Dávid szegény családba született. Édesapja gyári munkásként kereste a kenyeret. Édesanyja a háztartást vezette és gondoskodott a családról. Időnként néhány órában besegített a szomszédasszonyának, aki varrodában dolgozott. Akadtak olyan ruhadarabok, amelyeket kézzel kellett összevarrni. Ezt Sára könnyedén megtudta oldani Dávid mellett, amikor aludt. Így némi kevés pénzt ő is hozott a konyhára.

Előfordult, hogy a szomszédasszony az anyagi juttatás mellett vitt a kisfiúnak mesekönyvet, vagy éppen egy kifestőt, színes ceruzákkal. Sáráék ezeket nem tudták megvenni a felcseperedő Dávidkának, aki egészen az iskola megkezdéséig otthon volt az édesanyjával, mivel akkoriban nem volt még bölcsőde és óvoda.

A kisfiú boldog volt és órákat elnézegette a mesekönyveket, vagy éppen ült az asztal mellett és élvezettel festegetett. Édesanyja ezt az időt nagyon jól ki tudta használni a bedolgozói munkájára.

Egy idő után azonban a gyermeknek hiányzott a beszélgetés, a másokkal való játszás. Ezért különböző neveket adott a színesceruzáinak és a mesekönyveinek. Ők voltak a társai, akikkel jókat játszott.

Dávid legnagyobb meglepetésére egyszer csak azon kapta magát, hogy ezek a tárgyak megelevenednek. A fejében a gondolatok sziporkáznak közöttük. Már nem érezte magát egyedül.  

Néha hangosan felnevetett, amikor vicces történeteket mesélt neki az egyik – másik ceruza. Máskor olyan különböző szituációkat hoztak létre az elnevezett könyvek, mintha valódi gyermekek lennének. Dávid jókat mulatott velük.  

            Az idő gyorsan elszaladt és számára is megkezdődött az iskola. Egyre kevesebbet játszott már a ceruzáival és könyveivel, hiszen valódi osztálytársai felváltották őket. Sok barátot szerzett és lekötötte figyelmét a tanulnivalók sokasága. Élte az életét, mint minden más fiatal. Fokozatosan feledésbe merültek a gyermekkori emlékei.

HÚSZ ÉVVEL KÉSŐBB

            Dávid mélabúsan üldögélt a kedvenc foteljében a kandalló előtt. A tűz ropogása néha kizökkentette mély gondolataiból. Ilyenkor végtelen szomorúsággal beletúrt a fekete hajába és szétmorzsolt egy – egy leguruló könnycseppet az arcáról. A fájdalom megtörte ifjúságát. Magányosan töltötte napjait a szülői házban, amely nagy súllyal nehezedett lelkére. Édesapját már korábban elvesztette, de édesanyja tragikus halála különösen megrázta. Csak ült némán és nem törődött semmivel.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki szólongatja.

– Dávid…! Dávid!

El nem tudta képzelni, hogy ki lehet az, hiszen a ház ajtaja zárva volt. Felállt és kinézett az ebédlő ablakán, de onnan sem látott senkit. Ezért felvette a kabátját és kiment az udvarra, hogy körülnézzen.

            – Nem értem…, sehol senki…! – motyogta hangosan.

            Majd visszament a házba és leült a foteljába. Közben a kandallóban a parazsat felizzította.  

– Úgy látszik, már hallucinálok is – folytatta a monológját.

Kis idő elteltével, amikor ismét mély gondolataiba merült megismétlődött.

– Dávid…! Kérlek figyelj rám!

            – Ki vagy te…? Honnan szólsz hozzám? Nem látlak sehol! – kérdezte hangosan.  

            – Dávid…, csak a szíveddel láthatsz. Én az Őrangyalod vagyok!

            – Hogyan…? – kérdezett vissza értetlenül.

            – Hunyd be a szemedet és erősen koncentrálj rám, akkor megláthatsz. Így, gondolati úton bármikor tudunk kommunikálni egymással.

Dávid követte a kérését és legnagyobb meglepetésére egy erős fényt látott, olyan angyal szerűt a lelki szemei előtt. Hirtelen meghökkent és kiesett ebből az idilli állapotból.

– Próbáld megtartani ezt a fajta koncentrációt, vagy ahogy ti nevezitek meditációt, hogy ne zökkenjél vissza. Ez egy másik sík, amit így érhetsz el.

Dávid újra megpróbálta és az előbbi fényes angyal szerű kép elkezdett fokozatosan előtte letisztulni. Újra kizökkent, majd újra próbálta. Kezdte elveszteni a türelmét.

– Ez nekem nem megy…! Tulajdonképpen mit akarsz tőlem…?

– Dávid! Kérlek légy türelmes magaddal szemben, hiszen ez egy folyamat. Gyakorolni fogjuk mindennap és egyre jobb lesz meglátod. Már mondtam neked az Őrangyalod vagyok és segíteni akarok neked.

– Rajtam nem tudsz segíteni!

– De igen! Tanítani foglak, hogy megértsd a földi helyzetedet. Be tudd teljesíteni a felvállalt utadat. Kérlek engedd, hogy segítsek.

– Rendben, egy próbát megér…! Érdekes dolgokat mondtál most nekem.

– Dávid! Kérlek emlékezz vissza a gyermekkorodra!

– Semmire nem emlékszem csak arra, hogy a szüleim sokat dolgoztak a megélhetésért.

Ekkor az őrangyal egy képet vetített elé.

– Emlékszel?

– Igen…, dereng valami. Unatkoztam és a könyvekkel, ceruzákkal játszottam. Talán már akkor is volt egy kattanásom, meg most is, hogy veled beszélgetek. Lehet jobb lenne meginnék egy felest és lefeküdnék aludni.

– Ne…! Az alkohol árt az asztrál síknak.

– Mi az az asztrál sík?

– Egy fizikai szemmel láthatatlan dimenzió, ami lehetővé teszi a kommunikációnkat.

– Értem…, amúgy sem szeretem az italt.

– Tudod…, visszatérve…, azok a játszópajtásaid a te segítő angyalaid voltak. Nem tudatosan, de azzal, hogy megnevezted őket, és vágytál játszótársra, egyben segítségül hívtad a segítőidet.

– Ezért elevenedtek meg? Ezért tudtam velük játszani?

– Igen. Ők most is körülötted vannak velem együtt és bármikor segítségedre lesznek, csak szólnod kell hozzájuk.

– Ez hihetetlen!

– Majd, ha megismered az élet miértjét és célját, mindent meg fogsz érteni. Ezért vagyok itt, hogy megtanítsam neked.

– Elfáradtam…, ezt még meg kell emésztenem, de köszönöm neked.

– Igen látom rajtad, most pihenj le. Holnap folytatjuk.

Az őrangyal mindennap kommunikált Dáviddal, mindig tanított neki valamit. A férfi teljesen megváltozott, kijött a melankóliájából és újra magára talált. Már más szemmel nézte a világot és megértette az összefüggéseket a létezés célja és a földi halandóság között. A szívéből eltűnt a szomorúság és helyett kapott a végtelen egyetemes szeretet.  Dávidot élete végéig vezette és segítette a láthatatlan tanító .

 Debrecen, 2025. 11. 09.