – mutatkozott be.

– Gratulálok a könyvedhez, igazán nagy sikert aratott.

– Köszönöm szépen – válaszolta röviden Amélia.

Paul azonban nem hagyta ennyiben, innentől szinte egész este a sarkában volt. Bókolt, hízelgett és udvarolni kezdett neki.

– Bocsánat Paul, elrabolhatnám tőled egy kicsit a barátnőmet? – ezzel karon fogta és jóval távolabb sétáltak.

– Te ismered Pault? – kérdezte Amélia.

– Jaj, drágám ki ne ismerné. A legnagyobb nőcsábász és minden konferencián talál újat magának. Ezért is választottalak le tőle, mert a végén még nem tudnál tőle megszabadulni. Vigyázz vele, mert rámenős és pár hónap múlva úgyis lelép valamilyen ürüggyel. A társaság már beszél rólatok, hogy na, Paul megtalálta a következő áldozatát.

– Nancy köszönöm, hogy szóltál, de nem hiszem, hogy bármit is akarna tőlem, csak odajött gratulálni.

– Rendben, én szóltam – mondta Nancy furcsa arckifejezéssel az arcán.

Alig fejezték be a beszélgetést Paul máris ott termett kezében két pohár pezsgővel.

– Igyunk a sikeredre drága Amélia – és széles mosollyal az arcán átnyújtotta az egyik pohár pezsgőt.

– Köszönöm – és udvariasságból belekortyolt.

Paul egész este szóval tartotta és mindenről kikérdezte. Magáról nem sokat beszélt, csak annyit lehetett tudni, hogy egyedül él. Elmesélte Améliának, hogy nagyon vágyna már családra, de még nem találta meg az igazit. Közben persze folyton dicsérte a nőt, milyen okos, milyen csinos. Első látásra úgy érezte, hogy ő az igazi. Engedje meg neki, hogy közelebbről megismerhesse. Őt nem köti semmi a jelenlegi városba, szívesen feladná miatta. Együtt élhetnének és dolgoznának, mert biztosan átvenné az Orlandoi egyetem. Lehengerlő stílusával, már a közös jövőjüket is felvázolta. Közben pedig több pohár pezsgő is legurult. Amélia alig tudott szóhoz jutni tőle, csak ámult.

– Kedves Paul, ez mind szép és jó, amit te most itt elmondtál, talán megvalósítható is, de az idő majd eldönti. Nekem túl gyors ez a tempó ne haragudj.

– Igen, tudom. Bocsáss meg, de nem akarlak elveszíteni.

– Ne bolondozz, hiszen alig ismerjük egymást.

– Hidd el nekem olyan, mintha már régóta ismernélek.

– Jó, majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Most én felmegyek a szobámba – mondta Amélia és a poharát a férfi kezébe nyomta.

Paul egészen az ajtóig elkísérte. Szorosan magához ölelte és megcsókolta. Amélia gyorsan kibontakozott a karjaiból.

– Jó éjt – és becsukta az ajtót maga mögött.

Hajnal háromra járt az idő. Nancy már az első álmán is túl volt, de felébredt.

– Még most jöttél fel?

– Igen, de kissé fáj a fejem. Azt hiszem túl sok pezsgőt ittam.

– Mesélj, mi történt?

– Jó fej ez a Paul, csak kicsit gyors a tempója – válaszolta mosolyogva.

– Ugye nem sikerült elcsábítania?

– Nem tudom, mintha éreznék iránta valami perzselőt.

– A sok pezsgőtől drágám!

– Nancy, ne már! Nem adok a pletykákra. Mindenki megváltozhat és kaphat egy új esélyt.

– És mi lesz Garyvel?

– Őt is szeretem, de másképpen, nem tudom. Teljes a káosz a fejemben és a szívemben is.

– Na jó, tudod mit? Aludd ki magad rendesen, hátha holnapra elmúlik. Jó éjt.

– Jó éjt – és bedőlt az ágyba.

A hátra lévő időben Paul és Amélia többnyire együtt voltak, hogy jobban megismerjék egymást. Az asszony megkedvelte őt. Szakma krémjébe tartozott, a sportos, életvidám, kissé bohókás férfi, aki igyekezett mindig a kedvében járni. Megbeszélték, hogy a hétvégéket együtt töltik, aztán majd alakulnak a dolgok maguktól.

Az első hétvégén Amélia ment el Paulhoz, nagyon jól érezte magát nála. Úgy volt, hogy következőn ő megy hozzájuk, hogy megismerje a gyerekeit. A férfinek azonban közbe jött valami. Több, mint egy hónap után jutottak el oda, hogy meglátogassa Améliáékat.

A gyerekek részéről a fogadtatás, rosszul sikerült. Pedig drága ajándékokkal lepte meg őket. Duzzogva vonultak be a szobáikba és nem voltak kíváncsiak Paulra. Gary hiányzott nekik. Ő ugyanis igyekezett távol maradni. Nem akarta megzavarni jelenlétével az alakuló kapcsolatot. Annyira szerette Améliát, hogy csak boldognak akarta látni. Fájdalmasan élte meg, hogy az általa szeretett nő másba lett szerelmes. Újra teljesen a munkájába temetkezett. Sokat gondolt rájuk, ilyenkor mindig könnybe lábadtak a szemei.

Egy idő után feltűnt Améliának, hogy Paul nem keresi a kapcsolatot a gyermekeivel, és nem is tesz azért semmit, hogy elfogadják őt. Sőt még tőle is kezdenek eltávolodni. Beszélgettek erről, de a férfi meg is mondta, hogy ő nem egy lelkizős típus. Úgy gondolja, ha majd együtt laknak, akkor hozzá szoknak és nem erőlteti. Ezzel le is zárta mindig a témát. Legtöbbször csak ő utazott a férfihoz. Nancy ilyenkor vigyázott Maryre és Georgéra.

Az egyik hétvégén úgy volt, hogy ismét Paul jön hozzájuk, de utolsó pillanatban lemondta, hogy közbejött neki egy megbeszélés. Amélia érezte, hogy nincs ez így rendben és mindenképpen személyesen akart vele beszélni a közös jövőjükkel kapcsoltban, ezért odautazott. Becsengetett hozzá és egy fiatal fekete hajú lány nyitott ajtót egy szál törölközőben.

– Maga kit keres, mit akar itt? – kérdezte flegma hangnemmel.

Amélia a döbbenettől, alig tudott megszólalni hirtelen.

– Mondja már, mert megfázok.

– Paullal szeretnék beszélni – válaszolta hebegve.

– Paul! Itt egy nő téged keres! – kiabálta be.

– Ugyan már, mit akar? Küld el! – kiáltott vissza a hálószobából.

– Hallotta.

– Csak egy percre jöjjön ki – kérte.

– Paul, a nő nem tágít, gyere már! – kiabált be ismét.

– Jó, mindjárt – válaszolta kelletlenül és felkapott egy köntöst magára.

Ahogy kilépett az ajtón és meglátta Améliát, még a víz is kiverte, meg sem tudott szólalni.  Ő sem szólt semmit, ekkorra már megteltek szemei könnyel és csak annyit akart, hogy szemébe nézhessen. Hátat fordított és elment.

– Ez meg mi volt Paul? – kérdezte a fiatal nő.

– Semmi, csak a volt exem – válaszolta és úgy tett, mintha mi sem történt volna.

Amélia végtelen fájdalmában végig sírta a haza utat. Szinte sokszor azt sem látta könnyeitől, hogy merre jár. Egyszer csak erős ütést érzett a lábánál és elesett. Arra eszmélt fel, hogy elütötték.

– Jól van hölgyem?

– Igen, persze – mondta és megpróbált felállni, de visszaesett, mert a lába nem engedte.

– A lábam fáj és nem tudok ráállni, kérem segítsen – szólt a férfihoz, aki elütötte.

– Nem, maradjon. Hívom a mentőket.

Améliát kórházba szállították, darabos törése lett a lábszárának és azonnal meg kellett műteni. Még volt annyi ideje, hogy telefonált Nancynak a balesetről. Ők rögtön bementek hozzá, de a gyerekeket nem engedték be. Nancy felhívta Garyt, hogy mi történt és megkérte menjen oda. Így felváltva tudtak bemenni Améliához.

A műtét után még nem tért magához és éppen Gary volt bent nála. Az ágya mellett ült egy széken, miközben fogta a kezét és könnyeivel áztatva csókolgatta.

– Drága Améliám, ha tudnád, hogy én mennyire szeretlek téged.

Ekkor, megszorította Gary kezét és a könny végig gördült az arcán. Majd lassan kinyitotta a szemét, felé fordult és annyit mondott;

– Bocsáss meg nekem.

– Nagyon szeretlek és amíg élek vigyázni fogok rátok szerelmem, ha te is így akarod, kellesz nekem – válaszolta.

– Igen, drága Gary – válaszolta kedves mosollyal az arcán, majd boldog csókban forrt össze ajkuk.

Nancy és a gyerekek a folyosó üvegjén keresztül látták őket és boldogok voltak, hogy végre egymásra találtak.

Később Amélia elmesélte Nancynak a történteket Paullal. Egy hét múlva hazaengedték, de még fekvő gipsszel. Gary végig ott volt vele és segítette a gyógyulásban.  Paul, még egy darabig hívogatta, mert szerette volna kimagyarázni magát, de Amélia nem adott neki lehetőséget és fel sem vette a telefont. Amélia, ahogy lábra állt, összeházasodtak Garyvel. Egy igazi boldog család lettek.

Debrecen, 2022. 10. 02.

KÉT SZÍV ÖSSZEÉR

George Ithacában él egy szép családiházban, amihez kis udvar is tartozik. A felesége, gyönyörű sok színű és fajta rózsával ültette be. Mindig nagy szeretettel gondozta őket. Az élet mostoha és lelkét hazahívta az őshaza. A férfi egyedül maradt és híven őrzi emlékét. Ápolja a szeretett rózsákat Emily helyett.

            Az egyetlen gyermekük James, Bostonban lakik a feleségével és kislányukkal a kis Emilyvel, aki a nagymamája után kapta nevét. Fia egy reklámcég tulajdonosa és vezetője. Néha odautazik és pár napot vagy hetet ott tölt velük.

Persze, nincs teljesen egyedül, hiszen a szomszédokkal is jóviszonyt ápol és sok barátja van. Időnként összejönnek biliárdoznak, vagy elmennek golfozni. Bankárként dolgozott, amióta eljött nyugdíjba több szabadideje van. Sármos férfi és jó pár nő megkörnyékezte özvegységét követően. Az ő Emilyét, azonban senki sem pótolhatja.

Nagyon szeretett horgászni a közeli tónál. Itt a csendben elüldögélt és elmerengett gondolataiban. Csodálta a természet adta pazar táj látványát. Estenként a magány ráült hangulatára. Hiába telt el már jó tíz év is a felesége halála után nem tudta megszokni, csak beletörődött helyzetébe.

Az utóbbi időben rendszeresen megfájdult a feje és néha megszédült. Nem panaszkodott, de érezte, hogy talán el kellene mennie vele az orvosához. Bejelentkezett hozzá, aki jó barátja is volt egyben.

Természetesen rögtön fogadta őt.

– George, jól tetted, hogy eljöttél ezzel a problémáddal hozzám. Ez nem tűnik egyszerűnek, mindenképp további kivizsgálásokra lesz szükség – mondta David.

– Rendben – válaszolta röviden.

– Ha minden eredményed meg van, várlak vissza – kérte az orvos.

– Úgy lesz! Köszönöm szépen – mondta egykedvűen, majd elköszönt.

Egy hónapon belül meglett az összes kért vizsgálati eredmény, amellyel visszament orvosához. David összehúzott szemöldökkel, hosszasan nézegette a leleteket.

– George! Nincsenek jó híreim – szólalt meg gondterhelten.

– Látom rajtad. Mond csak, ne kímélj – válaszolta.

– Egy agydaganatot diagnosztizáltak nálad. Még kicsi és műthető – mondta.

– Na, az én fejemben senki nem fog turkálni – válaszolta, kissé ingerülten.

– Ne csináld már, nincs áttét éveket nyerhetsz vele – biztatta David.

– Szó sem lehet róla! Mennyi időm van még? – kérdezte.

– Nem lehet megjósolni, talán egy fél év, ha minden jól megy – válaszolta lehangolóan.

– Rendben, mond el, hogyan fognak súlyosbodni a tünetek, hogy tudjam hol tartok – kérte.

– A fejfájás és szédülés egyre sűrűbb lesz és erősebb, majd eszméletvesztéssel fog járni, ami szintén sűrűsödni fog. George, kérlek gondold át – kérlelte az orvosa.

– Jó, átgondom. David, adj valamit, ami csökkenti a fájdalmat és ezeket a hatásokat – válaszolta.

– Rendben, felírom neked a gyógyszereket, de szeretném, ha megműttetnéd magad és szólj, ha bármiben segíthetek – figyelmeztette David.

– Köszönöm, majd jelentkezem – válaszolta George.

Egy lendülettel, már ajtón kívül is volt. Most csak egyedül akart lenni és feldolgozni a történteket. Hazaérve, fogta a pecabotját és kiment kedvenc horgászó helyére.

Váratlanul érte ez a betegség. Két érzés feszült egymásnak a lelkébe. Hirtelen tudatosult benne, hogy már nem sok ideje maradt és ezt nehéz volt elfogadnia. Vigasztalta magát azzal, hogy élete javát leélte és gyermekét már rendben tudhatja. Nem utolsósorban, tudta Emily várja őt a túlvilágon és újra találkozhat vele, hiszen nagyon hiányzott neki.

Végiggondolta a múltját és azt, hogy mit szeretne még ebben a hátralévő kis időben csinálni. Sokat dolgozott, lefoglalta a munka és a család. Nem volt ideje utazgatni.  Most eljött az én időm, gondolta. Tervezgette hova, a világ melyik részébe szeretne eljutni. Vágyának listája igen hosszúra sikerült.

Itt abba is hagyta az álmodozást és úgy döntött, hogy majd mindig, ami éppen jön. Nem tervez semmit meg előre.

Másnap reggel úgy döntött, hogy elmegy Bostonba a fiáékhoz. Egy – két hetet szokott máskor is ott tölteni, mindig nagyon jól érzi magát náluk. Van egy külön szoba, amit csak az ő részére rendeztek be. Néhány szükséges holmit gyorsan bepakolt a táskájába és elindult. A ház kapujánál megállt és visszanézett a rózsákra.

– Remélem még viszont láthatlak benneteket drága rózsáim – mondta halkan, és egy könnycseppet morzsolt szét a szemében, majd sietősen távozott.

Megérkezésekor Mia, James felesége volt otthon és nagyon megörült a látogatásának.

A betegségéről senkinek nem szólt, csak élvezni szerette volna még az életét, ameddig a sorsa engedi.  Menyével együtt mentek érte délután a kis Emilyért az óvodába, aki örömében rögtön a nagyapja nyakába ugrott. Hazaérve, James már otthon várta őket és boldogan ölelte át édesapját. Vacsora után korán lefeküdt George, mert az utazás kifárasztotta, hosszú napja volt.

Egy hét olyan gyorsan eltelt náluk, hogy észre sem vették.

– Apa, költözz ide hozzánk, látod van hely bőven és olyan jól megvagyunk – kérte James.

– Tudom, fiam! Köszönöm nektek, hogy ilyen szeretettel vagytok felém – mondta könnybe lábadt szemmel.

– Add el ott a házat, kérlek maradj velünk – folytatta a fia.

– Lehet, hogy egyszer majd annak is eljön az ideje, de ameddig erőm engedi szeretném még anyád rózsáit gondozni – válaszolta.

James nem akart tovább erősködni, ismerte az apját.

– Rendben. Tudod ugye, hogy ez a ház a tiéd is és nálunk itthon vagy – mondta, miközben átölelte őt.

Ottléte alatt észrevették, hogy azért nincs minden rendben nála. Néha megbillen, néha önkéntelenül a fejéhez kap és gyógyszert vesz be. Hol a melegre fogta, hogy csak egy kis fejfájás.

– Apa! Mikor voltál utoljára Davidnál?

– Most, mielőtt eljöttem hozzátok, ne aggódjatok. Ő írta fel ezt a gyógyszert – válaszolta.

– Mitől van ez nálad? – kérdezte gyanakodva James.

– Ó, csak egy kis migrén, ne törődj vele fiam – válaszolta, közben legyintett a kezével.

Délutáni órákban, átjött hozzájuk Mia barátnője, Olivia. A hétvégén partit rendeznek az édesanyja, Megan tiszteletére, aki tanárnőként dolgozott, ám nyugdíjba ment. Az egész családot meghívta az ünnepségre.

A férfi ott hagyta a lányokat, had beszélgessenek és kiment az udvarra a hintaágyba lepihenni. Elmélyült gondolatai álomba ringatták.

Eljött a hétvége, mindenki lázasan készülődött a partira, csak George ült nyugalommal a fotelban és újságot olvasott.

– Apuka, nem készülődik még? Nemsokára indulunk – kérdezte Mia.

– Nem, gyerekek. Ti csak menjetek nyugodtan, én elleszek itthon – válaszolta.

– Apa! Nem már, menj és öltözz gyorsan – kérte James.

– Nem ismerek ott senkit fiam, ti csak érezzétek jól magatokat.

– Nem baj, majd megismered őket. Oliviáékkal, már különben is találkoztál. Légy szíves apa! – kérte kissé határozottabban James.

George, nem akarta megbántani őket, így letette az újságot és átment a szobájába készülődni. El nem tudta képzelni, mit fog ott csinálni a sok idegen között, de gondolta eleget tesz a kérésnek. A legszebbik öltönyét vette fel, had legyenek büszkék rá.  Olyan fessen mutatott, mintha most lépett volna ki a divatlapból. 

– Ez igen apuka! – kiáltott fel meglepetésében Mia, amikor meglátta apósát.

– Büszke vagyok rád apa, nagyon jól nézel ki – dicsérte a fia is.

– Nekem van a legszebb nagyapám! – mondta Emily és átölelte gyorsan.

– Köszönöm szépen gyerekek, igazán jólesett, már ezért érdemes volt így kiöltöznöm – válaszolt mosolyogva.

Mindannyian jót nevettek, vidám hangulatban érkeztek meg az ünnepségre.

Olivia a családjával együtt fogadta őket és bemutatta az édesanyját Georg-nak, mert ők még nem találkoztak korábban. Amikor kezet fogtak Megan hosszan és mélyen nézett George szemébe.

Valami különös varázs fogta meg az asszonyt, első látásra. Legalább ötvenen voltak a partin. Elvegyültek a társaságba a gyerekek külön csoportot alkottak és örömmel játszottak együtt. Ki – ki, evett a svédasztal körül, ki -ki, ivott a bár körül. Szép nagy parkos terület tartozott a házhoz.

George kicsit egyedül érezte magát, mert senkit sem ismert, persze megtalálta a hangot mindenkivel illendőségből. Fárasztó volt számára ez a fajta időtöltés. Megannak, mint ünnepeltnek mindenkire kellett időt szakítania és figyelnie. Megkülönböztetetten gardírozta James édesapját. Többször odament hozzá és sokat beszélgettek mindenféléről.

A férfira, ezek az időszakok üdítően hatottak. Jól érezte magát a nő társaságában, kellemesen eltársalogtak. Leült egy fa alá a padra és nézte a zsongást, ahogy az emberek vidáman beszélgetnek, viccelődnek egymással. Örült, hogy végülis elment hozzájuk. Kicsit kikapcsolódott, de a gondolatai mindig visszatértek, hogy – már csak pár hónap -, ha minden jól megy. Annak különösen örült, hogy megismerhette Megant. Emilyn kívül még nem találkozott ennyire intelligens és bájos nővel, akivel mindenről ilyen jól el tud beszélgetni. Gondolataiból fia riasztotta fel.

– Jól vagy Apa? Gyere, menjünk haza – kérte.

– Igen. Köszönöm, hogy rábeszéltetek az eljövetelre. Végülis, egész jól éreztem magam – válaszolta mosolyogva.

Másnap ő hozta be a postát és az újságok, levelek között talált egy utazási prospektust is.

A kubai fesztiválra tettek ajánlatot. Nagyon megtetszett neki még sosem látta. Egy hetes program, gondolta ez belefér.

Az esti vacsoránál mindjárt el is újságolta a családnak terveit.

– Tudjátok, sokat dolgoztam és szinte sehová sem utaztam. Szeretnék egy kicsit világot látni és úgy döntöttem, hogy az elkövetkezendő időben, világutazó leszek – mondta az arcán kissé kesernyés mosollyal.

– Apa! Ez most, hogy jött? – kérdezte meglepődve James.

– Találtam ma egy prospektust, a kubai fesztiválról és megtetszett – válaszolta, aztán onnan kitudja hová utazom majd – folytatta és a vállát is megrándította hozzá.

– Persze jól teszed, örülök neki, de kérlek nagyon vigyázz magadra és mindig tudjuk, hogy merre jársz – kérte. 

– Természetesen, kapcsolatban maradunk, majd küldök nektek szép képeslapokat a világ minden tajáról – tette hozzá nevetve.

Másnap délelőtt elment, hogy lefoglalja a repülőjegyet. Visszafelé jövet szembe találkozott Megannal az utcán, aki két nagy szatyorral a kezében bandukolt.

– Üdvözöllek kedves Megan! – köszöntötte George.

– Szervusz George! Hát te? – kérdezte.

–  Lefoglaltam a repülőjegyemet két nap múlva utazom a kubai fesztiválra – válaszolta.

– De jó neked – mondta mosollyal az arcán.

– Látom jól sikerült a bevásárlás, segíthetek hazavinni? – kérdezte.

– Hálásan köszönöm, nagyon kedves tőled – válaszolta.

Lelke mélyén Megan nagyon örült, hogy újra láthatja a férfit, hiszen valami nagyon megfogta benne. George észre sem vette magán, milyen más, ha a nő mellette van.

– Tudod George, milyen óriási ötletet adtál – szólalt meg hirtelen Megan.

– Mire gondolsz? – kérdezte a férfi.

– Majdnem depresszióba estem, a nyugdíjazásom miatt. Eddig volt megszokott rend az életemben. Féltem attól, hogy most, mit fogok csinálni, hogyan töltöm el az időmet.  A munkám és a családom szerepelt az első helyen. Nem is gondoltam arra, hogy világot lássak, pedig a szívem legmélyén mindig vágytam arra, hogy eljussak Európába. Párizs, Róma, Velence, igazán gyönyörű városok.  Már arra is gondoltam, hogy keresek magamnak valami nyugdíjas állást. Sokat dolgoztam, azt hiszem megérdemlem a pihenést és igazad van, én is utazgatni fogok a hátralévő kis időmben – mondta az asszony.

Ekkor valami mélységesen szomorú fény csillant meg a szemében egy pillanatra, amit George persze rögtön észre – vett. Megán viszont egy másodperc alatt már újra bájosan mosolygott, így nem akart kérdezősködni.

– Igen, eljött a mi időnk a jól megérdemelt pihenés. Érdemes úgy kihasználni, mindig csak azt tegyük, amihez kedvünk van – válaszolta mosolyogva.

– Nagyon igazad van George, ezt fogom tenni én is. Eddig nem is gondoltam erre, hogy szabadon is élhetem az életem – helyeselt Megan.

Eközben hazaérkeztek, a férfi illedelmesen bekísérte a szatyorokkal és elköszönt.

Megan, komolyan elgondolkodott azon, hogy utazgasson ő is. Elővett utazási programokat és nézegette, hogy milyen lehetőségek vannak Európában. Bár kicsit tartott attól, hogy egyedül utazgasson. Több barátnőjével is felvette a kapcsolatot ez ügyben, de eredménytelenül. Unokatestvére, Susan ráállt, hogy elkísérje őt az európai útjára.

George nagyon jól érezte magát Kubában. Folyamatos programok nem hagytak neki időt az elmélyült gondolkodásra. Estenként persze kavarogtak benne az élmények és a tények érzései. Először most futott át rajta, hogy milyen jó lenne ezt valaki mással is megosztani.  Sokszor eszébe jutott Megan kedves mosolya. Biztosan jól ellennének egy ilyen utazás során. Tovább gondolta, talán…, de nem! Biztosan félreértené. A nagy elmélkedésbe belealudt.

– Te Mia! Figyelj én nagyon furcsállom apám viselkedését. Azt gondolom, hogy jó lenne beszélni Daviddal. Mi a véleményed? – kérdezte James.

– Drágám én nem találom furcsának, hogy vágyik egy kis utazásra. Mindig csak otthon van, vagy nálunk. Lehet jót is tesz neki egy kis kikapcsolódás. Azt látom téged nagyon aggaszt, te jobban ismered őt. Hívd fel Davidot és remélem megnyugtat – válaszolta.

– Jó, igazad van, máris felhívom, remélem nem fog érte haragudni – mondta.

– Szia David! James vagyok.

– Szia, James! De jó, hogy hívsz, már én is akartalak hívni. Hogy van apukád? – kérdezte.

– Remélem jól, elutazott a kubai karneválra – válaszolta kissé meglepetten.

– Tudtam! Tudtam, hogy nem fogja elmondani nektek, ezért is akartam veletek beszélni – válaszolta David izgatottan.

– Megijesztesz, mi a baj? – kérdezte a fiú.

David mindent elmondott a fiának, aki a hír hallatán egyre jobban elsápadt. Könnyes szemmel roskadt a fotelba. Mia, ezt látván tudta, hogy baj van és szeretettel ölelte át férjét.

– James, nagyon kérlek titeket, beszéljétek rá a műtétre, talán ti jobban tudtok hatni rá, hiszen éveket nyerhetne vele. Bármi van azonnal szóljatok nekem – kérte az orvos.

– Rendben David, nagyon szépen köszönöm – mondta halkan, könnyeivel küszködve James.

– Nem tudom mit tehetnék, csak abban reménykedem, hogy nem utazik tovább és Kubából hazatér hozzánk, vagy a lakására, akkor beszélek vele azonnal.

– Igen, hátha rá tudjuk beszélni a műtétre. Megkeressük a legjobb sebészt neki – szólalt meg Mia.

– Addig tegyünk úgy, mintha nem tudnánk és senki sem tudhatja meg – kérte feleségét.

– Persze szívem, úgy lesz – nyugta az asszony.

George küldött egy képeslapot Megannak is. Rettentő nagy örömöt szerzett neki vele. A nő megbátorodott és elkérte a telefonszámát a fiától, hogy felhívja és megköszönje neki az üdvözlőlapot.

A férfinak jólesett, hogy halja a hangját.

– Drága George, most hazatérsz, vagy merre tovább? – kérdezte.

– Még nem tudom, talán Mexikó, vagy Ausztrália – válaszolta.

– És te Megan, mit csinálsz?

– Én az unokatestvéremmel, Susannal elutazom Európába. Látni akarja a torreádorokat – mondta nevetve.

– Az is jó program. Vigyázzatok magatokra, jó utazást kívánok nektek.

– Köszönjük szépen, neked is.

Az asszony, legszívesebben azt mondta volna, hogy menjen velük. Lelkében ezt érezte, de nem volt hozzá bátorsága.

George, elgondolkodott Európán, felkeltette az érdeklődését és szívesen találkozott volna Magannal.  Szívében letagadhatatlanul hiányzott neki ez a bájos hölgy. Bár a tudatával rögtön elhessegette magától.

Az utcán sétálgatva, meglátott egy plakátot, – hajó indul holnap Spanyolországba – felirattal. Gondolta ez egy jel lehet számára. Nem tétovázott, rögtön megvette a jegyet és másnap utazott.

A kikötőbe érve, nem túl messze egy pazar hotel állt. Ezt választotta szálláshelyéül. Az úttól vagy izgalomtól megfájdult a feje és nem érezte jól magát. A gyógyszerét bevette és lefeküdt pihenni.

Reggel az étteremben éppen a kávéját fogyasztotta, amikor meglátta belépni Megant egy hölggyel az oldalán. Sejtette, hogy Susan az. Ezt a meglepetést gondolta, erre nem számított, még akkor sem, ha titkon remélte, hogy valahol majd összefutnak. Felállt és örömteli arccal intett nekik, hogy fáradjanak az ő asztalához. Megan, amikor meglátta nem akart hinni a szemének és olyan boldogság töltötte el, amit már nagyon régen nem érzett.

– George! Te itt? – kérdezte és örömtől sugárzó arccal ölelték át egymást.

– Bemutatom neked az unokatestvéremet, Susant.

Susan, jól végig mérte George-t és majd felfalta a szemével. Persze, ezt Megan is észrevette és csak mosolygott magában.

Természetesen együtt töltötték a napot. Lementek a partra sétálni és ismerkedtek a város nevezetességeivel. Susan szinte rátapadt a férfira, és legszívesebben kisajátította volna magának. George, azonban felismerte a helyzetet és minél inkább nyomult Susan, annál inkább igyekezett távol tartani magától, mert nem szerette az ilyen személyiséget.

Megant kifejezetten bosszantotta az unokatestvére viselkedése, de nem volt joga hozzá, hogy beleszóljon. Ezt nekik kell elrendezni egymással.  Felfedezte, magában, hogy féltékeny. Talán csak nem beleszeretett George-ba, vetődött fel benne. Á, lehetetlen, hessegette el a gondolatot. Kifejezetten örült a lelke, amikor látta, hogy George közömbös Susan iránt és inkább még kerüli. Emiatt kissé kínosan telt a nap.

– Este ismerkedési est lesz. George, ugye maga is ott lesz? kérdezte Susan.

– Köszönöm kedves, de én már nem szeretnék ismerkedni, inkább lefekszem és jól kialszom magam – válaszolta kis iróniával.

Megannak, úgy kellett visszafognia magát, hogy ki ne tör- jön belőle a nevetés. Ezt, jól megkapta gondolta. Csak remélte, hogy észreveszi magát Susan és békén hagyja a férfit.

– Megan, nem is szóltál erről a kiváló férfi ismerősödről.

– A szomszéd fiú édesapja, én is csak most ismertem meg nem régen.

– Úgy látom te szimpatikusabb vagy neki. Biztosan egyedül él pedig.

– Susan! Ő egy özvegy ember – válaszolt Megan kicsit ingerülten, mert bosszantotta a viselkedése.

– Ja, már értem. Kár érte, olyan fess ember – szólalt meg lemondóan.

– Te azért jöttél, hogy felszedj valakit? – kérdezte Megan kicsit megdöbbenve.

– Hát… nem állnék ellent egy jó partinak – válaszolta kihívóan.

– Meg kell mondjam, most csalódtam benned – mondta Megan elhalkuló hangon.

– Nézd. Én még nem érzem magam olyan idősnek, hogy egyedül maradjak azért, mert elváltam – x – éve. Ezt egy jó ismerkedési lehetőségnek tartom és azt hittem, hogy te is ekképp gondolkodsz.

– Értelek, Susan. Tudod, el kell mondjak neked valamit, ezt még senkinek sem mondtam el. Nekem már nem sok van hátra, leukémiás vagyok – vallotta be könnyes szemekkel.

Susan a megdöbbenéstől, meg sem tudott szólalni. Hangulata egy pillanat alatt megváltozott és sajnálattal, sírva ölelte át unokatestvérét.

– Kérlek…, ne haragudj rám…, nem tudtam…, – dadogta.

– Semmi baj, más körülmények között, talán én is másképp reagálok. Emiatt nem akartam egyedül utazni.

– Most, viszont arra kérlek, hogy felejtsd el, amit mondtam és igyekezzünk jól érezni magunkat. Kizárólag azért mondtam el neked, hogy megérts.

– Rendben, köszönöm, hogy megosztottad velem.

Ez a kis beszélgetés kettejük között, azért nem múlt el nyomtalanul. A kezdeti hangulat igencsak alábbhagyott. Susannak már nem volt kedve lemenni az ismerkedési estre és inkább úgy döntött, hogy lepihen. Megannak emiatt lelkiismeretfurdalása lett. Kis pihenés után rábeszélte unokatestvérét, hogy menjenek le a parkba sétálni. Kellemesen hűvös volt a levegő. A bár teraszán leültek egy asztalhoz és kintről hallgatták a jó muzsikát. Egészen feloldódtak a zene hatására.

A szomszéd asztaltól egy férfi odament hozzájuk bemutatkozott és megkérdezte, hogy leülhet – e, majd hozatott a pincérrel egy üveg vörösbort. Megan meg sem mert szólalni, mert látta, hogy Susannak tetszik az ötlet. Gondolta, legalább ő tudjon önfeledten szórakozni. Illedelmesen viselkedett és rögtön megtalálták a közös hangot. Kis idő után felkérte táncolni unokatestvérét. Nagyon jól érezték magukat és Megan örült neki, hogy sikerült túljutnia Susannak a megrázkódtatáson, amit a szomorú hírrel okozott neki. Egy ideig még beszélgettek az asztalnál, majd Megan felment a szobába lepihenni és magukra hagyta őket.

Másnap a férfi, akit Thomasnak hívtak csatlakozott hozzájuk. Megan beszámolt az est eseményéről George-nak, aki igazán örült annak, hogy Susan már nem őt nyaggatja. Persze a betegségéről szóló részt kihagyta. Remekül elütötték az időt így négyesben. Vacsora közben megszólalt Thomas.

– Tudom, azt terveztétek, hogy a bikaviadal után Párizsba utaztok.

– Szeretném megkérdezni tőletek, hogy nem maradnátok – e még itt pár hetet. Olyan jó, hogy megismertelek benneteket.

– Igen, nagyon jó lenne és utána együtt utazhatnánk tovább – folytatta Susan.

Megan, meglepődött és jelentőségteljesen nézett unokatestvérére.

– Susan kedvesem, te maradj nyugodtan. Nekem nincs ennyi időm. Tudod, még szeretném megnézni Párizst, Rómát és Velencét. A családommal is szeretnék még egy kis időt eltölteni.

Susan megértette. George-nak, viszont szörnyű sejtelme támadt e mondat után. Eszébe jutott, amikor Megannal beszélgettek és egy pillanatra végtelen szomorúság csillant meg a szemeiben. Thomas nem értette ezt a közjátékot.

– Drága Megan, ha megengeded én elkísérlek szívesen erre az utazásra és Susannék majd utánunk jönnek, ahol éppen leszünk.

– Ez nagyon kedves tőled George, de…

– Ne szabadkozz, én is örömmel látogatok el ezekbe a városokba és majd együtt hazatérünk – vágott szavába a férfi.

– Ez egy nagyon jó ötlet – szólt közbe Thomas.

– Megan, mit szólsz hozzá? Jó ez így neked? – kérdezte Susan.

– Igen, nagyon köszönöm George, bár tudom, hogy a te terveidben más országok szerepeltek – válaszolta mosolyogva.

– Ó, majd idővel az is meg lesz talán – sóhajtotta megkönnyebbülten George.

A hétvégét még együtt töltötték, aztán Susan és Thomas ott – maradt Spanyolországban. Megan és George elutaztak Párizsba.

Remekül érezték magukat, megcsodálták az Eiffel tornyot és bejártak még sok nevezetességet. Megan néha gyengeséget és fáradtságot észlelt magán, de nem szólt róla, tudta az okát. George egyre sűrűbben vette be gyógyszerét. A lelkük viszont sugárzott az örömteli boldogságtól.

Az asszony most tapasztalta meg, hogy milyen sokféleképpen lehet szeretni valakit. Első perctől fogva mély vonzalmat érzett a férfi iránt, de magának sem merte bevallani és nem is akart erre gondolni, hiszen tudta meg vannak számlálva napjai. Olyan volt ez számára, mintha az utolsó időszakára a sors kegyeltje lett volna. Érzések, melyeket soha nem élt meg. Boldogság, amilyenben soha nem volt része. Érezhető volt mindkettőjük számára, hogy a szívüket összeköti egy mély szeretetszál.

A Szajna partján sétálgattak és leültek egy árnyas padra. George-t ismét szörnyű fejfájás kezdte el gyötörni. Bevette gyógyszerét és kis idő múlva jobban lett.

– Kedves, mi ez a gyógyszer, amit egyre sűrűbben kell be venned? – kérdezte Megan?

A férfi először meglepődött a kérdésen, de úgy érezte, hogy nem titkolhatja tovább előtte, hiszen az út során bármi megtörténhet. Jobb, ha mindennel tisztában van.

Tartozik neki ennyi őszinteséggel, ezért pár percnyi gondolkodás után mindent elmondott. Megan döbbenten hallgatta vallomását, miközben szomorúan gondolt arra, hogy sorsuk mennyire hasonló.

– És te? – kérdezett vissza, miközben sokatmondó tekintettel nézett a szemébe.

– Én is tartozom egy vallomással – kezdte könnyeitől csillogó szemekkel.

Szívszorító volt, ahogyan elmondta történetét, elfogadva a lehetetlent. Nincs más út, már nem lehet rajta segíteni. Most először ölelte át vállánál George az asszonyt és Megan vállára hajtotta fejét. Így üldögéltek hosszasan gondolataikba merülve csendesen, mindketten könnyeikkel küszködve.

– Többé már nem akarom elengedni a kezedet Megan – szólalt meg George.

– Tudod, az én drága Emilymen kívül senki nem volt, akivel ilyen jól megértettük volna egymást. Senki nem ért el a szívemig, bárhogy is próbálkozott. Talán megbocsájtja nekem odaát, hogy még az utolsó napjaimban a te bájos mosolyodat szeretném látni.

– Kedves tőled, nagyon köszönöm, hogy megédesíted számomra az átmenet közelségét – szólalt meg Megan.

– Hűvösre jár, menjünk vissza a hotelbe – mondta George.

Pár napot még maradtak Párizsban, majd tovább utaztak Rómába. Nagyon hangulatosnak találták, nem csoda hiszen az egykori Római Birodalom bölcsője.

Tele van látnivalóval, a Vatikán és lenyűgöző templomok, Colosseum, Spanyol lépcső, Trevi – kút, egyéb műalkotások. Úgy tervezték talán két hetet is eltöltenek itt. Szeretnének mindent végig nézni. Gondolták, Susannék is talán megérkeznek időközben. Nagyon egymásra találtak Thomassal.

A Trevi – kúttól nem messze leültek egy árnyas padra pihenni. Nézték, ahogyan a fiatalok dobálják az aprópénzt a kútba.

– Mi már nem dobunk bele ugye? – kérdezte Megan mosolyt erőltetve az arcára, de szemei a búcsú pillanatát tükrözték vissza.

– Már nem. A mi időnk lejáróban édes – válaszolta nagy sóhajtás közepette George.

Üldögéltek még egy darabig, majd hirtelen a férfi eszméletét vesztette. Megan rettentően megijedt, mire mentőt hívott volna George kezdett magához térni.

– Mi történt? – kérdezte.

– Elájultál – válaszolta az asszony.

– Ajaj kedves! Akkor közel a túlsópart. Csak arra emlékszem, hogy hirtelen belehasított a fejembe és elsötétült minden. Velencébe még elutazunk egy rövidke időre és aztán hazamegyünk. Úgy látszik túl gyorsan tör a célja felé ez a fránya daganat.

– Igen George, úgy lesz – majd letörölt az arcáról egy könnycseppet.

– Otthon elmondok mindent a fiamnak, bár azt hittem több időm marad az utolsó vitorlabontásig.

– Te, kedves Megan meg kell ígérj nekem valamit.

– Hallgatlak, mond csak.

– Neked is mindenről be kell számolnod a családodnak, ha hazaértünk.

– Persze, tudom. Nem halogathatom tovább én is érzem – válaszolta az asszony.

Lassan visszasétáltak a Hotelbe és lepihentek. Az ízletes vacsora után átmentek a szálloda bárjába. Itt andalítóan lágy zene szólt.

– Táncolsz velem Megan? – kérdezte George.

– Szívesen – válaszolta mosolyogva.

Mindketten érezték, hogy ez az utolsó táncuk. Jó pár nevezetességet még megnéztek Rómában, aztán tovább utaztak Velencére.

A szállásuk ablakából pompás kilátás nyílt az egész városra. Úgy határoztak, hogy egy hétnél tovább semmiképpen sem maradnak. A férfi nem akart bonyodalmakat, tudta az utolsó időszakot kórházban kell majd töltenie és addigra haza akart menni.

Élvezték az ottlétüket, sok látnivaló akadt ebben a csodálatos városban. Gondolával áthaladtak a Sóhajok hídja alatt, ahol az ő sóhajuk is az ég felé szállt. A pár nap gyorsan elszaladt és hazaindultak.

Megant a házuk ajtajáig kísérte, George, majd könnyek között vettek búcsút egymástól. Tudták mindketten, hogy a szivárványon átkelve, majd újra találkoznak a túlsó part fényeiben.

SZÜLETÉSNAP

               Louisnak jól menő mérnöki irodája van, míg felesége, Claire jogászként egy jogi iroda vezetője. Fia Lucas szintén jogot végzett és az édesanyja irodájában dolgozik ügyvédként. Lányuk Chloé, nemrég érettségizett és a tizennyolcadik születésnapjára készül.

               A szülők nagy meglepetés bulit szerveznek neki. Mindenkit meghívnak az eseményre. Közeli kollégákat, barátokat, rokonokat, szomszédokat. Chloé úgy tudja, hogy csak az ő barátnői lesznek jelen. Erre az alkalomra külön egy rendezvényszervezőt kértek fel, aki gondoskodik a birtok feldíszítéséről és ételek, italok felszolgálásáról. A meghívókat a szülők rendezik, míg a zenéről Lucas gondoskodik, mivel van egy zenekara, melyet még a gimnáziumban alakított barátaival. Mindkét gyermekük zenei tehetség, Chloé ebben az irányban fog továbbtanulni, hiszen sikeres érettségin és felvételin van túl, melyet egyszerre ünnepelnek a születésnapjával.

Eljött a várva várt nap. Szülei és bátyja az ágyánál állva elsőként köszöntötték az ifjú hölgyet. Nagy meglepetés érte, amikor kiment és látta a gyönyörűen feldíszített birtokot. Rövid időn belül elkezdtek szállingózni a vendégek is. Ekkor lepődött meg igazán, hogy milyen nagy ünnepséget szervezett a családja részére, nagyon boldog volt. A vendégek sorra köszöntötték, Chloé ragyogott az örömtől. Noah ügyvéd, bátyja kollégája és édesanyja irodájában dolgozott ő is. Sármos fiatalember, aki ezt ki is használta a lányok körében. Nem tudott hosszú ideg megmaradni senki mellett és egy barátnő mindig csak addig tartott számára, amíg meg nem ismert egy másik csinos lányt, ez köztudott volt róla. Megakadt a szeme Chloén is. Egész idő alatt a lány körül sürgött – forgott és nagyon figyelmesen udvarolni kezdett neki.

– Szabad egy táncra? – kérdezte.

– Igen, örömmel! – válaszolta ragyogó mosollyal az arcán.

Noah az a típusú férfi, aki minden nőnek tetszik, így Chloé is áldozatául esett. Igazi első szerelmi érzés lángolt fel benne. Messziről látszott, hogy milyen örömmel fogadja a férfi közeledését. Azonban ezt nem mindenki nézte jó szemmel. A bátyja mindig úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, ezért igen csak felforrt a vére, amikor meglátta Noah-val.

– Szabad lesz kedves hugicám? – és lekérte táncolni.

– Persze, szeretett bátyám – válaszolta. Szemével azonban Noaht követte, hogy merre megy.

– Figyelj rám, Noah-val nem lehet semmi köztetek! Megértetted! – mondta indulatosan.

– Miért? Hiszen olyan helyes és kedves fiú – csodálkozott Chloé.

– Igen, ameddig meg nem kap! Aztán otthagy egy másikért. Nem akarom, hogy tönkretegye az életed! Vedd komolyan, amit mondtam!

– Jól van, de okos vagy! Mintha a szerelemnek lehetne parancsolni! – válaszolta, most már ő is indulattal.

– Vedd tudomásul, hogy nem fogom engedni!

– Már felnőttem, azt csinálok, amit akarok! Hagyjál! – és otthagyta fivérét.

Lucas nem gondolta, hogy már ennyire elkésett ezzel. Látta, amint húga odamegy Noah-hoz és újra meghitten együtt táncolnak. Majd amikor vége lett a számnak, odament hozzá.

– Gyere egy picit légyszíves, beszélni szeretnék veled. – hívta el karonfogva Noah-t.

– Igen itt vagyok, mondd! – kérte Noah.

– Figyelj, szállj le húgomról, de gyorsan!

–Miért? Nem is tudtam, hogy ilyen csodálatos húgod van!

– Azért, mert nem engedem, hogy azt tedd vele is, amit a többi nőddel! Nem fogod kihasználni az érzéseit és tönkre tenni!

– Ne viccelj már Lucas! Chloé felnőtt nő és sem ő, sem én nem fogjuk az engedélyedet kérni, ha úgy alakulna.

– Vagy békén hagyod a húgomat és keresel magadnak mást, vagy azonnal menj el innen!

– Te teljesen begőzöltél! Tudod mit, inkább tényleg elmegyek – válaszolta.

– Azt hiszem így lesz a legjobb mindenkinek.

Kis idő múlva, Chloé nem találta Noah-t.

– Lucas, hol van Noah? – kérdezte.

– Elment, sürgős dolga akadt – válaszolta közömbösen.

– Ezt nem hiszem el! Te elüldözted? Hogy lehetsz már ilyen? – és ezzel ott hagyta.

Az ünnepség vidáman folytatódott, mintha semmi sem történt volna. A hangulat remek volt a résztvevők nem vettek észre ebből a kis incidensből semmit. Már későre járt, amikor lassan elkezdtek távozni. Chloé tartózkodó és visszafogott volt, ami egyébként nem jellemző rá.

–Mi történt? – kérdezte másnap reggel az asztalnál édesanyja.

– Kérdezd meg Lucast! – válaszolt a lány ironikusan.

Erre a fiú elmesélte a tegnap történteket.

– Húha! Kislányom, a bátyádnak igazat kell adnom, helyesen cselekedett. Noah, rendkívül tehetséges, jó ügyvéd. Azonban a magánélete teljes zűrzavar.

– Elhiszem, de mindenki változhat és kaphat egy esélyt – mondta Chloé.

– Ez, igaz! De, ha lehet, ezt ne te add meg neki – válaszolta Claire.

Noah, először bosszús volt a történtek miatt. Azonban elgondolkodott rajta és belátta, hogy fordított helyzetben, ő ugyan ezt tette volna a húgáért. Nem akart bonyodalmakat, hiszen Lucas a kollégája és ráadásul az anyja irodájában dolgozik. Túllépett a dolgon, nem haragudott senkire, csak magára. Rádöbbent, hogy nem folytathatja tovább ezt a link életmódot. Elhatározta, megváltoztatja életét. Ettől függetlenül a lány elhódította szívét. Magában tartotta, hogy minden gondolata Chloé volt. Számára az a születésnapi parti felejthetetlen maradt.

A lány, ugyanígy érzett, de ő mégsem kereshette meg Noah-t. A fiú, azonban távol maradt. Így minden idejét a tanulmányainak szentelte és külön gyakorolt a koncertre, amit az egyetem rendezett a legjobbak részére. Talán már túlhajszolta magát gondolta, mert időnként kicsit megszédült. A városban mindenhol kiplakátozták az előadást. Noah rögtön kiszúrta a fellépők között a lány nevét. Elhatározta, hogy mindenképpen elmegy rá. Nagyon jól sikerült hangverseny volt, fantasztikus élményt nyújtottak mindenki számára. A végén odament gratulálni Chloénak. A lány szemei felcsillantak és a szíve is hevesebben vert.

–Nagyon eltűntél a születésnapom óta Noah! Mi történt? – kérdezte.

– Mindennek meg van az oka Chloé, az én szívemet örökre rabul ejtetted, de ne itt beszéljük meg – válaszolta a fiú.

Elhatározták, hogy másnap találkoznak az egyik kávézóban. Óriási izgalommal várták mindketten a randit, persze a család előtt hallgattak róla. Noah elmondta a születésnapon történteket Chloénak, amit persze ő már tudott. Bevallotta neki, hogy sajnálja, de akkor igaza volt a bátyjának. Elmesélte, hogy ez a pont volt az, amikor elgondolkodott az élete felett és eldöntötte, hogy változtat rajta. Azóta visszafogott, komoly férfi vált belőle, aki szinte csak a szakmájának él.

– Az eltelt idő alatt, úgy gondolom, hogy bátyádnak és szüleidnek is bebizonyítottam, hogy most már méltó vagyok hozzád, ha te is úgy gondolod – mondta Noah.

Chloé, hirtelen meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Könnyes tágra nyílt szemekkel nézett Noah-ra.

– Igen, szeretném – válaszolt halkan.

Majd vágytól hevült csókban forrt össze ajkuk. Egy ideig még titokban találkozgattak. Közeledett a karácsony és nem akartak tovább titkolózni. Szerették volna, ha elfogadja a család őket és együtt töltenék boldogan az ünnepet. Egyik alkalommal reggeli közben, így szólt Chloé;

– Anya, Apa és Lucas! Nagyon szeretlek benneteket, de végtelenül szeretem Noah-t is. Szeretném, ha elfogadnátok, hogy egy ideje már egy pár vagyunk, mert nem szeretnénk tovább bujkálni.

Egy pillanatra megállt a levegő és a falatok, majdnem a torkokon akadtak.

– Jön a karácsony és ezt szeretnénk a családdal együtt, boldogan eltölteni – folytatta.

– Kislányom, ez a te életed, a te választásod. Felnőttél már és úgy gondolom, hogy nekünk kötelességünk a döntésedet elfogadni. Függetlenül attól, hogy nekünk mi a véleményünk – válaszolta Claire.

– Én, nem ismerem ezt a férfit, csak annyit tudok róla, amit anyád és Lucas elmesélt még akkor a születésnapod után. Azóta eltelt pár év. Amennyiben változott, szívesen megismerkedem vele, hívd el holnap vacsorára. De, ha bánatot okoz, az én egyetlen, drága kislányomnak, velem gyűlik meg a baja – tette hozzá Louis.

– Drága kis húgom, mindig óvtalak és vigyáztam rád, már amennyire hagytad. Belátom, hogy ez egy idő után nem megy, hiszen felnőttél és meg van a saját életed. Azonban tudd, hogy én mindig itt leszek neked és csatlakozom apához. Mond meg neki, ha nem hord a tenyerén, akkor a mi tenyerünkkel fog megismerkedni. Legközelebb nem leszek olyan úriember – mondta mosolyogva.

– Imádlak benneteket és köszönöm! Akkor holnap este! – ujjongott boldogan, majd elviharzott.

– Hát ennek is eljött az ideje – sóhajtott fel Louis.

–Egyébként tényleg sokat változott az utóbbi időben előnyére Noah – fűzte hozzá Claire.

– Valóban, ahogy visszagondolok a születésnap óta, mintha kicserélték volna. Eleinte azt hittem csak azért olyan visszafogott, mert megsértődött. Ám később bocsánatot kért és elmondta nekem, hogy igazam volt, ráébresztettem helytelen életmódjára, ami nem vezet sehová és meg akar változni – mesélte Lucas.

Másnap a vacsora vidáman telt és mindenki megelégedéssel állt fel az asztaltól. A fiatalok, nagyon örültek, hogy a család befogadta Noah-t. Hatalmas megkönnyebbülés volt ez számukra. Annál is inkább, mert Chloénak már az utolsó vizsgáira kellett ráhangolódnia. Nyakukon volt a karácsony is, melyre nagy izgalommal készült mindenki. Chloét többször gyötörte fejfájás és időnként a szédülése is előjött. A feszített tempó, ami most körülötte zajlott ezt indokolhatta, így nem foglalkozott vele.  A karácsonyi ünnepeket örömteljesen töltötte együtt a család. Noah, annak rendje és módja szerint megkérte Chloé kezét, aki majd elájult a meglepetéstől, de boldogan mondott igent. Az eljegyzés után Noah odaköltözött hozzájuk. Chloé tavasszal sikeresen lediplomázott és nyárra kitűzték az esküvőt. Az egyik reggelen, a lány csak a teáját itta meg, ott hagyva a reggelijét.

– Mi a baj kislányom?

– Nem tudom, nincs étvágyam, úgy émelygek – válaszolta.

– Csak nem terhes vagy? – kérdezte Claire.

– Nem hiszem – válaszolt kedvetlenül.

–Na, jó ez így nem megy tovább, azonnal hívd fel az orvost. Most már nincs stressz, hogy arra fogd. Ennek ki kell deríteni az okát – kérte.

Chloé beleegyezett, mert őt is aggasztotta, hogy egyre sűrűbben van rosszul. Labor, és minden egyéb vizsgálatok során ment keresztül. A terhességet legelőször kizárták. A CT eredménye azonban már igen aggasztó volt. Az orvos közölte vele, hogy agydaganata van. Olyan helyen, ami sajnos jelenleg nem műthető.  Nem mondott neki többet, mert látta, hogy ez is sokkolta, viszont kérte tőle, hogy küldje el a szüleit hozzá. A lány szinte fel sem fogta hirtelen, azt sem tudta, most mitévő legyen. Amikor hazament elmondta az eredményt és átadta az orvos üzenetét, hogy másnap menjenek be hozzá a szülei. Csak azon jártak a gondolatai, hogy így nem mehet hozzá Noah-hoz. Viszont, azt is tudta, hogy minden percét, ami még hátra van, vele szeretné tölteni. Természetesen ő akarta közölni a rosszhírt kedvesével. Este, amikor a munkából hazaért, izgatottan kérdezte;

– Drágám! Mik az eredményeid? Mit mondott a doki?

Chloé, könnyes szemmel közölte vele, amit az orvosa elmondott. Noah-ból feltört a hangos zokogás.

– Nem lehet! Kell lennie valamilyen megoldásnak! Nem fogom hagyni! – kiáltozta.

– Noah! Így nem mehetek már hozzád feleségül – mondta könnyeivel küszködve.

– Chloé! Édes szerelmem, nem hagyhatsz itt! Meglátod, találunk majd megoldást – átölte, mint aki soha nem akarja elengedni. Arcukon könnyeik összemosódva peregtek.

Hosszú és gyötrelmes éjszaka következett mindenkinek. Másnap reggel az orvos tájékoztatta a szülőket az eredményről, hogy lehetetlen megoperálni, majd hozzátette;

–  Kérem, hogy ne hagyják egyedül, mert egyre sűrűbben lesz rosszul és egyre súlyosabb lesz az állapota. Sajnos, csak egy fél éve van hátra.  Ezt nem mondtam el a lányuknak, mert túl sok lett volna neki. Önöknek viszont fel kell készülni rá.

A hír hallatán teljesen összeomlottak. Chloénak nem merték elmondani a teljes igazságot továbbra sem. Lucasnak és Noah-nak, azonban beszámoltak részletesen arról, amit az orvos mondott. Teljesen kiborultak, mert abban bíztak talán lesz remény az operációra.

– Nem adhatjuk fel! Valamit csak kell tennünk! – kiáltotta Noah.

– Én kitaláltam valamit – szólalt meg Claire.

–Mond anya! – kérte Lukas.

– Te Noah! Chloé mindig nagyon vágyott Velencébe és Rómába, ha nem tévedek odaterveztétek a nászutat.

– Igen, így van. Már a szállást is lefoglaltuk.

– Menjetek el most, hozzátok előre.

– Most? Hát hogyan? – kérdezte Noah.

– Chloé, most még olyan állapotban van, hogy elmehet és egy kis kikapcsolódás nem árt egyikőtöknek sem. Had legyen boldog és vidám, tégy meg érte mindent! Mi meg addig minden szálat beizzítunk, hogy találjunk olyan orvost, akárhol a világban, aki hajlandó a műtétet vállalni a leletek alapján.

– Ez tényleg jó ötlet! – mondta Louis és Lucas szinte egyszerre.

– Rendben, akkor legyen így. Máris intézem a szállást és a repülőjegyeket, ha valami van, azonnal értesítsetek és jövünk haza – válaszolta Noah.

– Ez természetes! – fűzte hozzá Claire.

A fiú rábeszélte Chloét, hogy most utazzanak el, kapcsolódjanak ki ebből az egész légkörből. A lány elfogadta, hisz érezte, talán ez az utolsó lehetősége, hogy megláthassa Rómát és Velencét. Két hetet töltöttek ott, időnként voltak panaszai Chloénak, de nem befolyásolta az ottlétük boldog hangulatát. Eközben, izzottak a telefonvonalak, minden szóba jöhető sebészt felhívott a család. Sajnos nem jártak eredménnyel, senki sem vállalta a műtétet. A kétségbeejtő helyzeten, szinte alig tudtak úrrá lenni. Noah, ahogy telt az idő egyre jobban aggódott, semmilyen hír nem érkezett a családtól és tudta, hogy ez mit jelent.

Hazaérkezésük után, Chloé egyre sűrűbben és egyre rosszabbul lett. Többször kórházba is került. A lány érezte, hogy nem sok van hátra. A családja végsőkig mellette állt. Noah egy percre sem mozdult mellőle és az utolsó pillanatig fogta a kezét.

Debrecen, 2021. március 25.