Ana, Angliában, Londonban él férjével és két lányával. Jelenleg az egyetemen tanít pszichológiát. A férje Thomas, aki villamosmérnök. A lányok már nagyok és önálló életet élnek. Az idősebb Lisa, írónő és jelenleg írói válságban szenved.
Este hét órakor megcsörrent a telefonja Anának. Éppen vacsorához készülődtek a férjével.
– Anya…! Kérlek segíts…! Nem tudom hogyan tovább…! – szólalt meg sírva a telefonban Lisa.
– Mi történt kislányom?
– Szorít a határidő a könyvem befejezésével és egy fia gondolat sem jut eszembe. Már mindent megpróbáltam, de rágörcsöltem az egészre. A kiadó folyamatosan zaklat, hogy mikor adom már le a kéziratot. Így teljesen megakadtam az egésszel. Ha nem fejezem be időre, felbontja velem a szerződést. Tudod, ezen nekem most nagyon sok múlik.
– Igen, tudom Lisa. Gyere át! Épp a vacsorához készülünk, kérlek lazíts egy kicsit. Maradj itt éjszakára és egy jót beszélgetünk, hátha kitalálunk valamit.
– Nagyon köszönöm anya! Fél óra, és ott vagyok.
– Várunk szeretettel.
A lány, gyorsan összeszedte magát. Kocsival hamar odaért már nem volt nagy forgalom az utakon.
A vacsora vidám hangulatban telt. Lisának sikerült kicsit feloldódnia. A család meghitt közössége és a szülői szeretet kizökkentette a mindennapi darálóból. Később édesapja leült meccset nézni a tv – ben. Hagyta, hogy anya és lánya elmélyedjenek a beszélgetésben.
Lisa elmesélte röviden, hogy miről szól a történet. Ana figyelmesen végig hallgatta. Több variációt is átbeszéltek, de egyik sem volt az igazi. A közös ötletelés, azonban mégis elindított egy fonalat a lány fejében.
– Anya, egy igazi megtörtént eseménnyel lenne jó befejezni. Nekem nincs ilyen tapasztalatom és nem ismerek senkit, akinek lenne. Talán a pácienseid között?
– Nem kislányom! Erről szó sem lehet!
– Persze, sajnálom! Ne haragudj, csak úgy hirtelen ez jutott eszembe.
– Hm…, – Ana hosszasan elgondolkodott, egy régi emlék csillant meg a fejében.
–Lehet, hogy mégis tudok segíteni neked.
– Na…! Mondd már! – kérte izgatottan Lisa.
– Nagyon régen volt, és velem történt meg. Igazából ez indított el a pályámon.Cserediákként, egyszer Magyarországon töltöttem pár hónapot. Gyönyörű szép ország és kedvesek, barátságosak az emberek. A legjobban Budapesten, a Vajdahunyad vára és környéke fogott meg. Olyan az egész, amikor a hídon át belépsz, mint egy elvarázsolt táj. Igazi időutazásban van részed.
– Képzeld ez a vár másolata az eredetinek, ami Romániában van. Akkor megfogadtam, hogy egyszer elmegyek oda és megnézem. Úgy éreztem, ezt nekem látnom kell. Sok év telt el, amikor egy baráti társasággal sikerült elutaznom. Az út hosszú és fárasztó volt, de megérte. Sohasem fogom elfelejteni az ott történteket.
– Ez izgalmasnak tűnik – szólt közbe Lisa.
– Igen, szinte hihetetlen. Idegenvezető kalauzolt minket körbe, a többi túristával együtt, ugyanis két óránként indultak a csoportok. Fantasztikus érzések kerítettek hatalmukba a vár bejárása során. Szinte az 1400 – as években találtam magam. Az egész vár hangulata és kisugárzása, mit sem változott. A lovagteremhez érve, várt az igazi meglepetés. A földi látvány is nagyon szép volt, hiszen maga a gótikus építészeti stílus rendkívüli benyomást keltett.
Hirtelen bevillant előttem egy másik sík. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott. A hosszú asztalon csodálatos, gazdag királyi teríték. Középen ült Hunyadi László és felesége Szilágyi Erzsébet. Én velük szemben kissé jobbra, az asztaluk sarkától nem messze álltam. Két szolgáló lány jött, akik feltálalták az ételt. Fehér fejkendőben és kötényben, a ruhájuk egységes kék színű volt. Erzsébet korhű, elől a nyakától a mellkasáig, fehér csipkézett ruhában ült. László fényes, kék színű öltözéket viselt. Mielőtt visszazökkentem volna a földi sík világába, László megszólított, persze ez metakommunikáció szintjén zajlott;
– Ön lát minket?
– Igen.
– Na végre valaki…!
–Hogyhogy itt vannak? Azt hittem csak képzelődöm, és a vár hatása.
– Nem kedves, nem képzelődik. Ez borzasztó helyzet, amibe kerültünk már nagyon régen. Itt jönnek – mennek az emberek, hangoskodnak, rohangálnak a gyerekek. Miránk, senki nem figyel. Próbáltunk velük beszélni, de nem hallanak és nem látnak minket. Ezért örültünk meg magának, hogy végre valaki felfedezett bennünket. Kérem segítsen nekünk, ha tud.
– Önök nagyon régen meghaltak már, ezzel tisztában vannak?
– Gondoltuk, hogy valami nincs rendjén, de így már értjük – válaszolt László lehangoltan. Hányadik évben vagyunk?
– Most 2015 – öt írunk.
– Jaj…! Hiszen, akkor több száz éve itt rostokolunk!
– Igen, itt ragadtak a két világ között, valamilyen oknál fogva.
– Akkor a múlt foglyai vagyunk?
– Igen, így is mondhatjuk.
– Hogyan tudnák kiszabadulni ebből az állapotból? Sokat szenvedünk miatta.
– Csak az ima segít!
– Értem, akkor imádkozzunk mindannyian.
– Én is hívom az angyali segítséget, akik majd a saját szférájukba kísérik önöket.
– Nagyon köszönjük, Isten áldja.
Néhány pillanat múlva a jobb kezem felől, hatalmas angyalok szálltak alá. Aranyfényben tündököltek és óriási szárnyaikkal körülölelték őket, majd eltávoztak.
Visszatérve a földi sík valóságába, azt vettem észre, hogy az egyik középkorú, szintén túrista hölgy furcsán néz rám és mosolyog. Felvettem vele a szemkontaktust és bólintott, majd tovább haladt a vár falai között. Nagy valószínűséggel végig nézte a – múlt foglyainak – távozását.
– Anya, ez fantasztikus történet, megmentetted a könyvemet! – kiáltott fel Lisa.
– Igazán örülök kislányom, akkor most már minden rendben lesz, csak írd meg a befejezést – és átölelte lányát.
– Nagyon köszönöm neked!
Másnap Lisa befejezte a történetét. A kéziratot leadta a kiadónak, aki persze megkönnyebbült a szűkös határidő miatt. A könyv hatalmas sikert aratott. Lisa elismert írónő lett, amivel vágya beteljesült.
Debrecen, 2024. 01. 15.