Ana, Angliában, Londonban él férjével és két lányával. Jelenleg az egyetemen tanít pszichológiát. A férje Thomas, aki villamosmérnök. A lányok már nagyok és önálló életet élnek. Az idősebb Lisa, írónő és jelenleg írói válságban szenved.

Este hét órakor megcsörrent a telefonja Anának. Éppen vacsorához készülődtek a férjével.

– Anya…! Kérlek segíts…! Nem tudom hogyan tovább…! – szólalt meg sírva a telefonban Lisa.

– Mi történt kislányom?

– Szorít a határidő a könyvem befejezésével és egy fia gondolat sem jut eszembe. Már mindent megpróbáltam, de rágörcsöltem az egészre. A kiadó folyamatosan zaklat, hogy mikor adom már le a kéziratot. Így teljesen megakadtam az egésszel. Ha nem fejezem be időre, felbontja velem a szerződést. Tudod, ezen nekem most nagyon sok múlik.

– Igen, tudom Lisa. Gyere át! Épp a vacsorához készülünk, kérlek lazíts egy kicsit. Maradj itt éjszakára és egy jót beszélgetünk, hátha kitalálunk valamit.

– Nagyon köszönöm anya! Fél óra, és ott vagyok.

– Várunk szeretettel.

A lány, gyorsan összeszedte magát. Kocsival hamar odaért már nem volt nagy forgalom az utakon.

A vacsora vidám hangulatban telt. Lisának sikerült kicsit feloldódnia. A család meghitt közössége és a szülői szeretet kizökkentette a mindennapi darálóból. Később édesapja leült meccset nézni a tv – ben. Hagyta, hogy anya és lánya elmélyedjenek a beszélgetésben.

Lisa elmesélte röviden, hogy miről szól a történet. Ana figyelmesen végig hallgatta. Több variációt is átbeszéltek, de egyik sem volt az igazi. A közös ötletelés, azonban mégis elindított egy fonalat a lány fejében.

– Anya, egy igazi megtörtént eseménnyel lenne jó befejezni. Nekem nincs ilyen tapasztalatom és nem ismerek senkit, akinek lenne. Talán a pácienseid között?

– Nem kislányom! Erről szó sem lehet!

– Persze, sajnálom! Ne haragudj, csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.

– Hm…, – Ana hosszasan elgondolkodott, egy régi emlék csillant meg a fejében.

–Lehet, hogy mégis tudok segíteni neked.

– Na…! Mondd már! – kérte izgatottan Lisa.

– Nagyon régen volt, és velem történt meg. Igazából ez indított el a pályámon.Cserediákként, egyszer Magyarországon töltöttem pár hónapot. Gyönyörű szép ország és kedvesek, barátságosak az emberek. A legjobban Budapesten, a Vajdahunyad vára és környéke fogott meg. Olyan az egész, amikor a hídon át belépsz, mint egy elvarázsolt táj. Igazi időutazásban van részed.

– Képzeld ez a vár másolata az eredetinek, ami Romániában van. Akkor megfogadtam, hogy egyszer elmegyek oda és megnézem. Úgy éreztem, ezt nekem látnom kell. Sok év telt el, amikor egy baráti társasággal sikerült elutaznom. Az út hosszú és fárasztó volt, de megérte. Sohasem fogom elfelejteni az ott történteket.

– Ez izgalmasnak tűnik – szólt közbe Lisa.

– Igen, szinte hihetetlen. Idegenvezető kalauzolt minket körbe, a többi túristával együtt, ugyanis két óránként indultak a csoportok. Fantasztikus érzések kerítettek hatalmukba a vár bejárása során. Szinte az 1400 – as években találtam magam. Az egész vár hangulata és kisugárzása, mit sem változott. A lovagteremhez érve, várt az igazi meglepetés. A földi látvány is nagyon szép volt, hiszen maga a gótikus építészeti stílus rendkívüli benyomást keltett.

Hirtelen bevillant előttem egy másik sík. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. A hosszú asztalon csodálatos, gazdag királyi teríték. Középen ült Hunyadi László és felesége Szilágyi Erzsébet. Én velük szemben kissé jobbra, az asztaluk sarkától nem messze álltam. Két szolgáló lány jött, akik feltálalták az ételt. Fehér fejkendőben és kötényben, a ruhájuk egységes kék színű volt. Erzsébet korhű, elől a nyakától a mellkasáig, fehér csipkézett ruhában ült. László fényes, kék színű öltözéket viselt. Mielőtt visszazökkentem volna a földi sík világába, László megszólított, persze ez metakommunikáció szintjén zajlott;

– Ön lát minket?

– Igen.

– Na végre valaki…!

–Hogyhogy itt vannak? Azt hittem csak képzelődöm, és a vár hatása.

– Nem kedves, nem képzelődik. Ez borzasztó helyzet, amibe kerültünk már nagyon régen. Itt jönnek – mennek az emberek, hangoskodnak, rohangálnak a gyerekek. Miránk, senki nem figyel. Próbáltunk velük beszélni, de nem hallanak és nem látnak minket. Ezért örültünk meg magának, hogy végre valaki felfedezett bennünket. Kérem segítsen nekünk, ha tud.

– Önök nagyon régen meghaltak már, ezzel tisztában vannak?

– Gondoltuk, hogy valami nincs rendjén, de így már értjük – válaszolt László lehangoltan. Hányadik évben vagyunk?

– Most 2015 – öt írunk.

– Jaj…! Hiszen, akkor több száz éve itt rostokolunk!

– Igen, itt ragadtak a két világ között, valamilyen oknál fogva.

– Akkor a múlt foglyai vagyunk?

– Igen, így is mondhatjuk.

– Hogyan tudnák kiszabadulni ebből az állapotból? Sokat szenvedünk miatta.

– Csak az ima segít!

– Értem, akkor imádkozzunk mindannyian.

– Én is hívom az angyali segítséget, akik majd a saját szférájukba kísérik önöket.

– Nagyon köszönjük, Isten áldja.

Néhány pillanat múlva a jobb kezem felől, hatalmas angyalok szálltak alá. Aranyfényben tündököltek és óriási szárnyaikkal körülölelték őket, majd eltávoztak.

Visszatérve a földi sík valóságába, azt vettem észre, hogy az egyik középkorú, szintén túrista hölgy furcsán néz rám és mosolyog. Felvettem vele a szemkontaktust és bólintott, majd tovább haladt a vár falai között. Nagy valószínűséggel végig nézte a – múlt foglyainak – távozását.

– Anya, ez fantasztikus történet, megmentetted a könyvemet! – kiáltott fel Lisa.

– Igazán örülök kislányom, akkor most már minden rendben lesz, csak írd meg a befejezést – és átölelte lányát.

– Nagyon köszönöm neked!

Másnap Lisa befejezte a történetét. A kéziratot leadta a kiadónak, aki persze megkönnyebbült a szűkös határidő miatt. A könyv hatalmas sikert aratott. Lisa elismert írónő lett, amivel vágya beteljesült.

Debrecen, 2024. 01. 15.

/107. évfordulóra/

A Britannic nevű utasszállító hajót, Belfastban építette meg a White Star Line társaság. Ez volt a harmadik ilyen típusú óceánjárójuk, az Olympic és a Titanic nevű hasonló hajók után. A Titanic elsüllyedését követően, ami igen nagy port kavart fel, már különböző jelentős változtatásokat eszközöltek biztonság tekintetében a Britannicon. Emiatt a hajó építése igen lassan haladt.

Akkoriban a hajóépítő társaságnak komoly híre volt. A Titanic elsüllyedése miatt, azonban csorbát szenvedett. Mindenkit érdekelt, hogy a Britannic nevű óceánjárón, milyen biztonsági intézkedéseket hajtanak végre ezek után. A vezérigazgató, azonban senkinek nem volt hajlandó nyilatkozni. Az elkészüléséig titokban akarta tartani a módosítások tervét.

James, újságíróként dolgozott több lapnál. A harmincas éveit taposta. Általános kinézetű, magas, vékony, bajuszos fiatalember, ám a modora nagyon megnyerő. Gondolatait éppen a családalapítás foglalkoztatta. Szerelme Aine, barna, fiatal csinos lány. Filigrán és vidám természetű, sokat nevetgéltek együtt. Nagyon szerették egymást, és az esküvőjüket tervezgették.

Erre a nem mindennapi rejtélyre, azonban a férfi felkapta a fejét, mert az első akart lenni, aki erről tudósitást ad. Addig ostromolta a vezérigazgatót, amíg végül hajlandó volt egy interjút adni neki.

Az igazgató irodájába belépve, megcsapta a hajók iránti szeretetének feelingje.

Több kis makett tárult a szeme elé, és a hajó tervek sokasága a falon, valamint az asztalán.

– Uram! Melyek azok a módosítások, amelyek garantálják, hogy a Britannic nem fog elsüllyedni?

– Először is nagyobb teljesítményű gőzturbinát szerelünk be. Így a hajó stabilabb és gyorsabb sebességre is képes lesz. A vízzáró rekeszfalakat magasabbra építjük. Hét elárasztott rekesszel még mindig a felszínen tud maradni, ha mégis valami történne. A hajótest burkolatát képező acéllemezeket nem egy, hanem két szegecssorral rögzítjük majd egymáshoz az erősebb teherbírás miatt.

– Értem, ezek tényleg komoly fejlesztések. A mentőcsónakok vonatkozásában, mit tesznek?

– Negyvenhat mentőcsónak, és ebből négy motorcsónak lesz a hajón, ami a mentésre alkalmas.

– Mekkora az óceánjárónak a mérete?

– A tömege pontosan 48 158 tonnát tesz ki, míg a hossza 269,1 méter.

– Óriási luxushajó, talán a legnagyobb is?

– Igen. Ez mindenképpen alkalmas lesz arra, hogy Southampton és New York között menetrend szerűen közlekedjen.

– Uram! Nagyon szépen köszönöm, hogy fogadott és válaszolt a kérdéseimre. Talán egyszer én is kipróbálhatom majd ezt csodálatos óceánjárót.

– Kedves James! Nekem megtiszteltetés, hogy felkeresett, bár igyekeztem az újságírókat távoltartani. Az Ön kitartása mégis meglágyította az álláspontomat. Utána néztem a munkájának és láttam, hogy több komoly lapban is szerkeszt. Szeretném megkérni, hogy az első utunkon vegyen részt, és tudósítson az átélt élményeiről.

– Ez igazán nagyon megtisztelő felkérés, melynek örömmel teszek eleget. Köszönöm szépen Uram.

James nagyon boldog volt, hiszen álmában sem gondolta, hogy egyszer majd feljut egy ilyen óriási utasszállítóra. Azonnal ment az irodába, hogy telegráfon leadja a friss információit a lapoknak. A munka végeztével felkereste szíve választatottját.

– Aine! Képzeld mi történt…, -majd elmesélte a vezérigazgató ajánlatát.

– Hát ez igazán megtisztelő ajánlat.

– Arra gondoltam, hogy a nászutunk is lehetne ez az utazás. Mi a véleményed kincsem?

– Nézd, te csak menj és dolgozz nyugodtan. Én másra gondoltam.

– Azt hittem te is örülsz, majd neki.

– Örülök kedves a sikerednek. Az utazástól én félek, nem érezném jól magam. A Titanic elsűlyedése óta eszem ágában sincs hajóra szállni.

– Megértelek angyalom, de őszintén sajnálom. Nekem muszáj ott lennem, mert nem mondhatom vissza a felkérést. Ez nagy előre lépést jelent a munkámban is.

– Semmi baj, én itt várok rád. Nászútra pedig, majd elmegyünk máshová.

– Jól van szerelmem, ha így jó neked.

A Britannicot 1914. február 26. – án bocsátották vízre. Mielőtt azonban megtehette volna a próba útját, kitört az első világháború. 1915 november 13. – án, az Admiralitás lefoglalta az óceánjárót, és kórházhajónak alakíttatta át. Azt a feladatot kapták, hogy a Földközi – tenger térségéből a sebesülteket szállítsák haza a frontról.

James így is vállalta, hogy felszáll a hajóra, és tudósításokat végez. Úgy gondolta, hogy a katonáktól ráadásul értékes információkat is be tud majd szerezni. Nehéz búcsúzás várt rá a szerelmétől, hiszen nem tudta, hogy mikor térhet majd vissza hozzá. Egy fotót Aineről a zubbonya jobb felső zsebében őrzött. Könnyek között egymást szorosan átölelték. A férfi az utolsó pillanatban ugrott fel a hajóra. Az óceánjáró lassan kifutott Belfast kikötőjéből, hogy először Liverpool felé vegye az irányt.  A lány ameddig csak látta a hajót fehér zsebkendőjével intett búcsút szerelmének.

A Britannic jól vizsgázott, hiszen több alkalommal is megtette az utat. Jamest a szerkesztősége felkérte, hogy folyamatosan tudósítson a katonák történeteiről. A lapszáma megnövekedett, mivel a lakosság türelmetlenül várta a friss híreket. A sebesültek, a megjelenő cikkek által üzentek sok esetben a hozzátartozóiknak.

James és Aine emiatt csak kevés időt tudtak együtt tölteni.

Az újabb, és újabb utazás megviselte a szerelmesek érzéseit. Egyre nehezebb lett az elválás. Aine, azonban türelmesen várta vissza minden alkalommal kedvesét. Megértette, hogy milyen sokat jelent a hozzátartozóknak hírt kapni a fronton harcoló, vagy éppen sebesült szeretteiktől. Tudta, hogy ez egy áldozatos szolgálat, ami ebben a helyzetben fontosabb mindentől.

A Britannic 1916 november 17. – én kötött ki Nápolyba, hogy pótolják a szén és az ivóvíz szükségleteiket. Az időjárás, közben viharosra fordult, emiatt várniuk kellett a továbbhaladással. Az égi háború lecsendesedését követően felszedték a horgonyt és elindultak a görög Lemnosz szigete felé.

November 21. – én, reggel 8 óra 12 perckor hatalmas robbanás rázta meg a hajótestet. Hirtelen kitört a pánik és a halálfélelem eluralkodott mindenkin. Nagy volt a zűrzavar. Aki tudott rohant a mentőcsónakok felé. Azt gondolták, hogy egy másik hajóval ütköztek. Később kiderült, hogy Kéosz szigetének közvetlen közelében aknára futott az óceánjáró.

Sajnos a hatalmas robbanás következtében a biztonsági rendszer igen komoly károkat szenvedett. A tengervize így rövidesen betört a hajótestbe. Az alsó szinteken a kabinablakok nyitva maradtak, ez elősegítette a hajó gyorsabb süllyedését.

A kapitány rögtön elrendelte a védőajtók lezárását, de azok annyira megrongálódtak, hogy szinte működésképtelenné váltak. Így a befolyó víz hamar elérte a kazánházat, ennek következtében a Kórházhajó pedig, a süllyedési szintjét.

A kapitány azonnal felmérte a helyzetet. Látta, hogy az utasszállító már nem fog a felszínen maradni, elveszítették ennek lehetőségét. Megpróbálta még a sziget felé kormányozni, majd leadták az S.O.S jelzést is. A matrózok eközben elkezdték a mentőcsónakok vízre bocsátását és az emberek kimenekítését.

James lelkében is elharapódzott a félelem, hogy többé nem láthatja, és már nem ölelheti magához a kedvesét. Leroskadt egy zsákra, elővette Aine fényképét és könnyes szemmel nézett rá. Mintha megszűnt volna egy pillanatra körülötte a világ. Az egyik orvos majdnem elesett benne.

– James! Maga meg mit csinál itt? Azonnal jöjjön, segíteni kell az embereknek! – karon fogta és magával ráncigálta.

A férfi felocsúdott révületéből, és folyamatosan segített mindenkinek beszállni a mentőcsónakokba. Már alig voltak a hajón, amikor a kapitány hozzászólt.

– Most már menjen maga is! Írja meg a lapoknak a Britannic krónikáját.

– Igenis Kapitány! – majd szalutálva belépett a közeli mentőcsónakba.

Leült az egyik szabadhelyre, majd ismét elővette zsebéből a kedvese fotóját.

– Mégis találkozunk angyalom – gondolta magában.

Ekkor hírtelen az óceánjáró tatja kiemelkedett a vízből és a hajócsavarja, a közelben lévő két mentőcsónakot egyetlen pillanat alatt bedarálta.

James a kezében fogta szerelme fotóját, és meredten nézte, miközben a tengermélye bocsátott örök álmot rá.

A kapitány ekkor adott utasítást a hajó gépének a leállítására, majd kiadta a végső parancsot a Britannic elhagyására. Utolsóként távozott a hajóhídról, amikor a víz már azt is elérte.

Az S.O.S. jelzésre érkezett a közelből két hajó a segítségükre, valamint a környék halászai is részt vettek a mentésben. A katasztrófát, így több mint ezren túlélték. Az áldozatok többnyire a hajó felemelkedésekor vesztették életüket. Az óceánjáró a robbanás után mintegy 55 perccel, a jobb oldalára dőlt, majd végleg elsüllyedt. Immár az Égei – tenger, száz méter mélyen adott otthont a Britannic roncsainak.

Debrecen, 2023. 11. 14.

Ez a történet az 1950 – es években játszódik, amikor nagy volt a szegénység az emberek között. Nem mindenki ünnepelhette méltón a karácsonyt. Az is nagy dolognak számított, ha valaki tudott fenyőfát vásárolni. Szaloncukorra csak a felső, gazdag rétegnek jutott. Többnyire, akinek lehetősége volt rá saját készítésű cukorka díszítette a fáját. Egész évben gyűjtögették a kis színes papírdarabkákat. A gyűrődést a körmükkel simogatták el. Cukorból, eszenciával különböző mázat készítettek, amit fél krumplik belsejébe öntöttek, mert ez adta a formát. A kicsit tehetősebbek kakaó porból is csináltak édességet.

Palika, olyan nyolc – tíz éves lehetett. Édesanyja, Sárika a gyárban dolgozott, három műszakban. Egyedül nevelte fiát, mert a férje otthagyta őket. Szegénységben, de tisztességesen éltek egy nádfedeles, kis vályogházban.

Közeledett a karácsony ünnepe. Megszokták, hogy nincs fenyőfájuk, sem cukorka. Szép csendben imádságosan ünnepeltek, nagyon szerényen. Előfordult, hogy valamelyik szomszéd vitt át nekik egy kis kalácsot, vagy egy tányér süteményt.

Az iskolában már tanítási szünetet tartottak. Palika édesanyja dolgozott és csak kora délután ért haza. A fiú szeretett a piactéren lófrálni. Nézelődött és sóvárogva nézte a sok fenyőfát. Imádta az illatát, gondolta néhány letört ágat összeszed. Örömöt szerez vele majd édesanyjának. Beleteszi a vázába, ahogy ilyenkor szokták, legalább az illata töltse be a pici szobájukat.

– Hé, te! – mordult rá az eladó.

– Én csak… – próbált könnyes szemmel válaszolni a fiú, de belefojtotta a szót az eladó.

– Takarodj innen, te mihaszna!

Egy középkorú férfi, aki épp fát vásárolt, fültanúja volt. Végig nézett a fiún és látta, hogy kopott nadrágja alól kivillan a bokája. Kezében egy letört ágat tart, majd leteszi és arcát törölgetve elindul.

– Várj fiam! – szólt utána.

Megsimogatta a fejét és leguggolt hozzá.

– Hogy hívnak?

– Palika vagyok.

– Mire kell neked a letört fenyőág?

– Tetszik tudni, nekünk még sosem volt karácsonyfánk, de ilyen kis letört ágat a vázába szoktuk tenni, hogy az illata betöltse a szobánkat.

– Értem Palika. Hát most lesz egy egész fenyőfa a szobátokban – válaszolta kedves mosollyal az arcán és kezén fogta a fiút.

A kisfiú, csak nagy szemek meresztett rá és nem értette.

– Gyere velem, nézd csak itt vannak olyan kisebbek, amit elbírsz hazáig. Válassz egyet, melyik tetszik neked?

Palika csak nézte és meg sem mert szólalni. A férfi több fát is megmutatott neki, amik szép formásak voltak.

Észrevette, hogy az egyiknél különösen felcsillant a gyermek szeme.

– Látom ez tetszik neked, igaz?

Palika csak bólogatott.

– Akkor ez, az én karácsonyi ajándékom neked Palika.

A fiú továbbra is nagy szemekkel nézett rá és óvatosan nyúlt a fáért, szinte el sem hitte. Majd hirtelen megszólalt.

– Angyalnak tetszik lenni?

– Nem, nem vagyok angyal. Ha az lennék, nem létezne szegénység. Boldog Karácsonyt fiam!

– Köszönöm szépen – mondta örömtől duzzadó arccal Palika.

Szinte szökellve vitte hazáig az első fenyőfájukat.

– Hogy meg fog örülni az én anyuskám ennek – gondolta magában.

Eközben a férfi választott magának is fát.

– Kérem! – szólt az eladónak.

– Igen uram?

– Számolja össze nekem a két db fát.

– Azonnal.

Az eladó elcsodálkozott a férfi viselkedésén, de nem szólt egy szót sem.

– Micsoda csodabogár ez? – gondolta magában.

Palika hazaérve látta, hogy édesanyja már otthon van.

– Anyuska! Anyuska! – nézd milyen szép fenyőfánk lesz.

– Jaj, te gyerek! – hát honnan van ez? – csapta össze a kezét a meglepetésétől.

– Anyuskám, képzeld találkoztam egy angyallal és ő adta nekem karácsonyi ajándéknak.

– Palika! A mindenedet, hát ne tréfálkozz már velem!

– Tényleg! De, amikor megkérdeztem tőle, hogy angyal – e, nem vallotta be.

– Mit mondott neked?

– Valami olyat, hogy ha az lenne, akkor nem lennének szegények, vagy ilyesmit.

– Na, most aztán mesélj el nekem mindent tövéről – hegyére – kérte az édesanyja.

A kisfiú már örömmel beszélt nem mindennapi kalandjáról. Sárának, könnybe lábadt a szeme, hogy vannak még ilyen jó emberek és látva gyermeke boldogságát.

Palika a szomszédoknak is elújságolta a hihetetlen történetét. Mindenkit meghatott ez az odaadó szeretet Marika néni vitt át egy pár szem általa készített cukorkát, hogy legyen a fára mit tenniük. Judit néni a kalácsukból adott. Terike néni egy tányér süteményt tett az asztalukra. Ilonka néni a fia kinőtt ruháiból válogatott. Szépen becsomagolta selyempapírba, hogy a karácsonyfa alá is kerüljön ajándék.

A kisfiú színes papírból csíkokat vágott, majd összefűzte láncszerüen és a fenyőfára tette. Az édesanyja némi megspórolt pénzéből vásárolt fiának ajándékba egy kis műanyag autót, amit becsomagolt, majd betette a fa alá.

Szenteste meghitten énekelték együtt, a fenyőfa mellett a Mennyből az Angyalt. Palika alig várta, hogy kibontsa az első ajándékait.

– Látod anyuska, hogy szeretnek minket az angyalok? Ilyen boldog karácsonyunk még soha nem volt.

– Igen, kisfiam! Nagy az Úr kegyelme – válaszolta, és könnyek között ölelték át egymást.

ÁLDOTT, BOLDOG KARÁCSONYT!

Debrecen, 2023. 11. 10.

Az El Camino spanyol neve Camino de Santiago. Id. Szent Jakab apostol Spanyolország védőszentje és védelmezője. Ezért Szent Jakab – útnak is nevezik a zarándokok. A Kelta időkben a Tejút szimbóluma is volt.

A mai zarándokút a Santiago de Compostela székesegyházába vezet, mivel Id. Szent Jakab apostol földi maradványait őrzi. Egyre többen indulnak el erre a zarándokútra. A magukat vallásosnak tartó embereken kívül, azok is, akik keresik önmagukat és különböző kérdéseikre keresnek választ. A hosszú gyalogló út során ugyanis, mindenki közelebb kerül önmagához és Istenhez.

Miért olyan különleges ez a Szent Jakab – út? Ehhez meg kell ismerni Id. Szent Jakab apostol életét.

Betszaidába született, az idősebb nevet kapta, a  megkülönböztetés miatt az Alfeus fiától Ifj. Jakabtól. Az Id. Jakab, János testvére, Zebedeus és Szalóme fia.

Apjától örökölte a mesterséget halászatból éltek. Éppen a hálójukat javították, amikor Jézus elhívta őket. Péter, János mellett Id. Jakab a harmadik, akinek Jézus különleges feladatot szánt.

Péter az egyház szikla alapja, János a szeretett tanítvány, Jakab az első vértanú az apostolok közül. Kiváltságos helyzetekben, Jézus csak hármukat vette maga mellé. Így olyan élményekben is volt részük, mely kilenc társuknak nem adatott meg.

Jakab robbanékony természetű, de jóságos férfi volt. Amikor az egyik alkalommal a Szamariaiak nem akartak szállást adni, öccsével együtt felháborodva, így szóltak; „Uram, ha akarod, lehívjuk az égből az Isten nyilát, had pusztítsa el őket.” Jézus ezért elnevezte őket „mennydörgés fiainak”. Jakab odaadóan várta Isten országát, hite rendíthetetlen maradt.

Szalóme asszony leborulva Jézus előtt kérte, hogy fiai közül az egyik a jobbján a másik a balján üljön majd országában. Erre Jézus így szólt; „Nem tudjátok mit kértek. Tudtok – e inni abból a kehelyből, amelyet majd én iszom.”? – „Tudunk” – felelték. A Mester így folytatta; „A kehelyből fogtok ugyan inni, de a jobbra és balra ülést, nem az én dolgom adni. Az azokat illeti, akinek Atyám szánta.” A többi tíz tanítvány ezt hallván megneheztelt rájuk. De Jézus így szólt hozzájuk; „Aki nagyobb akar lenni közületek, szolgátok lesz, aki első akar lenni, rabszolgátok lesz. Az ember fia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért.”

Id. Jakabban jó talajra hullottak a Mester szavai. Jézus feltámadása után Judeában, Szamariaban hirdette Isten igéjét, sokakat elvezetett a keresztény hitre. Ő lett a Jeruzsálemi egyház püspöke.

Valóban ivott az Úr kelyhéből az egyház oszlopa volt. Agrippa király, amikor az egyházra támadt, elsőként Id. Jakabot végezte ki lefejezés által. Ő lett az első vértanú az apostolok közül.

Az őt őrző katona látva hitét, állhatatosságát, kérte; bocsásson meg neki.

– „Béke legyen veled” – válaszolta és megcsókolta.

A lefejezést követően a kísérő katona is kereszténynek vallotta magát és mellé térdelt. Ezért Agrippa őt is lefejeztette.

Nem engedte eltemetni, ezért a tanítványok a holtestét ellopták. Márvány szarkofágba tették, majd egy hajóra rejtették. A hajót elfelejtették parthoz kötni. Így a víz elvitte Hispániáig, a mai nevén Spanyolországig.

Itt temették el, egy csillag jelezte sírját, nagy fény vette körül. Ezért a helyet Csillag mezejének nevezték el. A megtalált sírt, nagy tisztelet övezte. Kis kápolnát építettek felette.

I. Alfonz asztúriai király ezt kibővítette, azonban az arabok lerombolták, de megkímélték a sírt. Ezen a helyen épült a bazilika, mely ma is áll. Szent Jakabot a legjóságosabb, legerősebb pártfogóként tisztelik.

A mai napig egész Európából százezrek zarándokolnak sírjához. Így lett a zarándokút neve Szent Jakab út, azaz El Camino.

Ez a különleges zarándokút, már sok írót megihletett és filmek is készültek róla. Valóban nagyon mélyreható érzések kerülnek felszínre az út során. Maga Id. Szent Jakab missziós útjának ereje lengi át az egész szférát. A hit, szeretet és reménység végig vezeti az úton járókat. Sokan gyógyulnak meg ez idő alatt, vagy éppen a károsszenvedélyüktől szabadulnak meg. Feltöltődnek egy olyan jóval magasabb rezgésű energiával, amely más fókuszból ad rálátást, az életükre.

Debrecen, 2023. 09. 08.

Geraszim Görögországban, Pátra városában nőtt fel. Keresztény nevelésben részesült Hektor és Ofélia szeretett szülei által.

            Hektor az egyik óriás cégnek vezérigazgatójaként mindent megtett, hogy az utódjának Geraszimot nevezzék ki. Mielőtt nyugdíjba ment volna a fiút ő maga tanította be. Szeretetteljes jellemmel rendelkező, okos férfiként hamar beletanult a vezetői munkába.

Sajnos a nyugdíjas éveket nem sokáig élvezhette, mert a hirtelen kapott szívinfarktusban elhalálozott. Felesége és Geraszim nagyon megrendültek és az elvesztés fájdalma, rettentően megviselte őket.

Az egyik napon Geraszim az íróasztal fiókjaiban nézte át az iratokat, hogy esteleg kell – e valamit csinálni bennük, vagy leirattározhatja végleg.  Már majdnem végzett, amikor az alsó polcon, leghátul talált egy dossziét. A megdöbbenéstől még a lélegzete is elállt. Csak nézte az iratot, miközben a torkát fojtogatta a sírás és könnyei áztatták arcát. Nem tudta hirtelen mitévő legyen, hazavitte és Ofélia elé tette az asztalra. Csendben, szótlanul állt előtte összetörve és magyarázatra várt.

Amikor a nő meglátta a dossziét, szóhoz sem jutott, majd kitört belőle a zokogás.

– Bocsáss meg nekünk drága fiam, Geraszim – kérte és imára kulcsolt kézzel könyörgött neki.

– Miért nem mondtátok el?

– Elakartuk, de amíg kicsi voltál nem tehettük, mert megzavart volna. Az érettségi után szerettünk volna erről beszélni veled. Ám ott volt a felvételid és a vizsgáid, mindig akadt valami. Tudtuk, hogy meg fog rázni és nem szándékoztunk ezzel rontani az esélyeiden. Később meg már úgy gondoltuk, hogy talán jobb is, ha nem szerzel róla tudomást – válaszolta sírva és megbocsátást remélve.

– De jogom van tudni, hogy ki az igazi anyám és miért mondott le rólam!

– Igazad van. Hidd el borzasztóan sajnálom, csak arra kérlek, hogy próbálj megérteni és bocsáss meg nekünk – esedezett tovább.

Geraszimban dúlt a düh, a fájdalom és a szeretet, vala-mint hála érzése is, amiért ilyen jövőt biztosítottak szá-mára. Egy darabig állt ott szótlanul, mozdulatlanul a könnyes szemeivel és megfeszült arcizmaival, majd magához ölelte Oféliát.

– Köszönöm nektek, hogy ilyen jók voltatok hozzám, ezt a biztos jövőt adtátok a kezébe egy idegen kisgyermeknek.

– Drága Geraszim, az Úr áldjon meg téged a jóságodért.

– Arra kérlek, hogy segíts nekem megkeresni az édes-anyámat, ha még él egyáltalán.

– Természetesen, mindenben segítek.

Sok ügyintézést és utána járást igényelt, mire nagy nehe-zen sikerült felkutatniuk az édesanyja tartózkodási helyét. A férfi tele volt várakozással és kérdésekkel.

Egy szabad hétvégéjén reggel felkerekedett és elutazott Hiónába, ez egy kis község párszáz kilométerre Pátrától. Amint közeledett látta, hogy szegények által lakta ne-gyedbe érkezik.

Torkában dobogott a szíve, amikor becsengetett édes-anyja ajtaján.  Idős, alacsony termetű, sovány asszony nyitott ajtót. Ahogy a szemébe nézett, rögtön tudta, hogy édesanyja az.

– Alea, a fiad vagyok Geraszim – mondta csendesen.

– A fiam? Hát eljöttél? – kérdezte, miközben megeredtek könnyei.

– Bocsásd meg öreganyádnak, hogy vétkezett ellened – kérlelte szemeit törölgetve.

Egyszobás kis ház volt, szegényesen berendezve. Behívta fiát, aki leült az asztal melletti székre.

– Kérlek, mond el nekem, hogy miért hagytál el?

Az asszonyon látszott, hogy meggyötörte az élet. Nehezen kezdett hozzá a visszaemlékezéshez.

– Igen…, persze…, persze.

– Ez a ház a szüleimé volt. Alkalmi munkákból éltek, sokszor nem került az asztalra betevő falat. Iskoláztatni sem tudtak. Mihelyt elég nagy voltam ahhoz, hogy megfogjam a gereblye nyelét, nekem is dolgoznom kellett. Apám hamar átkerült a túlvilágra. Szörnyen nehéz sorunk volt. Egy fiú sajnos elcsavarta a fejemet. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok még anyámnak sem mertem szólni.

Sokszor éheztünk és fáztunk. Kétségbe estem, ide nem szülhettelek meg, hiszen enni sem tudtam volna adni neked.

Az egyik asszonytól hallottam, hogy ide nem messze van egy olyan ház, ami befogadja a szülni akaró nőket és há-rom hónapig lehetnek ott gyermekükkel. A feltétele az, hogy le kell mondaniuk róla. Soha nem léphetnek vele kapcsolatba és természetesen azt sem tudtuk, hogy hová kerül majd. Minden nap arra gondoltam, gyötrő fájdalommal a szívemben, hogy talán ez lesz az a nap, amikor elém hoz majd a jó Isten és megbocsájtja vétkemet. Nem volt más választásom fiam, ne haragudj rám kérlek – mesélte könnyeit törölgetve.

A férfi megértette és átérezte anyja helyzetét. Fátyolos, könnyel telt szemmel ölelte magához életében először az édesanyját.

– Köszönöm, hogy lehetőséget adtál az életemnek. Ne félj, most már itt vagyok és gondoskodom rólad – mondta, miközben megcsókolta arcát.

„Azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van” /Róma 8:28/

Debrecen, 2023. 01. 14.

Yana, jogász végzettségével egy ügyvédi irodában dolgozik Rotterdamban. Egyedül él, édesapját korán elvesztette és édesanyja két éve hagyta itt a földi világot. Vőlegénye Dylan, aki ugyanennél az irodánál dolgozik. Az egyetemi évek alatt szerettek egymásba. A közös érdeklődés és baráti kör hozta őket össze.

Az egyik napon Yanának hivatalos levele érkezett a Markeni – tó melletti kis- község polgármesterétől. Arra kérte, hogy személyesen vegye fel vele a kapcsolatot, hagyaték ügyében. Az értesítést megmutatta Dylannak is.

– Nézd már szívem – és odanyújtotta a férfinak.

– Volt arra rokonod? – kérdezte.

– Nem tudok róla, el sem tudom képzelni – válaszolta.

– Mindenképpen el kell menned személyesen.

– Igen, hétfőn indulok. Kiveszek egy hét szabadságot, még nem tudom mi vár ott rám. Jó lenne, ha velem tudnál jönni – kérte.

– Ne haragudj drágám, de annyira zsúfolt a jövő hetem, már lehetetlen lemondani őket. A hétvégén viszont utánad megyek, ha addigra nem végzel – válaszolta.

– Rendben, majd beszélünk.

Yana korán reggel indult útnak, hiszen elég nagy távolságra kellett utaznia.

Csodálatos kisközség, a tópartján fekszik. Saját kikötőjével pazar látványt nyújt a maga természeti tisztaságában. Mezőgazdaságból élnek az ott lakók és szebbnél szebb virágokat, növényeket termesztenek, ezért a föld a mindenük.

Yana, ahogy közeledett elképesztő tulipán mezőket látott. Sávokban különleges színekben pompázott a táj. Itt híres a tulipán fesztivál, amely családbarát. Lélegzetelállító tulipán parkokat alakítanak ki a kertekben és ilyenkor zsűrizik őket. Rengeteg az idelátogató turista is ebben az időszakban.

Egyből a polgármesteri hivatalhoz ment.

– Jó napot kívánok Sam – köszöntötte a polgármestert.

– Üdvözlöm, kedves Yana! Örülök, hogy ilyen gyorsan időt tudott szakítani ránk.

– Kérem foglaljon helyet – majd átnyújtotta a végrendeletet.

– Nagyon sajnálom, személyesen nem ismertem a hölgyet. Az iratokból látom, hogy édesanyám unokatestvére volt.

– Igen, egyedül élt és engem kért meg, hogy kutassak fel neki élő hozzátartozót, csak önt találtam.

– Értem. Megmutatná nekem a házat? – kérte.

– Természetesen, jöjjön elkísérem. Itt van a közelben.

Sam bekísérte és átadta a kulcsokat.

– Érezze magát itthon és nyugodtan helyezkedjen el. Ha bármiben tudok segíteni csak szóljon. Mi itt lakunk a szomszédban – mutatott rá az ablakból a lakásukra.

– Apropó! Ma este szeretettel várjuk vacsorára, a feleségem, Lynn remekül főz.  Szeretnék Önnel megbeszélni pár fontos dolgot.

– Rendben! Köszönöm szépen a meghívást – mondta mosolyogva.

Yana körülnézett, takaros kis ház volt, terasszal és az épület mögötti föld- területtel, amely rögtön a tópartjára vezetett. Kiépített stég, mellette csónak. Felülmúlhatatlan látvánnyal és csenddel. A kertben, lombos fák árnyékában kissé kopott kertibútor és sok – sok tulipán. Színük és fajtájuk megszámlálhatatlanul díszelgett, különböző formát alkotva. Rögtön beleszeretett a helybe, majd felhívta vőlegényét.

– Szia, szívem! Hú, ezt látnod kell, fantasztikus. Biztosan maradok hétvégéig – áradozott.

– Jó, akkor feltétlenül megyek édesem. Addig is érezd jól magad – válaszolta.

A községben jól ismerték egymást. Összetartó, segítőkész emberek laktak itt. Yana elindult, hogy körülnézzen. Mindenki szélesen mosolygott rá és kedvesen köszöntötte. Ez annyira jól esett neki, nyitottak és barátságosak voltak vele. Egészen otthon érezte magát ebben a környezetben. Elkezdett azon gondolkodni, hogyan tarthatná meg az örökséget, de túlságosan messze volt Rotterdamtól.

Este átment Samékhez, a vacsorát valóban nagyon ízletesnek találta.

– Kedves Yana, elnézését kérem, hogy ezzel terhelem, de muszáj tudnia valamit – kezdte a mondandóját Sam.

– Hallgatom – válaszolt figyelmesen.

– Egy neves Amsterdami cég, mindenáron fel akarja vásárolni a község területét. Modern szállodát, kikötőt és ehhez hasonló épületeket akarnak ide építeni.

– Na, ne! Az lehetetlen – szólalt meg Yana hüledezve.

– Örülök, hogy így vélekedik. Sajnos több képviselőjük járt már itt. Mindenkit meg akarnak győzni arról, hogy milyen jó lesz, meg haladni kell a korral és kitalálnak mindenféle indokot. Egyenként is megkörnyékezik az embereket különböző ajánlatokkal. A baj az, hogy ha egy valaki eladja nekik a területet, onnantól nincs megállás és akkor mi lesz velünk?  A hivatalomba is eljött a nagy főnökük, hozta az elképzelésük tervét. Bizonygatta, hogy remek lesz. Eddig mindannyian ellenálltunk. Megtudták, hogy Tessa mama meghalt és már érdeklődtek az örökös felől, hogy ki az és mikor lesz itt. Természetesen én nem árultam el nekik semmit.

– Hálásan köszönöm Sam, hogy erről tájékoztatott engem.

– Nem tudom, egyáltalán mit gondol arról, hogy el akarja – e adni?

– Még nem határoztam el magam, annyira beleszerettem ebbe a környékbe, de nagyon messze esik a városomtól.

– Yana, én csak arra kérem, hogy álljon ellent ennek a cégnek. Amennyiben el szeretné adni, akkor megveszi a közösség valamilyen módon, majd beszéljünk róla.

– Értem, természetesen – válaszolta.

– Köszönöm a megértését és a hozzáállását. Meddig szándékozik maradni?

– A héten mindenképpen és majd érkezik a vőlegényem hétvégén.

– Örülök neki. Holnapután gyűlést tartunk ez ügyben a városházán. Szeretném, ha ön is eljönne.

– Mindenképpen ott leszek. Köszönöm szépen a meghívást és ezt a fantasztikus vacsorát.

– Mi köszönjük, hogy megtisztelt vele – válaszolta Lynn.

– Jó éjszakát és jó pihenést kívánunk – tette hozzá Sam.

Yana másnap délelőtt vásárolni indult, hogy valamilyen ajándékkal lepje meg a vőlegényét. Az egyik pavilonnál válogatott éppen.

– Yana!  Te vagy az? Hogy kerülsz ide? – kérdezte tőle egy sármos, magas férfi öltönyben.

A lány meglepődött, majd végig mérte.

– Lars? Alig ismertelek meg – válaszolta döbbenten.

– Jó újra látni téged, annyi év után – folytatta a férfi.

– Igen…, – válaszolt zavartan Yana.

– Gyere üljünk be a kávézóba, van miről beszélnünk bőven – invitálta Lars.

Nosztalgiáztak a közös múltjukról és örültek egymásnak, hogy összefutottak.  Az első nagy szerelem volt mindkettőjüknek. A továbbtanulás más irányba vitte útjukat és a kapcsolatuk megszakadt.

– Yana, csak nem te vagy az örököse a Tessa néni házának? – kérdezte Lars.

– De, igen – válaszolta.

– Tudod én Amsterdamban egy nagy cégnél dolgozom és … – kezdte volna mondani.

– Ne folytasd Lars – vágott közbe a lány, határozott és szigorú tekintettel.

A férfi meglepődött.

– Látom már tájékozódtál.

– Igen, és neked soha nem fogom eladni a területet.

– Yana, meglepsz. Csak arra kérlek, hogy hallgass végig. Tudom itt az emberek ferde szemmel néznek ránk, föld bitorlóknak hívnak minket. Tudnod kell, hogyha nekünk nem adjátok el, jön majd más. Mindenki terjeszkedik és sajnos vannak, akik a módszerekben sem válogatnak. Mi nem akarjuk fedél nélkül kitenni az embereket, biztosítunk elsőbbségi lehetőséget a lakás megválasztásában annak, aki itt szeretne maradni.

– Lars, nézz körül! Ez itt egy gyöngyszem! Hallod egyáltalán magadat, hogy mit beszélsz?

– Nézd, gondold át. Nekem ez nagy előrelépési lehetőség lenne a cégnél és a főnököm folyamatosan sürget a megállapodás miatt.

– Szégyelld magad! Milyen ember lett belőled? Nem ilyennek ismertelek. Hideg, empátia nélküli vagy. Csak a karriered és a pénz érdekel. Hagyj engem békén!

Látni sem akarlak többé – mondta kiábrándult dühvel majd felállt és ott hagyta.

Lars még egy darabig üldögélt ott magába mélyedve, majd távozott. Yana visszament a házba, az úton már keserűkönnyeit nyelte. Felderengtek benne a Lars iránti érzések. Az első szerelmet senki sem felejti el olyan könnyen. Most is nagyon jól nézett ki, de a jelleme már felismerhetetlenségig megváltozott. Hová lett belőle az a kedves szeretetteljes, segítőkész fiú?- tűnődött el rajta és kitört belőle a sírás, keserűség öntötte el szívét. Rádöbbent, abban igaza lehet, hogy a nagy cégek terjeszkednek és csak idő kérdése a változás.

Összeszedte magát és átment a polgármesterhez, hogy elmesélje a történteket.

– Köszönöm Yana a bizalmadat, nem tudom mit tegyünk ennek fényében. Előbb vagy utóbb vége lesz ennek a kisközségnek belátom – mondta Sam lehangolóan.

– Nekem van egy ötletem és ha kell segítek benne. Bár nem egyszerű és hosszadalmas. Természetvédelmi körzetté kell nyilváníttatni.

– Igazad lehet, jó ötlet!

– Ezzel nyerhetünk, mert akkor bonyolult, hosszadalmas folyamat lesz ezt hatályon kívül helyeztetni és inkább más felé próbálkoznak majd.

– Köszönöm Yana! – kiáltott fel örömében Sam és megölelte a lányt. – Holnap a gyűlésen ezt meg kell majd vitatnunk – folytatta.

– Igen, akkor holnap – válaszolta mosolyogva a lány és elment.

Másnap délután sorban érkeztek az ott élők a városházára, de megjelent Lars is.

– Maga meg mit keres itt? Nem hívta ide senki – kiabált felé az egyik férfi.

– Takarodjon innen! Nincs itt semmi keresni valója! – szólat meg egy másik.

– Én csak szeretnék beszámolni …, de már nem tudta folytatni.

Közrefogták és kitessékelték. Egészen lincs hangulat alakult ki, aminek a polgármester vetett véget. Lars pedig örült, hogy megúszta épp bőrrel.

– Emberek! Egy kis figyelmet kérek! Hagyjuk a fiatalembert, távozzon békével – szólalt meg Sam.

Kis időbe tellett, amíg lenyugodtak a kedélyek és végre elcsendesedtek a nagy felháborodás után. Sam felvázolta nekik, hogy tulajdonképpen mivel is kell szembenézniük az elkövetkezendő időszakban. Megkérte őket, hogy tartsanak ki és ne hagyják magukat megvesztegetni, megzsarolni, vagy megfélemlíteni. Bármit észlelnek azonnal szóljanak neki.  Tájékoztatta a lakókat az elképzelésről, miszerint természetvédelmi körzetté próbálják nyilváníttatni a községet, hogy nyugtuk legyen a befektetőktől. Mindenki fellélegzett és tapsoltak örömükben.

– Yana, fog nekünk segíteni ebben, mivel jogi végzettsége van – mondta Sam.

Erre zúgolódás támadt a teremben.

– De bízhatunk -e benne, amikor tegnap ezzel a fickóval látták többen a kávéházban – szólalt meg egy hang hátulról.

– Igen, ő a mi pártunkon áll – válaszolta Sam.

A tömeg tovább morgolódott, kételkedett. Ekkor Yana kiállt és elmondta, hogy igen régről ismeri, de a nézeteik különbözőek. Mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ez a gyöngyszem kisközség megmaradjon olyannak, amilyen. Ezután hatalmas tapsvihar következett, ami megható könnyeket csalt a szemeibe.

A hétvégén megérkezett Dylan is.

– Drágám ez egy csodálatosan szép környék – szólalt meg álmélkodva.

– Igen, nem is tudom mit csináljak, mert egyből beleszerettem – válaszolta Yana.

– Megértem, tartsd meg! Nem lehet tudni mit hoz az élet. Nagyon jó ide lejönni és kikapcsolódni – mondta Dylan.

– Annyira örülök, hogy te is így gondolod – majd nyakába ugrott és megcsókolta.

Vacsorára meghívta Samet és Lynnt a feleségét. Vidáman beszélgettek és közben megmutatta a beadványt, amit elkészített.

– Ez nagyszerű Yana! Nagyon szépen köszönöm neked a segítséget – szólalt meg Sam.

– Úgy döntöttünk Dylannal, hogy megtartjuk a házat és időnként ide jövünk pihenni – folytatta széles mosollyal az arcán.

– Ez igazán remek hír! Van mit ünnepelnünk – mondta Sam boldogan.

– Most vissza kell mennem Rotterdamba a vőlegényemmel, rengeteg a munka, de szólj kérlek, ha bármi fejlemény van – kérte Yana.

– Úgy lesz! – válaszolta.

Pár hónap elteltével Sam telefonált Yanának.

– Képzeld megkaptuk a határozatot, miszerint a községünket természetvédelmi területté nyilvánították – mondta, de hangjából érezni lehetett az aggodalmat.

– Sam, hisz ez csodálatos! Mi a gond mégis? – kérdezte.

– A határozatot Lars írta alá. Hogy lehet ez? Nem valami csapda? – kérdezte aggódva.

– Ez érdekes, nem értem hogyan történhetett – válaszolta elgondolkodva. – Ne aggódjatok Sam, majd én utána járok ennek és kiderítem.

– Köszönjük szépen! Értesíts majd, ha komolyan vehetjük ezt a papírt.

– Természetesen.

Yana, rögtön felhívta Larsot. Elmondta, hogy megkapták a határozatot, de meglepődött az aláírás láttán. A férfi megnyugtatta, hogy hiteles és nincs benne semmi cselszövés. Vegyék ezt bocsánatkérésnek, a történtek miatt. Elmesélte, hogy a visszautazását követően a főnöke kirúgta az eredménytelensége miatt. A mérnöki diplomájával itt kapott állást és külön örült, amikor látta a kérelmet. Soron kívül intézte. Megköszönte Yanának, hogy keményen beolvasott neki, mert igaza volt. Rájött, hogy valóban rossz úton járt, rossz irányba tévedt. Az akkori cége teljesen bekebelezte és örül, hogy annak az időszakának vége lett. Visszatalált önmagához. Újra baráti hangulatban tudtak beszélgetni egymással. Yana mindezt elmesélte Samnek, aki nagyon boldog volt és a határozatot bekeretezve a polgármesteri hivatal falára kitűzte.

            A következő évben Yana és Dylan, úgy tervezték, hogy az esküvőjüket a községben tartják meg. Ottmaradnak majd nászúton is. A tavaszi tulipánfesztivál idejét választották ki, ez nagyon emlékezetessé tette az egybekelésüket. A községben élők hálából mindent előkészítettek az ünnepségre.

Debrecen, 2022. 12. 06.

Charlotte, Osloban él és már a hatvanas éveit tapossa. Elgondolkodott, hogy a nyugdíjas éveit mivel fogja tölteni. Talán majd utazgat és felfedezi a világot, amire eddig nem volt lehetősége. Jelenleg egy előkelő magazin főszerkesztője és társtulajdonosa.

Éppen indulni készült, amikor megcsörrent a telefonja.

– Jó napot kívánok kedves Charlotte. Jenny vagyok az egyetemről.

– Üdvözlöm.

– Elnézést kérek a korai zavarásért, csak szeretnék kérni öntől egy lehetőséget, hogy riportot készíthessek. Ez lenne a vizsgamunkám.

– Értem, természetesen segítek.

– Ma délelőtt esetleg jó lenne önnek?

– Á, az nem. Délelőtt mindig feltorlódnak az események. Esteleg délután három óra és utána bármeddig ráérek.

– Az nekem is jó. A Fuglen kávézó megfelelne?

– Rendben, ott találkozunk.

– Nagyon szépen köszönöm. 

A megbeszélt időben és helyen találkoztak. Jenny nagyon izgult, sokat jelentet neki ez a riport.

Charlotte-ról, rengeteg cikk jelent meg korábban és mindet elolvasta. Úgy érezte, hogy egészen sikerült felkészülnie az eddigi életéről.

– Kedves Charlotte! Hálásan köszönöm, hogy elfogadta a felkérésemet.

– Szeretettel, hiszen mindig szívesen segítek a kezdőknek. Tudom, hogy ez egy különösen nehéz pálya és mindenért meg kell küzdeni az életben.

– Van olyan tabu témája, amiről nem szeretne beszélni?

– Azt hiszem nincs, de ha kérdez, majd szólok – válaszolta mosolyogva.

– Sokat írtak már önről és az életéről.

– Igen, ez velejár az ismertséggel. Hozzá tartozik a munkámhoz. Kedves Jenny, ha nincs ellenére megkérem, hogy tegeződjünk, hiszen úgy közvetlenebb a beszélgetés.

– Köszönöm szépen, ez megtisztelő számomra. A felnőtt koroddal kapcsolatban már szinte mindent leírtak. Én olyat szeretnék, amiről még nem írt senki.

– Jó választás, hallgatom a kérdéseidet.

– A diák éveidről kérdezhetek?

– Igen, nincs titkolni valóm.

– Annyit tudok, hogy műszaki végzettséged van. Hogyan esett erre a választásod, hiszen a jelenlegi pozíciódtól igen távol áll?

– Ehhez legalább jó ötven évre vissza kell menni az időben – szólalt meg Charlotte, nagyot sóhajtva.

– Látom rajtad, hogy elszomorodtál.

– Igen, nagyon nehéz időszak volt lelkileg. 

– Azért elmeséled?

– Persze, ami volt elmúlt, hiszen régen történt, az akkori harag már megbocsájtást nyert szívemben.

Abban az időben nyilvántartották az iskolákban, hogy a szülők mivel foglalkoztak. Fizikai munkás, szellemi vagy vezető beosztású. Az általános iskola utolsó évében meg kellett jelölni, hogy melyik iskolában szeretnénk tovább tanulni. Apámnak egyértelmű volt a műszaki képzés. Tizenhárom éves gyermekként, nemigen szólhattam bele. Az őszinteséget megvallva szükséges is, hogy a szülő irányt mutasson. Ebben a korban még senki sem tudja helyesen elképzelni a jövőjét. Az akkori osztályfőnököm, amikor ezt megtudta kitért a hitéből.

Eljött a lakásunkra, családlátogatás címén. Szó szerint a fejem felett vitatkozott apámmal. Tisztán emlékszem rá.

– Charlotte nem való oda – mondta indulatosan.

– Már pedig a lányom oda fog járni és erről nem akarok önnel vitatkozni én vagyok az apja – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.

Apám szigorú, határozott ember volt. Ebbe az iskolába felvételizni kellett és számított a tanulmányi eredmény is.

– Bebizonyítom, hogy sikertelen lesz a jelentkezése. Jobb, ha másikat jelölnek meg – kiabálta haragosan.

– Tegyen, amit akar! Ezt az iskolát fogja elvégezni és részemről befejeztem ezt a diskurzust – majd kitessékelte az ajtón.

Féltem, kétségbeesett voltam. Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Sejtettem, hogy ennek következményei lesznek majd az iskolában. Próbáltam elmondani ezt az apámnak.

– Ne félj semmit, ha bármi bántódásod esne, csak szólj nekem – mondta és ezzel lezártnak tekintette az ügyet.

Persze másnap a tanáriban elmesélte az osztályfőnök a történteket. Az összes kollegáját sikerült ellenem hangolnia. Ettől a perctől kezdve, a jegyeim csak úgy csúsztak lefelé. A négyesekből kettes lett, az ötösökből pedig hármas. Sírva panaszoltam el apámnak, hogy milyen igazságtalanul bánnak velem. Szándékosan rontják le az értékelésemet.

– Ne idegeskedj emiatt. Az a lényeg, hogy a felvételid sikerüljön – mondta apám biztatóan.

Gyomorideggel mentem be minden áldott nap azzal, hogy vajon ma mi fog történni. Alig vártam, hogy vége legyen az évnek és végleg kiléphessek ennek az iskolának a kapuján. Hamar meg kellett tapasztalnom, hogy milyen igazságtalan a világ.

– Ez borzasztó, hogy ilyen megtörténhetett – szólalt meg elképedve Jenny.

– Hogyan sikerült a felvétel az iskolába, ilyen eredmények után?

– Az apám ismerte az iskola igazgatóját és elmesélte neki, hogy milyen inzultus ért.

Megkérte, hogy a tanulmányi eredményemet ezért legyenek szívesek figyelmen kívül hagyni, amennyiben ez lehetséges. A felvételim jól sikerült, így nem volt akadálya a műszaki iskola megkezdésének.

– Innen már egyenes út vezetett az egyetemig ugye?

– Hm…, nem egészen – válaszolta keserű mosollyal az arcán.

– Miért? Mi történt? – kérdezte Jenny meglepődve.

– Úgy félév elteltével az egyik tanár kifogott magának.

– Elmeséled?

– Igen.

Alul osztályozta a rajzaimat és ha kellett, ha se osztogatta az egyeseket. Ilyet csinált például, hogy odasétált a padomhoz és kezébe vette a ceruzámat.

– Nem elég hegyes, egyes – mondta és még mosolygott is hozzá.

Ez nem volt igaz persze, mert mindig ügyeltem a precízségre. Az is előfordult, hogy odanyomta a padhoz és kitörte a hegyét.

– Na, hegyezd ki rendesen, egyes – mondta.

Láttam rajta, ahogy ment vissza a tanári asztalhoz, elégedetten mosolyog magában.

Nem értettem miért csinálja ezt, hiszen sohasem voltam tiszteletlen. A magatartásom mindig példás volt. Igyekeztem mindent megtenni, hogy javítsak ezeken a jegyeken.

Egyszer négyszemközt azt mondta nekem.

– Akármit csinálhatsz, úgyis meg foglak buktatni. A nyaradat azzal fogod tölteni, hogy az egész éves rajzokat megismétled a pótvizsgára, de tudd, hogy nem foglak átengedni ott sem – mondta fenyegető hangnemben.

Nekem elkerekedtek a szemeim és azt hittem álmodom. Ilyen nincs, mit vétettem én ennek a tanárnak, merült fel bennem a kérdés. Egyértelmű volt, hogy ki akart velem szúrni, de sajnos az okát a mai napig sem tudom.

– Nem panaszoltad be az igazgatónak? – kérdezte Jenny.

– Nagyon végig kellett gondolnom, hogy mit tegyek ezután. Megfordult a fejembe, de aztán eszembe jutott, hogy ugyan már, ki hinne egy tini lánynak egy érett tanárral szemben. Ő, úgyis letagadná az egészet.

Talán elmondhatnám az apámnak, ő biztos hinne nekem, mert tudja, hogy soha nem hazudok, hiszen erre nevelt. Tovább gondolva ezt a variációt sem engedhettem meg magamnak. Az előző iskolai tapasztalatból kiindulva, csak rosszabb lenne. Lehet, hogy kirúgnák a tanárt, de akkor a többi is ferdeszemmel nézne rám. Nem maradt más választásom csak az, hogy mélyen magamba zárjam és hallgassak róla, mind a mai napig.

– Hogyan alakult ezután? – kérdezte érdeklődéssel Jenny.

– Azért nem hagytam magam, hogy teljesen kiszúrjon velem. Jó, hogy közölte, úgy sem enged át. Tehát mindenképpen osztályismétlés a vége, ez egyértelmű volt számomra.

Innentől, még néhány tárgyból hagytam, hogy romoljanak a jegyeim. Nem fogom az egész nyaramat rajzolással tölteni úgy, hogy semmi értelme.

A dolgozatokra csak a nevem és az osztályt írtam rá, ha felszólítottak felelni meg sem szólaltam, vagy kijelentettem, hogy nem készültem.

A többi tanár nem értette, hogy hirtelen mi történt velem. Egyik – másik próbált segíteni, de nem mondhattam el senkinek az igazat.

Ez sajnos azzal is együtt járt, hogy a rossz eredményeim miatt a szülők nem engedtek további edzésekre és meccsre sem természetesen. A városi sport egyesület hiába tartott tehetségesnek, az életemnek ez az iránya elúszott.

– Lehetséges, hogy pótvizsgán mégis átengedett volna? Talán nem kellett volna a sporttól megválnod?

– Á, kizárt. Láttam a szemében az elszántságot és a gonosz tekintetet. Mindenképpen osztályt ismételtem volna.

– Szóval elvette tőled ezt fajta karriert?

– Igen, így is mondhatjuk, mert mindenem volt a tanulás mellett és az edző szerint ígéretes voltam.

– Hogyan lett ezután?

– Nagyon megviselt lelkileg ez az egész szituáció.

Arról nem is beszélve, hogy a következő évben, mint bukott tanuló kellett beilleszkednem egy új osztályba és új tanári karba. Nem volt könnyű az előítéletek miatt, sok küzdelemmel járt. Mindig a futottak még kategóriába tartoztam.

A második évfolyamtól ugyan enyhült ez a légkör, de a mosoly mögött négy éven át, ott volt a lenézés az osztálytársaim felől. Persze, tisztelet a kivételnek.

– Őszintén sajnálom, de köszönöm, hogy megosztottad velem ezeket a történeteket és a nehéz diákéveidet.

– Tudod Jenny, akkoriban nagyon fájt. Ma már tudom, hogy minden okkal történik. Hiszed vagy nem, de nem haragszom erre tanárra, hanem hálás vagyok neki érte. Ezzel a bukással kerülhettem egy olyan új tanári karhoz, akik a legkiválóbbak voltak mind szakmailag, mind emberileg. A mai napig hálával és szeretettel gondolok rájuk és őrzöm őket a szívemben, mert kárpótoltak mindenért. Az igazi megbocsájtás az, amikor már indulat nélkül tudsz beszélni a történtekről és harag helyett szeretet van a szívedben az elengedés teljességével.

– Ha tehetnéd, újra ezt az iskolát választanád?

– Igen, hálás vagyok apámnak, hogy harcolt az elveiért és értem. A legjobb iskolába íratott be. Ez egy nagyon szép és sokrétű szakma, amellyel gyarapodott a tudásom. Hosszú éveket töltöttem el benne – válaszolta meghatottan.

– Kedves Charlotte, nagyon köszönöm neked ezt az interjút. Kívánok neked további sok sikert a munkádban és nagyon jó egészséget.

– Köszönöm szépen, én pedig sok sikert kívánok a vizsgáidhoz.

Debrecen, 2022. 11. 22.

Borús őszi nap reggelére ébredt a Kovács család. Hűvös szél lengedezett. Az apa cipészként dolgozott a régi bérház alagsorában. Felesége háztartást vezette és nevelte két gyermeküket. Évi már tizenhat éves volt, míg öccse Janika csak a nyolcat töltötte.

Minden hétköznap úgy indult, hogy a gyerekek elmentek iskolába, János lement a cipészműhelyébe és felesége elindult bevásárolni. A szomszédjukban élt egy idősebb házaspár. Bekopogott hozzájuk, hogy esetleg hozzon – e nekik is valamit. Nagyon jó viszonyt ápoltak egymással. Dezső bácsi szinte el sem mozdult kedvenc foteljéből egész nap a Szabad Európa rádiót hallgatta. Felesége Manyika, türelemmel viselte férje morgolódását.

A politikai helyzet ugyanis igencsak gyászos volt. Akkoriban, ha az úgynevezett fekete kocsi megállt valamelyik ház előtt, mindenkinek összerándult a gyomra. Vajon, most kiért jöttek? Kit visznek el, és viszont látják – e majd újra. Nem volt szabad véleménynyilvánítás. Mindenhol besúgók figyeltek. Munkahelyen, baráti körben és még családi körben is. Sokakat beszerveztek és fenyegetéssel, zsarolással kényszerítették rá őket. Tiltották a nagyobb létszámú összejöveteleket és minden alkalommal komoly megtorlásra számíthattak az engedetlenek, vagy a rendszerről nem tetsző véleményt nyilvánítók. Sokan életükkel fizettek mindezért.

Voltak, akiket úgy megvertek, hogy többé már nem lehetett épp ember belőle.

Mindezért egy különálló testület volt a felelős, akiket szintén fentről irányítottak az országházból. Abban az időben az oroszok megszállták Magyarországot és természetesen a kormánynak is be kellett hódolniuk.  Mindenki titkon arra várt, hogy az ország felszabadulhasson e rettentő nyomás alól.

Dezső bácsi, már idős emberként sokat nem tehetett, így hát figyelemmel kísérte a híradásokat. Persze sokszor zavarták az adást és tiltották is a hallgatását. Egyéb frekvenciákon, pedig csak hazugságot lehetett hallani, amit a kormány cenzúrázás után megengedett. Nem volt érdekfeszítő, inkább bosszantó. A nép nagy többsége szegénysorban élt.

Manyi néni jövedelemkiegészítésként csipkét vert és horgolt, csodálatos terítőket készített. A gyermekek anyja, Éva harisnyaszem felszedéssel foglalkozott és varrogatott a háztartás mellett. A szokásos módon telt el a napjuk.

Késő este lefekvéshez készülődött a házaspár. Janika és Évi már aludtak. Hirtelen erőteljes kopogást hallottak az ajtójukon. Éva és János egymásra néztek, majd félelmük szemeik villanásában jelent meg. Újra, még erőteljesebben rázták az ajtót kintről. János, amikor kinyitotta két öltönyös tagbaszakadt férfit látott, akik rögtön benyomultak a lakásba.

– Azonnal velünk kell jönnie és a feleségének is – szólalt meg a magasabbik parancsoló hangon.

Nem értették, hiszen nem politizáltak, csak szép csendesen éltek gyermekeikkel.

– Miért? – kérdezte a feleség.

– Valaki feljelentette önöket – válaszolta az alacsonyabbik.

– Na, mozogjanak, nincs időnk diskurzusra, majd bent mindent megtudnak – szólalt meg ismét a magasabbik.

– Jó csak a gyermekeinknek had szóljak, hogy meg ne ijedjenek – kérte Éva.

– Na menjen, de gyorsan – fejével intett az alacsonyabbiknak, hogy kísérje el.

Éva leült a lánya ágyára és óvatosan megfogta a karját, úgy ébresztgette. Halkan suttogta a fülébe;

– Kislányom, mi most el kell, hogy menjünk édesapáddal. Nem tudom mikor jövünk vissza. Reggel menjetek át Manyinéniékhez. Mond meg neki, hogy ma este elvittek minket a „fekete kocsival”, ő fogja érteni. Megjegyezted?

– Igen anya – válaszolta és kérdően nézett rá.

– Vigyázz az öcsédre kérlek.

– Rendben.

Megpuszilta mindkét gyermekét, szemeibe könnyek szöktek.

Sajnos, sok olyan eset volt, amikor igaztalanul feljelentettek embereket, csakhogy kicsinyes bosszújukat így juttassák kifejezésre, korábbi esetleges sértődés miatt. Jánossal és Évával is ez történt.

Másnap reggel Évi ébresztette Janikát és átmentek a szomszéd házaspárhoz. A lány elmondta édesanyja üzenetét.

Ők pártfogásukba vették és aznap nem engedték iskolába menni a gyermekeket a biztonság kedvéért.

Dezső bácsi egyfolytában motyogott az orra alatt. Manyika néni nem győzte haragját csillapítani. Tudták, hogy ők a légynek sem ártottak és igaztalanul vádolták, legyen az bármi is.

Eközben a Szabad Európa rádióban bemondták, hogy Lengyelországban forradalom van. Pár órán belül a szegedi egyetemen is kitört a forradalom.  A pesti egyetem követte példáját. Tüntetést szerveztek és a Parlament elé vonultak a fiatalok, akikhez sokan csatlakoztak menet közben. Hatalmas tömeg gyűlt össze. Követelték, hogy az oroszok hagyják el Magyarország területét és Nagy Imre vegye át a kormányzást, jó néhány pontot megfogalmaztak. Amire ő megjelent az erkélyen és nyugalomra intette a mérhetetlen tömeget és a himnuszt kezdte el énekelni. Az emberek békésen elhagyták a parlament helyszínét és a rádió elé vonultak, ahol megígérték nekik, hogy beolvassák a követelésüket. Ehelyett az akkor még fegyvertelen tömegre ablakokból és a tetőről gépfegyverekkel kezdtek el lőni, majd a vízágyút is bevetették. Az esemény után, sok sérült és halott hevert az utcán.

A fiatalok visszamentek az egyetemre, ahol újraszerveződtek, de időközben a katonák és rendőrök egy része is csatlakozott hozzájuk. Felfegyverkeztek és ellátták a sérülteket.

Az egyetem lett a főhadiszállásuk. Molotov koktélokat készítettek, melyben a lakosság nagy része is segítségükre volt. Az oroszok tankokkal mentek ki az utcákra rendet teremteni. Mindenkire lőttek, akit megláttak.

Dezső bácsiék a rádióból értesültek a történtekről. Majd szakadozott az adás és a hírforrás elnémult. Dübörgő hangra lettek figyelmesek, az utcájukban tankok vonultak végig és lőttek a lakásokra is. hatalmas félelem lett úrrá rajtuk.

– Gyerekek, gyorsan bújjatok az asztal alá, a szekrénybe – kiáltotta Manyi néni.

Ekkor az összes ablakuk betört. Az üvegszilánkok szerte -szét hevertek, de szerencsére nem sérültek meg. Sikoltások hallatszottak az utcáról. A fegyverek ropogása felverte az utca korábbi csendjét. Kissé később, amikor elcsendesedett, Dezső bácsi óvatosan az ablakhoz ment. Elszörnyedt a látványon. Mindenfelé romhalmaz és holttestek hevertek. Hirtelen megszólalt a hangszóró. Kikiáltották, hogy Nagy Imre lett a kormányzó és kivonulnak az oroszok. Mindenki boldogan vonult az utcára, leverték a vörös csillagokat az épületekről és a magyar zászlókon a címert középen kivágták. Győzött a forradalom kiáltozták, és a szabadságharc. Látták, amint egymás után a tankok elvonulnak.

Hirtelen, egyszer csak megfordultak és újra a tömegre támadtak. Mindenki menekült ahogyan tudott, de a tankok ellen nem tudták felvenni a harcot és még nagyobb mészárlás következett be, mint korábban.

A gyermekek sohasem látták újra szüleiket. Manyi néni és Dezső bácsi tisztességgel nevelte fel őket.

Sötét, gyásznap volt ez Magyarország történetében. Az 1956. évi forradalom és szabadságharc akkor elbukott, azonban 1989 – ben kikiáltották a Magyar Köztársaságot, és ez a nap, Magyarországon Nemzeti ünnep lett.

 

Debrecen, 2022. 07. 06.

 

 

Több száz éveken keresztül a világítótornyok segítettek a tengerészeknek a tájékozódásban. Írország nyugati partjait körbeveszik ezek a tornyok. Az Atlanti – óceánról érkező hajók mind itt érnek partot. Minden világítótoronynak megvan a maga története.

Az egyik ilyen épület különös legendájáról suttognak egy kis település lakói. Néha az éjféli órákban fel – fel villanni látszik két halvány zöldes fény, melyek körbejárnak a torony kilátójánál, majd eltűnnek.  Azt rebesgetik, hogy az ott lakó lelke vissza – vissza jár. Az ő történetét meséli el egy idős sokat megélt férfi, akit Konornak hívnak.

Még az 1800-as évek elején egy hajó teljes legénységével süllyedt el itt. A tragédiát a világítótorony hiánya okozta. Ezután építették fel a félsziget nyúlványának végében a tornyot. Pár évvel később kigyulladt, de felújították. Ez mindig menedékül szolgált egy arra vetődő magányos embernek, aki ideig – óráig itt meghúzhatta magát benne. Az épület állaga az idők során folyamatosan romlott, mert nem költöttek a karbantartására. A végén egészen romossá vált.

Az egyik napon a településükre érkezett Brájen és kislánya Kelli. Csak egy – egy szatyor volt náluk, benne pár személyes holmijukkal. Ennek ellenére jól öltözöttek voltak. Konor, akkor még fiatal fiúként a társaival focizott éppen. A férfi odament hozzájuk és azt kérdezte;

– Fiaim! Hol találok én itt egy bentlakásos iskolát?

Előbb elkezdték magyarázni neki, hogy merre menjen, de bonyolultnak tűnt, mert sok kis utcán kellett jobbra – balra fordulni.

– Nem vagyunk idevalók. Elkísérne valamelyikőtök? – kérdezte a középkorú úr.

A fiúk összenéztek, hogy ki legyen az, nem szívesen hagyták abba a futballozást. Kis idő elteltével Konor ajánlotta fel a segítséget.

– Honnan jöttek?

– Nem messze egy közeli nagy városból – válaszolta Brájen szűkszavúan.

A fiú érezte, hogy nem szívesen árulna el többet magukról, így nem kérdezősködött tovább. Az iskola egy félórányira volt, csendesen bandukoltak egyik utcából a másikba.

– Megérkeztünk uram, ez az az iskola.

– Köszönöm, – és egy kis aprót nyomott a kezébe.

A portán bejelentkezett és az iskolaszolga, az igazgatónőhöz kísérte őket, aki már várta érkezésüket.

Nagyon kedvesen fogadták őket. Kelli itt fogja megkezdeni a harmadik osztályt és tizennégy éves koráig marad. A bentlakásos iskola költségeit édesapja már előre kifizette.

– Drága kislányom! Akkor, ahogy megbeszéltük, vigyázz magadra és légy szófogadó. Tanulj szorgalmasan, a hétvégeken tudunk majd találkozni – mondta könnyes szemmel Brájen, majd magához ölelte kislányát.

– Igen apa, ne aggódj miattam – válaszolta szipogva és szemeit törölgette.

A kislányt nevelőtanára, Megan elkísérte a szobájába, hogy kipakolhasson és bemutatta a szobatársának Emilynek.

– Emily! Itt az új szobatársad Kelli, barátkozzatok össze. Ha elhelyezkedett mutasd meg neki az épületet kívül – belül és a vacsoránál időben jelenjetek meg – mondta mosolyogva a nevelőnő.

– Kelli drágám, ha bármilyen problémád adódna, engem bármikor megkereshetsz.

– Igen, Megan néni. Köszönöm szépen – válaszolta megilletődve.

A lányokat magukra hagyva visszatért az irodába.

– Uram, nem kell aggódnia, ez a legjobb iskola. Az ódon falai között vidám és szeretetteljes nevelők és gyermekek laknak – mondta vigasztalóan, mosollyal az arcán Megan.

– Nagyon szépen köszönöm. Kérem segítsenek a lányomnak, még nem dolgozta fel édesanyja halálát – válaszolta meggyötört arccal.

– Önnek van hol aludnia?

– Még nincs, de majd megoldom valahogyan. Munkát keresek, de az a fontos, hogy a lányomat biztonságban tudhatom.

– Két utcával feljebb van egy asztalos műhely és segédet keresnek. Talán szállást is tud adni – említette meg a nevelőnő.

– Köszönöm szépen, akkor megyek és megnézem, hátha szerencsém lesz – mondta Brájen.

A kapun nagy tábla hirdette a felvételt, így Brájen rögtön megtalálta. Ahogyan a kapunál megállt, nagy méretű Akita fajtájú kutya szaladt elé, farkát csóválva és ugatva értesítette gazdáját jöttéről. Nem sokat kellett várnia, megjelenő gazdája visszahívta Dillan nevű kutyáját.

– Nem bánt! Jöjjön nyugodtan – invitálta a férfi.

– Brájen vagyok és az álláshirdetésre jelentkezek – mutatkozott be.

– Gerald vagyok a tulajdonos – mondta.

Megmutatta a műhelyt, majd behívta a házba, hogy megbeszéljék a feltételeket.

– Mivel foglalkozott korábban? Ért a fa megmunkálásához? – kérdezte.

– Amolyan ezermester vagyok. Építési vállalkozásom volt, de sajnos csődbe ment.

– Az, hogyan lehet?

– A feleségem rákos beteg volt, nagyon szerettem, szinte minden percet vele töltöttem. A vállalkozás folyamatosan rosszabbul ment és közben az orvosi költségek mindent elvittek. A házunkat elárverezték, épp csak a temetést és a lányom bentlakásos iskoláját tudtam kifizetni.

– Őszintén sajnálom, fogadja együttérzésemet.

– Köszönöm – válaszolta könnyeivel küszködve.

– Van hol aludnia?

– Még nincs.

– Fel tudok ajánlani önnek egy szobát nálunk addig, amíg nem sikerül rendezni a lakhatását. Holnap kezdheti is a munkát. Hetente tudok majd fizetni, ha megfelel. A szobáért nem kérek semmit sem és teljes ellátást kap majd.

– Az Isten áldja meg önt és családját. Nagyon szépen köszönöm.

– Jöjjön, megmutatom a szobáját.

Éppen elindultak, amikor betoppant Konor a fia.

– Jó napot kívánok – köszönt illedelmesen és kezet nyújtott.

– Isten áldjon meg fiam, mi már ismerjük egymást – válaszolta.

– No, hát honnan? – kérdezte Gerald.

– Volt olyan kedves a fia és elkísért minket a lányommal, a bentlakásos iskolához – válaszolta.

– Igen, segítőkész jó fiú – mondta büszkén az apja.

– Ez lesz a szobája, nyugodtan pihenje ki magát és vacsorára várjuk az asztalunkhoz.

– Nagyon köszönöm a jóságukat, megszolgálom – válaszolta Brájen.

Brájen szorgalmasan és ügyesen dolgozott, hamar megszerették a faluban, mivel mindenkinek segített, akinek csak tudott. Elvállalt minden munkát és lehetőséget, a műhelyben végzett munka után és hétvégeken, hogy mi -előbb talpra álljon. Ha kellett fát vágott idős embereknek, vagy segített bevásárolni, bármit megszerelt.

A lányát eleinte csak az iskolában látogatta. Kelli megértette, min megy keresztül az édesapja és tudta, ahogy lehetséges több időt is fognak tudni, majd együtt tölteni. Brájen megismerte a legjobb barátnőjét Emilyt és a többi osztálytársát. Látta, hogyan dolgoznak a nevelők. Megnyugodott, hogy a lánya tényleg a legjobb helyen tanul.

Egyszer az óceán felé sétálva meglátta a világítótornyot. Rögtön megtetszett neki. Gondolta, milyen csoda jó hely lenne ez neki és a lányának. Lenne munkája és csendes, gyönyörű a kilátás. Egészen eltöprengett rajta, hogyan tudná kialakítani a saját részükre. Szinte romokban hevert, rengeteg munka várt rá, ha belekezdne a felújításba. Ám ez egy cseppet sem vette el a kedvét. Elment a hivatalba és megérdeklődte, hogy mik a feltételek. Nem volt tulajdonosa, így azt mondták, ha felújítja és karbantartja neki adják. A hivatal még örült is neki, mert nem nekik kellett bajlódniuk vele.

Elmondta a tervét Geraldnak, aki örült az ötletnek és megígérte, hogy segít neki, amiben tud. A kimaradt faanyagokat és a műhelyét rendelkezésére bocsájtja. A vele együtt dolgozó munkások is szívesen mentek és segítettek neki a felújításban szabadidejükben.

Először a kőműves munkákat kellett elvégezni, majd hozzáfogott a falépcső felújításához.

A szinteken kialakított két szobát és kis teakonyhát. Mindent a saját kezével szabott, gyalult és szerelt össze. Ágyat, íróasztalt szekrényt, székeket és amire csak szüksége lehetett. A torony tetején felújította a teraszt, majd elkészült a villanyszereléssel. Éjjel – nappal dolgozott. A legcsodásabb világítótorony lett belőle.

Hosszú hónapok után az első hétvége, amikor kikérte a lányát az iskolából.

– Gyere Kelli, mutatok neked valamit – mondta az édesapja, akinek először jelent meg az arcán mosoly.

– Apa! Tényleg egész hétvégét együtt tölthetjük? – kérdezte örömtől sugárzó, ám könnyes szemekkel.

– Igen, kislányom és most már ez mindig így lesz – válaszolta boldogan Brájen.

– Arra, hová megyünk? Ott nincs semmi, csak egy világítótornyot látok – kérdezte a lánya.

– Az lesz kislányom az otthonunk – mondta és megszorította a kezét.

Kelli kérdően nézett rá, de tudta, hogy bízhat édesapjában.

Ahogyan közeledtek egyre jobban látszott az épület pompásan felújított homlokzata.

– Apukám, ezt te csináltad?

– Igen, segítettek a munkatársaim is. Menj csak előre és nézz körül, remélem tetszik majd neked.

A kislány végigszaladt egészen fel a teraszig, mindent megcsodált.

– Apukám! Apukám! Hiszen ez pazar lett olyan, mint egy kastély! – és a nyakába ugorva szorította magához, puszilgatta örömében.

– Örülök, hogy neked is tetszik drága Kellim! Itt fogunk élni.

– De jó édesapám! Sokat dolgoztál érte tudom.

– Az iskoládat, mint tudod tizennyolc éves korodig kifizettem, ha leérettségiztél szeretném, hogy egyetemen tanulj tovább. A hétvégéket és az iskolaszüneteket viszont most már, itt töltheted velem.

– Köszönöm szépen drága édesapám! – könnyes szemmel ölelte magához.

– Csak ketten maradtunk egymásnak kislányom, mindent megteszek érted és a jövődért.

Boldog hétvége volt ez mindkettőjüknek.

Legközelebb, amikor érte ment a lányáért, Megan kísérte ki az iskolából.

– Kelli, nagy lelkesedéssel mesélt az új otthonukról, a világítótoronyról. Ha megengedi egyszer én is szívesen megnézném, annyira kíváncsivá tett – mondta.

– Persze, szívesen látjuk, akár most is – válaszolta Brájen.

– Köszönöm szépen, de inkább vasárnap délután érte megyek Kelliért és majd akkor.

– Ahogy jónak látja kedves.

Kelli és Brájen bementek a közeli városba, ahol éltek. A temetés óta nem jártak ott.

– Gyere vigyünk virágot anya sírjára.

– Igen, édesapám és elmesélem neki, hogy milyen csodálatos helyen lakunk.

– Jó lesz, biztosan látja odafentről.

A sebek ugyan felszakadtak mindkettőjükben, ugyanakkor egy kis megnyugvás is eltöltötte lelküket.  A városban ebédeltek és sétáltak a parkban. Sokat beszélgettek, Kelli elmesélte, hogy osztályelső. Nagyon megszerette Megant és olyanok lettek, mint a barátnők.

– Ennek nagyon örülök kislányom, boldoggá tesz, hogy így megállod a helyedet.

Elsétáltak a régi házukhoz, megálltak előtte kisidőre. Sok emlék rohanta meg Brájen gondolatait. Arcát szomorúság járta át.

– Édesapa! Ne szomorkodjál, a világítótornyunk sokkal szebb, mit ez a ház – és megölelte.

– Igen, kislányom ez már csak a múltunk. A jövőnk a világítótorony – válaszolta, majd tovább sétáltak.

Vasárnap délután, ahogy megígérte Megan elment a kislányért.

– Hú, de varázslatos lett, én láttam milyen volt romos korában. Ez rettenetesen sok munkát igényelt – mondta elismerő csodálkozással.

– Köszönöm szépen. Jöjjön be nézzen bátran körül – szólalt meg Brájen.

– Én megyek és készítek limonádét a teraszon – mondta Kelli.

Megan teljesen oda volt, a torony szépségétől.

– Megértem Kellit, hogy ennyit áradozott róla, valóban tüneményes.

– Örömmel, tölt el, hogy önnek is tetszik Megan. Hallom nagyon jól megvannak a lányommal.

– Igen, nagyon jószívű, szeretetteljes kislány, könnyen beilleszkedett és mindenki szereti. A szorgalmával hamar kitűnt az osztály legjobb tanulója lett.

A teraszon ülve még jó ideig elbeszélgettek. A közeli cukrászdából hoztak süteményt és azzal kínálták Megant. A kilátás festői tájat rajzolt a szemük elé.

– Hú, de elszaladt az idő! Gyere Kelli, menjünk vissza az iskolába.

– Nagyon szépen köszönöm ezt a csodálatos délutánt. Igazán jól éreztem magam. Máskor is nagyon szívesen érte jövök Kelliért.

– Nagyon kedves Megan, de nem akarom terhelni vele.

– Ugyan, nekem is kell egy kis változatosság – válaszolta nevetve.

– Szombaton megyek érted kislányom.

– Várlak apa! Legközelebb Emily is velünk jöhet?

– Persze drágám.

A világítótoronynak valami különös vonzereje lett. Brájent sokat meglátogatták a barátai. Megan is sűrűn megfordult és Kellit hol egyik, hol másik barátnője kísérte el.

Időközben Brájen épített egy vitorlás hajót, mellyel bejárták a környék szigeteit. Telt – múlt az idő, Kelli már a felső tagozatra járt. Gondolkodnia kellett a továbbtanulás lehetőségeiről. Az orvosi pálya mellett döntött, ha már édesanyját nem tudta megmenteni, legalább édesapjáért tudjon megtenni mindent.

Megan vonzódott Brájenhez, de magának sem merte bevallani érzéseit. Csodálta a férfi szeretetét, lelki erejét és kitartását. Ő is egyedül élt, mivel idős szülei halála után beköltözött az iskolába és minden idejét a gyerekeknek szentelte. Fiatalkori nagy szerelme Amerikában tanult tovább és soha nem tért vissza, a kapcsolatuk végleg megszakadt.

A férfi érezte Megan vonzódását és kedvelte is, mint egy barátot. Sokat beszélgettek, nem volt ellenére, hogy találkozgassanak és együtt töltsék el a szabadidejük egy részét. Azonban egy bizonyos határt soha nem lépett át, mert nem akart Meganban reményt kelteni, sem megbántani. Szívében felesége helyét soha senki sem tudta átvenni. A fal, melyet köré épített lebonthatatlan maradt élete végéig. Ezt érzete Megan és megelégedett Brájen barátságával.

Kelli az egyetemi évei alatt is hazajárt hétvégenként édesapjához a világítótoronyba. Sok időt töltöttek együtt, hálás volt mindazért, amit érte tett.

Konor amikor felnőtt átvette édesapjától az asztalos műhely igazgatását, melyet nagy örömmel végzett. A fiúval első perctől kezdve jó kapcsolatot ápolt Brájen. Szinte családtagként tekintettek egymásra. Idősödő korában nagy segítségére volt. Kellit úgy szerette, mint a testvérét. Védelmezte, ahogyan egy bátynak illik, mindig számíthattak egymásra.

Az egyik délután elment hozzá, hogy miben segíthetne neki, meg egy kicsit elbeszélgetnek és elborozgatnak gondolta. Brájen, mindig kint szokott lenni a parton, vagy a teraszon, de nem látta sehol, a hajó is ott állt kikötve.

– Hová mehetett? Már késő délután van – merült fel benne a gondolat.

Felment a toronyba, hátha mégis bent csinál valamit. Az ágyán feküdt, azt hitte csak alszik. Ébresztgette, de hiába, meghalt. Csendesen elment. Most már biztosan a feleségével sétálnak együtt egy gyönyörű mennyei parkban. Eszébe jutott, hogy egyszer azt mondta;

– Te, Konor én annyira szeretem ezt a világítótornyot, hiszen minden a két kezem munkája és verejtéke, hogy ha meghalok a feleségemet is elhozom ide és majd együtt üldögélünk a teraszon.

Ekkor, csak mosolygott rajta, de az idő múlásával, amikor a világítótorony zöld fényei éjféltájban megjelennek tudja, hogy ők jöttek egy rövid sétára. Azóta már ismét csak a romjai léteznek, hiszen az idő vasfogának nem tudott ellenállni.

A második világháború alatt, a náci rezsim erőszakkal alakította át Kelet-Európa összetételét. Az európai zsidóság tömeges kiirtása mellett döntött. A kontinens minden részén vasúthálózat segítségével deportálták a zsidókat otthonukból. Megkezdődött módszeres kiirtásuk az erre kialakított haláltáborokban. 1944 májusa és júliusa között a magyar csendőrök, a német biztonsági rendőrség tisztviselőivel együtt közel 440 000 zsidót deportáltak Magyarországról. A legtöbbjüket Auschwitzba. Sokakat egyszerűen agyonlőttek.

A fajgyűlölet szikrája égett, aki zsidó származású volt, kötelezték, hogy kabátján sárga csillagot viseljen. Megalázó megkülönböztetés, hovatartozás jeléül. Családokat szakítottak szét és gyerekek maradtak árván. Félelemben és bujkálva kellett élniük. A háború kegyetlenül elsodorta őket. Nem számított a sok emberélet, csak a hadvezérek győzelme és őrült, kegyetlen gyilkos tervük kivitelezése.

Ódon bérház, körben függőfolyosóval. Több zsidó család is lakott itt. Rettegve teltek napjaik, hogy kire, mikor kerül sor. Egyik hajnalban  nagy zörgésre – csörgésre ébredtek a lakók. Katonai teherautó hajtott be az udvarra. Megszállták a lépcsőházat és minden ajtón dörömböltek. A zsidó férfiakat szedték össze. Józsika még csak hat éves volt, sírva ölelte át édesapja lábait. A csendőr durván ellökte, hogy a fiú földre esett. Édesanyja féltőn ,szorosan ölelte fiát magához. A csendőr hangosan ordított és a puskáját is rájuk szegezte. Mozdulni sem mertek, csak könnyeik folytak félelemtől torzult arcukon.

 A férfiakat feltuszkolták a teherautóra. Egy közeli hatalmas tűzfal elé vitték, ahol sorba állították őket, arccal a fal felé. Józsika édesapja ekkor már tudta, hogy semmi esélye a túlélésre és soha többé nem látja viszont szeretett családját. Hátuk mögött felsorakoztak a katonák is. Az elhangzó a parancsszó után, hatalmas robajjal dördült el a sortűz. A férfiak többsége holtan rogyott össze a kőfal előtt. Néhányan csak megtántorodtak, így Józsika édesapja is, akit a tenyerén és vállán ért lövés. A golyó erős ütésétől falnak esett, de mire feleszmélt volna, már újabb sortűz dördült el. Fájdalmat már nem érzett, kívülről látta testét, amint arccal a földre borulva fekszik a kőfal előtt.

A kivégzésnek hamar híre ment. Józsika, édesanyjával egyedül maradt. Az egyik távolabbi rokonok, magukhoz vették őket. Nagy összefogás volt ekkor az emberek között. Sokan bújtatták a zsidó származásúakat, pedig tudták, hogy saját életüket is kockáztatják vele.

A rokon család vidéken lakott egy kertes házban. Józsika édesanyja a háztartásban segített, volt bőven teendő. A házaspár Rezső és Jolán a negyvenes éveikben jártak. Két gyermekük volt, Sára és Ödön, pár évvel voltak csak idősebbek Józsikánál. Nagyon jól kijöttek egymással. Ödön volt az idősebb és ő még a háború kitörése előtt járt iskolába, így tudta tanítani a kisebbeket.

A felkelő Nap hajnal sugara épp csak megvilágította a kis város utcáit, amikor katonai teherautók zaja verte fel a nyugodalmas csendet. Mindenkiben még a vér is meghűlt. Csendőrök és német katonák ugráltak le a kocsiról és szétszóródva nyomultak be minden házba. Családokat tereltek a teherautóra, közöttük voltak Józsikáék is. Egyből a vasútállomásra szállították őket. Ott szétválogatták a férfiakat, gyerekeket, nőket. Külön csoportba terelték, elszakították a családokat egymástól. Rezsőt, Ödönt, és Józsika édesanyját a vagonokba kényszerítették.

               A tehervagonokon ott volt a jel. Könnytől áztatott arcok, fájdalomtól remegő kezek, még utoljára búcsút intettek. Sípszó hasított a levegőbe, halálvonat elindult velük utolsó útjukra. Megtört szívvel, alázatos lélekkel, adózzunk emlékművük előtt tisztelettel.

Debrecen, 2020. 10.