Paul, Párizsban nőtt fel és a zene volt a mindene. Az öreg zongoráját, nagyapjától örökölte. Talán az életénél is jobban ragaszkodott hozzá. Tanult, komponált és turnékra járt. Sokra vitte, igen híres zeneszerzővé vált.
Már jócskán a harmincas éveiben járt, amikor az egyik őszi koncertjén megismerkedett Myriammal. A lány hárfán játszott és rögtön rabul ejtette Paul szívét. A szerelmük lángja egybe forrasztotta lelküket. Nem akartak sokat várni az esküvővel, így a következő nyáron összeházasodtak. Nagyon jól kiegészítették egymást, sok fellépést terveztek együtt.
Közel egy év múlva megszületett közös gyermekük, Gabriel. Paul élete megváltozott, hiszen imádta a családját és igyekezett minél több időt velük tölteni. Myriam és Gabriel ahová csak lehetett elkísérték. Paul viszont már nem akart vállalni a továbbiakban hosszú távú külföldi fellépéseket. A párizsi színházban rendszeresen kapott megbízást.
Gabriel, ahogyan kicsit felcseperedett az ölébe ültette és tanította zongorázni. Esküvőkön és különböző alkalmakon többször adtak együtt családi koncertet.
A gyermeküket zene vette körül, így természetesen később a tanulmányai is zenei iskolához kötődtek. Már tizenegy évesen kitünt a többiek közül a tehetségével. Tess az egyik tanárnője különös figyelmet fordított a fiúra.
Év végén az iskola záróvizsgaként adott koncertjén, minden alkalommal Gabriel lépett fel fő produkcióként.
Szülei nagyon büszkék voltak rá. Erre az év végére Gabriel egy olyan szimfóniával készült, melyet együtt komponáltak az édesapjával. Minden este szorgalmasan gyakorolt, már csak pár hét maradt a fellépésig.
– Anya! Hol van már Apa? Sosem marad ilyen sokáig el – kérdezte Gabriel.
– Nem tudom kisfiam, talán elhúzódik a megbeszélése. Biztosan jön nemsokára.
– Még szeretném neki megmutatni, hogy jó lesz – e ahogyan játszom.
– Tudom, de lassan le kell feküdnöd. Hidd el csodálatos a játékod és nagyon büszkék leszünk rád. Nyugodtan menj aludni drágám – és ezzel nagy puszit nyomott a homlokára.
Gabriel szófogadó kisfiú volt és már fáradt is, hiszen tíz óra elmúlt. Felment a szobájába lefeküdni.
Myriam, azonban nagyon nyugtalanul érezte magát. A fia előtt nem akarta mutatni aggodalmát. Sosem maradt el Paul ilyen sokáig. Tudta, hogy valaminek történnie kellett. Az ebédlő asztal mellett ülve várta, hogy hazaérjen. Végül éjfél körül megszólalt a csengő. Ajtót nyitott és nagy meglepetésére Paul helyett két rendőr állt ott.
– Asszonyom, nagyon sajnáljuk, de a férjét baleset érte – szólalt meg az egyik.
Myriam, halálsápadtan állt megdermedve az ajtóban, egy hang sem jött ki a torkán.
– Asszonyom, a férje kórházban van. Kérem jöjjön velünk, ha látni szeretné.
Erre egy kicsit megenyhült.
– Mi történt?
– Elütötte egy autó – válaszolta a másik.
– A gyermekemet nem hagyhatom itt egyedül, kérem jöjjenek be és várjanak pár percet.
Myriam, szinte fuldokolva nyelte könnyeit.
– Gabriel, kérlek kelj fel. Be kell mennünk a kórházba, apát baleset érte.
A fiú, gyorsan felöltözött. A rendőrök elvitték őket. Amikor odaértek az ügyeletes orvos már várta a hozzátartozókat. Meglepődött a kisfiú jelenlétén. Kérdően nézett az anyjára.
– Sajnálom doktor úr, de egyedül nem hagyhattam a fiamat.
– Értem. Kérem jöjjenek be velem a szobámba. Foglaljanak helyet. A férjének nagyon súlyos sérülései keletkeztek a balesetben. Rögtön megműtöttük és az állapotát stabilizáltuk. Sajnos ezután hirtelen kómába esett.
Myriam szinte remegett fájdalmában, Gabriel érezte, hogy nagy a baj és patakokban folytak könnyei.
– Mik az esélyei? – kérdezte a felesége.
Az orvos tapintatosan szólt az asszisztenséhez.
– Kérem, hozna egy kis vizet a hölgynek? Menj fiam te is és válasz magadnak valamit.
Miután kimentek és az ajtót becsukták maguk mögött, az orvos folytatta.
– Nem akarom áltatni. Azt nem tudom megmondani, hogy meddig lesz kómában. Sajnos nem sok esélyt látok a felépülésére, de történtek már csodák.
– Értem, köszönöm az őszinteségét.
Éppen visszajött Gabriel egy limonádéval és az asszisztens egy pohár vízzel.
– Nagyon köszönöm – majd ivott egy pár kortyot belőle.
– Nézze, steril ruhát felöltve bemehet hozzá egy pár percre, vagy ha úgy gondolja a fia is. Az asszisztensem elkíséri.
– Igen, nagyon szépen köszönjük.
Ameddig odaértek Myriam, tűnődött magában, hogy jó lesz – e Gabrielnek, ha így látja az apját. Azonban örök lelkiismeret mardosná a szívét, ha ez lenne az utolsó lehetősége elköszönni tőle.
– Pár perc múlva visszajövök, beszélhetnek hozzá. Ő hallja, csak nem tud rá reagálni – mondta az asszisztens.
– Apa! Apa! Nagyon szeretlek! Kérlek gyorsan gyógyulj meg – és sírva borult az ágyára.
Myriam megsimogatta fia fejét, majd a férje arcát megpuszilta. Szorosan megfogta a kezét, csókolgatta és könnyeivel áztatta.
– Paul…, drágám…, kérlek jöjj vissza hozzánk. Ne hagyj itt minket.
Az asszisztens már éppen jött.
– Kérem köszönjenek el, hagyjuk most pihenni őt. Bármikor bejöhetnek hozzá egy – egy rövid időre.
– Nagyon szépen köszönjük.
Mindennap bementek a kórházba estefelé. Paul állapota stagnált. Közeledett Gabriel fellépésének ideje. Aggodalommal és reménnyel teltek napjaik.
– Anya! Apa mikor lesz jobban?
– Nem tudom, de rögtön szólnak, ha változás áll be apukád egészségi állapotában.
– Ő már nem fog tudni eljönni a fellépésemre ugye?
– Nem valószínű kisfiam. Te viszont gyakorolj szorgalmasan, hogy amikor felépül büszke lehessen rád. Ketten komponáltátok a szimfóniát, játssz érte és neki.
– Úgy lesz anya.
A vizsgakoncert előtti este is bementek a kórházba Paulhoz. Szeretettel és könnyek között beszéltek hozzá. Megemlítették, hogy másnap lesz Gabriel fellépése, így csak később fognak tudni bejönni hozzá a koncert után. Egy pillanatra mintha halvány biztató mosoly suhant volna át Paul arcán. Úgy érezték, hogy a lelkével átöleli őket. Végtelen melegség és szeretet járta át a szívüket.
Nagy izgalomban voltak mindketten a fellépés napján. Myriam a fájdalomtól megtört arcát nem tudta leplezni.
Gabrielnek a szokásos fellépési stressz mellett meg kellett birkóznia azzal a bizonytalansággal, hogy édesapját elveszítheti. Ezen az alkalmon nincs ott vele, hogy a tekintetével bíztassa. Egyedül, árván érezte magát. Valahogy rossz előérzete volt, pedig édesanyja mindent megtett, hogy vigasztalja és szeretetéről biztosítsa.
A terem zsúfolásig megtelt. Nagyon kíváncsian várták a játékát, hiszen különleges élményt nyújtott mindig a közönség számára. Ő volt az utolsó fellépő. Szomorú szívvel, de méltóság teljesen ült le a zongora mellé. Csak ott ült és nem nyúlt a zongorához. Feszült csend támadt, pár perc után már – már kínosan hatott. Tess már éppen oda akart menni hozzá, amikor a kezét felemelte.
Gabriel, nem tudta mi történik vele csak azt érezte, hogy nagyon nagy szeretet öleli át. Megint az édesapja ölében ül és ketten játszák el a közösen írt szimfóniát. A végén meghajolt és lement a színpadról.
Hatalmas sikert aratott, csak úgy zúgott a tapsvihar.
– Anya! Anya! Itt volt apa és az ölébe ültetett, mint régen. Őt illeti ez a siker, nélküle nem tudtam volna eljátszani.
– Igen kisfiam, eljött hozzád lélekben – átölelte Gabrielt és záporoztak Myriam könnyei.
Alig hagyták el az épületet, megcsörrent az asszony telefonja.
– Kedves hölgyem! Sajnos Paul húsz perccel ezelőtt átlépte a földi világ küszöbét – közölte az orvos.
– Köszönöm… szépen…! Úton vagyunk a kórházba – válaszolta zokogva.
– Várom önöket, hogy még elbúcsúzhassanak tőle.
– Anya! Mi történt?
– Édesapád, már az égi világ lakója.
– Nem hagyott itt minket, tudom! A koncerten ott volt velem, én éreztem! – kiáltotta szinte sokkosan, sírva Gabriel.
– Igen, a lelkünkben örökké élni fog velünk.
Myriam, ahogyan visszagondolt, az a húszperc közvetlen a koncert utánra esett, amikor Gabriel lejött a színpadról.
Tisztességgel eltemették Pault. Az évek múltak és Gabrielből elismert művész lett. A fiú minden koncertjét ezzel a közös szimfóniával kezdte. Tudta, érezte, hogy édesapja lelke ott van vele és nagyon büszke az egyetlen fiára.
Debrecen, 2023. 08. 10.