Lucas feleségével és fiával Cornwall megyében, Truróban él. Ő építészmérnökként dolgozik egy nagy cégnél. A felesége Carol tanárnő, a lakásukhoz közeli középiskolában tanít. A fia Steve hamarosan betölti a tizedik életévét, és nagy izgalommal készül a szülinapi bulijára.

Reggelente mindig Lucas viszi kocsival a fiát az iskolába. A mostani reggelen is így történt. Steve vidáman ült be az autóba, a kezében még a szendvics maradványokat falatozva. Cserfes, szőke hajú, vidám gyermek. Az egyik közlekedési lámpánál az előttük haladó jármű hirtelen befékezett, így Lucas elkerülhetetlenül belehajtott. A mögötte haladó teherautó, már nem tudott lefékezni. Nagy sebességgel nekik ütközött. Lucas még nem kötötte be magát, az ütközés következtében a helyszínen meghalt. Steve kisebb sérüléssel megúszta, azonban olyan sokkot kapott, hogy többé nem volt hajlandó megszólalni.

Imádta az apukáját, és szeme láttára veszítette el. Ezt nem tudta feldolgozni, bezárkózott a saját világába. Amikor közölni akart valamit felírta a kis táblájára. Pszichológushoz is eljártak, de hiába. Az iskolából emiatt ki kellett venni és magántanuló lett. Édesanyja sokat mesélt neki arról, hogy apukája látja őt és vigyáz rá fentről. Steve, ilyenkor nagyban bólogatott. Majd felírta a táblára.

– Apa, angyallá változott.

– Így van, ő már ott él velük.

– Nem! Most is itt van velem. Látom, és jókat beszélgetünk.

Carol, elcsodálkozott. Nem tudta, hogyan reagálja le ezt. Hiszen ő nem látta. Könnyes szemekkel szorította magához a fiát.

– Azt üzeni, apa, hogy ne sirassuk. Ő már jó helyen van és nem fáj semmilye. Nagyon szeret minket. Ahol most van, onnan segít nekünk – írta folyamatosan a táblájára.

– Értem, drágám. Mi is nagyon szeretjük, őt, de nagyon nehéz nélküle – válaszolta Carol szemeit törölgetve.

Steve odabújt az édesanyjához és megpuszilta.

Carol, nagyon összetört a férje halála miatt és a fia állapota is nagyon aggasztotta. A barátnője azt javasolta, hogy nyáron utazzanak el valahová. Kapcsolódjanak ki, a helyváltoztatás jót tesz majd nekik. Carol, arra gondolt, hogy a szünetet a nagyszülőknél töltik. Ők a tengerpart közelében laknak és a fia nagyon szeretett mindig ott lenni. Steve eleinte hallani sem akart róla. Attól félt, hogy az apukája oda nem fog tudni elmenni velük. Egyszer csak azt írta, a táblára:

– Mehetünk.

Édesanyja, kérdőn nézett rá.

– Ő is velünk lesz és nagyon örült neki, hogy elmegyünk a nagyikéhoz – írta fel gyorsan.

Az utazás nem volt egyszerű, mert a baleset óta Steve nem akart autóba ülni. Pedig ennek már több mint két éve. Vonattal és helyi közlekedéssel érkeztek meg. Idejük nagy részét a tengerparton töltötték.

A fiú imádott úszni, és megcsodálta a szörfösöket minden nap. Az öböl ezen részén, szörf oktatás folyt. A homokba állítva állt egy színes labdával díszített szörfdeszka. Ez különösen tetszett neki. Oda – oda sétált és végigsimította a kezével. Az oktató felfigyelt rá, ugyanis az övé volt. Egyik alkalommal, így szólt hozzá:

– Tetszik neked?

Steve csillogó szemmel bólintott.

– Jack vagyok – és kezet nyújtott neki.

Steve, szintén kezet nyújtott, de egy szót sem szólt. A férfi nem tudta hirtelen hová tegye. Megkérdezte:

– Akarsz megtanulni szörfözni?

A fiú, erre elszaladt. Jack látta rajta, hogy nagyon vágyik rá. Barátságos, nyílt, kedves gyerek, de miért nem beszél? – vetődött fel benne a kérdés.

Egyik alkalommal odament az édesanyjához és beszélgetésbe kezdtek. Megtudta, hogy mi az oka Steve némaságának. Egyre több időt töltöttek együtt.  Mély barátság kezdett kialakulni hármójuk között. A férfi a nyár folyamán megtanította Steve-t szörfözni.

A fiú felszabadult és boldog volt, de még mindig nem szólalt meg. Jacket az egyik este meghívták vacsorára.

Carol és a férfi időközben egymásba szerettek. A fiú a szobájában elmélyülten ült az ágyon.

Édesanyja bement hozzá, hogy hívja vacsorázni. A fiú feltartotta a kezét, hogy hagyja.

– Most apával beszélek. Majd később megyek – írta gyorsan a táblájára.

Carol, becsukta az ajtót és gondterhelten visszament az ebédlőbe. Jack próbálta nyugtatni, hogy ő már hallott ilyenről és ne aggódjon, majd fokozatosan helyre fog jönni.

– Apa! Apa! Itt vagyok – szólította az apukáját gondolatban Steve.

– Édes fiam! Most nekem el kell mennem egy kis időre. Fogadd el Jacket, mert jó ember és nagyon szeret titeket. Ő fog rátok vigyázni, míg én nem leszek itt.

– De miért kell elmenned? Mikor láthatlak újra? – potyogtak a könnyei.

– Nem tudom kisfiam, de nagyon szeretlek benneteket és ezt soha ne felejtsd el. Tudod már megerősödtem, és itt kell segítenem másoknak is. Fogadj szót, és légy jó fiú, ahogy tanítottalak.

– Értem apa, szeretlek!

Apja ölelése lágy, meleg szellőként fonta körbe testét, majd egy fény villanásával távozott. A fiú megtörölgette szemeit és kiment az ebédlőbe a többiekhez.

Később leírta édesanyjának, hogy mit üzent az apukája. Carol könnybe lábadt szemekkel olvasta. A nyár végével, készültek vissza Truróba.  Jacktől is elbúcsúztak, ahogy távolodtak még visszanéztek és intettek neki. Alig tettek meg egy pár lépést, Steve megfordult és szaladt Jack felé, Carol is futott utána.

– Jack! Szeretlek! Gyere velünk! – kiáltotta.

A férfi meghatottan ölelte át a fiút. Carolnak is potyogtak a könnyek a szemeiből, hogy újra megszólalt a fia.

Megegyeztek, hogy később utánuk megy majd Jack. Steve újra járt iskolába és sok barátot szerzett. Idővel a férfi odaköltözött hozzájuk, egy teljes családot alkotva éltek boldogan.

Debrecen, 2024. 02. 09.