Andrei, a város szélén lakott. A szüleitől egy óriási tanyát örökölt meg. Itt nőtt fel, imádta az állatokat és a lenyűgöző tájat. A környezet pazar látványt nyújtott. Az egész terület egy völgyben feküdt. Gigantikus sziklás hegyek vették körbe, égig érő fenyvesekkel és dús növényzetű hatalmas legelővel. A farm végében a tó vize kékesen csillogott.

Néha bement a városba, hogy a barátaival találkozzon. Futó kalandjai akadtak, de egy lány sem akart a tanyán élni. Pedig igencsak elfért volna a segítség.

Többféle mezőgazdasági géppel rendelkezett, így sokszor kérték fel bérmunkára. Az egyik alkalommal aratáshoz igényelt segítséget a szomszédja.  Már pár napja dolgozott nála, amikor felfigyelt egy szőke, hosszú hajú lányra, aki éppen a széna összerakásával bajlódott. Leállította a gépet és odament hozzá.

– Kisasszony! Segíthetek?

A lány csak bámult rá. Pár másodpercig megszólalni sem tudott. Ahogy a fiú tengerkék szemébe nézett megszűnt körülötte a külvilág. Karakán arcvonásai, barna kissé borzos haja, legszívesebben mindjárt beletúrt volna.

– Igen…! Köszönöm. Ana vagyok.

– Elnézést, be sem mutatkoztam. Elkápráztatott a lénye – mondta kedves mosollyal az arcán.

– Köszönöm ezt bóknak veszem – mosolygott vissza Ana.– Hogy szólíthatom?

– Ja, persze! Andrei vagyok – és nyújtotta a kezét.

Amikor kezet fogtak az érintés szikrájára valami különös érzést indított el mindkettőjükben.

– Még sosem láttam itt – jegyezte meg Andrei.

– Agrár egyetemre járok és a bácsikámnál vagyok gyakorlaton – válaszolta nevetve.

– Én is azt végeztem. A szomszédban van a farmom, itt csak segédkezek, mert a bácsikája megkért.

– Nagyon rendes öntől. Szegény egyedül van és ilyenkor sok a munka. Bár állattenyésztő szakon tanulok és a bácsikámnak csak kutyája van, de szívesen dolgozom a gazdaságban.

– Ennek nagyon örülök. Ha mégis úgy gondolja, hogy állatokkal is szeretne foglalkozni a gyakorlata közben, akkor az én farmomon megteheti. Nem csak kutyám és macskám van, hanem libák, tyúkok, marhák és lovak is.

– Magának vannak lovai?

– Igen. Szeretne lovagolni?

– Hú…, az nagyon jó lenne. Imádom a lovakat.

– Akkor szeretettel várom – invitálta a lányt.

– Azt hiszem majd szaván fogom – válaszolta kaján mosollyal az arcán.

Eközben végeztek a széna pakolásával. Ana elindult, hogy ebédet főzzön. Andrei pedig visszaült a gépre, hogy folytassa a betakarítást.

– Ma én főzök! Jöjjön ebédeljen velünk – kiáltotta oda a lány.

– Köszönöm!

Az ebéd ízletes volt és jó hangulatban telt el.

– Ana! Szeretném viszonozni ezt a fantasztikus ebédet. Kérem jöjjenek át a nagybátyával vacsorára és megbarátkozhat közben az állataimmal.

– Nagyon szépen köszönjük Andrei – válaszolta a nagybácsi.

A két fiatal csak egymásra tudott gondolni. Nagyon várták, hogy este újra láthassák egymást. Érezhető volt közöttük a szerelem lángja.

Vidám beszélgetéssel folyt az este. Andrei megmutatta az állatait Anának. Megbeszélték, hogy a nyáriszünetben majd lovagolnak és segít viszonzásul az állatok gondozásában. A nagybácsi örömét lelte a két fiatal egymásra találásában. Sok időt töltöttek együtt és egyre jobban elmélyült a kapcsolatuk.

Anának visszakellett mennie az egyetemre, de már csak egy szemeszter volt hátra. A szüneteket a nagybácsinál töltötte. Ana és Andrei elhatározta, hogy az egyetem elvégzését követően összeházasodnak. Egy évvel később megtartották az esküvőt és a lány odaköltözött a fiúhoz. Szeretetteljes, boldog életet éltek együtt.

Kis idő elteltével, közös örömükre megszületett Elena a kislányuk. Olyan volt, mint egy igazi kis tündér. Göndör szőke haja és nagy kerek, kék szemeivel mindenkit elbűvölt.

Ahogy növekedett egyre több időt töltött az állatokkal. Nagyon szeretett velük játszani. Azt vette észre, hogy gondolati úton tud velük kommunikálni. Sokszor a fülükbe suttogott valamit és az állat megcsinálta.

Lefeküdt, vagy leült, avagy éppen forgott. Főleg a kutyával és a cicával játszott többet. A libák legeltetésénél elég volt, ha az egyiknek odasúgta, hogy jöjjenek vissza. Nagyon élvezte ezt a helyzetet. Édesanyja messziről figyelte, hogy milyen ügyesen bánik az álatokkal. Elena elmondta szüleinek, hogy beszél velük, de persze nem hittek neki.

Amikor, már nagyobbacska lett a lovakat is csutakolta és megtanult lovagolni. Fecske, nagy kedvence lett. Kifejezetten gyönyörű volt. Egy fekete csődőr, igazi vad ló. Az édesapja féltette Elenát tőle. Azonban senki mást nem tűrt meg a közelében. A lány mindig adott egy almát vagy répát neki és megsimogatta, majd suttogott valamit a fülébe. Olyan szelíd lett, mint egy kezes bárány.

– Ana! Létezik, hogy a lányunk tényleg beszél az állatok nyelvén?

– Én még ilyenről nem hallottam, de tény, hogy ügyesen bánik velük és valamiért szót fogadnak neki.

– Már megfigyeltem, mereven néz rájuk mintha nem is itt lenne vagy közel hajolva suttog nekik – jegyezte meg Andrei.

– Igen én is megfigyeltem, nagyon különös az biztos – válaszolt Ana.

– Próbáltam kérdezni, hogy ilyenkor mit csinál, de csak mosolygott és nem válaszolt – folytatta Andrei.

– Sajnos, amikor először mondta nekem, nem hittem neki és kinevettem. Azt hiszem ezzel elrontottam mindent. Azóta nem beszél róla, ha kérdezem sem – válaszolta Ana.

– Őszintén mondom, eleinte még az is megfordult a fejemben, hogy orvoshoz kellene vinni – azóta is nagyon szégyellem magam emiatt – mondta Andrei.

– Talán valami különös tehetséggel áldotta meg a Jó Isten.

Elena, tényleg nem beszélt róla senkinek ez az ő kis titka maradt. Félt attól, hogy kinevetik és úgysem hinne neki senki.

Egyik este, hirtelen megdermedt és feszülten figyelt. Nagyon szenzitív volt a hallása. Mélységes csend ült a farmon, de ő hirtelen kirohant.

– Elena! Hová szaladsz? – kérdezte az édesanyja.

A szülei nem tudták mi történt, de a következő pillanatban felnyerítettek a lovak.

– Valami baj van! A lovakhoz gyorsan! – kiáltotta Andrei.

Amikor az istálló közelébe értek látták, hogy néhány farkas betört a tanyára. Már éppen lövésre emelték a puskájukat, amikor Elena felemelte a kezeit. A farkasok előtt állt széttárt, felemelt kézzel, mereven. Az állatok fog vicsorgatva néztek szembe vele. A szülők meg sem mertek mozdulni, de lövésre készen álltak a puskájukkal. Pár perc telt el csak, de egy örökkévalóságnak tűnt.

A farkasok megfordultak és elmentek. Majd a lovak fülébe suttogott és megnyugtatta őket. Elena, mintha mi sem történt volna a legnagyobb nyugalommal ment vissza a házba.

– Kislányom, ez veszélyes! Ezek vadállatok. Kérlek ne csinálj többet ilyet – szólalt meg édesanyja, majd magához ölelte lányát.

– Anya! Lehet, hogy vadállatok, de ugyanazt a nyelvet beszélik, mint a háziállatok – válaszolta a legnagobb természetességgel.

– Ne féltsetek engem. Ha nagy leszek állatorvosnak fogok tanulni, hogy segíthessek rajtuk – tette hozzá mosolyogva.

Elena öntudatosan követte a kijelölt útját. Szorgalmasan és kitűnő vizsgaeredményekkel. Egyértelmű volt számára, hogy ez a tehetség nem mindenkinek adatott meg. Tudását bővítette a spirituális világ felé és igyekezett átadni az ismereteket. Nem csak kiváló állatorvos lett belőle, hanem az egyetemen is elismert professzornő.