David Új Mexikóban, Santa Fe-ben élt szüleivel és húgával, Sofiával. Az egyetemi éveket, azonban Kaliforniában, Los Angelesben töltötte, mivel orvosnak tanult. Kiváló sebész lett belőle, így rögtön felvették a helyi kórházba.

Hamar kivívta az elismerést és nagy szaktekintélynek számított. A kollegái és a betegek is nagyon szerették, mindenkihez volt egy jó szava. Lelkiismeretes, kedves és segítőkész, kivételesen empatikus sebésznek ismerték. Az emberek iránti szeretetét otthonról hozta a családjából.

Persze, akadt néhány olyan kollegája, akik irigykedtek rá a gyors sikerei miatt. Összesúgtak a hátamögött, de David nem törődött velük. Kerülte a konfliktust, amennyire csak lehetett. Hamar kinevezték osztályos főorvosnak. Sok időt töltött a kórházban és a betegeivel. Magánéletre szinte egyáltalán nem is maradt ideje.

Az egyik éjszaka éppen David látta el az ügyeletet, amikor egy idősebb hölgyet szállított be a mentő. Komoly gyomor fájdalomra panaszkodott.

– David főorvos vagyok – mutatkozott be.

– Csak szólítson Salmának – válaszolta fájdalmai között.

– Csinálunk néhány vizsgálatot. Kit értesíthetünk az állapotáról?

– Nincs már senkim, egyedül élek.

– Értem. Ne féljen, vigyázunk önre.

– Köszönöm.

A vizsgálatokat követően, a röntgen kimutatta, hogy jókora epeköve van, ezért azonnali műtétre került sor. A beavatkozás sikeres volt. Salmát bevitték a sebészeti osztály egyik kórtermébe. Az éjszaka további része csendesen telt.

Reggel David, mielőtt elhagyta volna a kórházat, még benézett az idős hölgyre.

– Hogy érzi magát kedves Salma?

– Köszönöm, már nem fáj a gyomrom, de kissé gyenge vagyok – válaszolt enyhe mosollyal az arcán.

– Ez természetes a műtét után. Higgye el óráról órára, erősebb lesz.

– Köszönöm főorvos úr.

– Holnap találkozunk.

David meghagyta a nővéreknek, hogy korára való tekintettel különösen figyeljenek rá és segítsenek neki, mert nincs hozzátartozója. Ezután hazament a bérelt lakásába, hogy lepihenjen.

Másnap reggel azzal fogadták, hogy az idős hölgy hajnalban belázasodott. David, rögtön a betegszoba felé vette az irányt.

– Salma! Hallom mi történt! Jobban van?

– Sajnos nem főorvos úr – válaszolta alig hallhatóan.

– Meggyógyítjuk, minden rendben lesz. Szükség lesz néhány vizsgálatra.

– Rendben – bólintott hozzá. – Azt ígérte, hogy óráról órára jobban leszek. Ehhez képest egyre rosszabbul vagyok – könny szökött szemeibe, majd becsukta őket.

David szíve összeszorult, hang nem jött ki hang a torkán, majd bíztatóan megszorította a hölgy kezét.

Intézkedett különböző vizsgálatokra. A műtét jól sikerült, a röntgen lelet szerint is. Arra gondolt, talán valami tampon bent maradt és az okozza a problémát, de nem. Több vizsgálat eredménye is negatív lett. Eközben a beteg láza azonban nem csillapodott. Az egyik véreredményre még várni kellett egy keveset. David többször benézett Salmához és tájékoztatta az eredményekről. Sajnos egyre gyengébb állapotban találta.

– Salma! Megjött a vér eredmény, amire vártunk. Egy fertőzés támadta meg a testét. Megfelelő gyógyszerekkel tudunk küzdeni ellene. Kérem tartson ki és ne adja fel!

– Kö…szö…nöm – mondta alig hallhatóan.

Davidnak ez volt az első esete, hogy a betege állapota súlyosbodott. Bent maradt a kórházban, mert nagyon aggódott miatta. Szinte óránként benézett hozzá, és az ágya mellé ült rövid időre. Biztatásként megfogta a kezét, hogy érezze fontos a gyógyulása. Ilyenkor halvány mosoly jelent meg Salma arcán. Folyamatosan kapta az infúziót. Ennek ellenére az állapota nem javult.

Alkonyatkor, ismét odaült az ágyához David és megfogta a hölgy kezét. Várta, hogy egy halvány mosoly legalább átsuhanjon az arcán, de hiába. Egyszer résnyire kinyitotta szemeit és alig hallhatóan megszólalt.

– David, ön mindent megtett, de kérem hagyjon elmenni. Engem már odaát várnak a szeretteim – kissé elmosolyodott, majd behunyta szemeit és egy utolsó sóhaj hagyta el száját az alkonyati csendben.

David a tehetetlen dühtől ordítani bírt volna, amiért nem tudta megmenteni Salma életét.

Lassan elengedte a kezét és lekapcsolta az infúziót. Fáradt, meggyötört volt. Mélyen magába roskadt az orvosi szobájában. Csak ült a fotelban és nézett maga elé.

– Talán mégis jobb lett volna, ha zongorista lesz belőlem – motyogta félhangosan.

Tudta, hogy minden tőle telhetőt megtett az asszonyért, de mégis a lelkiismeret-furdalás nem hagyta nyugodni. Folyton e körül jártak a gondolatai. Úgy érezte, hogy itt a vége az orvosi munkájának. Egy szemhunyásnyit sem tudott aludni a fájdalom hevítette testét és csalódás gyötörte önmagával, az orvosi hivatásával szemben.

Reggel az egyik kollegája, Carlos hallotta mi történt és bement hozzá.

– Sajnálom David! Tudom neked ez az első, hogy a praxisodban elveszítettél valakit. Mindnyájan átéljük ezt.

– Ez borzasztó! – válaszolta hevesen David.

– Tudom nem könnyű, de talán egy kis szabadság a családod környezetében jót tenne.

– Igen…, azt hiszem igazad van. Köszönöm Carlos.

– Amikor úgy érzed már regenerálódtál, várunk vissza.

– Rendben…, meglátjuk.

– David! Tudom ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében, de ne dobd el messzire a kalapács nyelét. Kiváló sebész vagy és sok emberen fogsz még tudni segíteni. Szükségünk van rád!

– Rendes vagy Carlos! Nagyon köszönöm.

David összepakolta a holmijait és elhagyta az orvosi szobáját. Kivette a szabadságát, majd elköszönt a kollegáitól. Hazautazott Santa Fe-ba. Egyenlőre fogalma sem volt arról, hogy meddig lesz távol a kórháztól, vagy visszamegy-e egyáltalán.

A családja nagy szeretettel fogadta, régen nem találkoztak. Csak a technikai eszközökkel tartották a kapcsolatot. Tudta, hogy húga írónő lett és ő vette át a könyvesbolt vezetését a szüleitől, mivel nyugdíjba vonultak. Jóleső érzés töltötte el a szerettei körében. Ám, vágyott a magányra is, hogy átértékelje az életét. Ezért, összepakolt néhány holmit és felment a hegyekbe a faházukba, hogy elmélkedjen a jelenéről és jövőjéről. Nagyon megrendítette, hogy nem tudott segíteni a betegén. Nehéz volt elfogadnia, hogy ő csak egy orvos, aki megteszi, amit lehet, azonban nem ő az élet és halál ura.

Több hete fent volt már David és a szülei kezdtek aggódni. Ott nincs térerő, így telefonon sem érték utol.  A kórházból, viszont már többször keresték és érdeklődtek felőle.

— Már aggódom David miatt – mondta az édesanyja.

— Tudod drágám, gyermekkorában is félre vonult mindig, ha valami bántotta. Ez egy nehéz helyzet most. Le- jön, ha már tisztázott magában mindent és túl van rajta – válaszolta az édesapja.

— Majd én felmegyek hozzá, ne aggódjatok – szólalt meg Sofia.

— Az jó lesz – válaszolta édesanyjuk.

Már besötétedett, mire a húga felért a faházhoz. David éppen lefekvéshez készülődött. Nagyon meglepődött, amikor kopogtattak az ajtón. Ki lehet az ilyenkor? – gondolta magában, de ajtót nyitott. Legnagyobb meglepetésére Sofi állt ott.

— Be is engedsz, vagy állunk még itt egy darabig? – kérdezte nevetve.

— Persze! Gyere! Csak annyira meglepődtem, hogy ilyenkor?

— Anyáék már nagyon aggódtak miattad.

— Nem kell tudhatnák, de igazán örülök neked húgi – majd megölelte testvérét.

— Na, hogy állsz a feldolgozással? Hogy döntöttél, mikor mész vissza?

— Nem megyek vissza…!

— Ne bomolj már David! Valami Carlos nevű többször is keresett a kórházból. Azt üzeni, hogy feltétlen hívd vissza.

— Rendben köszönöm.

— Ugye ez most nem komoly?

— De, ez a végleges döntésem. Nehéz a lelkemnek, hogy küzdesz valakiért és csak úgy itt hagy.

— Ez a hivatásod, ez előfordul.

— Ez az! Mindig lesz valaki, aki nem éli túl és elmegy, bármit teszel is. Ehhez az én lelkem gyenge.

— Szakmai hátrány ér emiatt?

— Nem, mert nem az én hibámból történt, de ettől még a tény, az tény.

— Akkor, mihez akarsz kezdeni?

— Még nem tudom. Talán mégis zongorista leszek, az ujjaim jók hozzá – mondta kissé ironikusan.

— Ó, bátyó…! Nem adhatod fel!

— Már eldöntöttem. Itt legalább, ti itt vagytok nekem, ott nem vár senki sem.

— Santa Fe-ban is van kórház.

— Nem húgi, nem megyek kórházba. Feladom a sebészetet. Későre jár, pihenjük kicsit.

— Jó, holnap gyere le velem. Carlos várja a hívásodat.

— Rendben, persze, úgy is gondoltam, hogy szólok nekik.

David, amint másnap lementek a hegyről, rögtön hívta Carlost. Bejelentette neki, hogy nem megy vissza. Közölte, hogy a felmondását majd elküldi postán. Carlos mindent elkövetett, hogy meggyőzze, de hiába.

David úgy érezte, hogy szüksége van még egy kis magányra, így rövid időn belül, újra visszatért a hegyi házba. Órákat sétálgatott a fenyvesben, szerette az illatát. Nem messze tőle egy puffanásra lett figyelmes, majd kiabálásra.

— Segítség…! Segítsen valaki…!

Rögtön futott a hang irányába, majd meglátott egy fiatal lányt. Odasietett és kérdezte tőle;

— Mi történt hölgyem?

— A lábam…, nem tudok a lábamra állni – mondta sírva.

— Rendben, nyugodjon meg! Orvos vagyok, David a nevem. Hadd nézzem meg.

— Micsoda szerencsém van, hogy éppen erre járt. Jana vagyok – mondta.

— Jana, lábszárcsont törése van. Be kell vinnem a kórházba. Várjon, rögzítem azonnal…, ez fájni fog!

A lány összeszorította fogát a fájdalom leküzdésére. Az első ilyedtség után már megnyugodott, hogy jó kezekben van. David keresett egy szál fát, amivel rögzíteni tudta a lány lábát, majd a derékszíjával megkötözte.

— Így ni! Na most kapaszkodjon belém.

— Köszönöm.

— Nincs mit. Itt van a közelben a faházam, előbb odamegyünk, hogy eltudjam látni a horzsolásait is. Hogy kerül ide egyedül?

— Turista vagyok és a térkép után mentem, de sajnos megbicsaklott a bokám és ráestem arra a sziklára. A többit már tudja.

— Hová való?

— Los Angelesből jöttem.

— És mit csinál ott?

— Földrajzot tanítok az egyik gimnáziumban.

Eközben, már lefertőtlenítette a hámsérüléseket. Fájdalomcsillapítót is adott neki és szakszerűen ellátta, már a körülményekhez képest.

— Sajnos a telefon nem működik, nincs térerő. Főzök egy teát, hogy kicsit összeszedje magát, aztán együtt kell lemennünk. Menni fog?

— Persze. Nagyon kedves, köszönöm.

Ahogy leértek, David hívott egy mentőt és bekísérte a kórházba. Ott volt vele végig a vizsgálatoknál. A kórház főorvosának feltűnt a szakszerű ellátás.

— David! Ön hol dolgozik jelenleg?

— Most éppen szabadúszó vagyok, de Los Angelesben voltam sebész főorvos.

— Jöjjön már be hozzám kérem. Itt lenne hely az ön számára.

— Nagyon köszönöm, de most adtam fel a sebészi munkámat.

— Hogyhogy?

David elmesélte a történteket. A korház főorvosa több szempontból próbálta meggyőzni, hogy dolgozzon náluk. Reménytelennek tűnt az agitálása.

— Higgye el majd eljön, azaz idő, amikor túl lesz ezen a traumán. Mindenki másképpen dolgozza fel. Én bármikor szívesen fogadom önt, ha elhatározta magát.

— Nagyon köszönöm.

Jana ez idő alatt teljes ellátást kapott és ott is kellett maradnia a kórházban. David értement a csomagjaiért a panzióba és elvitte neki. A lány nagyon hálás volt érte. David tudta, hogy nincs itt senkije, így többször is meglátogatta és mindig vitt neki valami apróságot. Eleinte sajnálatból, de a későbbiekben észrevette magán, hogy vonzódik a lányhoz.

Sokat beszélgettek és egyre közelebb kerültek egymáshoz. Jana szépen gyógyult, már sétálgathatott egy keveset. A kórház parkjában leültek az egyik padra. A Nap már lemenőben volt, amikor az alkonyati csendben először csókolták meg egymást.

A lány jó hatással volt Davidra. Kezdett felengedni nála a trauma. Bár kórházban továbbra sem akart sebészként dolgozni.

Az egyik éjszaka álmában megjelent Salma.

— Ne gyötörd magad tovább David! Te nem tehetsz erről, nekem már eljött az én időm. Te egy csodálatos orvos vagy. Szüksége van rád az embereknek. Térj vissza, és segíts azokon, akiken még lehet. Kérlek, tedd meg értem, és a többi szenvedőért – majd mosollyal az arcán távozott.

David rémülten ébredt.

— Mi az? Hol vagyok? – kérdezte félhangosan.

Lassan kinyitotta szemeit és látta, hogy az ágyában fekszik. Ez kissé megnyugtatta, de elgondolkodott azon, amit Salma mondott neki. Szeretetteljes és valóságnak tűnő álom volt.

Tudta, hogy valóban Salma lelke látogatta meg. Ezek az érzések és gondolatok járták át egész lényét aznap.

Jana közben már felgyógyult és visszatért Los Angelesbe. Tartották a kapcsolatot Daviddal, de irtózatosan hiányoztak egymásnak. A szerelem a legmagasabb hőfokon izzott közöttük. Fél év elteltével végül Jana ott hagyta Los Angelest és visszaköltözött Santa Fe-ba, ott vállalt tanári állást.

A városi rendelőben nyugdíjazás miatt megüresedett egy hely. David megpályázta, és sikeresen elnyerte. Jól érezte magát ebben a közegben. A betegek nagyon szerették. Mindenkihez volt egy-két kedves szava. Janával rövid időn belül házasságot kötöttek.

Debrecen, 2024. 05. 09.

Jessica, Ohioban, Mansfieldben nőtt fel. Több generációs család lakott együtt egy szép nagy kastély szerű házban. Az idő múlásával, már csak az édesanyjával élt benne. Természetes volt számára, hogy a családjával is ott fog lakni. Az étkezőben állt egy óriási falióra, amit imádott. Kisgyermek korában, sokszor bújt el a gong alatti kis szekrényrészbe. Minden órában játszott egy bizonyos nagyon szép dallamot. Sajnos a nagymama halálát követően megállt, és senki sem tudta megjavítani, így néma maradt. A lány sokszor állt előtte és visszaidézte pár percre a csodás időket.

A szomszédban lakott két fiú Gary és az öccse Charles, akivel osztálytársak voltak. Sokat játszottak együtt, majd szerelem szövődött közöttük. Mindenkinek egyértelmű volt, hogy ők ketten egy párt alkotnak. Garynek is tetszett Jessica, de ő csak barátként tekintett rá.

A továbbtanulás, azonban szétválasztotta őket. Charles-t New Yorkba vették fel az egyetemre tájépítészet szakra, míg Jessicát Bostonba, menedzser szakra. A távolság miatt megszakadt a kapcsolatuk egymással. Egyikőjük sem ment vissza hosszú évekig Mansfielbe.

A lány édesanyja egy virágüzlet tulajdonosa, akinek Karen lett a segítsége. Ő nem ment egyetemre, Jessica legjobb barátnője. Tartották a kapcsolatot, és sokszor hajnal háromig is elnevetgéltek  Karen rapid randijairól. Igazából Garyba volt szerelmes, de a fiú észre sem vette, ezért még neki sem merte elmondani.

Jessica éppen az ebédszünetét tartotta, amikor megszólalt a telefonja. Látta, hogy barátnője az. Meglepődött, mert ilyenkor sosem hívja.

– Szia Jessica! Anyukád rosszul lett és a mentő a kórházba vitte. Nem tudják még mi a baj – sorolta kétségbeesetten.

A lány teljesen megrémült.

– Azonnal hazautazom! Köszönöm, hogy szóltál.

Egy hónap rendkívüli szabadságot vett ki. Az édesanyja állapota nehezen javult és az üzletet is vinnie kellett, mert Karen egyedül nem bírta. Látta, hogy ez egy hosszútávú időszak lesz, így felmondott a munkahelyén és hazaköltözött. A kocsijából pakolt befelé, amikor valaki megszólította.

– Segíthetek?

– Gary?

– Jessica! De sokat változtál! Alig ismertelek meg.

– Igen, én is téged. Régen jártam erre.

– Hallottam, mi történt anyukáddal. Szólj, ha bármiben segíthetek.

– Nagyon kedves vagy és hálásan köszönöm.

Segített a lánynak bepakolni, közben pár szót még váltottak. Jessica megköszönte, és sietett tovább a kórházba. Az édesanyját ugyanis hazaengedték további ápolás céljából.

Gary sűrű vendég lett náluk, minden alkalmat megragadott, hogy a lány közelében lehessen. Karen látta, hogy még mindig szereti Jessicát. Kissé féltékenyen nézte az udvarlását. Fájt neki, de a barátnőjét jobban szerette, semhogy ezt kimutassa. Ők különben sem tudtak, arról, hogy milyen erős plátói szerelem köti Garyhez.

Jessica édesanyjától, pár hónap elteltével végső búcsút vettek. A vigasztalódásában barátnője támogatta és Gary, akivel egyre közelebb kerültek egymáshoz. Megtudta, hogy Charles egyik csoporttársát eljegyezte még az egyetemi évek alatt. Azóta együtt élnek, de nem nősült meg.

Közeledett a karácsony és ez nagyon nehéz időszak lett a lány számára. Előfordult, hogy Karennel éjfélig is dolgoztak annyi megrendelésük volt. Jessica eldöntötte, hogy nem megy vissza Bostonba, hanem Mansfieldben marad. Kötötte a ház, az üzlet öröksége, és az emlékek. Garyvel is szépen alakult a kapcsolatuk. A lány részéről, nem volt az a mindent elsöprő szerelem, de jól megértették egymást.

A fiú, úgy határozott, hogy szenteste megkéri majd szerelme kezét, mert nem akarta újra elveszíteni. Karen, amikor megtudta éjszakákon át sírt. Sosem volt korábban annyira közel Garyhez, mióta a barátnője hazatért. Igaz csak baráti kapcsolat alakult közöttük, de szíve mélyén mégis megcsillant a remény.

Váratlanul haza tért Charles. Felbontották az eljegyzést menyasszonyával és úgy döntött, hogy ott hagyja New Yorkot. Az utóbbi időben más lett a céljuk, sokat változtak mindketten. Elhidegült a kapcsolatuk, eltávolodtak egymástól. Igazából szíve mélyén mindig Jessicát szerette. Az első igaz szerelmet sohasem lehet elfelejteni.

Az egyetemen, egy hirtelen fellángolás és a magány érzése vezette, amikor eljegyezte menyasszonyát. A házasság és a családalapítás gondolata már meg sem fordult a fejében. Ez persze a lányt bántotta és sokszor vitáztak emiatt.

– Isten hozott, drága Charles! Nagyon örülök, hogy hazatértél.

– Köszönöm Gary! – és hosszasan ölelték át egymást.

A vacsora közben megbeszélték az elmúlt időszak eseményeit.

– Tényleg, Jessica itthon van? – csillant fel a szeme.

– Igen és szeretném karácsonykor eljegyezni.

Charles-nak majdnem torkán akadt a falat, úgy megdöbbent.

– Hogyan? Te és Jessica?

– Igen.

– Bocs, hogy most ennek nem tudok örülni, de megígérem, hogy igyekszem elfogadni.

– Tudod, hogy mindig is odavoltam érte.

– Igen, de engem szeretett.

– Akkor…, azóta sok minden változott, ezt te is tudod.

– Ez igaz…, életem legnagyobb baklövése volt, hogy elengedtem.

– Akkor még most is szereted őt?

– Persze! Mindig a szívemen hordoztam, csak annyira kilátástalannak tűnt a kapcsolatunk a nagy távolság miatt.

– Sajnálom Charles.

– Kérlek várj még az eljegyzéssel. Adj nekem egy esélyt.

– Ezt hogyan gondolod? Megint mondjak le róla a te kedvedért?

– Nem az én kedvemért, hanem az övéért. Ha már nem szeret, és téged választ, akkor áldásom rátok. Mindkettőtöket boldognak akarlak látni. Mond, tudnál úgy élni vele, hogy mégis engem szeret a szíve mélyén?

– Talán igazad van…, átgondolom.

– Köszönöm.

Másnap együtt átmentek Jessicához. A lány nagyon meglepődött, alig ismerte meg Charles-t, aki megférfiasodott. Sokat beszélgettek, hogy kivel, mi történt, az eltelt idő alatt. Gary feszülten figyelte a reakciókat és méregette, hogy öccsének van – e még esélye nála.

Charles magánvállalkozó lett, és eleinte nem túl sok munkája akadt. Sokat segített a lányoknak a virágüzletben. Jessica szívében még égett a parázs a fiú iránt. Minél többet voltak együtt, annál inkább felizzott. Kis idővel újra egymásra találtak és fellángolt a szerelmük.

Gary a lelke mélyén sejtette, hogy ez így lesz. Fájó szívvel mondott le az általa imádott lányról. Egyre többet beszélgetett Karennel és egy szerelmes nőnek nem lehet ellenállni.

Jessica és Charles a következő nyáron összeházasodtak. A fiú oda költözött hozzá. Karen pedig Garyhez az eljegyzésüket követően. Nagyon boldogan éltek mindannyian.

Jessica kerékpárral közlekedett az üzletbe. Egy reggelen, a kanyarban nem figyelt eléggé az autós. Hirtelen nagy fékcsikorgás és koppanás. A kisteherautó teljesen maga alá gyűrte a kerékpárt, a lánnyal együtt. A helyszínen belehalt a sérüléseibe.

Charles épp az egyik terven dolgozott, amikor csengetésre lett figyelmes. Gondolta a felesége otthon hagyott valamit. Kinyitotta az ajtót és megdöbbenve látta, hogy két rendőr. Balsejtelem kezdte el gyötörni, de amikor közölték vele a baleset hírét és kimenetelét, teljesen összeroskadt.

Nagyon nehéz időszak következett számára, hiszen eleinte még szinte fel sem fogta. Gary és Karen, amiben tudtak segítették, de az ő fájdalmuk is mérhetetlen volt.

A temetés után Charles teljesen depresszióba esett és az italhoz nyúlt bánatában. Nem bírta elviselni a fájdalmat és felesége nélkül már élni sem akart. A munkáját elhanyagolta, így lassan már megbízásokat sem kapott.

Az ebédlő asztalnál ült egyik délelőtt és már legalább fél üveg konyak benne volt. Szép dallamot hallott játszani. Nem is tudta honnan jön, azt hitte a telefonja, de nem.

Felnézett a faliórára és látta, hogy a gong megindul. Letette az üveget a kezéből és a szemeit dörzsölte.

– Úr Isten, azt hiszem teljesen begolyóztam! Ez az óra már évtizedek óta meg sem mozdult.

Azt hiszem holnaptól egy kortyot sem fogok inni. Ez már tényleg a vég – gondolta magában.

Annyira megilyedt, hogy száműzte az italt. Megpróbált teljesen kijózanodni. Másnap ismét hallotta a zenét, pont délben. Kiszaladt az ebédlőbe és látta, ahogy ing az óra.

– Tényleg? Most józan vagyok, akkor tegnap mégsem hallucináció volt? – kérdezte magától.

Alig várta, hogy elmesélje a történteket testvérének és menyasszonyának. Azok furcsán néztek rá, de látták, hogy józan. Megbeszélték, hogy hétvégén ott ebédelnek és akkor ők is meggyőződhetnek róla. Az óra azonban, ez alkalommal néma maradt.

– Ne haragudj meg érte drága öcsém, de azt hiszem orvostól kellene segítséget kérned. A fájdalom teljesen megzavart és az a sok ital. Nekünk sem könnyű, de megértünk téged.

– Nem őrültem meg! Higgyétek már el! Azóta egy kortyot sem ittam. Az első alkalommal én is azt gondoltam, hogy a sok ital hatása.

– Jól van. Az már jó, hogy letetted az italt és újra elkezdtél dolgozni – szólalt meg Karen.

– Tesó meglátjuk a továbbiakat. Tudod mi itt vagyunk neked, és mindig számíthatsz ránk.

– Tudom, rendben, köszönöm nektek.

Kissé csalódott volt, hogy nem sikerült bebizonyítania, hogy az óra időnként megindul. Elgondolkodott, hogy talán mégis orvoshoz kellene fordulnia.

A következő napon ismét megszólalt a szép dallam és megint pont délben. Charles előtt tervek sorakoztak és már fel sem állt, hogy megnézze az ebédlő órát.

– Nem érdekel, tényleg keresek egy orvost holnap – gondolta magában és tovább nézegette a tervrajzot.

Párperc múlva,  egy erős fuvallat lesodort néhány papírt az asztalról.

– Ez meg mi? Huzat lenne? – gondolta.

Kiment a szobából, de minden ajtó és ablak zárva volt. Mire visszament még több tervrajz került a földre.

– Na ez már nem képzelődés –  járt az agya.

Ekkor ismét megszólalt az ebédlő órája.

Felkapta a kabátot és elrohant a virágüzletbe Karenhez.

– Azonnal zárj be és gyere el hozzám!

– Mi történt?

– Gyere nézd meg! Győződj meg a saját szemeddel!

– Jól van, megyek.

Amíg odaértek Charles mindent elmesélt neki. Hitetlenkedve hallgatta, de a szoba padlóján a tervrajzok magukért beszéltek. Azért azt, már ő is gondolta, hogy nem a férfi szórta szét. Kisvártatva megszólalt a falióra. Karen kirohant az ebédlőbe és látta, amint jár ide – oda.

– Bocsáss meg nekünk Charles, de igazad volt. Most már én is elhiszem.

– Hála Istennek, hogy nem engem néztek bolondnak.

– Figyelj, ez Jessica szelleme lehet.

– Most meg miket beszélsz?

– Hallottam, hogy van ilyen. Visszatér a szellem, ha fontos mondanivalója van. Gondolom így jelez.

– Ez tényleg létezne?

Ekkor ismét megindult az óra.

– Ez válasz a feltevésünkre és biztos, hogy Jessica az – szólalt meg Karen.

– Hihetetlen…! – álmélkodott Charles.

– Mi nem tudunk vele kommunikálni. Ne aggódj, keresek valakit, aki tud segíteni.

– Köszönöm Karen.

A lány addig kutakodott, míg sikerült az ismeretségi köre által egy megbízható személyt találni. Donnának hívják, és mindjárt meg is beszélt vele egy időpontot.

Két nap múlva a déli órákban mindannyian leültek az ebédlőasztalhoz. Csendben és türelmesen várakoztak, hogy Jessica jelentkezzen. Kis idő elteltével az óra elkezdett ingva, szép dallamot játszani.

– Itt van! – szólalt meg Charles izgatottan.

Donna, elmélyülten várt, majd szóban közvetítette a szellem mondanivalóját.

– Drága szerelmem! Igen, én vagyok itt. Nagyon köszönöm nektek, hogy segítségemre lettetek ebben az utolsó beszélgetésben.

– Jessica! Hát tényleg…? – kiáltott fel Charles, könnyeit törölgetve.

– Charles! Nagyon aggódtam érted, mert láttam, hogy min mentél keresztül. Bocsáss meg, ha megijesztettelek. Muszáj voltam, mert a te fájdalmadat én is éreztem és a könnyeidet én is nyeltem. Had szóljak, most mindannyiótokhoz.

– Drága barátnőm Karen és drága barátom Gary! Nagyon szeretlek benneteket, de ne aggódjatok miattam. Köszönöm, hogy támogatására vagytok Charles-nak a nehéz időkben. De látom, hogy nektek sem könnyű. Tudom a fájdalom megviseli szíveteket, de értsétek meg én már hazaérkeztem.

– Mi az, hogy haza? Hova haza? – kérdezte kissé ingerülten Charles.

– Kedvesem, ez a szellemvilág az igazi otthonunk. A Földön egy átmeneti életet élünk a jellemünk javítása és a lelkünk fejlődésének érdekében. Mindezt azért, hogy itt minél tisztább és csodálatosabb helyre kerülhessünk.

Én most látom, hogy már csak ilyen rövid időre kellett leszületnem. Nagyon kérlek benneteket, hogy engedjetek el. Tudom nem könnyű, de most itt vagyok a Föld légkörében és nem tudok addig tovább menni, amíg a fájdalom érzéseitekkel idekötöztök.

Tudjátok itt sűrű, szürkés a zóna. Nagyon rossz energiák hatása érvényesül folyamatosan. Szeretnék a fény felé tovább menni, ahol megtérhetek a békés hajlékomba.

– Drága egyetlenem! De hát nem tudok élni nélküled…– szakadt fel Charles-ból.

– Fogadd el kérlek, hogy most ennyi jutott nekünk. Az igaz szerelemnek a halál nem vet véget, csak egy kissé elodázza. Itt ebben a világban fogok várni rád, amikor majd eljön a te időd is. Addig viszont én innen, boldognak szeretnélek látni. Találd meg a társadat, akivel leélheted az életedet. Még sok csoda vár rád a Földön és én innen szeretnék gyönyörködni benned.

– Hogy kérhetsz ilyet tőlem?

– Nem azt kértem, hogy felejts el. Az emlékeinket képletesen tedd egy szép ékszerdobozba és őrizd örökké. Nem baj, ha néha szeretettel emlékezel rám, csak ne bánkódj és ne sajnálkozz. Imádkozz értem, mert a szeretettel való ima elér, feltölt és megerősít mindig. Ezt kérem tőletek, mert ezzel segítetek nekem itt, tegyétek meg értem. Ez az utolsó kívánságom felétek. Most búcsúzom, szeressétek és támogassátok egymást továbbra is.

Donna lassan kinyitotta a szemeit és felébredt a révedéséből. Lágy szellő suhant végig mindannyiuk könnyáztatta arcán, majd utoljára megszólalt a falióra szép zenéje. Ezután végleg némaságba burkolózott.

Megköszönték Donna segítségét, és még sokáig együtt beszélgettek a történtekről.

Eddig nem foglalkoztak a túlvilági élettel, csak azzal, hogy mi van itt a Földön. Elfogadták a halált, de nem gondolták tovább. Jessica felnyitotta a szemüket, hogy nem csak a Föld bolygó létezik. Sokat jelent, ha valakit úgy ér az átmenet, hogy tudja mi vár ott rá.

Mindannyian elkezdtek ebben a témában kutatásokat végezni. Estenként néha összeültek és átbeszélték az ismereteiket. Ahogyan tágult az elméleti tudásuk, úgy egyre szélesebb látókörben tudták élni a mindennapjaikat. Ez minőségi változást is jelentett számukra.

Megértették az univerzum működését, megismerték a különböző vallásokon keresztül Isten törvényeit és célját.  Egy tökéletes világ, melyben minden összefügg mindennel.

Debrecen, 2023. 11. 20.

A történet az 1930-as években játszódott. Szymon, Lengyelországban élt. Az édesapja bányászként dolgozott, ez amolyan családi hagyomány volt náluk.  Az iskola elvégzését követően, így ő is a bányász életet választotta. Szeretett a mélyben munkálkodni, minden nap egy újabb kihívásnak számított.

A kisvárosban egyébként sem nagyon akadt más munka lehetőség. Lent mindenki egyenlőnek számított és a kockázat vállalás még szorosabbra fűzte a köteléket közöttük. Szinte egy családként tartottak össze.

Szymon, átlagos fiatalemberként élt. Munka után néhány barátjával a közeli borozóban öblítették le a napi szénport.

– Te Szymon! Mikor nősülsz már meg? – kérdezte az egyik barátja.

– Nem sürgős…, – válaszolta.

– Neked se legyen jobb, mint másnak – viccelődött nevetve a másik.

Így tréfálkoztak egymással még kis ideig, majd mindenki hazament pihenni, mert igen korán kellett kelniük.

Az asszonyok boldogok voltak, amikor a férjeik hazatértek, hiszen soha nem tudták, hogy viszont látják – e még őket. Nehéz és veszélyes életforma ez, de ők ebben nőttek fel.

Szymon közel húsz éves volt, amikor az édesapja bányász szerencsétlenség során meghalt. Átélte mit jelent árván maradni. Ezért tartózkodott a családalapítástól, pedig már lassan a negyvenediket taposta.

– Mi lesz veled fiam, ha én már nem leszek? Kérlek ne maradj egyedül – kérlelte sokszor az édesanyja.

– Haj, anyám! Legalább nem hagyok magam után családot – válaszolta.

– Tudom, hogy nagyon megviselt az édesapád halála, de nem kell feltétlen mindenkinek odavesznie.

– Hagyja, anyám! Majd az idő megoldja.

Kérlelhetetlenül utasított vissza ehhez hasonló megjegyzéseket. Pedig titkon az ő szívét is eltalálta Ámor nyila, Maja személyében. Pultos lányként dolgozott az ivóban, ahova munka után jártak. Sok férfi tette neki a szépet, de nem vette őket komolyan. Ám Szymon, az más volt. A lány éjjel – nappal róla álmodott. Szeretetreméltó férfi, aki szerény és komoly gondolkodású. Majának régóta szíve választottja, de ismerte a férfi álláspontját, így csak a baráti viszony erősödött közöttük.

Szinte minden nap egyformán telt. Hirtelen fülsüketítő robbanás rázta meg a falut. Minden asszony hagyott csapot – papot, szaladtak a bányához. Tudták, hogy ott volt a robbanás. A mentőegység is azonnal megérkezett. A feleségek és lányok kétségbeesetten sírtak, jajongtak körülöttük. Feszülten várták, hogy a lent maradtakat a felszínre hozzák. Maja is sírva, zokogva várta, hogy Szymon vajon életben van – e. Nem tudta senki, hogy kik és hányan sérültek, avagy életüket vesztették a robbanás következtében.

A beomlott bánya, az utat elzárta, ezért újabb kijáratot kellett keresniük a mentőegységnek.

Szymonék kifelé nem tudtak menekülni. Füst és szénpor volt minden, levegőt alig kaptak, sötétség honolt mindenütt. Többen megsérültek, de voltak, akik eszméletüket is vesztették. Szymon a szerencsésebbek közzé tatozott két társával, csak kisebb sérüléseik lettek. Az elemlámpájukkal világítva próbáltak segíteni a többieknek. Egyesek az omlás túloldalán rekedtek. A legnagyobb bajt a levegőtlenség okozta, emiatt sokan fulladoztak.

A mentőegységnek több órájába telt, amig a szerencsétlenül járt bányászokhoz hozzáfértek és elkezdték őket egyesével a felszínre emelni. Először a súlyosabbakat segítették fel Szymonék, majd a könnyebben sérültek következtek. Ekkor már Szymon is szinte ájultan kapkodott levegő után. Akiket felhoztak a hozzátartozó nők szinte azonnal körülvették és hálát adtak az életükért. Maja és Szymon édesanyja egymást átölelve várakoztak, szinte már lemondóan, hiszen még csak őt nem hozták fel. Amikor mégis meglátták a szénportól, szinte fekete arcát, örömmel borultak a nyakába.

– Szymon! Drága fiam, csakhogy életben vagy! – zokogta az édesanyja.

– Nyugodjon meg anyám! Minden rendben lesz – válaszolta.

– Maja! Kedves…! Hát te is itt…?

– Hiszen tudod, hogy mennyire szeretlek…– fakadt ki a lány, majd csókot lehelt ajkára.

Minden sérültet kórházba szállítottak.

Az omlás túloldalán maradt néhány férfit, csak később tudták a felszínre hozni. Ők sajnos már nem élték túl a szerencsétlenséget.

Maja minden nap szorgalmasan látogatta szerelmét. Szymon rövid időn belül felépült. Ekkor érzete meg igazán, mit jelent számára a lány. Nem tétovázott sokat elvette feleségül, édesanyja legnagyobb boldogságára. Két fiú és egy lány gyermek született a házasságuk után, szépen éltek együtt mindannyian.

A férfi édesanyja már időskori gyengeségben szenvedett és rövid betegség után eltávozott az élők sorából. Később, úgy jó tíz év után, megismétlődött a bányaomlás. Sajnos ezt Szymon már nem élte túl. Maja egyedül maradt a fiaival és kislányával. Borzasztóan nehéz soruk volt. A bánat teljesen elemésztette az asszonyt és megbetegedet, majd követte férjét az égi világba. A három gyermek árvaházba került végül.

Maja, amikor átment, szomorúan látta, hogy gyermekei miatta kerülnek árvaházba. Nem gondolt bele ebbe az eshetőségbe. Sajnálta, amiért hagyta a bánat elöntse lelkét. Idejét az utódok felnevelésére kellett volna használnia.

Debrecen, 2023. 09. 30.

Arthur, Franciaországban élt az 1800-as évek táján. Gazdag családba született és férfi ágon, mindenki nagy kártyás volt. Az ükapja még a házukat is elkártyázta. Édesanyja egyedül nevelte fel, mivel az édesapja az adósságai miatt az öngyilkosságot választotta.

Helyes, jóvágású fiatalemberré növekedett. Nagy szoknyavadász hírében állt és ő is rabja lett a szerencsejátéknak. Jól fizető szakmája és állása volt. Eleinte csak kicsiben játszott, de az idő múlásával egyre jobban belemerült.

Édesanyja visszafogta volna, de a már felnőtt férfira nem tudott nagy hatást gyakorolni. Gondolta, ha megnősül a család talán távol tartja az effélétől. Nem is kellett sokáig várnia, mert a szomszéd kisvárosban élő gyönyörű Palomába szerelmes lett a fia.

Talán egy évig udvarolgatott, majd elvette feleségül és családot alapítottak. Arthur úgy tűnt, hogy megváltozott. Felé se ment a kártyás társaságnak. A családjának élt és becsületesen dolgozott. Imádta feleségét és kislányát. Távol tartotta magát minden szerencsejátéktól, hiszen tapasztalta, hogy ez mivel jár.

Paloma vallásos nevelést kapott és templomba járt. Sokat beszélt Arthurnak Istenről, de a férfit hidegen hagyta.

– Drágám, én nem szólok érte, hogy templomba jársz. Azt sem bánom, hogy a lányunkat így neveled. Azonban engem hagyj békén ezzel kérlek.

–  Kedvesem, legalább egyszer gyere el velünk a templomba.

– Nem! Megmondtam!

A férfi hajthatatlan volt. Paloma elszomorodott.

– Nem iszok, nem kártyázok, nem rohangálok más szoknyák után. Becsületesen dolgozok, a szabadidőmet veletek töltöm. Kérlek elégedj meg ezzel.

– Rendben…, megértettem. Többé nem hozom szóba neked – válaszolta könnyes szemmel.

Arthur, édesanyja váratlanul megbetegedett. Paloma hűséges ápolása mellett is romlott az állapota napról – napra. Egy csendes éjszakán átaludta magát.

A férfi annyira elszomorodott, hogy bánatában egyre mélyebben nézett a pohár aljára. Később megtalálta a kártyázó cimboráit, akikkel hajnalokig szórakoztak.

Feleségével sokat veszekedtek, őt kezdte el hibáztatni anyja haláláért. Amikor ittas volt különösen mindenbe belekötött a végén már bántalmazásra is sor került.

Arthur egyre nagyobb tétekben játszott és sokat vesztett. Végül a házat is elkártyázta. Ezen a reggelen nem szólt semmit, vészjóslóan hallgatag volt. Palomának ez feltűnt.

– Arthur! Mi történt? – kérdezte.

A férfi csak hallgatott és kiment az udvarra. Látta gyönyörű kislányát, amint a kutyájukkal felszabadultan játszik. A földre roskadva zokogott és átkozta magát. A felesége ekkor már sejtette, hogy nagy a baj. Odament hozzá, majd átölelte, hiszen mindennek ellenére szerette.

– Paloma! Kérlek bocsáss meg nekem – könyörgött hozzá.

– Mit tettél Arthur?

– A ház…, odalett a ház – válaszolta.

– Istenem segíts meg! Mi lesz most velünk? – tört ki belőle a sírás.

– Nem tudom…, egy hetünk van rá, hogy elhagyjuk. Talán a plébános tud nektek segíteni és addig befogad a parókiára amíg valami megoldást találtok.

– És veled…? Veled mi lesz?

– Á…! Ne törődj velem! Nem érdemlem.

– Te nem akarsz velünk jönni?

– Én be nem teszem oda a lábam. Menj beszélj vele, ott biztonságban lesztek. Most legalább valami hasznát is veszed, hogy ott töltöttél annyi időt.

– Ne beszélj így kérlek.

– Jó…, jó…! Csak menj! Amikor visszajössz én már nem leszek itt, de ne keress. Csomagolj gyorsan és menjetek.

Átölelte feleségét, megcsókolta, majd kislányától is búcsút vett. Paloma és lánya soha többé nem látták.

A plébános segítségével ők egy szegényházba kerültek, ahol az idősek gondozásában segédkeztek. A kedves és jóságos teremtéseket nagyon megszerették. A téli időszakban egy komoly fertőzés ütötte fel fejét.

Sokan meghaltak ekkor. Végül ők is elkapták a kórt, ami megváltotta életüket a szomorú és nehéz sorsuktól.

Arthurnak nem volt elég bátorsága az öngyilkossághoz, így bevonult katonának. Gondolta a harctéren majd életét veszti.

A férfi, azonban túlélte a háborút. Visszatérve értesült felesége és lánya haláláról.

Mélységesen megbánta viselkedését és a lelkiismeret furdalása elől egy másik földrészre utazott. Tovább menekült a tettének szörnyű következményei elől.

Itt elszegődött a szegények közé ápolónak. Ezzel szeretett volna törleszteni a hibáiból valamit. Ám, tüdőgyulladást kapott és ötvenévesen őt is utolérte a halál. A szellemvilágban elhatározta, hogy orvosnak szeretne leszületni, hogy az elkövetett bűneit mind jóvá tehesse.

Debrecen, 2023. 09. 28.

Manfred és Sabine, Ausztriában élnek Salzburgban. Az egyetemi éveik alatt már összeházasodtak. A férfi építésznek tanult. A lány túrizmussal foglalkozó iparágat célozta meg.

A tanulmányaik után szakmájukban helyezkedtek el. A közös lakásukat együtt tervezték és boldogan éltek. Nagyon sokat kirándultak, túráztak a hegyekben és a vadvízi evezés külön hobbi volt számukra. Télen a síelésnek hódoltak.

Néhány év elteltével a családalapítás gondolata foglalkoztatta őket. Sabine két fiúval örvendeztette meg férjét az évek során. Tobias és Thomas névre keresztelték őket. A srácok két év korkülönbséggel születtek. Szorgalmas jó tanuló gyermekek voltak. Kiskorukban már hozzászokatták őket a különböző hobbijaikhoz.

A tanév elteltével, nyári kirándulást terveztek a Salza folyó partjára. Négyszemélyes sátorban aludtak és a környéken túrázgattak. A víznek lenyűgözően szép smaragdzöld színét, a vad hullámok fehér habjai csipkézték.  A fiúknak nagyon tetszett ez a szabad nomád élet. Szalonnát sütöttek, slambucot főztek bográcsban. Énekelgettek az esti tábortűzél.

Tobias és Thomas már régen kérlelték az apjukat, hogy kipróbálhassák a vadvízi evezést is. Manfred nem engedte, mivel úgy gondolta, hogy nem elég nagyok hozzá. A mostani kirándulás, azonban éppen megfelelt erre a célra is.

– Sabina, te mit gondolsz róla, hogy leevezzünk?

– Én még féltem a gyerekeket.

– Tudod milyen régen kérlelnek a fiúk. Már elég nagyok hozzá szerintem, hogy kipróbálják. Itt úgy látom ez a szakasz éppen megfelelne kezdetnek. Nem annyira vészes.

– Hát…, nem is tudom.

– Inkább velünk szerezzék meg ezt az élményt, mint nélkülünk.

– Jó rendben van, csak ellenőrizd a felszereléseket és a mentő mellényeket.

– Köszönöm édesem, jobb feleségem nem is lehetne – mondta nevetve, majd átölelte és megcsókolta.

Reggeli után összekészülődtek. A srácok kimondhatatlanul boldogok voltak. Az idő is kiválóan alkalmasnak ígérkezett a rafting túrához. Rettentően élvezték a gyerekek a folyó sebességét, ahogy a hullámok dobálták őket, hatalmas sziklák között. Óriási élményt nyújtott számukra ez a kirándulás. A hátralévő napokban még kétszer megtették az utat a fiúk nagy örömére. A telefonban boldogan mesélték élményeiket a barátaiknak.

Az utolsó előtti napon a srácok kikönyörögték, hogy még egyszer had raftingoljanak. Manfrédnak nem volt ellenvetése, hiszen többször megtették ezt az utat és nem egy veszélyes szakasz.

– Én most nem megyek veletek, mert nagyon fáj a fejem. Azonban, mire visszajöttök készítek nektek ebédet – mondta Sabine.

– Rendben szívem, ahogy gondolod. Pár óra múlva itt vagyunk.

A gyerekek is búcsú csókot nyomtak édesanyjuk arcára, majd vidáman távoztak.

Az asszonynak kissé lelkiismeret – furdalása volt, hogy most nem ment velük. A fejfájásától szinte émelygett, így semmiképpen nem hiányzott neki a vadvízi evezés. Gondolta a finom étellel, majd kárpótolja őket. Elkészült a főzéssel időre és kicsit lepihent, mert a fájdalomtól már szinte szédült.

Arra ébredt, hogy két idegen férfi szólongatja.

– Asszonyom! – kiáltozták.

Sabine, kibújt a sátorból, még alig tért magához. Két egyenruhás rendőr állt előtte.

– Kit keresnek?

Az egyik adatai alapján beazonosította. Majd bólintott a társa felé.

– Sajnos a férje és a gyerekek balesetet szenvedtek. Kérem jöjjön velünk. Be kell azonosítania őket.

– Mi történt? – kérdezte kétségbeesetten.

– Jöjjön, az úton mindent elmondunk, amit tudunk.

– Sajnos pontosan nem ismerjük a körülményeket. Telefonon kaptunk értesítést egy felborult csónakról. Odaérkezésünkkor három holttestet találtuk. Itt túl sok a szikla, az egyik felboríthatta őket.

-Valószínűleg az erős sodrás miatt nem tudtak kiúszni a partra – mesélte az egyik rendőr.

Sabinét az ájulás környékezte. A kórházba érkezésükkor nyugtatót kapott.

Magányosan élte további napjait. Az asszony annyira magába roskadt, hogy rövid idő múlva követte szeretteit.

Az öntudatra ébredés után a szellemvilágban látta, hogy miért kellett neki ekkora fájdalmat átélnie.

Előző életében a Liza nevet viselte és Németországban élt. A külső megjelenési formája hasonló volt. Riporterként dolgozott és rohant egyik helyszínről a másikra. Az autóúton nagy sebességgel haladt egy másik város felé. A harmincas éveit taposta, egyedül élt. Útközben az egyik kanyarnál lecsúszott a telefonja az ülésről. Már kijött a kanyarból és lehajolt érte, mert megszólalt éppen. A kormány kissé elfordult, amikor felnézett már frontálisan ütközött a vele szemben haladó járművel. A másik járművet egy férfi vezette és két fia ült a hátsó ülésen. Mindhárman elhaláloztak a baleset következtében. Lizát kórházba szállították, majd később felépült.

Egész életében nyomasztotta a baleset, melyet ő okozott a figyelmetlenségével. A természet törvénye és a szellemi törvény, ok – okozatként maradéktalanul visszahat. Ebben az életében végig kellett élnie azt a fájdalmat, melyet ő okozott, annak az asszonynak, aki elvesztette férjét és két fiú gyermekét a karambol során.

Debrecen, 2023. 09. 21.

Péter és Ilona, már gyermekkorban sokat játszottak együtt. A barátságuk serdülőkorban szerelemmé érett. Természetes volt számukra, hogy a szabadidejüket egymással töltik.

A fiú érettségi után egy jól fizető gyárban helyezkedett el, mint betanított munkás. Szorgalmas és okos volt, gyorsan tanult. Pár év elteltével már megbecsült művezetőként dolgozott.

A lány egy mezőgazdasági cégnél adminisztrátorként talált állást magának. A kedves és bájos teremtést hamar megszerették a kollegái. Szinte családi hangulat alakult ki közöttük.

A két fiatal már a húszas éveikben jártak, amikor elhatározták, hogy összeházasodnak és családot alapítanak. Az összespórolt pénzükből egy kisebb tanyát vásároltak. Nagy baráti társaságuk volt, akik szívesen segítettek nekik a ház felújításában. Amikor elkészültek boldogan vették birtokukba a saját tervezésű, tágas otthonukat.

– Na, kedvesem itt bőven el fogunk férni a leendő gyerekeinkkel együtt – szólalt meg Péter nevetve.

– Nagyon szép lett és elég nagy a tanya, hogy ha kell még bővíthetjük is – válaszolta felesége mosolyogva.

Akkor még nem is sejtették, hogy ez milyen hamar valóra válik.

Időnként ez a baráti társaság összejött náluk egy – egy vidám délutánra. Néhányuk már a gyermekikkel érkeztek látogatóba. Többnyire még három és öt év közöttiek voltak. A részükre elkerítettek egy kis részt, ahol homokozó és hinta várta őket.

Az egyik házaspár különösen közel állt hozzájuk Robi és Helga. Szinte családtagként tekintettek egymásra. A fiú gyermeküket Lacinak hívták, aki alig múlt kétéves.

Ilona, hamar teherbe esett és mindjárt egy iker terhességet állapított meg nála az orvos. Kilenc hónap múlva két gyönyörű kislánynak adott életet. Elfért a támogatás és Helga sokat segített a lányok körül. Neki nem lehetett több gyermeke, így pláne öröme telt a két kislány dédelgetésében. Férjével együtt ők lettek a keresztszülők.

Két év elteltével Ilona ismét ikreket szült, egy fiút és egy kislányt. A gyermekek és a háztartás adtak elég munkát számára, így otthon maradt velük. Sokszor vigyáztak a Lacikára is, amit nagyon szívesen tett. Ilona nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért, de különös érzés fűzte őt ehhez a kisfiúhoz. Olyan szeretet, mintha ő is a saját gyermeke lenne.

Igazi boldog nagy családként élték az életüket. Péter sokat dolgozott, de szabadidejét szerettei körében töltötte. Az egyik napon búskomoran és szótlanul érkezett haza.

– Mi történt Péter?

Nem szólt semmit csak megingatta a fejét és kiment a műhelybe.

A felesége rosszat sejtett, így nem hagyta magára, hanem rögtön utána ment. Férjét átölelve kérdezte.

– Mi a baj?

– Képzeld a Robiék karamboloztak és mind hárman kórházba kerültek. Nem akartam a gyerekek előtt… – mondta könnyes szemmel.

– Gondoltam. Mit tudsz róluk? Hogy vannak?

– A kórházból jövök. Nem engedtek be hozzájuk. Lacikát műtik, talán vele nem lesz gond.

– És a szülők?

– Robi kómában, a feleségének még próbálják stabilizálni az állapotát. Mindkettőt újra kellett éleszteni.

– Istenem ez borzasztó!

– Később visszamegyek a kórházba, akkor már hátha többet tudok.

– Rendben, most gyere vacsorázni.

Szorongva telt az este, a gyerekek már lefeküdtek.

Péter a kórház folyosóján aggódva várakozott, hogy hírt kapjon felőlük. Egyszer csak a főorvos odalépett hozzá.

– Ön a hozzátartozója a balesetet szenvedett családnak?

– Igen.

– Kérem jöjjön velem a szobámba.

– Nézze, a fiú műtétje sikerült, nem lesz maradandó károsodása. Szépen fel fog épülni. Kicsit később, ha gondolja bemehet hozzá.

– Nagyon köszönöm.

– Azonban az apa még kómában van  és válságos az állapota. Az éjszaka kritikus.

– Értem… – válaszolta könnyes szemmel.

Az orvos látta mennyire megviseli Pétert a hír. Kicsit várt, nem is tudta hogyan mondja meg neki.

– Kérem, legyen erős, de az anyát nem tudtuk megmenteni.

Péterből ekkor kitört a zokogás.

– Kér egy nyugtatót?

A férfi csak a fejét rázta, hogy nem.

– Most mi lesz Lacikával…? Hogy mondjam ezt majd meg neki…?

– Várjuk meg a holnap reggelt ezzel. Hátha legalább az édesapját meg tudjuk menteni – válaszolta az orvos.

– Igen…, köszönöm.

– Egyébként, úgy gondolom, hogy most még a fiúnak is erősödésre van szüksége. Ameddig csak lehet kérem várjon ezekkel a hírekkel.

– Persze…, természetes.

– Ha már egy kicsit megnyugodott, bemehet hozzá.

– Köszönöm szépen főorvos úr.

Péter elment a mosdóba, és igyekezett felvenni egy póker arcot. Várt még keveset, majd bement a fiúhoz, aki éppen akkor ébredezett.

– Szia Lacika! Hogy érzed magad?

– Csókolom Péter bácsi. Mi történt? –kérdezte  alig hallhatóan.

– Balesetet szenvedtetek. Téged megműtöttek. Most beszéltem a doktor bácsival. Azt mondta, hogy pihenned kell és hamarosan teljesen jól leszel – simogatta meg a kisfiú ilyedt arcát.

– Anyuék hol vannak?

– Másik kórteremben…, most aludj. Késő van, majd holnap reggel jövök hozzád. Addig fogadj szót a nővérkének.

– Köszönöm Péter bácsi.

– Aludj jó – majd könnyes szemmel puszit nyomot a kisfiú homlokára.

Hazamenve, mindent elmesélt feleségének, aki sírva fogadta a rossz híreket. Másnap reggel Péter igyekezett a kórházba és megkereste az orvost.

– Kedves uram! Sajnos az apa nem élte túl az éjszakát. A kisfiút pár nap múlva kiengedjük, ha továbbra is ilyen szépen javul.

– Nagyon köszönöm főorvos úr – mondta miközben újra a könnyeivel küszködött.

Leült egy székre és magába roskadt. Most mit tegyen, mégsem hazudhat a gyereknek.

Árva lett, nem kerülhet árvaházba, vagy idegenekhez. Intézkedniük kell, hogy Lacika velük maradhasson. Ezeregy gondolat őrlődött benne. Végül úgy döntött, hogy ezt a párnapot áthidalja valahogyan. Lacikát, amikor lehet magukhoz haza- viszi. Otthon majd együtt elmondják neki, mi történt a szüleivel.

Egy hét múlva Péter hazavitte Lacikát, aki folyton a szülei után érdeklődött. Nem értette, hogy miért nem láthatja őket. Ilona és Péter elmesélte neki, hogy a szülei már a felhők felett laknak és onnan küldik felé a szeretetüket. A kisfiú, nagyon sokáig siratta szüleit.

A házaspárnak sikerült elintézni, hogy magukhoz vehessék az árva gyermeket. Ilona úgy nevelte, mint a sajátját. Sohasem tett különbséget az ikrei és Lacika között.

Most nézzünk egy kicsit a fátyolon túlra. A szellemi törvények ok – okozati összefügéseit. Robi és Helga az életüket így vállalták fel a leszületéskor. Ezért nem is lehetett Helgának több gyermeke. Ők duálok voltak és egyszerre távoztak a földi életből.

Lacikát Ilonáéknak kellett felnevelniük. Ezért történt minden, hiszen a kisfiú korábbi életében a gyermeke volt. Az asszony egy fontos szellemi kötelességét teljesítette azzal, hogy magához vette a gyermeket és tisztességben felnevelte.

Debrecen, 2023. 09. 15.

Az 1850 – es években történt egy kis faluban, ahol a többség gyűlölte az osztrákokat. Fanni gyönyörű fiatal lány volt, talán a legszebb. Sokan úgy is hívták a háta mögött, hogy a falu szépe.

Jó módú családban élt, de nem a prominensek közé tartoztak. Szigorú nevelést kapott és akkoriban az erkölcsi tisztaság ért a legtöbbet. Nyilvánosan nem találkozhattak egyedül férfiakkal, csak gardedámmal. Legyen ez rokon, vagy szolgáló lány.

Fanni ebéd utáni időszakban szeretett a parkban sétálgatni, legtöbbször az unokanővére kísérte el. Beszélgettek, jókat derültek. Nem messze a fogadó teraszán osztrák katonák üldögéltek, kártyáztak és iszogattak.

A lány hozzászokott, hogy megcsodálják és bókolnak neki, azonban rá sem hederített. Sőt, amikor osztrák katonát látott még a fejét is elfordította. Udvarlója akadt volna bőven, de kivárt. Sokan ezért rátartinak is gondolták. Pedig csak nem akart az első férfi karjaiba omlani. Az unkanővére, Bella mondogatta is neki, hogy addig válogat még a végén vénlány marad. Azonban Fanni elintézte egy kaján mosollyal és nevetéssel.

Florian főhadnagy, a bajtársaival rendszeresen tartózkodott a fogadó teraszán. Bosszantotta, hogy még a köszönését sem fogadja. Persze a többiek emiatt tüzelték. Nagyon tetszett neki a lány.

– Florian! Kár a gőzért, ezt a lányt sosem fogod megszerezni – mondta az egyik.

– Hallottam, hogy utálja az osztrák katonákat, már csak ezért sincs esélyed – mondta a másik.

– Túl büszke, nem fogadja senki udvarlását – szólalt meg a harmadik is.

– Már pedig, lehetetlen nincs! – vágta rá Florian tüzesen.

– Na, ha ilyen biztos vagy benne, akkor mersz – e fogadni velünk?

– Merek! – válaszolta határozottan.

A fogadást szent és becsületbeli ügynek tartották.

– No…, mennyi időt kérsz az meghódítására?

– Egy hónapot adjatok nekem.

– Rendben! Köteles vagy nekünk beszámolni a hódítás eredményeiről – kötötték ki a fogadásnál.

– Megegyeztünk! – kezek csapódtak egymásra.

A bajtársai, csak mosolyogtak rajta.

– Hát…, erre igazán kíváncsi leszek – szólalt meg az egyik.

– Floriant imádják a nők – tette hozzá a másik.

Délceg férfi volt és igen megnyerő a stílusa. Bella szívesen viszonozta egy mosollyal a köszöntésüket.

– Bella! Nem szégyelled magad? Ők osztrákok – szólt rá Fanni.

– Na és? Nézd inkább te is milyen sudár férfiak. Az egyik az különösen figyel téged. Biztosan tetszel neki.

– Nem érdekel! Tudod, hogy ellenségeink.

– Hm…, nekem ugyan nem! – válaszolta hetykén.

– A szüleim, ha tudnák, el sem engednének veled.

– De, nem tudják – szólalt Bella nevetve.

– Mára elég is volt, menjünk haza – kérte Fanni.

– Rendben, ahogy akarod.

Florian észrevette, hogy a másik lánnyal könnyebben szóba elegyedhet. Gondolta, majd rajta keresztül közelebb kerül Fannihoz.

Bella késő délután már egyedül sietett hazafelé. A főhadnagy, rögtön utána szegődött.

– Bocsánat kisasszony a merészségemért, de elkísérhetem egy darabon?

A lány végig mérte, elmosolyodott.

– Hát, ha éppen erre visz az útja – válaszolta kacéran.

– Florian vagyok – mutatkozott be.

– Bella – válaszolta a lány.

– Láttam, hogy délután egy nagyon csinos hölggyel sétáltak. Talán a barátnője?

– Nem, a kuzinom.

– Lenne kedves és elárulná nekem a nevét?

– Fanni. Látom nagyon érdekli.

– Bocsásson meg, csak szeretnék vele megismerkedni.

– Hát…, azt hiszem az nem lesz könnyű.

– Szeretem a kihívásokat.

– Köszönöm, hogy elkísért, én megérkeztem.

– Szívesen tettem.

Bella másnap elmesélte Fanninak, hogy a főhadnagy komolyan érdeklődött utána. Ám, a lányt ez hidegen hagyta. Bár legyezgette a hiúságát, de továbbra sem törődött vele. Már egy hét eltelt és Florian nem jutott közelebb a lányhoz. Mindig kedvesen, mosolyogva köszöntötte, de hiába. A bajtársai persze cukkolták és kinevették, hogy ilyen nagy fába vágta a fejszéjét. Már kezdte szégyelleni magát és megbánta a fogadást. A becsület szó azonban kötötte. Pár napra a fővárosba kellett utaznia.

Fanni azt vette észre magán, hogy hiányzik a főhadnagy figyelmes köszöntése. Bella megbetegedett, így kivételesen az egyik nap egyedül sétált a parkban. Florian visszatért és épp a parkon keresztül haladt a fogadó felé. A lány egy apró kis gödörben megbotlott és a főhadnagy rögtön a segítségére sietett. Átkarolta és megtartotta, hogy el ne essen. Hosszasan néztek egymás szemébe.

Floriannak eddig is nagyon tetszett a lány, de most a pillantása a szívéig hatolt. Fanni megenyhült iránta. Erős karjaival, ahogyan megtartotta szeretetteljes érzés vett erőt rajta. Sokszor a gondolataiban járt és alig várta, hogy újra láthassa. Már fogadta a férfi köszönését. Sokat gyötrődött, hiszen a tudatával megvetette, míg a szívével ellenállhatatlanul szerette.

Ez az érzés mindkettőjükben napról – napra erősebb lett. Flórian már elérte, hogy udvarolni járt Fannikéhoz. Halálosan szerelmes lett belé. Tiszta, szenvedélyes érzések kötötték hozzá.

Lelkében, azonban a szégyen hatalmas vihara dúlt. Átkozta magát a fogadásért. Nem tudta mitévő legyen. A bajtársainak félt őszintén beszámolni. Írtózott attól, hogy Fanninak ilyen megaláztatásban legyen része. Azonban kötötte a becsületszó és gyűlölte magát ezért a tettéért. Egyik este, amikor elköszönt a szerelmétől, kiment a parkba és főbe lőtte magát.

Odaátról már látta, hogy a könnyelmű fogadásával, milyen mélyre sodorta magát. Szeretteinek mekkora szívfájdalmat okozott tettével.

Debrecen, 2023. 09. 13.

Jennifer, az egyetem elvégzését követően, az írói pályát választotta. Imádta a történeteket megírni. Boldog, kiegyensúlyozott életet élt. A könyveivel nagy sikereket ért el.

Gyermekkorától voltak különös álmai, amik előre vetítették neki a fontosabb sorsfordulókat. Hit bennük, mert minden alkalommal beteljesültek. Életének derekán járt, amikor elgondolkodott azon, hogy ezek nem lehetnek véletlenek. Szépen fokozatosan kezdett elmélyülni a spirituális világgal kapcsolatos ismeretekben. Azt vette észre magán, hogy egyre szenzitívebb a meditációk hatására.

Egyik este a vacsorát követően éppen a mosogatással foglalatoskodott. Hirtelen olyan érzése támadt, mintha lenne még ott valaki. Természetesen az ajtó zárva volt, így rajta kívül senki sem tartózkodhatott a lakásban. Az érzés egyre erőteljesebbé vált, majd a parketta is elkezdett recsegni. Gondolatban szinte magától kérdezte.

– Ez mi lehet? Van itt valaki?

A legnagyobb meglepetésére egy hang válaszolt neki, amit csak a fejében hallott.

– Igen, bocsánat a zavarásért. A világért sem akartam megijeszteni.

Jennifer, hirtelen megdermedt. Hiszen ekkor tudatosult benne, hogy gondolati úton kommunikál egy lélekkel.

A helyzetet felismerve, megbátorodott és beszélgetésbe kezdett vele.

– Hogyan szólíthatom?

– Itt már nincs jelentősége a neveknek.

– Értem, de a beszélgetés talán könnyebb lenne.

– Rendben, amikor a Földön éltem  a Susan nevet viseltem.

– Miben segíthetek?

– Azért fordultam önhöz, mert írónő. Azt szeretném, ha vállalná, hogy megírja az én történetemet.

– Jó, de mitől olyan különleges? Miért szeretné, hogy megírjam?

– Ahol most én vagyok angyali tanítók segítenek nekünk megérteni, hogy mi miért történik. Ők kértek meg rá, hogy meséljem el, mert igencsak tanulságos. Most is itt vannak velem, ők kísértek ide.

– Értem. Még nem írtam így. Mi ennek a módja?

– Most elmesélném a történetet önnek és majd, amikor gondolja megírja. Itt látom későre jár, nálunk nincs idő.

– Igen, kissé már fáradt vagyok, de szívesen meghallgatom. Hogyan tudunk kapcsolatba lépni, ha elakadok, vagy kérdésem van?

– Az angyalok látják, mikor kezd neki és akkor majd engem ismét idehoznak, hogy segítségére legyek.

– Rendben, nagyon szépen köszönöm. Ez igazán különleges élmény és lehetőség számomra.

Jennifer legnagyobb megdöbbenésére, az egész beszélgetés szinte pár pillanat volt. Elképesztő, hogy a gondolati kommunikáció, milyen más sebesség egységben mérhető. Susan történetét egyszerűen lenyűgözőnek találta a következmények magyarázatával együtt. Ő is sok ismeretet szerzett általa. Nehezen tudott elaludni, folyton ez járt az eszében. Alig várta, hogy reggel legyen és megkezdhesse ennek a túlvilági történetnek a leírását.

Másnap a reggeli kávé után mindjárt neki látott az írásnak. Elkezdett visszaemlékezni a Susan által mondottakra. A történetet film szerűen látta maga előtt. Akár egy regényt is írhatott volna belőle. Azonban a lélek megkérte, hogy csak röviden, tömören a lényeget írja le. Ugyanis nem szerette volna, ha túlsúlyban van az esemény, a magyarázathoz képest.

Hétköznapi földi élete volt a lánynak és szerelmes lett egy sportoló fiúba, Dylanba. Mindent elsöprő lángoló érzések és szenvedélyek kerítették hatalmukba őket. Már első pillanattól úgy érezték, mintha ezer éve ismernék egymást. Nagyon sok mindenről azonosan gondolkodtak. Dylan elkezdte a mondatot és Susan befejezte vagy fordítva. Több mint egy éve jártak együtt, amikor a fiú megkérte a kezét. Ő boldogan mondott igent, mert nagyon harmonikus kapcsolatban éltek. El sem tudták volna képzelni az életüket egymás nélkül. Az esküvőjüket tervezték de egy hónappal előtte Dylan szíve megállt edzés közben. Az újraélesztés nem járt sikerrel. Susan visszaemlékezése szerint, abban a pillanatban szorított a mellkasa és elsötétült előtte minden, majdnem elájult. A tragédiát annyira nehezen viselte, hogy szinte vele halt a vőlegényével. Képtelen volt feldolgozni a fiú halálát.

A keserűség mardosta belülről, annyira leépült fizikailag, hogy kórházba került. A kezelés hatására kicsit jobban lett, majd kiengedték. A szerelmének hiánya odáig gyötörte, hogy nem akart élni nélküle. Az öngyilkossághoz nem volt elég bátorsága, de már feladta. Fokozatosan egyre kevesebb táplálékot vett magához ezzel siettette a halálát.

– Susan! Jól érzékelem, hogy újra itt van?

– Igen, itt vagyok. Amikor gondolatban visszaolvasta már hallottam.

– Ez az alaptörténet. Jó lesz így, vagy egészítsem ki valamivel még?

– Nem szükséges, azt gondolom, hogy a következmények megértéséhez elég lesz. Bár, azt kiemelném, hogy mi nem a földi szerelemmel szerettük egymást. Ez az érzés teljesen más, überel mindent. A leírt jellemzők is csak a duáloknál tapasztalható. Hiszen az a lelki szeretet fűzi össze őket, ami valamikor egy volt. Ezért lettem rosszul és éreztem meg a halálát.

– Kérem segítsen akkor nekem abban, hogy pontosan le tudjam írni ezeket az ok – okozati összefüggéseket.

– Amikor átkerültem ide a szellemvilágba teljesen világossá vált előttem minden, hogy mi miért történt. Persze ebben nagy segítségemre voltak és vannak a tanító angyalok.

– Várjunk egy pillanatra Susan! Tudna nekem arról valamit mondani, hogy mi történt a halála után közvetlenül?

– Megkérdezem, hogy beszélhetek – e róla. Már bólogatnak, hogy igen. Borzasztó érzés volt nagyon sokáig, bár itt nincs idő. Azonban nincs esti alvás sem, hanem folyamatosan érzékelhető minden. Éhség, szomjúság, fájdalom stb.

Sötétség volt körülöttem, nem tudtam, hogy mi történt velem. Nyomorultul, elhagyatottan éreztem magam. Az emberek azért lesznek öngyilkosok, mert azt hiszik, hogy ha meghalnak majd minden megoldódik. Óva intenék mindenkit ettől! A problémát, ami elől menekülünk tovább visszük a lelkünkben. Ez azt jelenti, hogy a következő életünkben ugyanezzel kell majd megküzdenünk.

Ugyanis csak az érzéseket visszük át és az a tudás, amit a Földön megszerzünk, az ott marad az agyban. A lélekben csak az érzések maradnak meg. Így még nagyobb és keservesebb lett a szenvedésem hosszú ideig.

Egy idő után elkezdett halvány fény derengeni. Majd két angyal jött értem és elvittek egy magasabb tanító angyal elé. Ő elmagyarázta nekem, hogy az öngyilkosság a legnagyobb bűn és én ennek egyik passzív fajtáját követtem el. Ezért egy alacsony szférába fogok kerülni, ahonnan ismét el kell kezdenem a fejlődés fokozatain haladni. Mindaddig kell visszaszületnem olyan szituációba, amíg helyesen meg nem oldom a próbatételemet.

– Ez nagyon kemény lesz Susan!

– Igen, sajnos az emberek nincsenek tisztában a túlvilág törvényeivel, ahogyan én sem voltam.

– Dylan után vágyakozott, találkozott vele?

– Nem sajnos! A sóvárgásom hiábavaló volt. Mivel ezt tettem, nagyon sokáig távol leszünk egymástól. Ő egy magasabb szférába került.

– Ezek a szférák, akkor nem átjárhatóak?

– Nem, mindenki a lelkifejlődésének megfelelő szférába kerül, ahol hasonló lelkek vannak. Azonban jönnek magasabban fejlett lelki tanítók, hogy segítsék az ott lévőket.

– Miért nem jöhetett létre a házasságuk? Hiszen boldog életet élhettek volna. Miért kellett Dylannak ilyen fiatalon átmennie? Bocsásson meg a sok kérdésért.

– Semmi baj ezért vagyok itt. Ő így vállalta fel az életét. Neki most ennyi elég volt ahhoz, hogy magasabb szférába kerüljön. Nekem pedig ezt el kellett volna elfogadnom és elengedni őt, ami sajnos  most nem sikerült.

– Értem, őszintén sajnálom. Az elmondásából úgy érzékelem, hogy ez nem csupán egy földi szerelem volt az önök részéről.

– Igen, mi duál pár vagyunk. Nekem is most magyarázták el a tanító angyalok.

– Mesélne nekem erről?

– A duálok, az ősidőkben egyetlen lélek volt. Azonban a bűn lejtőjén való sodródásban ketté váltak adó és elfogadó félre. Mindegyikük külön – külön, egyedileg fejlődött. A cél az újra egyesülésük egy olyan magasabb szférában, ahol csak a szeretet létezik. Onnan, már együtt haladnak tovább a fejlődés útján.

– Addig találkozhatnak a földi életben?

– Igen, hiszen szükséges a folyamatos egymáshoz csiszolódás.

– Ezt hogyan kell elképzelni?

– A szeretet erősíti a köteléküket, míg a harag és gyűlölet taszítja őket egymástól. Ezért általában testvérként, vagy anya – gyermekként születnek le. Az anyai szeretet a legerősebb.

Fejletlen állapotukban nem kerülhetnek össze házasságba. Nem tudnának egymás mellett megmaradni. A szeretetlenség viszont életsorozatokra eltávolítaná őket egymástól.

Ez történt velünk is. Szükség volt arra, hogy találkozzunk, mert ezek az erős érzések, az egymás utáni vágyakozás, majd újra összehozott volna minket. Ha én nem rontom el, akkor már a következő életünkben leélünk egy boldog életet. Most én még nem voltam erre alakalmas. Ezért nem köttethetett meg a házasságunk. Sajnos azzal, hogy nem tudtam elengedni és idejutottam, még többet rontottam a kettőnk lehetőségén. Visszavetettem életsorozatokra a boldog egymásra találásunkat.

– Akik házasságban együtt leélnek egy életet, azok mind duálok?

– Nem. Mindkét félnek csiszolódni kell a házasság törvényében. Azonban egy – egy ilyen élet, minél szeretetteljesebb, annál inkább előre viszi a duálok találkozását. Addig egy másik duálfél, akivel azonos módon fejlődtek békésebb életet kínál.

– Susan! Szeretne – e még valamit mondani az olvasónak?

– Igen. Csak annyit, hogy ez egy teljesen más világ itt. A test már nem takarja a lelket, így nincs hazugság sem. Közvetlenül láthatóak a felénk irányuló érzések. Sajnos most látom, hogy kik voltak az igaz barátaim és kik voltak azok, akik csak érdekből tartották a kapcsolatot.

– Susan, nagyon szépen köszönöm, hogy itt voltál és megírhattam ezt a tanulságos történetet.

– Én köszönöm. Talán még nem késő és segíthettem egy keveset.

– Gondolom, hogy akik hisznek a túlvilágban, megértik, hogy a jelen életükkel alapozzák meg a követkő életüket. Azt kívánom neked, hogy erősödjél meg és a leszületésedkor sikeres földi életed legyen.

– Köszönöm.

Jennifer, hálás volt ezért az adottságáért. Az írói munkásságának évtizedei alatt több olyan históriát megírt, amely valahol, valamikor megtörtént. Ezek olyan egyedi elbeszélések, amelyek egy különleges világból íródtak. A lelkek boldogok voltak, mert a történetük fennmaradt időtlen időkig.

Debrecen, 2023. 09. 07.